Reke Balázs: „Látom apámat jönni”

Gondolatok Nemes Jeles László Árva című filmjéről

Szeptember végén Szegeden, a Belvárosi Moziban közönségtalálkozóval egybekötött bemutatót rendeztek Nemes Jeles László új filmjének, az Árvának. A filmnek van szegedi vonatkozása is, hiszen az egyik gyerekszereplő, Szabó Elíz itt él, amint azt a vele készített interjúban már olvashatták Olvasóink. Az alábbiakban magáról a filmről olvashatnak gondolatokat.

Nagy várakozások előzték meg Nemes Jeles László legújabb (immár harmadik) nagyjátékfilmjének, az Árvának világpremierjét. Nem is csoda, hiszen Nemes Jeles már első művével, a Saul fiával berobbant a nemzetközi filmes köztudatba, és elért mindent, amire egy filmrendező vágyhat (Oscar, Golden Globe, Cannes-i Nagydíj, BAFTA, és még sorolhatnánk). A Saul fia radikális, újító formanyelvével valósággal a néző bőre alá bújt, és berántotta egy félelemtől bűzlő, kegyetlen világba, ahol az emberiség erkölcsi kódjaiból már semmi sem működik. A miliőábrázolás olyan megrendítő erejűre sikerült, hogy a Saul fiát azóta is a filmtörténet legjobb holokausztfilmjei közt tarják számon. Majd Nemes Jeles a Napszálltával folytatta a megkezdett útját. Az alkotógárda maradt, és a Saul fiában létrehozott formanyelvet látványosan átemelték a „nagy háború” előtti utolsó pillanatok Osztrák-Magyar Monarchiájába. A főszereplő ezúttal egy fiatal lány volt, aki a családja titkai, és főként a testvére után kutatott a kora XX. századi Budapesten.

És bármilyen furcsán hangzik, de valahol ez az a pont, ahol Nemes Jeles harmadik nagyjátékfilmje, az Árva, bekapcsolódik az általa teremtett, igen markáns kézjegyekkel ellátott, szerzői filmes univerzumba. A rendező azt nyilatkozta, hogy nem összefüggő trilógiaként gondol a három filmre, viszont, ha nem is teljesen direkt, de tematika és színrevitel szintjén biztosan összevarrta ezt a három filmet.

Ez az alkotói hozzáállás nem ritka a tudatosan építkező, szerzői filmesek esetében. Gondolhatunk a mexikói Alejandro González Iñárritura, aki a megrázó és zseniális „halál-trilógiával” futott be nemzetközi szinten, de Lars von Trier kegyetlen „aranyszív-trilógiája”, és Chan-wook Park kultikus „bosszú-trilógiája” is hasonló elvek mentén szerveződik. Mind mások, egymáshoz mérni őket nem érdemes, de egy dologban hasonlítanak: mindegyik esetében egy kivételes rendezői látásmód tereli egy tető alá a különböző témájú filmeket.

Ugyanez érződik Nemes Jeles László esetében. Filmjeinek formanyelvi hasonlósága mellett nála a másik rendezőelv érezhetően a történelembe belevetett apró emberi sorsok vizsgálatában érhető tetten. A Napszállta a Monarchia végnapjairól mesél, az első világháború kísértetével a küszöbön, a Saul fia a második világháború és a láger pokláról, az Árva pedig felvillant egy képet a második világégés utáni állapotról, aztán egy időugrással rögtön az 1956-os forradalom után pár hónappal rak le minket, amikor az ország éppen a május elsejei ünnepélyre készülődik.

Az Árva története szerint a tizenéves Andor az anyjával él Budapesten. Andor az első pár évét egy árvaházban töltötte, mivel a második világháború alatti deportálások miatt mindkét szülője eltűnt. Az apját koncentrációs táborba vitték, az anyját vidéken bújtatták. Mikor vége a borzalmaknak, a kisfiú anyja elmegy érte az árvaházba, és magával viszi. A fiú apja még tizenkét év múlva sem ad életjelet magáról. Anyja már elfogadta az elfogadhatatlant, hogy a férfi sosem fog visszatérni hozzájuk, Andor viszont életben tartja az emlékét, annak ellenére, hogy sosem találkozott az apjával. Körülöttük a fél város romokban hever az orosz hadsereggel folytatott heves utcai harcok nyomán, a megtorlásoknak egyelőre a háttérben zajlanak. A hatalom vadászik a volt forradalmárokra, és a diktatórikus berendezkedés paranoid tudatállapota révén a félelem és bizonytalanság ural mindent: a bujkáló forradalmárokra kötél vár, a fegyvert rejtegetőkre kötél vár (tekintet nélkül arra, hogy felnőttek vagy gyerekek), minden suttogást és tekintetet figyel valaki, a karhatalmi szervek pedig mindenhol ott vannak, és bárkinek a zsebébe benézhetnek. Ebbe a szorongásos légkörbe érkezik meg egy rejtélyes, motoros férfi, aki azt állítja, hogy valójában ő Andor apja.

Műfajilag igen érdekes kihívás elé állítja az elemzőt Nemes Jeles filmje, mivel több irányból is lehet közelíteni hozzá. Igazunk lenne, ha azt mondanánk, hogy az Árva egy klasszikus történelmi „coming of age”-film műfaji kódjai mentén szerveződik. Adott egy fiatal fiú, aki a történelem egy viharos korszakában kénytelen elengedni a gyermekkorát, és egy új, ismeretlen útra lépni. A főszereplő intellektuális és érzelmi érési folyamata (mely a coming of age-film alapvető eszköztárába tartozik) egy meghatározott történelmi miliőben zajlik le, és a főhős vagy kölcsönhatásba lép az adott korszak eseményeivel (pl.: Steven Spielberg: A nap birodalma, Roberto Benigni: Az élet szép, Taika Waititi: Jojo nyuszi, Guillermo del Toro: A faun labirintusa, Elem Klimov: Jöjj és lásd!), vagy észrevétlenül átsiklik rajtuk (pl.: Török Ferenc: Moszkva tér, Alfonso Cuarón: Roma, Paul Thomas Anderson: Licorice Pizza).

Az Árva esete azért is nagyon izgalmas, mert ez a két pólus nem igazán választódik külön egymástól, hanem keverten van jelen, és hol a narratíva, hol az atmoszférateremtés szolgálatába áll. 1957-ben járunk, nem sokkal a május elsejei nagy ünnepség előtt, mely ideológiai és társadalmi tudati szempontból sorsfordító eseménye a magyar történelemnek. Budapest romokban, a háttérben már zajlanak a forradalom miatti megtorlások előkészületei, a rendőrség és a nyomozók vadásznak a bujkáló 56-os forradalmárokra, és ahogy majd az 1957. május elsejei ünnepi beszédében Kádár János sugallja: nem kegyelmeznek, nem felejtenek. A film főszereplője, Andor ebben a világban éli mindennapjait, és tényleg vegyesen érik ezek a hatások: talál elrejtett fegyvert, kapcsolatba kerül beomlott épületek szuterénjében bujkáló forradalmárral, de minden más, az ideológiai nyomás, a jegyrendszer bevezetése, a sorban állás, az éjjelente utcákon guruló fekete autók, és a Svájcról és Amerikáról suttogó ismerősök viszont csak elszaladnak mellette, mint minden más, amihez már kényszerűen hozzászokott.

Ellenben ebből bomlik ki a film egy másik rétege, mely egyszerre újabb műfaji és történetmesélési szinteket nyit meg. Nemes Jeles László az Árva forgatókönyvében édesapjának élettörténetét dolgozta fel, mely időben pontosan passzol a filmben ábrázolt korhoz, és történetileg is hitelesen mesél generációs sorsokról, érzetekről. Az Árva ezzel, családi oral history mivoltában, válik a filmkészítés egy speciális aktusává, „így jöttem”-filmmé. Ez a speciális filmtípus általában ötvözi a történelmi coming of age tematikát, a személyes vagy elmesélt családi tapasztalatokat a generációs közérzet rögzítésének vágyával. A modernizmus és az európai újhullámok színre lépése óta szinte minden korosztály megkapta a maga „így jöttem”-filmjét: az 1965-ös Így jöttem (Jancsó Miklós) a második világháború utáni időkbe kalauzolta a nézőt, az 1981-ben megjelent Megáll az idő (Gothár Péter) a hatvanas évek szocialista mindennapjaiba, a Moszkva tér (Török Ferenc) már az új évezredből (2001) visszatekintve mesél a rendszerváltás előtti utolsó pillanatok zűrzavaráról, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (Reisz Gábor) pedig a kétezres évek közérzeti kultfilmje, mely a jelenből (2015) a közelmúltba tekint. Eltérő eszközökkel és tónussal, de a felsorolt filmek közül mind az individuum és a történelem (néha csupán a közelmúlt, mely még nem vált történelemmé) kapcsolatáról szólt, arról a belevetettségről, mely a coming of age műfaj attribútuma, és a pszichológiai-lelki fejlődés mellett párhuzamosan fut a meghatározott létezés determinisztikus érzetével.

Nemes Jeles Árvája maximálisan teljesíti ezeket a műfaji alapelveket: főszereplője, Andor, a felnőtt- és gyermekvilág közti mezsgyén sétál, egy olyan korban, melyhez kényszerűen viszonyulnia kell, miközben az anyja nincs igazán jelen, az apa hiánya pedig fájón tör be a mindennapjaiba. Nemes Jeles pedig gyönyörűen fájdalmas eszközzel viszi színre a családi helyiértékek teljes káoszát. A társasház pincéjéből metaforikusan megképzi Andor tudatalatti, elfojtásokkal teli terét, ahol a fiú mindig találkozhat az apjával. Kényszerű képzelet ez Andor számára, mégis a mindennapi túléléshez elengedhetetlen. A pincében elhelyezett óriási kazán „tisztelt uram, édesapám” megszólítást ölt magára, és az izzadó, párálló vastömeg némán hallgatja a fiú napi elbeszéléseit. Bármi történik, Andor ide menekül, ez a hely az övé, ahol a saját szabályai érvényesek. Akár A faun labirintusának hősnője, ő is a képzeletben talál biztonságra az őt körülvevő világ erőszakossága elől.

Nemes Jeles és alkotótársai, mint az előző két filmnél, az Árva esetében is brillíroznak az atmoszférateremtésben. A kamera ugyan hagyományosabb, leíróbb szögeket vesz fel, mint a Saul fia és a Napszállta fényképezésénél, viszont a tágabb, líraiabb terek nem lesznek kevésbé fojtogatóak. Az atmoszféra a tökéletes díszletek, felvételek és mozgások összehangoltságából épül fel. Ahogy az ember nézi a régi fényképek árnyalatait felöltő beállításokat, szinte érzi a függönyökből áradó szagokat, a házfalakból szivárgó salétrom és doh bűzét, a rég lefőzött, hideg presszókávé és a csapolt sör nehéz illatát, meg a teledohányzott helyiségek fojtogató levegőtlenségét. De nyomasztó, szorongó érzetünk támad a szétlőtt város romházainak látványától, a foghíjtelkek zavaros pocsolyáitól, a sarki csemege rendezett polcaitól, a hűvös pályaudvari várótermektől, a hosszan csorgó vizeletpatakoktól az utcakövön. A rendező bemutat és leír, de hosszúbeállításaiban nincs egy csepp nosztalgia sem a régi kor iránt. A képekben rejlő minden költőiség és szimbolizmus a szereplők sorsának kilátástalanságát hivatott hangsúlyozni, és minden esemény szelíden mutat a mélységesen megrendítő végkifejlet felé, mely az egyén szintjén játssza le a szocialista rendszer elnyomásának alapvetéseit.

Tematikus trilógiaként aposztrofáltam első gondolatomban Nemes Jeles eddigi három nagyjátékfilmjét, és maradnék is ennél a felvetésemnél, azzal a kiegészítéssel, hogy a rendező filmjein átfutó központi vezérszál talán a keresés mitikus toposza. A Saul fia a fiú (a gyermek) keresése, a Napszállta a testvér keresése, az Árva pedig az apa keresése. A keresés, mely mint mozgató erő mindvégig hat a szereplőkre. Nemes Jeles László kamerája pedig erre a mozgásra kíváncsi; a létezésbe vetett kisember akaratának megnyilvánulásaira.    

    Megjelent a folyóirat 2025. októberi számában