Boros Tamás: Játékos emberek és a művészeti ágak fúziója a színtérben

Interjú a Homo Ludens Project két alapítójával

Benkő Imolával és Szilágyi Szabolccsal (Szasza), a 2013 óta létező Homo Ludens Project két alapítójával, vezetőjével, alkotójával beszélgettem. Két olyan emberrel, akikkel különböző, egymástól viszonylag távoli időpontokban találkoztam legelőször, de ezen első találkozások alkalmával jó értelemben véve erős hatást gyakoroltak rám. Az a lendület és szenvedély ahogy ők, mint alkotók és résztvevők megmutatkoztak előttem az akkor még Szegedi Focus Műhely, valamint az Alkalmi Formáció egy-egy próbáján, illetve előadásán, igazán nem lehetett hatások nélküli. Az egyik több mint 20, a másik több mint 10 éve történt, az általuk létrehozott Homo Ludens Project pedig kicsi, de korösszetételében igenis széles közönségnek okoz nem csupán játékos, de elgondolkodtató perceket. A játék nem véletlenül van benne nevükben. Mert magyarul is színJÁTSZÁSnak nevezzük ezt a tevékenységet, amely esetükben számos más művészeti ág fúziójából jön létre. Kicsit múltról, a nehéz jelenről, és a nehezen tervezhető, de látható jövőről is beszélgettem Imolával és Szaszával.

– Imola, éppen néhány hónapja elevenítettük fel egy beszélgetésünk során azt, hogy mi honnan is ismerjük egymást. Ez a Szegedi Focus Műhely egyik, 2003-as előadása, az Apatheatrum volt. Tehát nem a Homo Ludens Project az első játszó és színjátszó szerveződés, amiben szerepet vállalsz, Szaszának viszont úgy tudom, igen.

Benkő Imola: Az én életemben valóban régóta jelen van a színház. Amikor kikerültem az egyetemről, akkor már csináltam az általad említett Szegedi Focus Műhelyt, ami 2011-ig működött. Bevallom, akkor egy ideig úgy is gondoltam, hogy nem adom a fejem újra rendezésre, színházcsinálásra. A végzettségem magyar-drámapedagógus tanár, de egészen addig nem is tanítottam. Ugyan művészeti iskolában voltam igazgató-helyettes, de a közoktatáshoz sokáig nem volt közöm, csak 2011-ben kezdtem el a Tömörkényben tanítani. Innentől az életemben ez két különböző világ volt jelen, de szeretem mindkettőt, hiszen ha nem így lenne, akkor most sem vetném bele magam örömmel pedagógiai projektekbe, és nem vállalnék felkészítéseket. De emellett végig volt és van most is egy másik énem, az alkotó én, aki bármikor képes belevetni magát a színházi szervezésbe is. Azt gondoljuk ugyanis, hogy a művészeti projektjeinkre szükség van, nem csak nekünk, hanem az embereknek, akik, reméljük, örömmel jönnek és kapnak abból valamit, amibe mi ennyi energiát fektetünk.

– De említetted, hogy volt olyan gondolatot, hogy nem foglalkozol színházzal. Ezt valamilyen negatív élmény, tapasztalat eredményezte benned?

B. I: Igen, ugyanis gyakorlatilag befegyasztották a nekünk, mint független színháznak járó működési költségünket 2010-ben. Nem is tudtunk ezek után tovább működni, és megfordult a fejemben, hogy nem is biztos, hogy nekem feltétlen színházzal kellene, legalábbis egy ideig foglalkoznom. Ezek után viszont találkoztam Szaszával, ami megváltoztatta a véleményem, mert arra gondoltam, hogy egy új vonalon, inkább performatív irányba indulnék. A megújulás iránti vágy egyébként is a sajátom, és örömmel vetettem bele magam a közös munkába. Fontos kiemelni azt, hogy összművészeti dolgokon törtük már a kezdetektől fogva a fejünket. Gondolok itt a képzőművészetre, de a látvány kapcsán a különböző egyéb audio és vizuális elemek is itt kezdtek el igazán fontossá válni, mint a zene, a fény vagy a filmrészletek. A munkában pedig nem csak Szasza volt a partnerem, hanem Kállai Ákos, Gyüdi Eszter vagy éppen Kovács Gyula András, utóbbi mint grafikus, performer is. Azt láttuk, hogy annyira különböző emberekről van szó, hogy csak formabontó nyelvezetben lehetett az elejétől kezdve gondolkozni. Kezdetektől fogva látszott, hogy ez egy sokkal merészebb, újító kezdeményezés lesz, és erre vágytam én is.

Szilágyi Szabolcs: Nekem valóban körülbelül onnantól datálódik a kapcsolatom a színházzal, amikor voltam egy előadáson, annyira emlékszem, hogy musical lehetett. Szörnyű élmény volt, akkor azt mondtam, hogy na én színházba többé be nem teszem a lábam! Ezek után először még nem is Imolával találkoztam, hanem Varga Norbi, a Szegedi Egyetemi Színháztól elvitt Czene Zolinak a Könyvtáros kisasszonyok és dr. K.H.G.-k című előadására, ami egy nagyszerű felismerés volt: Úristen, ez is színház, ezt lehet így is csinálni? Innentől teljesen más szemmel néztem a színházra. Olyannyira, hogy az egyetemen átiratkoztam a színháztudományi speckollra. Nyugodtan mondhatom, teljesen megbolondított ez a közeg. A már említett Kállai Ákossal szaktársak lettünk, és együtt létrehoztuk az Alkalmi formációt, és bemutattuk a Lear And The Dogs Show-t a Millenniumi Kávéházban. Itt találkoztunk Imolával, aki eljött megnézni, rámírt Facebookon, ahol elmondta, hogy most lehet, hogy mégis csinálna valami színházat, szeretne velem találkozni és beszélni.

B. I: Ha már történteket különböző nézőpontokból mesélünk el, nem véletlen keveredtem oda, mert egy jó barátunk, Szerdahelyi Matyi, akivel a Focus Műhelyből ismertük egymást, ajánlotta őket előzőleg, hogy nagyon tehetséges fiatal alkotókról van szó, akiknek a munkája engem is inspirálhat. Nem kellett Matyiban csalódnom, igaza lett.

– Emlékszel arra, Szasza, hogy mi az, ami az érdeklődésedet először felkeltette a közös munka iránt?

Sz. Sz: Tulajdonképpen nekem az egész koncepció nagyon tetszett, már a legelső ötletek is. Akkor Imolának a fejében volt már az első közös előadásunk ötlete, ami később a Vinka gampereformance nevet viselte, és ami egy új műfaj volt, ahogy a címében is benne volt, a játék és a performance szavak összevonásával jött létre, és a közös hívószó a bennünk élő örök gyermek volt. Az előadást az egyik szegedi Hotelben mutattuk be. Ez az előadás és ez az időszak elindított egy alkotó, baráti, szakmai közösséget.

B. I: Mint ahogy egyáltalán a nevünk, a Homo Ludens, mint Játékos ember kifejezés is erre utal. Játékos életszemlélet, játék a különböző művészeti ágakkal. Továbbá szerettünk volna nemcsak egy közösséget, ahogy Szabi mondja, hanem egy demokratikus közösséget létrehozni. Tehát nem úgy, hogy van egy főnök, aki megmondja, mit kell csinálni vagy van egy rendező, aki megmondja a tutit, hogy márpedig te odamész, itt kiállsz, amott átöltözöl, tehát hogy ne ez legyen, hanem legyen mindenkinek ugyanúgy beleszólása, tiszteljük egymásnak a véleményét, formanyelvét, látásmódját. Ez merőben új gondolkodásmódot kívánt meg tőlünk, valamint mindannyiunktól egyfajta rugalmasságot. Hogy miként vagyunk képesek egymást tolerálni, már a kezdetektől fogva, ez remek lecke azóta is mindannyiunknak.

– Még talán Alkalmi formációként, de azóta megfigyeltem, hogy Homo Ludensként is jellemző rátok, hogy behívtok jó néhány külsős embert, alkotót, ismerőst, barátot.

Sz. Sz: Valóban, már Alkalmi formációként sem állandó társulattal dolgoztunk, hanem szerettünk embereket behívni a közös munkába, játékba. Nagyon izgalmas vállalásunk volt ebből a szempontból a Woyzeck 100.5, amely során Georg Büchner Woyzeck című drámáját gondoltuk újra néhányan, 10-15 perces különálló jelenetekben, és a közönséget a Pinceszínházban vezettük körbe ezen jelenetek között.

– Mint ahogy ez a tendencia, hogy behívtok, meghívtok embereket, aktuálisan is folytatódik. Elég ha csak említem Liszkai Tamás, Ács Tamás vagy épp Szántusz Noémi Noya nevét. Jellemzően ezeket az embereket megkeresitek vagy inkább szerencsés találkozások hoznak titeket össze velük?

B. I: Mindenképpen tudatos döntések sorozata az, hogy kiket hívunk el hozzánk játszani. Ács Tomi például talán már fiatal egyetemista korától játszotta Gogolnak az Egy őrült naplóját, és azt is mondta, hogy épp egy ilyen sok lehetőséget rejtő színházi térre lenne szüksége, mint a miénk. Vagy Noya performatív előadásainak, stílusának bemutatása is régóta motoszkált a mi agyunkban is. Mindig is ilyen fajta sokszínűségre törekedtünk. Másrészt rengeteget tudunk tőle tanulni, és szerintem fontos, hogy középkorúak, akik jelen esetben mi vagyunk, folyton járjanak nyitott szemmel és tanuljanak a fiataloktól. Sokan gondolják hogy ezt fordítva kell csinálni, de szerintünk nem, hanem nagyon fontos látni azt, hogy őket mi érdekli, és ez nagyon inspiráló tud lenni azoknak, akik szeretnének kíváncsiak maradni. Úgyhogy szerintem abszolút tudatos szokott lenni, hogy kikkel dolgozunk, kiket hívunk éppen, akár egy adott projekthez vagy épp az adott korszakhoz, amiben éppen vagyunk, mert előfordul, hogy éveken keresztül egy-egy téma, vagy egy-egy formanyelv, ami foglalkoztat minket.

Sz. Sz: Akadt olyan, aki előbb a formát választotta ki, amit nálunk mutatna be, volt aki az anyagot hozta elsőnek, és esetleg az anyaghoz igazodott a későbbi formanyelv.

B. I: Korábban beszéltünk arról, hogy a munkánkban nagyon lényegesek a különböző művészeti ágak, a színház mellett a zene, a fények, a film, a képzőművészet, talán ez a legjobb szó rá, fúziója. És itt meg kell említenünk állandó munkatársunk, de nyugodtan mondhatjuk, hogy szerzőtársunk, Nahóczky Viktor nevét. Általában a háttérbe vonul. De azt hiszem, ebben Szasza is egyetért, hogy a legsokoldalúbb alkotónk. A Pygmalion kosara nélküle ma nem olyan lenne, amilyen. Amíg mi gondolkodtunk meg elmélkedtünk az anyagon, addig a Viktor kitalálta az egésznek a képi világát, odaállt elénk, és mindent megmutatott. Ezzel lényegileg meg is volt a rendezőnk. Szóval így kell elképzelni, ennyire szimbiózisban tudunk dolgozni a csapattal, bárkiből is álljon éppen, bár Viktor azért állandó alkotótársunk mostmár. Épp a Pygmalion kosara remek példa arra, hogy a már említett művészeti fúzió során azért mindig van egy domináns művészeti ág, ami alá a többi úgymond betagozódik. Ebben a performanszban a film volt.

Sz. Sz: Én csak annyiban egészíteném ki Imolát, hogy hiába nem színházrendező valaki, mint az általa említett esetben Viktor, azért egy idő után mindenkinek ,,kinő” ez a szeme is, hogy átlássa, bemutassa a dolgok komplexitását, sokoldalúságát, és miként állítsuk színpadra a darabot, hogy a vágyott siker megszülessen.

– 2016 óta van állandó játszóhelyetek, a ZUG Színház és Művészeti Tetthely. Ami amellett, hogy saját, egyben más társulatoknak, nem is ritkán befogadóhelye. Említettétek a művészeti ágak fúzióját. Erre esetleg már a helyszín átalakításánál is figyeltetek? Lehetett egyáltalán ennyire előre gondolkodni?

Sz. Sz: Valamennyire azt helyeztük előtérbe, hogy egy olyan, téglatest alakú tér legyen, ahova bármilyen előadás hozható, és éppen a napokban volt egy eredményesnek ígérkező megbeszélésünk olyanokkal, akiknek ugyanez volt a fontos szempont. A hely rengeteg kialakítási lehetőséget tud adni, ilyen értelemben nagyon mobil.

B. I: Viszont azt hozzá kell tenni, hogy a képzeletünk annyira szárnyal, hogy sokszor azon kapjuk magunkat, hogy még ennél is nagyobb tér kellene a koncepciónkhoz. Ebből a szempontból a ZUG néha eléggé bekorlátoz minket. Mondanám, hogy nem szobaszínház, de igazából az. Amúgy jól működik mobil térként, bármit lehet benne mozgatni, a fekete belső szín pedig korlátlanná teszi a vetítési lehetőséget. Néha nem szeretjük, hogy sötét van belül, de ilyen esetekben nagyon jól jön. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne örülnénk a saját helynek nagyon, és ne éreznénk maximálisan a sajátunknak.

– A Szegedi Focus Műhely kapcsán is említetted, hogy annak a projektnek a végét lényegileg a pénztelenség, a támogatások megvonása hozta el. Ez a Homo Ludens kapcsán is sajnos állandóan visszatérő nehézség, és például a legutóbbi két idényetek úgynevezett ,,nem évadok” voltak. Hogy éltétek és élitek ezt meg, és merre tudtok ,,menekülni” ilyen esetben?

B. I: Sajnos minisztériumi támogatást nem kapunk már az utóbbi években, a Nemzeti Kulturális Alap pályázatain nyerünk, főleg Szasza állhatatosságának köszönhetően, de ezek csak kisebb összegek, amikre nem lehet teljes évadot tervezni, hanem csak egy-egy projektből 2-3 előadást. Gyakorlatilag el kellett az döntenünk, akarjuk-e ezt az egészet a továbbiakban majdhogynem ingyen csinálni.

Sz. Sz: Sajnos épp a fenntartási és működési költségek azok, amiket nem lehet ezekből a pályázatokból finanszírozni. Korábban azért akadtak bevételeink pályázati forrásból, amikből tudtunk rendes tiszteletdíjakat fizetni. Tulajdonképpen ez a lehetőségünk szűnt meg.

B. I: Ráadásul igazából, amit mi csinálunk az semmiképp sem hobbiszínház. De még ha az is lenne, a fenntartása annak is ugyanakkora energiával járna. Annyi szerencsénk van, hogy Szeged városában preferált szervezetnek számítunk, mert ennek hiányában a ZUG fenntartása is lehetetlen lenne. Az utóbbi időkben nyitottunk a drámapedagógia foglalkozások felé, elsősorban a középiskolások, valamint a középiskolai tanárok irányába.

– Ha már itt tartunk. Hogy a gyerekek a játékos szemléletet örömmel fogadják, afelől nincs kétségem. De a tanárok, akik, és ezt te nálam sokkal de sokkal jobban tudod, nagyon leterheltek, mennyire tudják és mennyire építhetik be a mindennapjaikba azt, amit egy drámapedagógiai foglalkozáson kapnak?

B.I: Az a tapasztalatunk a tanárokkal kapcsolatban, hogy nagyon termékeny táptalajra érkezik az a tudás, amit átadunk nekik, és mindig jönnek a remek ötletek, hogy ezt a hétköznapokban hogyan tudják megvalósítani. Úgy gondolom, ha a foglalkozásainkon résztvevő tanárok 60%-a be tud valamit építeni a gyakorlatban, akkor már nem volt hiábavaló az egész.

Sz. Sz: Nekem a diákok oldalára van rálátásom. Megindító az, hogy mennyire kinyíltak ezek a srácok, akik az elején még zárkózottak voltak, és például a mostani projektünknél a filmes eszközök kreatív megoldásokra inspirálják őket a kamerával vagy épp a telefonnal. Mindemellett valódi problémákról beszélnek, és dolgozzák fel őket. Nem csak szuper munkákat hoztak létre, hanem igazi, közösség-összekovácsoló szerepe volt a foglalkozásoknak, ahol a fiatalok megállták a helyüket olyan felelősségteljes pozíciókban is, mint a rendező vagy az operatőr.

– Akkor a működésetek most már lényegileg piaci alapú?

Sz. Sz: Ez pontosan így van. A jegybevételből, és az adó 1%-os támogatásból jönnek. Ezek mellett a kisebb pályázatokkal tudjuk magunkat eltartani.

B. I: De tegyük hozzá, hogy mindez egy kicsit fel is szabadított minket, mert most már mindenféle kötöttség nélkül azt csinálhatunk, amit akarunk.

– Milyen most futó projektjeitek vannak?

Sz. Sz: Május 30-án zárjuk le (az interjú május 20-án készült . B. T) a kétéves, Közösen a jövő oktatásáért projektünket, amiről az imént beszéltünk, és amiben a részvételi filmezéssel foglalkoztunk, középiskolai tanároknak és diákoknak. Ezen kívül elindítottuk a Váltófutás programsorozatunkat. Ennek révén minél több alkotó hozza el a projektjeiket, és ennek keretében játsszuk a Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez című darabunkat, ezt repertoáron is hagyjuk ősztől is, de a már említett Noya is hozza egy darabját, a Kóbor lány, Lovag Dulcinea vagyok-ot: Kemény István azonos című verses regényéből egy versperformanszt készített. Noya egyébként benne van a Közösen a jövő oktatásért projektben is. Júniusban pedig lesz egy beszélgetésünk Találkozások címmel, kortárs irodalomról, amely eseményen helyet kap a zene, a film és a performansz is. Imolán kívül a vendégek Magyar Dániel, Süveg Szilvia és Szarvas Ferenc írók lesznek.

B. I: Egyébként ez az esemény is kapcsolódik Noyához. A Covid alatt sok kis versvideót, versklippet készítettünk, amik különböző irodalmi portálokon, mint a Literán és a Tiszatájon, az F21-en vagy a kulteren jelentek meg. Érdekesség, hogy a meghívott írótársaim velem együtt a negyvenes éveik elején kezdtek el írni. A szövegeinkre kisfilmek is készülnek, beinstalláljuk a teret, tehát egyfajta látvány- és hangzóvilágot is kapni fognak, Szasza és Viktor segítségével. A 2025/26-os évad tervezése még nem kezdődött el, mert egyelőre a mostanit fejeznénk be. Ahogy mondtuk is, nagy léptékekben nem tudunk gondolkodni, csak kicsiben. A tervek szerint ismét láthatóak leszünk idén a szegedi THEALTER fesztiválon. Tantermi előadást is tervezünk, ami a nők helyzetével foglalkozik, de még ez is függőben van. Emellett szeretnénk, most már kifejezetten tanároknak szólóan folytatni a jövő oktatásáért projektünket.

Sz. Sz: Ehhez csupán lazán, de kapcsolódik az a tény, hogy nagyon örülünk a közönségünk nagyon változatos összetételének. Valamint önkénteseink között lelkes nyugdíjasok ugyanúgy akadnak, mint egyetemisták. Illetve nemtől, életkortól és társadalmi helyzettől független nem csupán az érdeklődés, hanem a pozitív visszajelzések is. Azt hiszem, mindez annak a változatosságnak köszönhető, amire törekszünk, és amellyel meglátásunk szerint jó úton haladunk.

Megjelent a folyóirat 2025. júniusi számában