Kaj Ádám: A suhanc színészkirály

 Tavaly nyáron hunyt el Király Levente a Nemzet színésze címmel kitüntetett Kossuth- és Jászai-díjas színművész, érdemes művész, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja, fájó űrt hagyva a város kulturális életében. Az alábbi beszélgetésben színészi pályájának legfontosabb állomásait idézzük fel most barátjával és legfontosabb szellemi szövetségesével, Sándor János Jászai-díjas rendezővel. 

– Ritka az olyan színész-rendező barátság, mint ami az önök kapcsolatát jellemezte. Ráadásul több volt ez alkotótársi szövetségnél, mert az emberi oldal is legalább annyira fontos volt. 

– Sőt, szinte fontosabb!

– Szinte a pályájuk is, pár év eltéréssel, egyszerre indult. Király Levente 1959-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, önt pedig 1958-ben vették fel rendező szakra, tehát mondhatni volt egy közös évük az alma materben.

– Mégsem találkoztunk személyesen a főiskolán, mert ő akkor már főleg színházi gyakorlaton volt, én pedig a legtöbb időt a televíziónál töltöttem.  A vizsgaelőadásait ugyanakkor láttam, volt olyan is, például a Nebáncsvirág, amit többször megnéztem. De a Lumpáciusz Vagabunduszra[1] is élénken emlékszem, amihez egy dalt maga Levente íratott meg Ránki György[2] zeneszerzővel. Ők eleve inkább zenés osztálynak minősültek, bár hivatalosan prózások voltak. Igaz, akkoriban nem volt ilyen éles különbség a képzésben. Egyforma hangsúlyt fektettek az énekre, táncra és prózára. Az volt az elv, hogy a színészhallgató ismerje a szakmát minden oldalról, aztán majd a rendező vagy a színház eldönti, hogy mire van szüksége. A barátság kapcsán, merthogy abból indulunk ki, amikor a főiskolára kerültünk, nem ismertük azt a szót, hogy karrierépítés. A barátságok mindenféle szakmai érdek nélkül születtek. A természetes kiválasztódás nem az ügyes karrierépítő meg az ügyetlen tehetséges közt dőlt el; az egyedüli mérce maga a tehetség volt.

– Mi volt az első benyomása Leventéről a vizsgaelőadásokban?

– Suhancnak láttam. Elmondok egy példát, hogy jól értsd a fogalmat. Annak idején Szegeden volt egy focimeccs a színészek és a labdarúgók között. Amikor Levente kiment a pályára, éppen salakmotoroztak. Megkérdezte az egyik motorostól, hogy kipróbálhatja-e. Fogalma se volt arról, hogy azon nincs fék. Felült a motorra, végigment a pályán, és amikor leszállt, akkor jött rá, hogy akár baja is lehetett volna.

– Tehát vakmerő volt?

– Suhanc. Aki a villamos tujáján utazik inkább, pedig a zsebében van a jegy. Ugyanakkor Leventének volt egy bája, ami sugárzott a színpadról. Mindig úgy tartottam, hogy ő az egyik legérdekesebb a korosztályából. Egy zsiráf csak zsiráf tud lenni. Hiába húzza be a nyakát, attól még zsiráf marad.

– Király Levente főiskola után egyből Szegedre szerződött, noha állítólag a Madách Színháztól is kapott ajánlatot…

– Hiába hívta a Madách, akkoriban kötelező volt két évet vidéki színházban eltölteni.

– A kétévnyi szolgálatból végül élethosszig tartó hűséges kapcsolat lett. Volt esetleg olyan időszak a pályáján, amikor felmerült, hogy elszerződjön Szegedről? 

– Tudomásom szerint kétszer is lett volna lehetősége rá. Először a 80-as évek elején hívta Ruszt József[3] az akkor alakuló zalaegerszegi színházba, majd a pályája végén, a 90-es évek közepén, a Vígszínházból keresték meg. Ő mindkettőre nemet mondott. Ahogy már mondtam, akkoriban nem a karrierépítés volt az első, hanem hogy mindenki tegye a dolgát a hivatása szerint. Leventét egyedül az érdekelte, amiért végső soron színész lett, hogy mesélhessen. Ráadásul nagyon hamar megszerette a szegedi közönség, és akinek sikere van, az háromszor is meggondolja, hogy szakmailag kockáztasson a bizonytalanért. Viszont akkoriban nem is lehetett olyan könnyedén átmenni egyik helyről a másikra, mint manapság, mert ahhoz szabad státusz kellett. Ha nem volt üres hely egy színházban, akkor hiába akart egy igazgató valakit odaszerződtetni, nem volt lehetősége rá. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy Levente alapvetően hűséges típus volt. Egy hűséges suhanc, aki megszerette Szegedet, és megszerette azt a lehetőséget, ami neki a városban adódott; az itt dolgozó rendezők egyik legfontosabb sarokköve volt, akire előadásokat lehetett építeni. Ostoba az olyan ember, aki eljátszhatja a legnagyobb drámaszerepek, és inkább azt mondja, hogy elmegy.

– Vannak népszerű színészek, akik egy-egy portrébeszélgetés alkalmával mintha egyenesen kérkednének vele, hogy hány helyre szerződtek el pályájuk során. A többségük a szakmai megújulás vágyával magyarázza ezt, és csak ritkán fordul elő a vezetőváltás indokként. Nem lehet, hogy az a színész, aki sehol sem találja igazán a helyét, és jobbnál jobb társulatokat, színházi műhelyeket hagy hátra, valójában önmagával, saját művészi kvalitásaival szemben bizonytalan?

– Sinkovits Imrét és Darvas Ivánt hoznám fel példának. Két legendás, de egymástól nagyon különböző színész. Hiába szerződte el vagy küldték el őket, hosszabb-rövidebb időre, a Nemzetiből (Sinkovits a József Attila Színházba, Darvas a Radnótiba), az új intézményben ugyanúgy játszottak, mint az ország első teátrumában. Madách tűpontosan fogalmaz: „nem adhatok mást, csak mi lényegem.”

– Király Leventét, a szegediek szerencséjére, megkímélte a gondviselés az ilyen kitérőktől. De ehhez kellett egyfelől az istenadta tehetsége, amit tanár úr suhancságnak nevez, másfelől az élethez és az emberekhez való hozzáállása, ami szerethetővé tette őt.

– Az első szegedi időszakom 1964-66-ig tartott, ez alatt három alkalommal dolgozhattam vele. A Rozsdatemetőben[4] még csak egy kis szerepet játszott, a Százszor is szeretlek[5] című zenés darabban, ami az egyik első magyar musicalnek tartanak, már ő volt a főszereplő. Aztán az Irma, te édes[6] következett, ahol két figurát kellett megformálnia, szinte pillanatok alatt egyik bőréből a másikéba bújva. Olyan szakmai kihívás ez, amit csak egy valóban érett színész tud művészi módon megoldani. Mindez két év alatt történt, és ennek a fejlődési ívnek szem- és fültanúja voltam.     

– Tanár úr 1966 után Kaposvárra szerződik, és csak 1972-ben tér vissza Szegedre, három évadra. Ekkor már Giricz Mátyás[7] a színház igazgatója, aki Vaszy Viktort[8] váltja ezen a poszton. Egy cím mindenképp szemet szúr ebből az időszakból, ez pedig az 1974-ben bemutatott Egy fiú és a tündér. Ez, ha jól tudom, a Csongor és Tünde zenés változata, amiben Balga szerepét Levente játszotta.

– Vörösmarty szövegét Görgey Gábor[9] dolgozta át, és Illés Lajos[10] volt a zeneszerző. Óriási siker volt Szegeden, és óriási bukás Budapesten, noha mindkettőt én rendeztem.  Annyit elmondhatok, hogy az Operettszínházas kudarcnak főként kultúrpolitikai okai voltak.

– Az viszont megállapítható, hogy Király Levente a kezdeti időkben főként zenés darabokban szerepelt, viszont idővel, az előbb említett érettség okán is, megtalálják a komolyabb drámai szerepek. Ennek egy előrevetítése a 70-es évek.

– Szerencsés dolog, ha egy rendező és egy színész régóta dolgozik együtt. Be lehet látni lassan egymás szívébe, és az ember egyszer csak elkezdi megérezni, hogy hol tart a másik.  És akkor bevillan, hogy próbáljuk meg a Kean, a színészt[11] Király Leventével a címszerepben. De ehhez valóban ismerni kell a másikat. Mert bele lehet látni bármelyik szerepet akármelyik színészbe, csak ha nem talál, akkor úgy erőltetjük rá azt a szerepet, mint a szűkre szabott kabátot. A színész vagy benne van vagy nincs, nem kell felöltöztetnünk, sőt, inkább le kell vetnünk róla a civil felöltőt. Levente nagyon érzékeny színész volt, megérezte a bizalmat, és megérezte annak a hiányát is. És nagyon érdekes, ahogy ő a szerepeit alakította: nem a szerepet illesztgette magára, hanem ő akart hasonulni ahhoz, amit eljátszik. Ez a nehezebb útja a színészetnek. Ez főként alázatot kíván. Meg kell semmisítenie önmagát. Ezért is különös dolog, amikor megöregszik egy színész, és elkezd önmaga lenni, és bármit játszik, már előre tudom, hogy emeli majd a kezét, hogy fog ránézni a partnerére az adott szituációban. Itt van a már említett Darvas Iván. A pályája végén nem szóltak neki, és minden szerepében szépen eldarvasult. A színpadi történetet nem a figura, hanem a civil Darvas mesélte el. De ugyanez történt Sinkovitscsal is. Már rábízták. Nem szóltak. Hagyták. Nem lehet tudni, hogy miért. Lehet, hogy én se szóltam volna.

– Megvolt a veszélye, hogy Levente is modorossá váljon a pályája végére?

– Nem, ő bizonyos értelemben kivétel volt. Igaz, a testét senki sem tudja megváltoztatni. Magyarán, amikor bejött Levente, az a test jött be, ami őt mint szubjektumot jelölte. A titok nem ebben volt, hanem a lélek minőségében. Minden szerepében ott volt a vagányság és a huncutság, ami egyedivé tette az ő figuráit. Ahogy a Hegedűs a háztetőnben felkacsintott az égre, és pénzt kért a Teremtőtől… De ez a fajta vagányság a bajban sem hagyta cserben. Egyszer a VI. Henrikben[12] tényleg leszúrták a színpadon. A színházi tőr pengéje megakadt, és belement a hátába. Az igazgatói páholyból láttam, ahogy csurog a vére. És ő végigmondta a szövegét. Szerencsére felvonásvég volt, ahogy összement a függöny, már jött is érte a mentő. A nézők ebből semmit sem vettek észre. Nem jajdult föl, amikor megtörtént a baleset. Ezt értem én tehát az ő vagánysága alatt, hogy nem lehetett semmivel sem kizökkenteni a szerepéből. Ezzel együtt rendkívül türelmetlen volt, amikor akadályozva volt a próbán vagy az előadáson, magával szemben és másokkal is.

– A Kean kapcsán már érintettük a 80-as éveket, azonban volt az évtizedben még egy legendás szerep, ami Király Levente nevével szorosan összenőtt Szegeden, ez pedig Tevje a Hegedűs a háztetőn című musicalből. A színházi adattárban Gregor Józseffel kettős szereposztásban van feltüntetve…

– Csak Jóska végül nem játszotta egyetlen egyszer sem. Nekem ettől függetlenül az egyik legszebb próbaélményem volt ezzel a két emberrel együtt dolgozni. Rendkívül sokat segítették egymást. A Hegedűs a háztetőn bemutatója különben Szombathelyen volt, mert akkoriban zajlott a nagyszínház felújítása. Amikor elkészült a Fellner és Helmer-épület, akkor viszont ezzel a darabbal nyitottuk újra. 

– A 80-as évek eleve nem volt könnyű időszaka a Szegedi Nemzetinek, Ruszt József gyakorlatilag két alkalommal robbantotta szét a társulatot: először Zalaegerszegre, majd a Tisza-parti visszatérése után nem sokkal a frissen alakuló Független Színpadra csábította a vele szimpatizáló színészeket.

– Levente viszont hűségesen állt a strázsán.

– Míg a 90-es és a kétezres éveket még két ikonikus szerep, s vele két máig emlékezetes alakítás (Švejk, Lear király) fémjelezte, addig 2010 után mintha egy csendesebb korszak következett volna a színészi pályán…

– Levente méltatlan helyzetbe került a betegségével, és akkor azt gondoltam, hogy nem lehet, hogy egy ilyen kvalitású színész ne méltó módon búcsúzzon el a színpadtól. Így születetett meg bennem a Mikszáth különös házassága[13] és az Ők tudják, mi a szerelem[14] előadások ötlete; mindkettőt kifejezetten Leventére találtam ki. Igaz, utóbbi darab kapcsán Hubay Miklós[15] emlékének is adóztam, aki felé szakmai adósságom is volt. A régi barátságunk ellenére egyetlen darabját rendeztem, azt is Gyulán 1973-ban, ez volt az Előjáték a Pathelin mesterhez, amiben ráadásul Levente játszotta a címszereplőt. De visszatérve az ő személyére, azért kerestem számára azokat az utolsó szerepeket, mert féltettem attól, amit végül be is következett, hogy a színház kalapjára csak virágnak tűzzék oda, és mutogassák, nini, van nekünk egy Nemzet színésze. Amikor a feleségemmel elköltöztünk Szegedről, utána is sokat találkoztunk; vagy mi utaztunk látogatóba, vagy ők jöttek föl Pestre. Ilyenkor mindig elhülyéskedtünk a múltról, a közös élményekről, egyszóval mindenről, ami a hosszú évtizedek alatt összekötött minket. Az utolsó találkozásaink alkalmával viszont szomorúan állapítottam meg, hogy Levente rosszkedvű és türelmetlen. Nem érdekli már semmi. Hiányzott a suhancsága. Azt hiszem, valahol ebbe is halt bele. Amikor elveszette azt az erőt, amiből az egész lényege, és így a színészete is táplálkozott, abban a pillanatban vége volt.

– Vajon meg lehet ragadni Levente színészetének lényegét, azt a suhanc ars poétikát, ami ezt a rendkívül gazdag és sokszínű pályaívet jellemezte? 

– Giorgo Strehler[16] szerint minden színpadi szöveg egy másik ember meséje. És ezt a mesét a rendezőnek úgy kell továbbszőnie, hogy közben az ősforrás igazsága ne sérüljön. A kettejük meséje együtt izgalmas. A színésszel ugyanez a helyzet, csak ott az ő narratívája is hozzáadódik mindehhez. Így születnek a valódi színész-rendező barátságok, ha közösen tudnak mesélni.  És a színház lényegénél vagyunk. Ez egy kollektív ügy. Levente soha nem azzal törődött, hogy karriert építsen, hanem, hogy az embereknek elmeséljen valamit. És úgy, hogy azok okuljanak belőle. De közben magával ragadja, magával vigye őket. Ebben nagy segítségére volt az ő természete. Egy kölyökképű suhanc volt, és kezdetben szertelen is, aki puff, neki ment a falnak, ha kellett. Ez a rész persze fokozatosan szelídült benne, amikor a korral együtt megjött a bölcsesség is. Én kétfajta színészt különböztetek meg. Az egyik a tudatos színész, aki tudja, hogy mit akar elmondani, és azt is fogalmazza meg, legtöbbször az eredeti mű kárára. Persze a szakma egyből kikiáltja zseninek, aki megmondja, hogy miről szól a világ. A másik típusba a Levente-félék tartoznak. Neki a szívében született meg az előadás. Belül megérzett valamit, azt fejben megérlelte, majd visszatért az origóhoz, és a szívén keresztül fogalmazta meg a gondolatot. Ezért néha korszerűtlennek is gondolták. Levente sohasem akarta megmondani a „tutit” az alakításaival, hanem elmondott egy mesét, és a nézőre bízta az ítéletet, hogy az szabadon dönthessen, kinek az igazságát fogadja el. És ez egy gyönyörű színészi gesztus. Nem úgy állt neki például Tevje szerepének, hogy el akarja játszani a mártír tejesembert. A fenét! Azt a tejesembert akarta eljátszani, aki élni akar, és ezért mindent megtesz. Ja, hogy közben mártír lesz? Akkor mit csinált rosszul? És akkor ezen el lehet gondolkozni. Valahol ez lenne a rendező felelőssége is, hogy ne akarja megfosztani a nézőt a döntés szabadságától. Talán még pár szót érdemes mondanom arról a természetességről, ami Leventét jellemezte. Nagyon sok színésznek az a módszere, hogy úgy bánik a közönségével, mint egy szülő a csecsemőjével. Egy anya vagy apa pontosan tudja, ha grimaszol a csecsemőnek, először ijedten néz. Másodszor is. Harmadszorra már nevet a csecsemő, mert megszokta a groteszk mimikát. Nagyon gyakran így dolgoznak a színészek is, hogy megszoktatják a gesztusaikat a közönséggel. A kis Kabos például tudta, hogy kell bejönni, és kimenni a színpadról. Hogy ami a kettő között történik, sikeres-e, az igazából lényegtelen. A közönség csak a két végpontra emlékszik, akárcsak a csecsemő. Levente ezzel sohasem törődött, sőt, rettenetesen ügyelt rá, hogy ne kerüljenek sémák az alakításaiba. Iszonyú megterhelő egy színész számára, hogy ne vegye elő a kosárból a megszokott körtét. Ezt én is csak későn vettem észre, ötven éve voltam már a pályán, amikor észrevettem. Mostanában kezdek rájönni, hogy mennyire nem ismertem a szakmát, és mennyire nem ismerem. Már nem a személy szerinti szakmát, hanem hogy micsoda mélységei vannak. És hogy mennyire az álmélységeivel foglalkozunk, és nem az igazival. Nem azzal a csodálatos természetességgel, ahogy az igazságnak ki kéne csúsznia a szánkon. Levente viszont tudta ezt a titkot.  

– Hol látja Ön Király Levente helyét a szegedi színháztörténetben?

– Ne szűkítsük kört! Levente az egyetemes magyar színháztörténet egyik nagyon izgalmas alakja, aki a legszebb virágát Szegeden hozta, és aki a Szegedi Nemzeti Színház mindenkori történetének egyik, ha nem a legnagyobb színésze. Kár, hogy erről az egyetemes magyar színházművészet igen keveset tud…

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] Hervé – Meilhac – Millaud operettjét (Nebáncsvirág) és Johann Nestroy verses vígjátékát (Lumpáciusz Vagabundusz) az 1958-59-es tanévben mutatják be az Ódry Színpadon.

[2] Ránki György (1907-1992) Kossuth-díjas magyar zeneszerző. Egyik legismertebb műve Egy szerelem három éjszakája.

[3] Ruszt József (1937-2005) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színházi rendező, színigazgató, művészeti tanácsadó, érdemes és kiváló művész, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagja. 1980 és 1982 között a Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsadója, 1988-1989-ig rendezője.

[4] Fejes Endre 1962-ben megjelent műve eredetileg családregény.

[5] Stark Tibor (1933-2007) zeneszerző, trombitaművész jazz-musicalja.

[6] Marguerite Monnot francia zeneszerzőnő musicalja (1956), aminek 1963-as filmváltozata (rendező: Billy Wilder) Oscar-díjat nyert.

[7] Vaszy Viktor (1903-1979) zeneszerző, karmester, 1957-1969-ig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója.

[8] Giricz Mátyás (1933 – 2023) Jászai Mari-díjas magyar rendező, 1971-78-ig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója.

[9] Görgey Gábor, születési nevén Görgey Arthur (1929-2022) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, dramaturg, rendező. 2002–2003-ban a nemzeti kulturális örökség minisztere.

[10] Illés Lajos (1942-2007) Kossuth-díjas magyar zenész, zeneszerző, énekes, az Illés-együttes alapítója.

[11] A szegedi előadás Jean Paul Sartre művének (teljes címén London királya, avagy Edmund Kean, a színész) magyarországi bemutatója. 

[12] William Shakespeare művét 1975-ben mutatják be Szegeden.

[13] Görgey Gábor darabja Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona kapcsolatáról.

[14] Hubay Miklós művének Hector Berlioz francia zeneszerző a főszereplője. Az előadásban Király Levente partnere, akárcsak a Görgey-előadásban, Fekete Gizi Jászai-díjas színművésznő volt.

[15] Hubay Miklós (1918-2011) Kossuth-díjas drámaíró, műfordító.

[16] Giorgio Strehler (1921-1997) olasz színházrendező, a világhírű milánói Piccolo Teatro alapítója.