Apró Ferenc: Móra Ferenc anyja: Juhász Anna

Félegyházán született 1842. október 21-én, Juhász István és Berecz Anna 1836-ban kötött házasságából. A család tagjainak volt ragadványnevük, ezért a helybeliek száján Nyeszó Juhász Anna volt. Sőt, egyik unokatestvérének a nevéből – ki hinné, – a Juhász lekopott, őt már Nyeszó Modolként ismerték… Hogyan is írta Tömörkény? Aki valami szokatlant, esetleg rosszat csinál, „a neve elé gúnynevet kap, amit soha többé ki nem heverhet.”[1] A „nyeszó” szó jelentésére egyetlen tájszótárunkban sem bukkantam rá…

A kis Anna gyermekkorában csak kétosztályos elemi volt a városban, az egyiket kisiskolának, a másikat nagyiskolának nevezték. E kettőt járta ki, jól megtanult írni, olvasni. Móra Márton szűcslegénnyel 19 éves korában, 1861. november 23-án lépett házasságra: frigyükből tíz gyermek született, három érte meg a fölnőtt kort. (Móra Márton életútját lapunk márciusi számában adtam közre, igyekszem hát elkerülni az ismétléseket: ami kettejükkel történt [aranylakodalom stb.] arra e helyütt csak utalok.)

István fia emlékezéséből: „Édesanyánk mindig halovány, sokat gyengélkedő, de sose beteg: vékony csontú volt és madárhúsú (…) Édesapánk kerekebb képű volt, édesanyánk arca szögletesebb. A szeme nagyobb, mint édesapánké, s nem olyan fekete, nem olyan csillogó, nevetős, hanem mélybarna, de mindig meleg nézésű. Ferink örökölte ezt a lélekkel néző, léleklátó, bizakvó és bátorító szemet…”[2]

Télvíz idején, mikor a búbos kemence közelségébe szorult a család, a szűcsné írni és olvasni tanította gyermekeit. Lett is eredménye, mert Molnár Gábor tanító úr az elébe föladott István fiút rögtön a másodikba vette föl, lemondva az elsős beiratkozási díjról, a 20 krajcárnyi „tentapénzről”…[3]

A betűvetés tanulása Móra Ferencnek is kedves emléke maradt: „a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűrűsujja rajta a palavessző[…] Voltak gonosz, makacs betűk, melyek nem  akartak szót fogadni tanítómesterüknek sem, és voltak kedves, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjam is egyszerre elő tudott hívni.” Juhász Anna megfordítottan tanulta meg az S-betűt, hát így is adta tovább a fiának: „ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy fordítva írom az S-t. És mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos, öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”[4]

Amikor nehéz idők jártak a családra, a szűcsné kenyérsütögető asszonyként járult hozzá az élhetésükhöz. Vékony alkata ellenére – István szerint – bírta a munkát: „ötven kiló búza lisztjét sütötte föl. S néha kétszer sütött napjában, ha sürgős volt a rendelés, teszem azt kettős ünnep előtt. A piacon keveset adott el, és hamar adta el a rendelésből kimaradt kalács ízű kenyérkét. Ezért a kalácsízért volt sok megrendelés. A rendelt kenyérkéket mink gyerekek szállítottuk házhoz. Régebben a fejemen, vagy ha kettőt–hármat kellett szállítanom, saroglyás talicskán, utóbb Ferim is viszegette úgy egyenkint, s inkább karon és a mellén.”[5] Erről röviden Móra Ferenc is írt, Sor Ferencre, a „szegények orvosára” emlékezve: „Én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük.”[6]

Móra Feenc ebből a kinyérkéből vitt magával, amikor 1902-ben Szegeden járt szolgálat-keresőben: „egy nagy karéj kenyér volt a szívem felül levő kabátzsebbe begombolva, az édesanyám sütése (…) Leültem a postapalotával szemben a parktükör vaskorlátjára (…) és morzsolgattam szégyenkezve. Meglett ember létemre, hogy ehessek az utcán (…)?”[7]

Móra István dícsérte az édesanyja sütését: „nagyok voltak. Magyar kenyerek. Kerekségben is terjedelmesek, és szinte emeletesek. Mert föl voltak vágva, arasztos volt hasadijuk, keskeny a tetejük.”[8] Eszembe villan Tömörkény, aki szerint a fölsővárosi kenyérsütögető asszonyok a „rettenetes hízott” kenyereket tiszta lepedőből összefogott átalvetőben, a hátukon vitték a Klauzál téri piacra.[9]

Ferenc fia – versében – az édesanyja mosási munkáira emlékezett (Ének a mosóasszonyrul, 1898)[10]:

A teknő mellett görnyedezve
Pár tarka rongyot öblöget,
Sűrű verejték összefolyja
Bús homlokán a fürtöket.
A lúg magát beette, rágta
Bekötött ujja sebibe –
Ti habkezű nagyúri dámák,
Óh, jertek, jertek most ide! 

Persze, prózában is megírta: „én szegény, édes szülém (…) aki harmincéves korára már megőszült (…) akinek mosóteknőben repedeztek ki az ujjai, és a kenyérsütő kemence füstje, korma, ki-kicsapódó lángja marta szét az arcát (…)”[11]

Akármi szűkösen élt a család, Móra Mártonné néhanapján kiszorított magának egy-egy ponyvafüzetet. Különösen a Szent Genovéva története és az Árgyélus királyfi állt közel a szívéhez.[12] Harmadik kedvence a Kókai Benedek (1733–1802) pennája alól kikerült Krisztus atyafiság könyve volt, melyben imádságok, és jóságos cselekedetekre vezérlő tanítások voltak. Ferenc fia a bensőjében élő képet így vetítette ki: „Hallom a félegyházi nagyharang szavát (…) Mindjárt jön ki édesanyám (…) keziben a Krisztus atyafiság könyve, rátekergetve a nagyszemű jeruzsálemi olvasó.”[13]

Történt, hogy a szűcséknél egyszer beütött az ördög a határba. Nyeszó Modol, a csöppnyi István dajkája beleszeretett Móra Mártonba.[14] Ennél több nem történt, de a végtelen szomorúságra jutott feleség kidobta Modolt. Az eset okán került be Móráné alakja fiának a főművébe, az Ének a búzamezőkről c. remekműbe. A regénybeli Etel elkeseredésében hetekig nem szólalt meg, csak végezte a ház körüli munkákat, gondozta a gyerekeket. A regény másik szereplője, az „igazgató úr” (maga Móra Ferenc!) elmondta az őszinteséget, az ő családjában megesett hasonló történetet:

„Az igazgató úr ismerte az Etelek fajtáját, tudott még kisgyerek korából egy Etelről, akinek nagy bánata volt egyszer valaki miatt, akit szeretett. Ő se mondta senkinek, szó nélkül végezte a dolgait hetekig, söpörtre a szobát, mosta a kis ruhákat, sütötte a kenyeret, fésülte a gyerekeket, csak egyszer nem a konyhán rakta meg a déli tüzet a vasláb alatt, hanem bent a szobában, a tulipántos láda tetején. Szépen széttördelte a száraz venyigét, kupacba rakta, meg is gyújtotta, pedig a kisfiú is ott ült a láda tetején, és nem is kapott észbe, csak akkor, mikor már nem csak a láda teteje égett, hanem a kisfiú ingecskéje is. Az igazgató úr még most is őrizgeti ezt a rossz ládát, itt a múzeumban, tetején az égés nagy fekete foltjával, aminek a tüzét egy bekötött fejű, szótalan és szomorú Etel rakta valamikor. Ezt az Etelt Annusnak hívták, és az édesanyja volt az igazgató úrnak.”[15] (A menyasszonyi láda ma is a szegedi múzeumban tartózkodik, tűz fogta teteje az idők folyamán elkallódott.)

Nyeszó Juhász Anna beletanult a kisebb szűcsi munkákba, tudott segíteni a férjeurának: ő varrta föl a gazdasubára a szegőt, a vízfolyás közé a piros pöttyöket, – kinek bilinessel, kinek selyemmel.[16] A jobblába ujjára madzagot kötött, annak másik végét a bölcső kiálló részére, dolog közben úgy ringatta az éppen soros csecsemőjét.[17] Míg Móra Márton minden vasárnap eljárt a templomba, nejének ez ritkásan adatott meg: sok dolga volt a gyerekekkel, vasárnap a legtöbb…[18]

A szűcsné komoly természetű asszony volt, „nem lakott nála könnyű helyen a mosolygás”[19], idegenkedett minden vigalomtól. Aranylakodalomukon a férje táncra húzta a vendég asszonyokat, menyecskéket, Juhász Anna félrehúzódva ült a sarokban.[20] Énekelni sem szeretett, ringatás közben csak egyházi népénekeket dúdolt. Egynek fönnmaradt az eleje:

Altasson a Jézus Krisztus,
Költsön föl a Mária…[21]

Férje három napig vívta haláltusáját, ő az ágya előtt térdre ereszkedve fohászkodott a Názáreti Ács közbenjárásáért: Szent Józsep, könyörögj érte, hogy a Jóisten szűntesse meg a tusakodását, távozzon békességgel…[22]

A kalendárium az 1913. esztendőt mutatta, amikor özvegyi sorba jutott. Három fölnőtt gyermekére hárult a gyámolítása. Rövidebb-hosszabb időt töltött Ferenc, majd István fiánál – végül is Juliska lányánál, Tóth Istvánnénál állapodott meg Szolnokon. El-elvolt az unokákkal, munkát is talált magának a ház körül: tett–vett a kertben, libákat tömött, kotlóst ültetett, malacokat hizlalt – no meg Isten háza is közel esett… Fiai rendszeresen látogatták. Ferenc 1920 augusztusában három egész hetet töltött náluk. Elutazása napján az unokahúga, a 11 éves Lencike (Tóth Lenke) emlékkönyvébe meleg hangú rigmust írt:

 Meleg jószivek, enyhe égbolt,
Nálatok minden jó volt, szép volt,
Jó volt nagyon itt itthon lenni,
De hát egyszer csak el kell menni.[23]

 Juhász Anna egész életében őrizgette az ezüstrojtos, apró kékvirágos, fekete selyemkendőjét a temetésére. Erről a zordon Csajka végrehajtó úr is tudott, de mindig úgy cselekedte a hivatalt, hogy a sublót alsó fiókját nem húzatta ki a városi hajdúval… Így hát az öreg szűcsné elmondhatta a kívánságát: „Ezt terítsétek a vállamra, édes gyermekeim, ha meghalok, mert idelent csak jól van akárhogy, de már odafönt a mennyei szent városban mégse szólhasson meg senki, hogy még akkor se volt egy tisztességes selyemkendőm, mikor az Isten színe elé álltam.”[24]

Már tizenegy évvel élte túl az emberét, amikor az Isten az Időt elhozta: hosszas szenvedés után 1924. augusztus 4-én kezdett neki az utolsó álomnak. A Délmagyarország utóda, a Szeged is megemlékezett a messzi útra kelt Móra Mártonnéról. A jelöletlen cikk valószínűleg Magyar László tollából való: „szelíd, egyszerű asszony volt, akit sohasem vetett fel a jómód, de akinek annál keservesebb harcot kellett vívnia az élettel. Vívta panasz nélkül, a kevés kiválasztottak türelmével, mindenbe való belenyugovásával, és szivósságával (…) A gyönge, törékeny testbe erős férfi akarata szorult.”[25]

István fia így zárta az emlékezését: „Mikor temettük, a java Szolnok úgy gyászolta, hogy: a Nagymama. Mert nem volt ez világon ember, aki ne szerette volna…”[26]

Ferenc előtt pedig ekkor is a végét sosem érő munka, és az édesanyja mellé szegődött szomorúság képzett meg: „életében nem volt egy pihenőnapja, és egy piros pántlikányi öröme…”[27]

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] Tömörkény István: Barlanglakók. Budapest, 1959. 62. o.

[2] Móra István: Hazaemlékezések. Szeged, 1979. 77. o.

[3] Móra István: i. m. 80. o.

[4] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 18–20. o.

[5] Móra István: i. m. 77–78. o.

[6] Móra Ferenc: i. m. 62. o.

[7] Móra Ferenc: i. m. 110–111. o.

[8] Móra István: i. m. 78. o.

[9] Tömörkény István: Föltetszik a hajnal. Szeged, 1955. 184. o.

[10] Móra Ferenc ifjúkori versei. Szerk. Péter László. Kiskunfélegyháza, 1976. 177. o.

[11] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 92. o.

[12] Móra István: i. m. 81. o.

[13] Móra Ferenc: Beszélgetés a ferde toronnyal – Túl a palánkon. Budapest, 1959. 258. o.

[14] Móra István: i. m. 9. o.

[15] Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről. Budapest, 1927. I–II. II/141. o.

[16] Móra István: i. m. 81. o.

[17] Uo.

[18] Móra István: i. m. 84. o.

[19] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 6. o.

[20] Móra István: i. m. 85. o.

[21] Uo.

[22] Móra István: i. m. 86. o.

[23] Móra Ferenc: Harminchat tréfás versike. Szeged, 2017. 10. o.

[24] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962. 90–91. o.

[25] [Magyar László?:] özv. Móra Mártonné. In: Szeged, 1924. aug. 6.

[26] Móra István: i. m. 88. o.

[27] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962., 92. o.