Ale Ildikó: Szonettek

Balogh Sándor kiállítása elé

Balogh Sándor szobrászművész mindig igényes színtereket választ művei bemutatására. Szonettek című egyéni kiállítása szinte autentikus, a Somogyi-könyvtár képző- és zeneművészeti könyvei közé ékelődik hat héten át. Türelmesen kivárja, amíg elérkeznek hozzá az elfogadásra méltó állapotok az önálló tárlat megrendezésére. Gyorsan eldönti, hogy fogadja-e a kínált lehetőséget, indoklását sem rejti véka alá. Ritkán rendez tárlatot, ebből kifolyólag a nagyközönséget sajnos sok szép esztétikai pillanattól fosztja meg akár évtizedben mérhető távra is. Kisplasztikáiból, grafikáiból, festményeiből és éremművészetének darabjaiból fűzte fel jelenlegi tárlatát. Nem feltétlenül egy új anyag színrevitelére hívja a közönséget.  Minden válogatás során művei új szellemi szintre emelik önmagukat és átmeneti egységet kovácsolva kapaszkodnak egymásba úgy, hogy a műfaji váltások vizuális hullámzása  a szonett (olasz jelentése rövid dal) versforma 4+4+3+3 soros szakasztagolásához hasonlóan kapcsolódnak eggyé. Letisztult, komplex és változatos megismerési útra készüljenek a látogatók!

Ő az a művész, aki az alkotást a mindennapok rendszeres cselekvéseként éli meg, önkifejezését, talentumát gyakorolva hoz létre műveket magánéleti érintettségből a Jóisten rá mért adományát használva, felismerve és megszolgálva. Az Isten az, aki teremt és alkot! Ő, Balogh Sándor, csak csinálja. Örül, hogy eszköz lehet – hangoztatja szerényen. Hallom is, ahogy lassítva beszédtempóján, foganatosítja szubjektív meggyőződését. Számomra tiszteletre méltó ez a dísztelen szemlélet a talentum-felfogásról.

A mindennapi mintázás, rajzolás, faragás a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola falai között indult el szorgalommal, sikeresen többek között Tóth Sándor szobrászművész és művésztanár vezetésével. Azonban a művészeti érettségi bizonyítvány átvétele után egészen más történt, mint amit a megszokott művészpályafutások kapcsán olvasunk önéletrajzokban. Sándor megtorpant, visszalépett a művészi pályától és 28 éven át elzárkózott az alkotástól, mert különböző okokból kételyeket támasztott önmaga elé. A segítő ösztönzés ismét a gondoskodó tanártól, Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművésztől érkezett a 2000-es évek elején, aki többször felkereste és ambicionálta egykori tanítványát, kezdje el végre megélni azt az életet, amire ténylegesen hivatott és elhivatott, teljesítse ki alkotásokban művészi énjét.  A kölcsönös tisztelet eredményeként Sándorban megtörtént a nagy erejű változás, és éles határral zárta le múltját. Egy lendületes ecsetvonással, bronzöntvényekkel, faragásra, csiszolásra váró márványtömbökkel leválasztotta magáról a majd három évtizednyi alkotásoktól üres időszakaszt, és átlépett új életébe. Talán ennek az elfojtott 28 évnek köszönhető az azóta is tartó, rendszeres műtermi munka. Egyfajta vezeklés a nagybetűs Idő és régi önmaga előtt.

Múzsája általános és konkrét értelemben is a Nő. Kedveséhez is új életszakaszában érkezik meg: a KiCsodám! – ahogy költőien említi őt mindig. Párját jelenléte nélkül ábrázolja.  Alkatát, lelkiállapotát, élethelyzetét, kapcsolatukat absztrakt szintre is emeli plasztikai megvalósításaiban. Nem szükséges látni, leképezni a valóságot, mert elegendő a belső rezdüléseikből meríteni. Balogh Sándor professzionális anatómiai tudással hozza létre  figurális műveit. A női test a legszebb és legtökéletesebb forma a világon – csupa hullámzó formaív, lebukó mozgásformák, ütemek képezik a női test részleteit és állandóságát – hangoztatja hitvallását a művész. A női lélek kifinomultságát, a női érzékenységet a testi szépségnél is magasztosabban kezeli. 

Aki járt már Balogh Sándor műtermében, pontosan tudja milyen extrém élmény ott lenni! Azért használom az extrém szót, mert sajátos és jellegzetes, állandósággá vált kaotikus állapotról van szó – s ez egészen egyedi. A csiszolásból eredő porfelületből, az anyagok és eszközök sokaságából, tárgyak egyvelegéből csillannak ki azok az értékek, amik már megszülettek a művésztől vagy még folyamatosan munkálkodik rajtuk. Az ablakpárkányon, asztalon, padlón női aktok, torzók, vörösmárvány plasztikák hevernek. Közben festményei egyre erősebben vonzzák a szemem, amik türelmesen várakoznak, hogy kiemeljük néhányukat a kiállítási anyagba. Próbálok privát rendszeremben is szemlélődni az izgalmas látványvilágban, igyekszem képzeletbeli keretekbe rendezni a zsúfolt enteriőr részleteit. A művész önarcképei különleges helyet foglalnak el a munkásságban.  Az önportrék mennyisége és fesztelen előadásmódja, tétnélkülisége, az önelemzés folyamatos és visszavonhatatlan szándéka több, mint figyelemre méltó. Az alkotó sosem használ tükröt, azt festi, ami belülről árad magából. Általában háromnegyed profilból  ábrázolja magát feszített kompozíciókba keretezve arcát. A színvilág nagyrészt távol áll a természetes bőrszín keresésének szándékától. A szem, a lélek tükre, mindig uralja az arcot.  Misztikus hangulatúvá összeérő zöldek, lilák, sárgák, kékek vetélkednek a felületen, háromdimenziós hatást eredményezve. Megingathatatlan, erős személyiség tekintete taglózza le a műteremben nézelődőt, legalábbis engem magával ragadtak a szuggesztív önportréba kivetített vizsgálódások. Az egyetlen profilnézeti önarcképére külön felhívja figyelmem!

A művek az időtlenségből érkeztek, az alkotó nem tartja fontosnak a keletkezési évek megadását. Ugyanilyen rejtőzködő módon és szabad elv alapján kerülnek kapcsolatba a látogatókkal a kiállítási miliőben látható művek is – dátum és címadás nélkül bocsájtja útjára alkotásait az alkotó, feleslegesnek érzi saját gondolataival felcímkézni, esetleg akadályozni a befogadót a mű hatásmechanizmusának folyamatában.

Éremművészetének jellegzetes darabjai is láthatók a tárolóban. Nála egészen más célzattal, nem valamilyen társadalmi elismerés kifejezésére készülnek az érmek. A kör és háromszög alakú, bronzba öntött és márványból faragott, csiszolt figuratív felületek feliratok nélkül, erős plasztikával emelkednek ki az érem felszínéről. Tematikájuk természetesen a női test, a szépség, a női akt.

A szobrászművész néhány grafikáját is magával hozta. Könnyed, pár tollhegyvonással készített tus hátakt tanúskodik a művész lényeglátó formaérzékeléséről. Ülő női aktjai arról mesélnek, hogy Balogh Sándor nemcsak festészetében, hanem grafikai eszközök birtokában is képes túllépni a tipikus szobrász gondolkodásból eredő markáns, pár vonalas, skiccszerű rajzi megnyilvánuláson. Lírai érzékenységgel, mégis határozott szerkezetben hozza létre rajzi értelmezését fiktív nő és férfi modelljéről. Külön értéke szén és pitt kréta munkáinak, hogy részletgazdag vonalstruktúrákból lassan, fokozatosan lép a három dimenzió megjelenítésébe, nem pedig sercegően gyors és vastag, úgymond szobrászrajzszerű ábrázolást produkál a lapokon. A rajzolás tisztelete, szeretete, önfeledt öröme árad a papírlapokról! 

Alkotómódszere egyszerű: vázlatok és tervek nélkül rögtön alkot, kőbe farag, a pillanatnyi rá ható sugallat alapján halad a készítés folyamatában. Szellemi összpontosításának magas szintjéről árulkodik ez a munkajelleg. Az alkotó ilyenkor úgymond leszakad a külső világról. Formálódó művével egybeolvadva kelti életre az alkotást, ezáltal természetszerűleg tulajdon maga megismerési folyamatában is új szintre jut. A tökéletességre való törekvést elutasítja, mert akadályozza alkotói egyéniségét. „Legyen torzulás benne! Hagyom, hogy kijöjjön a műből az, aki én vagyok”.

 Balogh Sándor művészi létezése Sík Sándor esztéta gondolataival is értelmezhető.

 „…a művészi intuíció (megérzés) tárgya tisztán a belső kép is lehet. A művészi intuíció abban a pillanatban jön létre, mikor lelkében egy tartalom lényegszerűen formához kapcsolódik-mikor a kőben meglátja a szobrot, vagy mikor a lelkében bizonytalanul – még nem szemléletesen – ébredező mondanivalóhoz „meglátja” a nekivaló anyagot. (…) Az alkotóművész szemléletében létrejöttének első pillanatától benne van az a tudatos, vagy tudattalan mozzanat, hogy abból alkotás »mű« lesz; amennyiben ez nem volna benne, ő maga sem érezné szemléletét esztétikai jellegűnek”.[1]

A szobrász művei tapasztalati sűrítmények kapcsolatokról, elmagányosodott, bezárkózott egyénekről. Reményük egyvalamiből, a bennük lappangó maradék erőből fakadhat. Önmagát marcangoló, önmagába beforduló emberekről láthatunk vizuális lenyomatokat Balogh Sándor olvasatában.

Munkái – különleges elképzeléséből eredően – kettősséget képviselnek. Tömegalakítást tekintve a végtagjaival bezáródó test monumentalitása kap hangsúlyt. Plasztikái jelentős százalékban zártak és nyitottak egyszerre. Pontosabban mondva egyik oldal zárt, a másik oldal nyitott, átjárhatósággal tárulkozik a világ felé és vár impulzusokat a világ felől a kőbe vésett, üzenetté vált gondolat.  Munkáin a befelé fordulás, bezártság lelkiállapota jelenik meg.

A művész több nemzetközi és országos csoportos tárlat résztvevője évtizedek óta. Önálló kiállításai voltak többek között Szegeden a Bartók  Galériában, a Gulácsy Lajos Teremben, a Belvárosi Mozi Galériájában, az Olasz Intézetben, a Démász Székházban (azaz az EDF Galériában), a Móra Ferenc Múzeumban.

Balogh Sándor tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Szobrász Társaságnak. Alkotói munkásságát a következő díjakkal ismerték el: a Szegedért Alapítvány alkotói díja, a Nemzeti Kulturális Alap díja, az Emberi Erőforrások Minisztériumának díja. Számtalan műve található magántulajdonban. Alkotásai a nyíregyházi és szegedi közgyűjteményi anyagot gazdagítják. Szeged Városa 2023-ban a Kölcsey-érmet adományozta Balogh Sándor szobrászművésznek kiemelkedő művészeti tevékenysége elismeréséül. Balogh Sándor alkotásai ismét a közönség előtt lesznek heteken át, kérem, látogassák meg többször a tárlatot!  Élvezzék és csodálják munkásságának remekeit!

Elhangzott a Somogyi-könyvtárban, 2025. július 16-án 

 

[1] Sík Sándor: Esztétika. Szeged, Universum, 1990. 53. o.