Szabó Anna: Szerelmes sanzon az élethez – Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez

A Homo Ludens Project előadásáról

„Rendezzen nagyszabású ünnepséget / a természet átértése, megszeretése végett” – utasít bennünket Tristan Tzara román költő. A Homo Ludens Project pedig komolyan vette a feladatot, és ünnepséget tervezett az október 26-i premieren, és azóta több alkalommal is, hogy megünnepelje nem csupán az életet, de annak megértését is. Az ünnepség címe pedig Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez.

Kaspar Hauser létező személy volt, történetét évszázadok óta találgatások övezik. Egyes feljegyzések szerint mániákus szélhámos, mások szerint ártatlan lény, aki egy számára ismeretlen világban próbált sikertelenül boldogulni, és akit a modern élet szennye bemocskolt, megint mások szerint az évszázad rejtélye. Kasparról annyit biztosan tudunk, hogy Nürnberg utcáin kószálva találtak rá 1828 májusában, mindössze két levél kíséretében. Egyes feljegyzések szerint kifogástalan fizikai állapotban, mások szerint elcsigázottan és testileg fejletlenül. Az mindenesetre bizonyos, hogy Kaspar a nevén kívül mást nemigen tudott megmondani. Az erőszakos és titokzatos haláláig eltelt öt esztendőben az európai közvéleményt folyamatosan foglalkoztatta az eset, Kaspart ugyanis – későbbi elbeszélése szerint – kicsiny korától fogva egy sötét kamrában tartották kenyéren és vízen. Egyesek szerint figyelemre vágyó krónikus hazudozó volt, mások szerint a badeni hercegség elrabolt örököse. Kaspar ügyébe oknyomozók, tanítók és az arisztokrácia tagjai is belekeveredtek, élettörténetének legtöbb pontját azonban a mai napig homály fedi. Szilágyi Szabolcs író-rendező mégis úgy döntött, beáll azoknak a művészeknek a sorába, akik feldolgozzák a kifürkészhetetlen ifjú sorsát, és mindezt sajátos, amolyan „homoludensesen” – kreatívan és szórakoztatóan tette.

A ZUG Színház és Művészeti Tetthely adottságaiból kifolyólag nekünk is a mélységbe kell alászállnunk, ha meg akarjuk ismerni Kaspart (Orbán József). Itt megjegyzendő, hogy bár a Homo Ludens Project szegedi játszótere aprócska és puritán, a kiváló darabválasztásokkal általában rafináltan ellensúlyozzák, sőt nem egyszer közszemlére teszik, felnagyítják, ezáltal előnyükre fordítják a helyszín hiányosságait. A dolog pedig (ismét) működik: egy ehhez hasonló intim és bensőséges darab az intim és bensőséges térben sokkal jobban és nagyobbat üt, illetve a közönség a darab élvezetéhez szükséges bevonódásának mértéke is növekszik. Akárhogyan is érkeztünk ugyanis, szinte elkerülhetetlen, hogy a Kaspar Hauser bemásszon a bőrünk alá – csakúgy, mint a ZUG-ban játszott korábbi előadások, mint Simó Emese Ego-ja, a Jaj, a legyőzötteknek – avagy süssünk-főzzünk másnaposan, illetve a Pygmalion kosara.

aláereszkedsz majd az elvesztegetnivaló idő
lépcsőfokain
az uzsorás árnyékok fokozatain az újjá takarított
homokos parton
és az erőteljes kövér hullámok küszöbén vájt
hozzávetőlegességek váltakozó árkaiban

– írja Tzara. Mielőtt azonban modern Aeneasként az alvilágba szállnánk, a bejáratnál névre szóló levelet kapunk – ezzel is idézve kicsit a delphoi jósda hangulatát, ahová az ókoriak személyre szóló üzenetekért utaztak. Az üzenetek pedig valóban Apolló papnőinek talányos kis verseire hajaznak – csak ezek nem istenektől, hanem ismert, mémesedett videókból származnak – és az előadás során szerepet is kapnak. Ugyanis a megfelelő időben a közönség a Szentlélek (Nahóczki Viktor, aki mindent lát) által kiválasztott tagjainak kell felolvasniuk a kezükben rejlő rébuszt. A műsornak ez a része ugyan kicsit esetleges, és esetlegessége folytán dramaturgiailag nem mindig illeszkedik tökéletesen a történetbe, de hát mit várunk egy orákulumtól – főleg egy olyantól, aki a pincében lakik.

A levelek szerzője ugyanis Bakancs, egy Balog József hangján megszólaló lábbeli, Kaspar Hauser külön bejáratú orákuluma. Olybá tűnik ugyanis, hogy Kaspar a látszat ellenére még sincs teljesen egyedül a pincében, hű társa pedig korábban olyan prominens humanisták lábbelijeként szolgált, mint Rotterdami Erasmus és Luther Márton. Bár Bakancs igencsak nagyra tartja eme pedigrét, és saját bevallása szerint legfőbb célja Kaspar kiművelése, az hamar feltűnhet a szemfüles nézőnek, hogy a neves humanisták elvei közül vajmi keveset sikerült elsajátítania: rátarti modora és keménysége ugyanis nemcsak Kaspar lábát töri fel, hanem a lelkét is. A szerencsétlenül járt pincelakót egyértelműen lenézi, dölyfét pedig egyáltalán nem igyekszik leplezni. Annak ellenére, hogy valóban csak egy rongyos bakancsról beszélünk, egyértelmű, hogy ki az úr háznál, vagyis a pincében. Bakancs elitista pedagógiai módszere többnyire abból áll, hogy magáról beszél vagy a legkisebb, általa kihágásnak ítélt cselekedet miatt is Kaspar büntetését követeli.

A toxikus szimbiózist végül a búvár (Szilágyi Szabolcs) megérkezése szakítja félbe, aki, miután megszabadult a nárcisztikus lábra valótól, egy másfajta pedagógiát helyez kilátásba. A semmiből érkező maszkos férfi – aki egyébként a Kasparról szóló leírások legtöbbjében megjelenik, hol nevelőként, hol bérgyilkosként, hol mindkettőként – nemcsak tárgyi tudást és elméletet csepegtet Kaspar elméjébe, de beszélni is megtanítja (amit a folyton nyelvelő Bakancs hogy, hogy nem, elmulasztott) sőt, ami még fontosabb, nevetni és élni is. Ebben pedig olyan kreatív megoldásokat hív segítségül, mint például a már említett Tristan Tzara szellemének megidézése, vagy egy erre a célra kifejlesztett mobilalkalmazás. Orbán József és Szilágyi Szabolcs pantomimduettje, amely egy szinte teljesen néma szerelmes sanzon az élethez, terápiás hatású, főleg azért, mert nem nélkülözi sem a szép, sem pedig a fájdalmas pillanatokat, az ellentmondásokról nem is beszélve (elvégre egy néma búvár próbál beszédre tanítani valakit) – akárcsak a való élet.

Fontos megjegyeznünk, hogy a tanulás során fontos szerepet kap egy stroboszkóp, amely ugyan rendkívül látványos, de egyes nézők számára zavaró, vagy akár egészségügyi szempontból kifejezetten káros lehet. Ettől eltekintve a többnyire fényvetítéssel operáló látványvilág igényes és kreatív, sokszínű, de nem túl harsány – kiválóan kiegészíti az egyébként zárkaként funkcionáló pincéhez méltó, szerényen bútorozott színpadképet.

Kaspar értelme lassan kinyílik, és bár szemmel láthatóan kiválóan szórakozik, van egy lépés, amelyre képtelen. Akárhányszor próbálja ugyanis a néma búvár kicsalogatni a szabadba – ténylegesen, hiszen a ZUG-ból csak egy kiút vezet, és az is az utcára –, Kaspar szűkölve menekül a sarokba. Pedig az elnyomás már régen megszűnt, Bakancsnak híre-hamva sincs. És bár a darab boldogan fejeződik be, egy kellemes és szellemes csavarral, nehéz nem együtt érezni Orbán József szeretnivalóan slampos főhősével, aki hiába megtermett férfi, az est folyamán gyakorlatilag mi is kísérőiül szegődünk felnőtté válása útján, miközben kifejlett testbe zárt bébiből intellektuális nagykorúvá cseperedik; miközben oda, vagyis vissza talál önmagához.

Ahogy ugyanis megszűnik Bakancs zsarnoksága, amelyet folyamatos szövegelése fémjelez, Kaspar végre előreléphet, és elfoglalhatja saját történetében az őt megillető helyet. Ráadásul nem csupán mellékszereplőként, hanem először a búvár egyenrangú partnereként, majd főhősként. Ezt mi sem hirdeti határozottabban, mint a tény, hogy miután a búvár ellátta a verbalitás ajándékával, nem kell mások szubjektív és rátarti elbeszélésére hagyatkoznia: ő maga mesélheti el a saját meséjét.

Kaspar történetét látva talán borzadva képzeljük el, milyen lenne, ha mi is egy cellába zárva nőttünk volna fel, minden impulzustól és emberi kontaktustól távol. Milyen lenne, ha egész nap a sötétségben kuksolnánk, a szabadulás vagy a magány enyhülésének legcsekélyebb esélye nélkül? Ezen gondolkozva talán elönt bennünket a sajnálat, elképzelhető azonban, hogy ez az érzés gyorsan önsajnálattá keseredik. Bárkivel előfordulhat ugyanis, hogy élethelyzetéből adódóan egy sötét pincében érzi magát, a szabadulás vagy a magány enyhülésének legcsekélyebb esélye nélkül, és Kasparhoz hasonlóan talán mi is annyira megszoktuk már börtönünk rácsait és az általuk nyújtott hamis komfortérzetet, hogy még akkor sem tudunk – vagy merünk – túllépni rajtuk, ha az ajtó már réges-rég tárva-nyitva áll.

Mit tehetünk tehát, ha elegünk van a pincéből? Ha nem akarunk tovább saját magunk fogvatartói lenni egy-egy privát pokolban? Ha szeretnénk a szabad levegőre lépni, és nemcsak az erőszakos nevelőket, de esetleg valami mást is a pincében „felejteni”?

A Homo Ludens Project keserédes, humorral fűszerezett, a hely és a társulat viszonyait a rendezői vízióba tökéletesen beillesztő és ott kreatívan felhasználó feldolgozása garantáltan megmelengeti a szívünket és segít abban, hogy ne csak saját pincéinket hagyjuk magunk mögött, hanem azt is, amit a szabadság új érájába nem szeretnénk tovább vinni. Óda ez az élethez és az élni akaráshoz – ahhoz az aktushoz, amikor nálunk tapasztaltabbak segítőtársunkul szegődnek az úton, és amikor gondoskodó kezük nyomán végül készen állunk arra, hogy mi magunk vegyük kezünkbe az irányítást.

Szilágyi Szabolcs: Kaspar Hauser, avagy vissza az értelemhez

A Homo Ludens Project bemutatója 2024. október 26-án, a ZUG Színház és Művészeti Tetthelyen

 

Megjelent a folyóirat 2025. júniusi számában