Bátyi Zoltán: Szegedi bűnhistória: „Farkas Helga elrablása és a Z. Nagy gyilkosság miatt lett a sajtóban Szeged a bűn városa”

Szeged a bűn városa! Szeged a bűnözés Mekkája! Rettegnek a szegediek! Ilyen és hasonló címekkel jelentek meg riportok a Dél-Alföld központjáról, az 1990-es években. Valóban ennyire elszabadult akkoriban a pokol a Tisza partján? Joggal bélyegezték meg az ország egyik legszebb városát az újságírók? Erről is kérdeztem dr. Márton István nyugalmazott rendőr ezredest, aki több mint 37 évig szolgált a rendőrség kötelékében, végig Csongrád megyében őrizve a polgárok biztonságát.

– Mielőtt kitérnénk arra, milyen bűncselekmények zavarták meg Szeged nyugalmát a múlt század utolsó évtizedében, arra kérem, meséljen arról, miért lépett a rendőrség kötelékébe. Talán egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik kiskorukban már arról álmodoztak, hogy bűnvadászok lesznek?

– Erről szó sincs, bár igazán korán megismerkedtem a rendőrség munkájával, méghozzá kissé sokkoló módon. Az idősebb szegedieknek elég csak megemlíteni a Paprika utca nevét, azonnal egy szörnyű családirtásra gondolnak. A fiatalabbak kedvéért azért nem árt felidézni, hogy 1961 áprilisának végén, amikor én még csak 7 éves voltam, egy Vass Gyula nevű gazfickó öt ember, köztük egy picinyke gyermek életét oltotta ki brutális módon. Hatalmas erőkkel indított nyomozást a rendőrség, amikor május másodikán felfedezték, milyen tragédia helyszíne lett a Paprika utca egyik háza. Először természetesen a környéken próbálták megtalálni a tettest, és mivel volt olyan gyanúsított, aki a Pásztor utcában lakott, ott is feltűntek a nyomozók. Mi is ott laktunk, és véletlenül ránk törték rá az ajtót, de amikor kiderült, hogy rossz helyen kutakodtak, elnézést kérve távoztak is. De ezt a megrázó élményt soha nem tudtam elfelejteni, ugyanakkor fel is keltette az érdeklődésemet a rendőri munka iránt. Arra persze akkor nem gondoltam, hogy egyszer én is rendőr leszek. Már nyolcadikos voltam, amikor az osztállyal Sziksósra kirándultunk, ahol kiválasztottak az ottani szőlős őrzésére, s így betekintést kaptam a rendészeti munkába. Már a középiskola elvégzésére készültem – a textilipari technikum diákja voltam –, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy fegyveres testülethez kerüljek. Egy iskolatársam felhívta a figyelmemet arra, hogy ügyesen elkerülhetjük a sorkatonai szolgálatot, ha jelentkezünk a Belügyminisztérium tartalékos tiszteket képző iskolájába, ahol katonai elhárítókat képeztek ki. Akkori elnevezéssel a III/IV-es osztály keretében szolgálhattam volna. Bár elvégeztem ezt az iskolát és alhadnagyi ranggal szereltem le, mégsem léptem be ebbe a kötelékbe. Eredeti szakmámban helyezkedtem el, a szegedi Jutaáru gyárban dolgoztam, amikor elcsábított a rendőrség. Ez 1975-ben történt. Gyorsan haladtam előre a ranglétrán, elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, a jogi diplomát is megszereztem, majd 36 évig és 4 hónapig számos beosztásban dolgoztam rendőrként. A karrierem ezredesként, 2011 decemberében fejeződött be, amikor a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi igazgatójaként vonultam nyugdíjba.

– Egyike azon nagyon keveseknek, aki rengeteg tapasztalat alapján össze tudja vetni, milyen volt a rendőri munka a kádári időszakban, és hogyan változott ez meg a rendszerváltozás után.

– A mai sok-sokmilliárdos áfa csalásokról hallva, és emlékezve arra, milyen fajsúlyú bűncselekményeket követtek el az elmúlt harminc évben, szinte említésre sem méltóak azok a bűnök, amiket nekünk kellett kinyomozni a hetvenes-nyolcvanas években. Azt persze senki ne gondolja, hogy sokkal békésebb volt akkoriban egy-egy hétköznap vagy ünnep, csak éppen más jellegű volt a bűnözés. Egy példát említve: a főkapitányságunkon, mint ahogy mindenhol az országban, működött egy társadalmi tulajdonvédelmi osztály, és az ott dolgozóknak az volt a feladatuk, hogy megelőzzék az állami tulajdonban lévő vagyon ellopását, vagy ha történt ilyen, megtalálják és az igazságszolgáltatás kezére juttassák azokat, akik loptak, csaltak mondjuk egy-egy állami cégnél, intézménynél. Rengeteg munkájuk akadt az ilyen ügyeken dolgozóknak, hiszen a hiánygazdálkodás miatt számos árucikkhez csak illegális módon lehetett hozzájutni. Ma ezt a funkciót a gazdaságvédelmi osztályok látják el.

– Szegeden élőként azért azt is tapasztaltam, hogy az erőszakos, sokszor gyilkosságba forduló bűnök sem kerülték el Szegedet…

– Valóban sokszor félelmetessé tették az utcákat éjszakánként az úgynevezett útonálló jellegű bűncselekményeket elkövetők, mint például a rablók.  Ilyenkor bizony nem volt ritka a verekedés, hatalmas pofonok csattantak, jóformán elhanyagolható összegű értéktárgyak vagy kisösszegű pénz megszerzése érdekében is. Ez férfias bűncselekmény volt, ám a nők egy része sem rettent vissza attól, hogy illegálisan gyarapítsa a vagyonát. Sokszor kellett nyomoznunk azért, mert valakit lerészegítettek, és amíg az áldozatuk álomba zuhanva mit sem tudott a világról, kiforgatták minden zsebét. A tettes ilyenkor kifosztás bűntette miatt állt a bíróság elé. Külön említést érdemel egy ma már különlegességként hangzó bűnfajta, mert ennek most nyoma sincs. A hetvenes, nyolcvanas években még nagy divatja volt a háznál vásárlásnak. Ez is a hiánygazdálkodásra vezethető vissza, ugyanis a leendő tolvajok azzal kopogtattak be egy-egy ajtón, hogy vagy olyan árut hoztak, ami boltban nem kapható, vagy olyannal, amit ugyan ritkán meg lehetett venni, de sokkal drágábban, mint tőlük. Az ügyes szarkák mikor máskor, mint délelőtt lépték át az idegen lakás küszöbét, mert tudták, az a nő, aki nem dolgozik, az éppen ebédet főz, és ez leköti a figyelmét. Így aztán amíg a háziasszony a kínált árucikkek vizsgálgatása közben elugrott a konyhába, hogy megkavarja a rántást, a tolvaj a szobából ellophatta a leginkább párnaciha alá dugdosott forintokat. Egy pesti asszonyra máig emlékszem, aki ezzel a módszerrel lopkodott országszerte, de nem nevezném túl ügyesnek, mert összesen vagy negyven évet ült börtönben. És ne feledkezzünk meg az emberölésekről sem, ugyanis a gyilkosság a szocializmus korában éppen úgy a legnagyobb bűn volt, mint bármelyik más korban. Kötél általi halállal is büntethették, mégis voltak olyanok, akik nem tudták fékezni indulatukat, és kioltották mások életét. Évente mintegy 10-15 emberölési ügyben indult nyomozás Csongrád megyében. Mivel a legtöbb – mondjuk úgy, az ügyek 75 százaléka – olyan indulati cselekmény volt, amit vagy családtag, vagy szomszéd, netán egy barát követett el, nem kellett nagyobb bravúr a tettes elfogásához. De a többi ügyben is rendkívül sikeresnek mondható a felderítési mutatónk, ugyanis a szocializmus utolsó évtizedéből mindössze egyetlen olyan gyilkosságra emlékszem – ez Röszkén történt –, amikor a gyilkos nem került rendőrkézre, és azóta sem tudjuk, ki volt az elkövető.

– Említene olyan bűnöket, amelyek kifejezetten Szegedhez köthetők?

– A két országhatár, így Románia, de leginkább Jugoszlávia közelsége teremtett olyan helyzetet, ami az országos képhez viszonyítva színesebbé tette a bűnözést. Szegeden belül is leginkább a Mars, vagy ahogy akkor hívták, a Marx térre és környékére kellett koncentrálnunk, ahol először jelentek meg a csempészett holmit árusítók. Majd a nyolcvanas évek végén már a Szent István téri, úgynevezett lengyel, vagy KGST-piac is vonzotta a bűnözőket. A Marxon már a hatvanas években találkozhatott a rendőr illegális árusokkal, mint ahogy a hatalmas tömeget kihasználva zsebmetszői tudásukat gyakorló hölgyekkel, urakkal is. A károsultak sokszor azért siránkoztak, mert hamisított árut vettek meg nagyon sok pénzért, legyen az farmer vagy ital. De olyan is előfordult, hogy a Jugóból hozott nadrágnak csak az egyik szára volt meg, de ezt a vevő észre sem tudta venni, mert rendőrt kiáltva az eladó akkora kavarodást okozott, és olyan ügyesen tűnt el, hogy bottal üthették a nyomát. Szerintem ma már vajmi kevesen ismerik, mit jelent ez a szó: hilózás. Nos, ez is közkedvelt átverési forma volt akkoriban. A réztárgyakat aranyként árusították a bűnözők, ezt nevezték tolvajnyelven így.

– Mikor érezte úgy, hogy valami egészen más világ következik országunkban a bűnözés területén is?

– Ha arra gondol, én mikor döbbentem rá, na, itt lesznek még nagy bajok, 1990 szilveszterét említeném. Ember nincs, aki nálam jobban utálná a szilvesztert, a vele járó összes bűnnel, kicsapongással és zajjal, és ennek az egyik oka éppen ama ominózus szilveszter. A szegediek egy jó nagy része, mintha bekábítózott volna, olyan rombolásban-tombolásban élte ki magát. A Kárász utcán – ma is emlékszem a pontos számra, hiszen a Szegedi Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetőjeként és egyben a szilveszteri ügyelet vezetőjeként személyesen láttam – 38 kirakatot törtek be. Sokan talán úgy vélték, a szocializmus szigora után eljött a szabadság ideje, és ez a szabadság számukra olyan mámorító volt, hogy elfelejtették, bizonyos társadalmi normákat minden rendszerben be kell tartani. Aztán a Kárász utca egyszer csak megtelt rengeteg idegennel. Ez pontosan köthető a délszláv háború kirobbanásához, amikor ezerszámra jöttek át a határon a harcok elől menekülők. Legtöbbjük tisztességes állampolgár volt, és becsületes módon szerettek volna új egzisztenciát teremteni maguknak. Viszont akadt az érkező tömegben nagyon sok kétes elem is. Ők, hogy diplomatikusan fogalmazzak, nem az országunkat akarták értéket teremtő munkával gazdagítani. Annál inkább belevetették magukat a csempészésbe, az illegális kereskedelembe. Ekkor lendült be igazán Szegeden a valutázás. A nagyáruház környékén például szinte már ők voltak az urak, bevonva azokat a magyarokat, akik szintén a bűnözésből szerettek volna minél gyorsabban meggazdagodni, de legalábbis anyagi biztonságot teremteni maguknak. Ugyanis éppen ez a biztonság tűnt el egy-két év alatt a városból, mivel sorra zártak be a gyárak, és a munkájukat vesztett emberek, ha akartak sem tudtak elhelyezkedni. A határok közelségéről korábban már beszéltem, de akkor vált csak igazán fontossá, hogy könnyen lehet átjutni egyik országból a másikba. Az ENSZ-embargó, ami ugyebár megtiltotta, hogy Jugoszláviának üzemanyagot exportáljanak, beindította a benzincsempészést. Sokszor százméteres sorok álltak azért a röszkei határállomás előtt, hogy benzint, gázolajat szállítsanak Jugóba, amiért természetesen csakis értékálló német márkát fogadtak el.

– Ezzel egy időben fellendült az olajszőkítés is…

– Valóban így történt.  Az úgynevezett „szőkítés” lényege az volt, hogy a jóval olcsóbb háztartási tüzelő olajat kémiai eljárással üzemanyaként használható gázolajjá alakították át, majd így értékesítették. Az egész országban űzték ezt az ipart, de Szeged és környéke is jelentős részt vállalt abból, hogy százmilliárdosra tehető az a kár, amit az olajszőkítők és az így átalakított üzemanyaggal kereskedők a nemzetgazdaságnak okoztak. Az így viszonylag könnyen szerzett pénzt csak kevesen fordították legális vállalkozások beindítására. A legtöbben felélték ezt a vagyont, majd egy-két év luxus után szinte semmijük nem maradt. Ez persze újabb bűncselekményeket generált, s mivel az illegális üzletelés során számos átverés is történt, elég brutális leszámolások miatt is izgulhatott a rendőrség. Az a rendőrség, amely egyébként nagy erőket mozgósított az autótolvajok elfogására is, mivel a ’90-es évek elején-közepén évente 2-300 autót is emeltek és tüntettek el, egy órán belül átjutva a nem túl jól őrzött határokon. Náluk szerencsésebbek voltak, akiknek csak feltörték az autóikat. Kisebb-nagyobb bandák szakosodtak arra, hogy kifigyeljék, mikorra tömték meg a Jugóból érkezők árukkal a kocsijukat, majd a gazdátlanul hagyott autóból elvittek minden mozgathatót.

– Meglehetősen változatos és megdöbbentő bűnlistát sorolt fel eddig…

– És közel sem jutottam a végére.  Két dolgot még mindenképp megemlítenék. A határok megnyitása után Szegeden hatalmas átmenő forgalom alakult ki. Többszázezer kamion hajtott át a városon, számuk volt, hogy elérte az egy milliót is évente. A kamionosok nagy része Szegeden pihent meg, az itt kiépített kamionparkolók a bűnözés melegágyává váltak. Leginkább a rendszerváltás után fellendülő szexipar profitált az új lehetőségekből. Szegeden volt ugyan hagyománya ennek, emlékezzünk csak a ’80-as évek elején oly nagy vihart kavart ügyre, amikor a rókusi Cuki presszóból irányították a kurtizánok tevékenységét. De az igazi csúcsforgalom a ’90-es években következett be, s bár ez nem csak Szegedre volt érvényes, megint csak azt mondhatom, hogy a szerelemkereskedelem egyik bázisa a mi városunk lett. Végül hadd szóljak egy egészen speciális szegedi összeütközésről, amit akkoriban arab-cigány háborúként emlegettek a szegediek. Ennek hátterében az állt, hogy a városban tanuló gazdag arab diákok egy része lányügyekben – tehát mindenféle politikai indíttatás nélkül – szembekerült azokkal a roma csoportokkal, amelyek sérelmezték, hogy az éjszaka urai az arabok, leginkább líbiai diákok lettek. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy ez az ellentét véres összecsapássá alakuljon át, előbb a Kálvária téren, majd a Dugonics téren, de végül sikerült ezt megelőznünk, s miután zsákszámra koboztunk el ütésre, sőt ölésre is alkalmas eszközöket, a kedélyek végül megnyugodtak.

– Az emberöléseket eddig meg sem említettük…

– Mint ahogy az emberrablást sem, mert ezekről külön szeretnék beszélni. Csak előbb egy számot mondanék: 1991-ben mintegy 11 ezer 400 bűnügyet iktattunk Szegeden, ami a rendszerváltozást megelőző évek átlagának mintegy duplája volt. De nem a számok voltak a meghatározóak, Farkas Helga elrablása és a Z. Nagy gyilkosság miatt lett a sajtóban Szeged a bűn városa. Szegeddel foglalkozott szinte az összes médium, amikor elrabolták a tehetős vállalkozó, Farkas Imre 17 éves lányát, aki 1991. június 26-án este indult el autójával Orosházáról Szeged irányába, és soha többé nem látta a családja. Érte az elrablók 500 ezer márka váltságdíjat követeltek. Akkor a magyar jogban még nem szerepelt az emberrablás tényállása, ezért zsarolás jogcímén indult el a hatalmas rendőri erőket megmozgató nyomozás. Ennek szinte minden lépését nyomon követte a sajtó, különösen azért, mert a lányt nem sikerült megtalálni, s tulajdonképpen ma sem tudjuk pontosan, mi lett a sorsa. Miközben az emberek még gyakran kitárgyalták ennek az ügynek a részleteit, és persze látták a korábbiakban felvázolt állapotokat is, bombaként robbant a hír 1994-ben: január 23-ról 24-re, vasárnapról hétfőre virradóra meggyilkolták a 42 éves Z. Nagy Bálintot, a vele egykorú feleségét, Z. Nagyné Dunai Gizellát és két gyermeküket, a 17 éves Dánielt és a 10 éves Balázst. Ekkor minden korábbinál nagyobb rendőri akció indult meg a városban jól ismert család gyilkosának, vagy gyilkosainak felkutatására. És bár az említett családirtás miatt máig nem ítéltek el senkit, a gyanú Magda Marinkóra, egy Jugoszláviából áttelepült, egykori katonára terelődött. Gyors és bravúros elfogása után kiderült, hogy ő és bandája nem csak Magyarországon, hanem déli szomszédunknál is követett el borzalmas gyilkosságokat. Marinko életfogytig tartó szabadságvesztését tölti a kecskeméti és az orosházi gyilkosságok miatt elítélve.

– A Marinko-bandát – kit Magyarországon, kit az akkori Jugoszláviában – szerencsére sikerült rács mögé juttatni, de pár évvel később egy robbantásos merénylet újra Szegedre irányította figyelmet…

– Ez a szintén országos felháborodást keltő ügy a szegedi József Attila sugárúton akkoriban működő Delhi bár előtt 1997. november 2-án történt. A robbantásos merénylet következtében a szórakozóhely 36 éves tulajdonosa lelte a halálát és többen is megsérültek. Szegeden egyébként nem ez volt az első robbantás, ugyanis 1994. június 1-én a rókusi templom ajtajában egy idős nő egy műanyag zacskót talált, azt betette a közeli buszmegálló szeméttartójába, ami öt perccel később felrobbant. Egy ember a repeszektől súlyosan megsebesült. Ez véletlen következett be, nem a sérült volt a célpont. De a Delhi bár előtti robbantásos ügy egészen más, mint a rókusi, vagy az ország más pontjain addig elkövetett robbantások, mert azok a félelemkeltést szolgálták, itt viszont az esetben egy konkrét személy ellen irányult. A nem megerősített információk szerint az emberölés hátterében külföldi bűnbanda állt. Az elkövetéskor megállapítható volt, hogy kifejezetten a bár üzemeltetője ellen irányult, hiszen a plasztik robbanó anyagot a lába alatt helyezték el. A kivitelezést profi módon oldották meg, mert annak ellenére, hogy mások is ültek az autóban, ők csak megsérültek. A robbantás pillanata szintén profi elgondolás, mely  távirányítással történt. Magyar bűnözők ilyen jellegű leszámolást még nem hajtottak végre. Az elkövető és a megbízó személye azóta sem ismert, mint ahogy az sem, hogy miért történt. Sajnos semmi esélyt nem látok arra, hogy ezek valaha is kiderüljenek.

– Ez a három, igazán különleges és rémisztő ügy után a bűn városa mellett már olyat is olvashattak az emberek, hogy Szeged a bűnözés Mekkája. A bűnügyi statisztika számai ezt alátámasztották?

– Megvizsgálva az adatokat, pontosan felmérhető, hogy Szegeden a ’90-es években nem történt több gyilkosság, mint az ország többi nagyvárosában. De ez nem igazán érdekelte a tények helyett inkább a szenzációra éhes bulvár újságírókat, és bizony hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg Szegedről lekopott a bűnös város címke. Köszönhető ez annak, hogy később az itt felsoroltaknál sokkal brutálisabb banda-leszámolások és más gyilkosságok fordultak elő az országban. De köszönhető annak is, hogy a szegedi rendőrök (akkor közel 500 teljesített szolgálatot Szegeden), bár közel sem állt mögöttük olyan technikai háttér, mint kellett volna, vagy amilyennel nyugati kollégáink rendelkeztek, remek munkát végeztek. Nekem lehetőségem volt több ország rendőrségének munkájába betekinteni, és bizton állítom: a magyar rendőrből a szükség, a szegénység és a kényszerűség olyan találékony, kreatív megoldásokat hozott ki akkoriban is, ami végül azt eredményezte, hogy a közbiztonság – összevetve más országok hasonló méretű városaival – igenis jónak minősíthető.

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában