Sikaláné Sánta Ildikó: „A könyvtárnak a csörgőse lettem”

Tóth Béla, a könyvtárigazgató: „az öreg könyvtár új palotáját építettem”

„Élete, mint a mese: a vándorlegényről, aki meg akarja hódítani a világot” – írta Tóth Béláról egyik méltatója. És valóban meghódította a világot, legalábbis a világnak számára fontos részét. Mindvégig hű maradt gyökereihez, szülőfalujához, asztalos mesterségéhez, miközben szociografikus pontosságú, egyéni, népi nyelvi stílusban megírt önéletrajzi, történelmi regényeivel, meséivel, riportjaival beírta magát városunk irodalomtörténetébe.

Írói munkásságával közel azonos jelentőséggel bír könyvtárosi, könyvtárigazgatói tevékenysége, a kettő egymástól szinte elválaszthatatlan: legtermékenyebb alkotói időszaka egybeesik könyvtárigazgatói munkásságával, írásaihoz, a saját élmények, tapasztalatok mellett kiapadhatatlan forrást jelentett a könyvtár hihetetlen gazdag állománya.

„A könyvtárban eltöltött évtizedek az ismeretpótlás, a föltöltekezés évtizedei voltak számára. Itt lett igazi szegedi, itt lett a város múltjának jó ismerője, itt lett a szegedi hagyományba a maga módján, a maga tehetsége szerint bekapcsolódó író” – írta Tóth Bélára emlékezve Lengyel András.[1]

Nem könyvtárosnak készült, ám útja az egyetem elvégzése után pár évvel ide vezetett. A városi tanács művelődési osztályvezetőjének, Tari Jánosnak a hívására lett 1958. január 16-tól a Somogyi-könyvtár tudományos munkatársa. A könyvtár helytörténeti gyűjteményének kezelésével, a helytörténeti kutatás megalapozásával bízták meg, de a kevés munkatársi létszám miatt (16 főállású alkalmazott) a napi olvasószolgálati munkában is részt kellett vennie.

A helyismereti gyűjtemények kialakítása Magyarországon fokozatosan ment végbe, de intézményesített formában az 1950-es években kezdődött meg a megyei és városi könyvtárakban. Egyre fontosabbá vált a helyi sajtó anyagának feltárása, a nyomtatványok, kéziratok tudatos gyűjtése, megőrzése. A nagyobb könyvtárakban megalakultak a helyismereti részlegek, amelyek segítették a településtörténeti kutatásokat. Tóth Béla fő munkaköri feladata a Somogyi-könyvtár helyismereti különgyűjteményének kialakítása volt. Nagy érdeklődéssel és elszántsággal, ám kevés szakmai tapasztalattal látott munkához. A könyvtárosi szakma alapjait a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár által szervezett tanfolyamon sajátította el. Az itt szerzett ismeretek alapján gyűjtötte össze a szegedi szabadtéri játékok történetére vonatkozó cikkeket, és állította össze első bibliográfiáját.

Hamar felismerte, hogy a könyvtári dokumentumok rendezése mellett nagy figyelmet kell fordítani a város még meglévő építészeti, ipartörténeti örökségének megörökítésére.

Gyűjtési módszeréről Gyuris György így írt: „Fényképezni kezdte a lebontásra itélt házakat – ekkor még álltak az Oskola utca keleti oldalának műemlék, illetve műemlék jellegű épületei. Hogy magnetofont szerezzen, elvállalta az akkor nagyon divatos téma, a munkásmozgalmi veteránok visszaemlékezései hangfelvételeinek gyűjtését. A későbbiekben a helyismereti tájékoztató munka nélkülözhetetlen elemévé vélt mind a kép-, mind a hanggyűjtemény.”[2]

Kora reggeltől késő estig lapozta a korabeli újságokat, készítette a város történetével kapcsolatos jegyzeteit, hogy aztán a megszerzett ismereteket, kutatásának eredményeit „elmesélje”, megírja. A helyi lapokban, folyóiratokban megjelent írások után első kötetében, A köszörűs kádiban (1959) a szegedi török meséket gyűjtötte csokorba. Különös vonzódása volt a mesékhez, nemcsak gyűjtötte azokat, ő maga is nagy mesélő volt.

Tóth Bélának meséi vannak, magam sokszor elcsodálkoztam a tápai meséin, hiszen a szülőfalum említődik azokban. Soha nem hallott mesék ezek, pedig én igazán mesélő családba születtem. Egy kis idő után rájöttem, hogy ezek bizony Tóth Béla meséi, csak föl vannak kantározva a hitelesség szerszámaival ugyanannyira, hogy még néha ráismerhettem a név idézte alakra is. De a többi merő kitalálás, igazgatói írói munka.[3]

Felejthetetlen élmény volt hallgatni történeteit, személyes életéből vett legendáit, amelyekkel elbűvölte olvasóit, barátait, kollégáit. A számtalan író-olvasó találkozón, amelyre hívták-várták, mindenkit magával ragadott jellegzetes, rekedtes, „grízestészta” hangján elmondott anekdotáival.

A város története, művelődéstörténeti érdekességei után érdeklődőknek, kutatóknak igazi kincsesbánya A szegedi nagyárvíz képeskönyve (1979), az ugyanebben az évben megjelent Móra Ferenc betűösvényein című kötete, hogy csak néhányat említsek.

Könyvtárosi munkájában, pályájában jelentős mérföldkő az 1970-es évek eleje. A hihetetlen energiával, érdeklődéssel végzett helyismereti munka mellett kitanulta a könyvtárosság csínját-bínját, így 1970-ben megbízást kapott az igazgatóhelyettesi feladatok elvégzésére. Ám az igazgatási, menedzselési feladatok mellett tovább folytatta a könyvtár – ahogyan ő mondta – „kifürkészhetetlenül gazdag állományának nagy kanállal övését”.

A második világháború után a magyar könyvtári rendszer átalakult: a korábbi egyesületi, egyházi és magánkönyvtárak helyett az állam központi szerepet vállalt a könyvtárügy irányításában. Az 1952-ben több mint 10 jogi szabályozás született a könvtárszakmai területen. Ezek közül a legjelentősebb a 2042-13/19-52. számú határozat volt, melynek értelmében az év végéig minden megyében megyei, 1954 végéig minden járásban járási könyvtárat kellett szervezni.

Megyénkben 1952. december 21-én, Hódmezővásárhelyen nyitották meg a megyei könyvtárat közel 12 000 kötettel. A megyei feladatokat 1972-ig látta el ez az intézmény, majd 1973. január 1-től a Somogyi-könyvtár vette át a feladatkört.

Az ezzel járó feladatok mellett intézményünk szervezeti rendszerében is jelentős változást hozott az új szerep. Az átvett munkatársak elhelyezése (14 fővel bővült ekkor a dolgozók létszáma), az új osztály kialakítása, a feladatellátáshoz szükséges eszközök beszerzése – mindez kevés anyagi háttérrel –, hatalmas munkát rótt a könyvtár vezetésére, munkatársaira. A szervezéssel járó feladatokat az intézmény akkori igazgatója, Bezerédy István, kora és megromlott egészségi állapota miatt nem tudta vállalni, így 1973. március 1-től a művelődésügyi osztály Tóth Bélát nevezte ki a könyvtár igazgatójává. Béla bácsi (saját kérésére minden munkatársa így hívta) nyugdíjba meneteléig, 1989-ig irányította a könyvtárat, ahogyan ő mondta többször „hajtotta a malmot”.

Irányítása alatt meghatározó fejlesztések történtek a városi és megyei könyvtári rendszerben, megkezdődött a könyvtári szolgáltatások bővítése, modernizálása, az új technológiák és korszerű szervezési módszerek alkalmazása. 1983-ban, egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az egyik legfontosabb feladat a jövőben a „fakilincsre járó katalógusok számítógépre vitele”. Felismerte a technikai fejlesztések fontosságát, támogatta a technikai eszközök könyvtári alkalmazását.

Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a könyvtár ne csupán egy kölcsönzőhely legyen, hanem a város és a megye kulturális és tudományos életének egyik központja is. Jelentős, a könyvtári kutatásokat segítő adományokkal gazdagodott ebben az időben (is) a könyvtár, ezek közül kiemelkedik az amerikai magyarság történetével foglalkozó Vasváry-gyűtemény. Mecénása, egyik elindítója volt a Szeged monográfia megszületésének, munkálatainak.

Kiemelt célként a könyvtárba járók számának növelését, a könyvhöz való hozzáférés lehetőségének bővítését tűzte ki. Ám ehhez egy évtizedek óta fennálló problémát kellett megoldania: a központi könyvtárnak új, modern épületbe költöztetését. Ez pedig emberpróbáló feladat volt!

A könyvtárnak és a városi múzeumnak1894 óta helyet adó Közművelődési Palotában már az 1920-as években is krónikus helyhiánnyal küzdöttek az ott dolgozók. Móra Ferenc, Tömörkény István igazgatók éves jelentéseikben rendszeresen felhívták a figyelmet a szűkös helyviszonyokra, az épület bővítésének szükségességére. Erre csak az addig egy igazgatás alatt működő két gyűjtemény különválása (1950) után, 1954-ben került sor. Az építkezéssel azonban megoldani nem csak enyhíteni sikerült a továbbra is egy épületben működő, de már önálló könyvtár és múzeum helyszűkét. Egyértelművé vált, hogy az egyik intézménynek költöznie kell, ez pedig a könyvtár lesz.

Ám az új épületbe történő költözésig hosszú út vezetett. Tóth Béla végigküzdötte ezt az utat, így 1984-re felépült könyvtárigazgatói munkájának legjelentősebb eredménye, a Somogyi-könyvtár új, Dóm téri épülete.

A Szeged vidámítása című kötetében így emlékezik a kezdetekre:

Kicsi az épület. Mint mondtuk, egyéb alkalmatlansága miatt Reizner idejében is panaszolták a ház funkcionális bűneit. Füllel-heggyel ugyan a távlati fejlesztési tervekben, a távoli jövőbe nézve leírták a könyvtár, múzeum építésének szükségességét. Majd. 16-20 év múlva.
De a szakmai fórumok is verték a vasat, hogy építeni kell. Maguknak is bizsergett a tenyerük egy valóságosan-valódi könyvtár megépítésére. Amilyen a nagy könyvben írva vagyon.
A nézetek birkóztak egymással. Legyen! Épüljön a könyvtár… De az új épületben a levéltár is kapjon helyet![4]

Az első állásfoglalás az MSZMP Politikai Bizottsága részéről az új könyvtár megépülésére 1969-ben született, majd ezt követően, 1970-ben, a IV. ötéves tervben már szerepelt az építkezés 20 millió forint kezdő összeggel.

A következő fontos lépés a könyvtár és levéltár építésére kiírt tervpályázat volt 1971-ben. A döntés a Pomsár János vezető tervező nevével fémjelzett pályázatra esett, ám az eredeti elképzelések jelentős változáson estek át az 1973-ban elkészült tanulmánytervig.

Az építkezés megkezdése előtt, 1974-ben megkezdték a Dóm téren a terület előkészítését, rendezését, majd 1978 szeptemberében a DÉLÉP munkatársai felvonultak az építkezési területre, és elkezdődtek az alapozási munkálatok.

Az eredeti tervek szerint az épületet a könyvtár megnyitásának 100 éves évfordulójára (1983) adták volna át, de az építőipart már abban az időben is számos probléma akadályozta a határidők megtartásában. De az is lehet, hogy a sors akarta, hogy az üvegpalota ünnepélyes megnyitása az érte annyi küzdelmet vállaló könyvtárigazgató 60. születésnapjának évében, 1984-ben legyen.

Tóth Béla az első pillanattól hatalmas erőket mozgatott meg a sokszor elakadó, a pénzhiány miatt többször újratervezett építkezés továbblendítéséért. Igazgatóként aktívan részt vett a tervezési folyamatban, és határozottan képviselte a könyvtár érdekeit a döntéshozók felé.

Az új épület átadása után számos alkalommal mesélt az építkezés nehézségeiről, az akkori vezetőkkel folytatott gigászi küzdelmeiről. „Néha hason fekve köllött azt a pici parazsat fújni, hogy még lángra lobbanjon” – emlékezett vissza azokra az évekre.

Minden percem elfoglalta az új épület birtokba vételének ezernyi gondja-baja. Öt éven át építettük. Nekem szerepem volt a meglétesülésében, örömem, beteljesülő reményeim valóra válását tudtam benne. Száz akadály a fölépülés előtt előtt torlaszolta ebbéli útjainkat. Minden nincset balesetnek fogtam föl. Személyes sérelemnek. Nyílt, vérző sebnek. Rohantam orvosolni.[5]

Az ünnepélyes átadással nem ért véget a munka, kezdődtek a „belakhatással” járó átalakítások, finomítások, Tóth Béla szavaival élve a „könyvtár lélekkel való megtöltése olajozása. Mindönt elhoztunk az utolsó szögig, amit el löhetött hozni, csak Móráék szellemét felejtettük ott. Kicsit talán fújtunk bele a régi hagyományokból, jöttek át azokból akik szívták az ottani levegőt, szellemiséget, itt pedig elárasztották.”

Nyugdíjba meneteléig azon dolgozott, hogy az üvegpalota élettel teljen meg, olvasók zsibongásától legyen hangos. Nyugdíjas évei alatt kezdetben napi szinten, az évek előre haladásával heti szinten kutatott az állományban, gyűjtötte az információkat írásaihoz. És mesélt nekünk az életéről, a könyvtárban eltöltött évekről, a küzdelmekről. A régi kollégák mellett az új, vele azonos idősávban nem dolgozó fiatalokat is elbűvölte történeteivel, ízes meséivel. „Hát az embör, hát a gyerök hogy van?” – tette fel a kérdést a régi kollégáinak minden egyes találkozás alkalmával. Emlékezett mindenkire, megjegyezte életünk jelentősebb fordulóit.

Kezdetben nehezen fogadták el munkatársai származása, könyvtárba kerülése miatt politikai „ejtőrnyősnek”, újsütetű értelmiséginek, „janicsárnak” tartották. „Potyára nem lógatta a lábát, potyára sehol se piszkolta a gyöpöt. Ha hasznára nem lehetett embertársainak, kárukra, szándékosan, bizonyosan nem cselekedett” – írta Gyuris György igatgatójáról, munkatársáról.

A munkatársak felé közvetlen, jószándékú közeledésével, munkabírásával, okos emberi tanácsival hamar fordított a szekér rúdján, kollégái elismerték munkáját, keresték társaságát. Igazgatóként nem parancsokat osztogatott, jó szóval, érvekkel győzte meg kollégáit. Tervei, elképzelései nem mindig hullottak értő talajra, de ez sosem vette kedvét. Vitatkozott, kemény csatákat vívott. Sértettség nem volt benne, alkalmanként elkeseredettség igen.

Semmi sajgás immáron bennem. Hálás lehetek a sorsnak, hogy engedett játszani, olykor nehéz kaptatókon gebeszkedve cselekedni. Hogy a krokodilfogú életnek nevezett emberfaló gép hagyott bennem mozgató energiákat, reményeket, ambíciókat, lehet, hiú ábrándokat.

Az igazgatótársak közül fele-fele arányban voltak, akik elfogadtak, barátságukba vettek, és voltak, akik majdhogynem semmibe vettek. Az igazi szakemberek szemében én soha nem voltam szakember. Inkább csak azért voltam sikeres, mert nagy dumám volt, jó kapcsolatteremtő erőim vannak. Ennyi, amit elismertek. De annak is jaj, akit mindenki szeret.

Ennél jóval több volt, ami sikeressé tette: a szakmai iránti elkötelezettség, az intézményért érzett felelősség, a közvetlen emberi kapcsolatok, az átgondolt tervező és szervező munka tette kiváló szakemberré.

Hajdú Géza, az intézmény volt igazgatóhelyettese így köszönt el Tóth Bélától nyugdíjba vonulásakor:

Mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy munkatársai lehettünk. Emlékezetes lesz ez az időszak nemcsak a könyvtár történetében, a lelkünkben is, hiszen nem egy szürke hivatalnok volt a vezetőnk, hanem egy színes egyéniségű, meleg szívű ember.[6]

A pihenés éveiben is a könyvtár „munkatársa” volt, mint saját otthonára, úgy tekintett élete fő művére.

Saját bevallása szerint több időt töltött a könyvtárban, mint otthon. Élete a családja mellett az asztalosság, az írás, a könyvtári szakma volt. A sorrendet a Tóth Béla munkásságát kutatók saját belátásuk szerint állíthatják fel. Számára egyik sem volt fontosabb a másiknál.

Bejárok azóta is (a Somogyi-könyvtárba). Nem is tudok meglenni nélküle. Önhitt módon mondom, mint ha a saját gyerekemhez mennék. Időpocsékolásnak is vehetem, mert ott mindennek utána nézhetek. Ha nem lenne, megírnám saját kútfejem szerint, de ha már módom van benne, elbogarászgatok minden morzsa után. Ott olvastam azt is, nagyon régen már, amit az egyik bölcs mondott: akkor halhatsz meg nyugodtan, ha a világot nem úgy hagyod ott, ahogyan találtad. Ezen dolgoztam egész életemben.

Megjelent a folyóirat 2025. márciusi számában

Jegyzetek:

[1] Lengyel András: Búcsú Tóth Bélától. In: Délmagyarország, 2013. februtá 05

[2] Gyuris György: Tóth Béla (1924-2013). In: Könyv, könyvtár, könyvtáros, 2013/4., 48-53. o.

[3] Ilia Mihály: Egy író az időben. In: Születésnapi Lap. 2009. december 21.

[4] Tóth Béla: Szeged vidámítása. Várostörténet anakdotákban – Noé bárkájától a mai szent napig. II. Szeged, 2004, Bába Kiadó

[5] Tóth Béla: Hosszúkés életem rövid rajzolata. In: : Születésnapi Lap 2009. december 21.

[6] Hajdú Géza: Letelt a szolgálat. In: Csongrád Megyei Könyvtáros, 1990/1-2.