Hegedűs Réka: „Láttam, mekkora erő rejlik a színház személyiség- és készségfejlesztő, emberformáló erejében”

Beszélgetés Kállai Ákos drámapedagógussal

Kállai Ákost az akkor frissen induló Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótérről a Szegedi Nemzeti Színház 2018/19-es évadbejelentő sajtótájékoztatóján hallottam először lelkesen beszélni. Már akkor is éreztem a határozottságot, a lendületet és az újdonságot a projektjében, amely a megszokott színházi hagyományokat felhasználva, de merőben új módszerekkel kiegészítve közelít a nézőhöz, bevonja, megmozgatja, együtt gondolkodik vele. Ahogy ő fogalmaz „számomra a színházművészet egy eszköz ahhoz, hogy a néző jobban megértse önmagát, újabb kérdéseket tehessen fel egy-egy téma kapcsán”. Az alkotóműhely azóta is töretlenül működik, már visszatérő produkciókkal, workshopokkal, közösségépítő foglalkozásokkal éri el a közönségét a tizenéves korosztálytól kezdve egészen a felnőttekig. A Szegedért Alapítvány 2025-ben a társadalmi-állampolgári kuratórium Debreczeni Pál díjával ismerte el munkáját. Kállai Ákossal beszélgettem.

‒ Mesélj egy kicsit arról, hogy milyen családból jössz! Mikor került a színjátszás az életedbe?

‒ Zentán születtem. Édesapám a délszláv háború elől menekült át Magyarországra és nem sokkal utána mi is követtük. Éltünk Egerben, Budapesten, majd Hódmezővásárhelyen találtunk otthonra. Kereskedő, mezőgazdasággal foglalkozó családból jövök, eredendően gombatermesztéssel foglalkoztak a szüleim. Édesanyám elég korán elkezdett velem színházba járni. A klasszikus kőszínházi előadások mellett lehetőségem nyílt találkozni kísérletező, formabontó darabokkal is, amelyek nagy hatással voltak rám. Így például a Szegedi Nemzeti Színházban egykoron működő Holdudvar elnevezésű kamaraterében is gyakran megfordultunk, ahol a progresszívebb darabok kaptak teret, de a Szegedi Kortárs Balett különböző produkcióit is látogattuk. Később a Thealteres előadások világába is belecsöppentem. Szerepbe bújni a legtöbb gyerek szeret, ez tőlem sem állt távol, de egyáltalán nem volt egyértelmű számomra, hogy színházzal szeretnék bármilyen formában foglalkozni. Szerencsés vagyok, mert több meghatározó tanár karakter kísért végig életem során. Sok értő figyelmet kaptam, kíváncsiak voltak rám, segítették az utamat. Ami azért is kellett nagyon, mert rázós iskolás éveim, kamaszkorom volt, többször kerültem olyan kihívásos helyzetekbe, ahol konfrontálódtam a kortársaimmal és olykor a felnőtt társadalommal is. Sok volt bennem a plusz energia, ami előfordult, hogy destruktív formákat öltött. Gimnáziumba a piaristákhoz kerültem, hatosztályosba. Ott alakult ki bennem egyfajta fogékonyság a lelkiségre, a reflexivitásra, arra, hogy lekövessem a bennem zajló érzelmi- és szellemi folyamatokat. A tanáraink határozottan keretezték az életünket, ugyanakkor nagyon érzékenyen és figyelmesen reagáltak a bennünk zajló folyamatokra is. Ráadásul megismertettek minket olyan színvonalas, kifinomult alkotásokkal, amelyek a mainstream helyett sokkal inkább a művészi világot képviselték.

‒ Ezek szerint a középiskolás évek mégis meghatározóak voltak…

‒ Úgy tűnik, hogy igen, bár akkor még semmi nem volt tudatos. Már a piaristáknál is rendeztem negyedórás szünet-színházat, feldolgozásokat a Tanár úr kéremhez, vagy Ezópusz meséihez. Sokszor formabontó ötleteket valósítottunk meg, de az iskola ennek teret engedett. Jó érzés volt már akkoriban is a szerep általi felszabadultság élményét megélni. Amit nyújtani tud ez a keret, hogy védett körülmények között élhetünk meg olyan dolgokat, amelyeket a hétköznapokban nem tudunk, nem merünk, nem vagyunk rá képesek, de a szerep, a fikció lehetővé teszi és ezáltal feldolgozzuk, megértjük, elengedjük, vagy elsajátítjuk azokat.

‒ Merre vitt az utad a gimnázium után és hogyan jött végül képbe a drámapedagógia?

‒ Nem nagyon tudtam mihez kezdjek magammal tizenkettedikben, szüleim nem korlátoztak, azt választhattam, amit szerettem volna. Szabadbölcsésznek mentem, általánosságban tanultam a szellem tudományairól: filozófia, vallástudomány, etika, később filmelmélet, filmtörténet, színház és esztétika minorral kiegészítve. Szilágyi Szabolcs barátommal együtt kezdtünk el kísérletezni különböző darabokkal. Meghatározó tapasztalatokat hozó színházi élmények születtek a magunk lelkes, amatőr de nagyon odaadó szintjén. Még ekkor sem volt tudatos, hogy a színházzal szeretnék foglalkozni, a filmrendezői szakkal megpróbálkoztam a Színművészetin, a negyedik fordulóban hullottam ki, viszont másodjára már nem próbálkoztam. Ezzel párhuzamosan belekeveredtem egy szociális projektbe: Mélykútra hívott egy ismerősöm, hogy halmozottan hátrányos helyzetű, főként roma fiatalokkal foglalkozzak. Drámajátékokat vittem nekik, így próbáltam csatornázni az energiáikat. Ott szerettem igazán bele a drámapedagógiába és abba, hogy fiatalokkal együtt dolgozhatok. Láttam, mekkora erő rejlik a színház személyiség- és készségfejlesztő, emberformáló erejében. Ez volt az, ami igazán beindított bennem valamit, hogy együtt játszunk, gondolkodunk, megosztunk egymással valamit a színházi gyakorlatokon keresztül. Szerencsés véletlen, vagy a sors, hogy 2014-ben indították el először a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a drámainstruktor szakot, ami egy színházi nevelést magában foglaló kezdeményezés volt. Mi voltunk az első osztály. Közben Szegeden bekerültem Benkő Imola Homo Ludens Project elnevezésű független színházi társulatába. Itt fejleszthettem a színészi, rendezői képességeimet és a gyakorlatban is kipróbálhattam azokat a színházi nevelési tapasztalatokat, amelyeket az egyetemen tanultam.  

‒ Innen már csak egy lépés volt a Kooperáló?

‒ Egy jó nagy lépés. A Homo Ludensszel és Barnák Lászlóval közösen álmodtunk meg egy projektet: egy osztálytermi előadásban gondolkodtunk a Godot-ra várva feldolgozás részvételi színházi programban, ahol a diákok egyrészt nézők, bizonyos helyzetekben azonban bevonódnak és ők is alakítják az eseményeket. Közben Laci megosztotta, hogy pályázni fog a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói posztjára és megkért, hogy dolgozzak ki a pályázathoz egy színházpedagógiai program megvalósításáról szóló tervezetet, ez lett a Kooperáló. A lényege, hogy itt a színházművészet egy eszköz ahhoz, hogy a néző jobban megértse önmagát, újabb kérdéseket tehessen fel egy-egy téma kapcsán. Nem csak és kizárólag az elgondolkodtatás vagy szórakoztatás a cél, hanem egy élő és valós párbeszéd az alkotók és a nézők között, akik így alkotótársakká, aktív résztvevőkké válhatnak, ezzel gyakorolva a véleményformálás, döntés és cselekvés képességét. Vidéki kőszínházakon belül csupán Szegeden és Debrecenben működik ilyen önálló profillal bíró színházpedagógiai alkotótér. Máshol csak programok vagy projektek szintjén, de állandó bázis nincs, ahol visszatérő, újra megújuló programkínálatból válogathatnak az érdeklődők. Tehát az, amivel mi foglalkozunk még ma sem teljesen szokványos, habár van egy trend és bizonyos értelemben elvárás is egy kőszínháztól, hogy ilyen folyamatokat is éltessen és tápláljon.

‒ Melyek voltak a kezdeti célkitűzéseid a Kooperálóval, és hogyan változtak az évek során a struktúrák?

‒ Eleinte teljesen egyedül voltam. Elkezdtem a legalapvetőbb dolgokra fókuszálni, hogy például legyenek színjátszó körök. Hamar kiderült, hogy hasznos, fontos és van is rá igény, hogy színházpedagógiai foglalkozásokat kapcsoljunk a színház egyes előadásaihoz vagy éppen, hogy az iskolák által igényelt témákhoz szülessenek osztálytermi előadások. Ennek Lacin keresztül már korábban is volt hagyománya Szegeden, de nagyobb hangsúlyt fektettem a részvételi jellegére, hogy egyre aktívabban bevonódjanak a fiatalok. A klasszikus tananyag feldolgozása helyett társadalmi problémákra reflektáltunk, vagy éppen olyan hétköznapi kihívásokra, amelyek érintik a diákokat. Elkezdtünk együttműködő partnereket keresni, akik szakmai konzulensként meg tudnak ágyazni annak, hogy a program minél hitelesebb legyen pl. a Motiváció Műhellyel az elnyomás témaköre kapcsán, Szabó Ági segítő szakemberrel a tanár-diák konfliktusok kapcsán dolgoztunk együtt, vagy épp legutóbb a Kék Tesla kapcsán Búsi Dávid szociális munkással. Ugyanakkor a projektekhez rendszeresen hívunk külsős alkotókat, akik szakmai tudásukkal segítik a programok létrejöttét. Rendezőként rendszeresen vendégül látjuk például Tölgyfa Gergelyt, vagy Farkas Atillát. Folyamatosan bővült és színesedett a programkínálat, a színházból is bevontam művészeket. A részvételi előadások például minden alkalommal, a teátrum színművészeivel együttműködve készülnek. Ma Szalai Kinga drámapedagógusként, Sziládi Hajna pedig színésznőként segíti a Kooperáló munkáját, többek között a színjátszó csoportokat is ők viszik. Cél volt, hogy a színház a Kooperálón keresztül közösségi fórummá, térré is formálódjon. Egy olyan hellyé, ami nemcsak a kultúra közvetítésről szól, hanem az élet egyéb területeiről is, hogy a társadalom folyamatairól gondolkodhassunk másokkal. Szeged közösségével együttműködve, kreatív módon és interaktívan reflektálni a körülöttünk zajló folyamatokra. A struktúra sokat nem változott azóta sem, csak az olló nyílt egyre szélesebbre, például már nem nekem kell kopogtatnom az intézmények vagy szervezetek kapuján, hanem ők keresnek fel egy-egy elképzeléssel.

‒ Hogyan látod, változott-e a nyitottság az oktatási intézmények részéről, hogy egy színházpedagógiai alkotófolyamatot vagy akár egy közösségfejlesztő csoportmunkát beépítsenek a tanórák keretébe?

‒ Az elmúlt hét évben a segítő szakemberek száma növekedett az iskolákban, mintha többen és aktívabbak lennének az iskolapszichológusok és a szociális munkások jelen az oktatási intézményekben. Nem gondolom, hogy nagyobb szükség van rá, mint 10 évvel ezelőtt, csak talán látványosabbak a kihívások, több minden a felszínre kerül. A tizenévesek sokkal bátrabban artikulálják, mondják ki, ami bennük zajlik és erre a szociális védőháló is reagál. A foglalkozásokkal segíteni tudom ezeknek a szakembereknek a munkáját, formailag is gazdagabbá tenni. Sok esetben az iskolapszichológusok keresnek meg, de a tanárok is egyre nyitottabban állnak az élménypedagógiához, a különböző kreatív módszerekhez, mert tapasztalják, hogy a fiatalok jobban igénylik az interakciót, a párbeszédet. Érzékelik, hogy nehezebb a diákokkal, ha a klasszikus, frontális, egyirányú helyzetben próbálnak velük együttműködni, emiatt érdeklődnek a módszereim iránt, szívesen adják nekem az osztályfőnöki órákat. Úgy vélem, egy alkalomnak nincs sok értelme, így olykor lehetőségem nyílik akár egy egész tanéven keresztül végig követni egy-egy osztály sorsát.

‒ Szívesen nyílnak meg a résztvevők egy-egy foglalkozás során? Gondolok itt elsősorban a tizenévesekre. Még mindig működik az a csoportdinamika, amit a saját korosztályomnál tapasztaltam, hogy egy-egy téma kapcsán ciki megszólalni nagyobb közösség előtt, vagy csak a hangadók nyilvánítanak véleményt?

‒ A dolgom, hogy biztonságos, komfortos közeget teremtsek, ahol azt érzik a résztvevők, hogy figyelnek rájuk, bizalommal kezelik őket. A mostani generációban nagy a közlésvágy, ehhez képest nagyon keveset kérdezik őket, pedig határozott véleményük van a világról és hálásak azért, ha kimondhatják mit gondolnak. Odaadóan és tartalmasan fejezik ki magukat és rengeteget lehet tanulni tőlük, éppen ezért számomra mindig inspiráló egy-egy ilyen foglalkozás. Nem feltétlenül tudatosan, de tanácsokat, tippeket kapok, hogy hogyan érdemes megközelíteni egy-egy helyzetet. Rugalmasak, bátrak, jól karbantartják az ember szellemét, segítenek gyakorolni az értő figyelmet, nyitottnak maradni. Nem az a célom, hogy megmondjam a tutit – sokszor nincs is biztos recept vagy megoldás. A feladatom, hogy kérdezzek, erre épülnek a gyakorlatok. A folyamatokat nem én töltöm meg tartalommal. Meg kell teremtenem azokat a körülményeket, amiben jól érzi magát egy tizenéves, vagy adott esetben egy ötvennégy éves érett ember is. Ha ez sikerül, akkor mindenki nagyon odaadóan nyilvánul meg.

‒ Nyilván nehéz egy dolgot kiemelni, de mégis miben más a diák-, és a felnőtt csoportjaid hozzáállása egy-egy foglalkozáshoz?

‒ Őszintébb a rácsodálkozás a fiataloknál egy-egy helyzetre, kevésbé tipizálnak. Nyitottabbak arra, hogy komfortzónán kívül találják magukat. A felnőttek talán nehezebben váltanak perspektívát, vagy legalábbis több idő kell ahhoz, hogy játékba lendüljenek. De az egyértelmű, hogy szeretnek játszani és egyre nyitottabbak arra, hogy olyan történjen velük, ami spontánabb, kiszámíthatatlanabb, amihez nincsenek szokva a hétköznapjaikban.

‒ Van olyan csoportmunka, előadás, amelyről különösen fontos emlékeket őrzöl?

‒ Az első Szövet, ami először eszembe jut. Ez egy felnőtteknek szóló drámacsoport volt, ahol egy éven keresztül dolgoztunk a résztvevőkkel. Az első fele önismereti fókuszú csoportmunka volt, míg a folyamat második fele egy közösségi színházi alkotófolyamat, ahol a résztvevők sorsfordító életeseményeit vittük színre. Megrendítő és felemelő folyamat volt, maga az előadás is nagyon önazonos és lelket feltáró produkció lett. Hitelesen és meghatóan voltak jelen benne a résztvevők, bátran vállalták önmagukat és ezzel példát mutattak a nézőknek is. Az alkotói folyamatban megtalálták azt az utat, amin keresztül képesek voltak vállalni a nehézségeiket, a fájdalmaikat, a traumáikat, ezáltal társadalmi szintre is emelték, tematizálták azokat. Az elmúlt két részvételi projektre – Minden ember halandó; Kék Tesla – különösen büszke vagyok. Formanyelvét tekintve és tartalmilag is nagyon erőteljes és sokatmondó produkciók ezek, amelyek rendhagyó módon közelítenek meg témákat. Alapvetően mindkettő középiskolásoknak készült, de útközben kiderült, hogy a Minden emberrel a felnőttek jobban tudnak azonosulni. A Kék Teslában pedig az az izgalmas, hogy olyan témát dolgoz fel, amely a szülők számára talán még ismeretlenebb terep, mint a kamaszoknak. A kábítószerfogyasztás- és a party kultúra: sok szülőtől ez távol áll, mert soha nem volt benne része. Az előadás őszintén és hitelesen tárja fel azokat a pszichológiai mintázatokat, amelyek a drogfogyasztás köré épülnek. Egyrészt konkrét tudásanyagot ad át, másrészt az interaktív részek miatt jó tréning a szülő-gyermek konfliktusok kezeléshez. Nem ijesztgetjük a tizenéveseket, hanem tudatosítani akarunk, hogy felelősen tudjanak szembenézni azzal, hogy ez mit is jelent. Azt hiszem, hogy ilyen rendhagyó drogprevenciós program, nincs is még egy az országban.

‒ Az elmúlt hónapokban nemcsak a színházhoz kapcsolódó munkád sikereiről lehetett hallani. Hogyan jött a lelki egészségfejlesztő műhely létrehozásának ötlete?

‒ Az utóbbi években elvégeztem egy mentálhigiénés mesterképzést, mert szerettem volna a drámapedagógiában rejlő önismereti vetületet jobban kibontani. 2024 októberében pedig elindítottam a Nauta – Lelki Egészségfejlesztő Műhelyt, ahol nagyon hasonló dolgokat csinálok, mint a színházban, csak jobban fókuszálok az egészségfejlesztő oldalára a munkának. Sokfélét csinálok, de mindenből csak annyit, amennyit elbírok. Diverzitásra törekszem, hogy új megközelítésekből járjak körül ismerős problémákat és kérdésköröket. Ezt soha nem egyedül teszem, igyekszem mindig olyan csapatban dolgozni, ahol mindenki bátran vállalhatja önmagát és kibonthatja az ötleteit.

‒ A Szegedért Alapítvány 2025-ben a társadalmi-állampolgári kuratórium Debreczeni Pál díjával ismerte el munkádat. Mit jelent számodra ez az elismerés?

‒ Borzasztóan megtisztelő, hiszen azt láttam, hogy legtöbb esetben egy életutat maguk mögött tudó szakemberek kapnak ilyen díjakat. Emiatt először zavarba jöttem, ugyanakkor nagyon örömteli volt azt érzékelni, hogy a fiatalabb generációk próbálkozásait is észreveszik és értékelik. Ez motiválóan hat rám és motiválóan hathat a kortársaimra is, mert nemcsak visszajelzés, hanem lendületet is ad ahhoz, hogy hasonló erőbedobással folytassuk. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen rangos társaságba kerültem hirtelen és azzal is, hogy sokan vannak rajtam kívül, akik hasznos és fontos közösségépítő tevékenységet végeznek a városban. De ez a díj a szakmámnak is szól, a drámapedagógiának, a nevelés azon megközelítésének, amelyben partnerként gondolunk a másik félre, és ahol közösen keressük a fejlődés lehetőségeit. Számomra tehát ez az üzenetértéke ennek az elismerésnek.

‒ Köszönöm a beszélgetést! További sikeres projekteket kívánok és gratulálok a díjhoz!

Megjelent a folyóirat 2025. márciusi számában