Boros Tamás: Az utazó színész, aki összeadva többször is ,,megkerülte a Földet”

 Szeged nyüzsgése is elvarázsolja Ács Tamás színészt

Ebben az interjúban bejárjuk az egész országot széltében-hosszában. Hortobágyról és Debrecenből indulunk, érintjük Győrt, Sopront, Székesfehérvárt (ahol jelenleg is él), de Szeged is fontos helyszín lesz. Ács Tamás színész elsősorban monodrámáiról ismert. Mégpedig országszerte, hiszen előadásaival a múltban és a jelenben is sokat járja az országot. Szeged nagyon sokáig kimaradt neki, ám a Covid időszak, valamint a ZUG Művészeti Tetthely változást hozott ebben is az életében, és most már visszatérő vendég és szegedi helyszínei között szerepel a Pinceszínház is. Az utóbbi években pedig a színházpedagógia is fontos szerepet játszik mindennapjaiban. Életút interjúhoz az 1986-ban született Tamás még túl fiatal, ám eddigi életútja és ars poeticája is azt hiszem érdekes és tanulságos lehet.

– Annyiban hadd kezdjem egy személyes szállal, hogy annak idején engem is felkértek az osztályom egy részével egy március 15-i ünnepség tartására az általános iskolában. De én a színpadon mindig izgultam, téged viszont egy hasonló felkérés ébresztett rá először, hogy érdekel a deszkák és a színház világa.

– Gyerekkoromban minden szerettem volna lenni. Amikor megnéztem az Indiana Jones filmet, akkor a régészet kezdett el érdekelni és elkezdtem bújni a régészeti tematikájú könyveket. Aztán a televízióban ment a Pálya ördögei című japán animáció a fociról, ennek hatására pedig kapusként képzeltem el magam, és játszottam is a hortobágyi ificsapatban. Ezt a szerteágazó, mindenre nyitott érdeklődésemet érzékelték a környezetemben is, például a tanáraim a hortobágyi Petőfi Sándor Általános Iskolában. Nekik köszönhető, hogy felső tagozatos koromban invitáltak, hogy mondjak verseket. Az első ilyen, amire jó szívvel emlékezem, Petőfi Sándor A vén zászlótartó című verse volt.

– Petőfi mellett volt olyan költő, akinek a munkássága már akkor is elnyerte a tetszésedet?

–  Igen, az már a versmondó versenyekhez köthető. Talán hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, amikor Szabó Lőrinc évforduló volt. Jelentkeztem az országos Szabó Lőrinc Versmondó Versenyre, amire úgy készültem fel, hogy elolvastam a teljes életművét, végigbújtam a versesköteteit, és így választottam ki egy versét, ami hozzám közel állt. Az ő költészete nagyon megtetszett már akkor is, hát még ma. A versek azóta is előadói pályám szerves részét képezik, számos verses estem van, mint például A bor dicsérete, melyet már Szegeden is játszottam. Persze mostanában már többségben vannak a drámák, illetve a monodrámák által a prózai művek a repertoáromon, de a verselést és a versmondást nem hagytam és nem is hagyom abba soha.

– A tanáraid javaslatára utána Debrecenbe mentél az Ady Endre Gimnáziumba, ahol többek között Csikos Sándor tanított, akit tavaly a Nemzet Színészévé választottak.

– Rengeteget tanultam tőle, elsősorban, amit azóta is sokat alkalmazok, a gondolkodást, a mélységet. Sanyi bácsit olyan színésznek tartom, a szó legjobb értelmében, aki kerülte a talmi ismertséget, nem szerepelt napi sorozatokban, inkább tanított, maradt a színházakban, ahol nagyobbnál nagyobb szerepeket játszott, amik valóban a legnagyobbak közé emelik. Amikor az ember erre a pályára lép, elképzeli, hogy benne lesz a tévében, felismerik az utcán, és nem tagadom, ez nálam is jelen volt, ámde épp az Adyban tudatosult bennem, Sanyi bácsi hatására, hogy ez egy hivatás, ami nem arról szól, hogy az ember ezáltal lesz ismert, hanem arról, hogy minden egyes szereppel olyan feladat elé kerülsz, amit jó megmászni vagy éppen elmerülni benne és jó abban a világban kalandozni, ami éppen elém kerül. Ha ebből valamennyit át tudsz adni a nézőknek az sokkal többet jelent, minthogy „híres” légy. Szerintem az csak a kezdet, hogy a szöveget milyen beszédtechnikával interpretálom vagy mit csinálok a testemmel a szerep életre keltése során, hanem hogyha ókori darabot játszom, akkor elolvasom az ókori filozófusok munkáit, mint például a Szókratész védőbeszéde előadásai alkalmával. Csikos Sándor útját példaértékűnek és követendőnek tartom. Óriási örömmel és büszkeséggel töltött el mindig is, hogy az ő tanítványának vallhatom magam. Egyébként a már említett A bor dicsérete is az ő inspirálására született meg. A tizedik évfolyamban beszédtechnika órára kaptunk egy vizsgafeladatot: egy téma köré kellett szerkesztenünk magunknak egy 5-10 perces kis irodalmi estet, ami a mostani 60-70 perces előadásomnak lett a magja, az előzménye.

– Könnyű, akár a fiatalok között, értő, befogadó közegre találni manapság?

– Kétségtelen, ez a közeg mára átalakult, amit tudatosan le kell reagálnunk. Sokféle nézőközönségnek játszom a verses műsoraimat. Az idősebb korosztály például A Bor dicsérete című előadó estemet kedveli, hiszen olyan versek, szövegek alkotják, amelyeket nekik memoriterként meg kellett tanulniuk, így ott van egyfajta nosztalgia érzés is. A mai középiskolások már másfajta viszonyban vannak a költészettel, a hagyományosabb formák náluk nem működnek, de egy érdekes színpadra vitellel, erős gondolatisággal megtámogatott előadás eljuthat hozzájuk is. Például szoktam játszani Babits Jónás könyvét középiskolában. Lemegy a műből készült előadás, amit követ egy rendhagyó irodalom óra, egyfajta feldolgozó foglalkozás. Megpróbálom behozni azokat a gondolatokat, amik aztán az érettségire való felkészülésben is segíthetnek nekik. És amikor átbeszéljük, megvitatjuk a babitsi elbeszélő költemény tartalmát, mondanivalóját, akkor -úgy veszem észre- azonnal fogékonyak lesznek rá.

– Hadd térjek vissza a Szókratész védőbeszédéhez egy kérdés erejéig. Jól értem, hogy te ilyenkor átnézed a filozófusok műveit? Úgy képzeljük el, hogy Szókratész esetében például Platón leírásait róla?

– Alapvetően igen, noha épp a Szókratész védőbeszéde esetén ez kicsit másképp alakult. Először jött a színpadra állítás, és aztán az évek során kezdtem el a filozófiai tanulmányok gondolatiságával is megtölteni az előadásomat. A bemutatóm története ugyanis onnan datálódik, hogy középiskolában láttam Haumann Péter kiváló előadását. Elvarázsolt, hogy egyetlen ember, egy szál öltönyben állt ki a közönség elé. Azt kutattam, hogy mi a titka, hogyan képes egy ember egy filozófusnak a gondolatiságát megjeleníteni és az egész ókori légkört magával hozni. Emiatt aztán én is elkezdtem megtanulni a szöveget. A kezdetekben még a „bölcsességemet” azzal igazoltam a színpadon, hogy az iskolás bizonyítványomat adtam körbe és mutattam meg a közönségnek, tehát formailag modernizáltam az előadásomat. Manapság már én is egy szál öltönyben játszom a művet, előtérbe helyezve a tartalmat. Most már több mint húsz éve állok színpadra, mint Szókratész.

– Nem vettek fel a Színművészetire. De mintha ez téged nem tört volna meg.

– Az Adyban eltöltött évek egy nagyon színes, vidám időszak volt az életemben. Az, hogy nem vettek fel a Színművészetire, ugyan szomorúvá tett, ám nem keseredtem el. Színháztörténetet kezdtem tanulni, ahol eleinte kevés játszótársam volt a színházcsinálásban. (Aztán persze lettek, és meg is alapítottunk egy izgalmas egyetemi formációt, a Feleselők Színpadot.) Úgyhogy ismét a monodrámákhoz nyúltam, és ekkor jött az Egy őrült naplója, ami szintén műsoron van azóta is.

– Meséltél arról, hogy miként jött az életedbe a Szókratész védőbeszéde. Gogolra és az Egy őrült naplójára hogyan találtál rá?

– Úgy éreztem, hogy az utamon, melyen járok, ez a következő hegy, amit meg kell másznom. Az idősebb ismerőseim rengeteget áradoztak a Darvas Iván féle előadásról. A bemutatóm 2005-ben itt is csak az út elejét jelentette. Ez az előadásom is az évek során kezdett el milliónyi gondolattal feltöltődni, hiszen Gogolból írtam a színháztörténeti szakdolgozatomat, megvizsgáltam az összes eddig már bemutatott magyarországi Egy őrült naplója előadást, összevetettem a kritikákat, a befogadás történetről rengeteget írtam a darab kapcsán. A másik szakom az egyetemen az etika volt, ott pedig Az őrült naplója emberképéből írtam egy elemzést. Mondhatom, hogy tényleg minden oldalról körüljártam ezt a művet, de még a mai napig is szolgál újdonságokkal és meglepetésekkel.

– Ha valaki megnézi a színházi múltadat, akkor azt lehet látni, hogy voltál, a szó legnemesebb értelmében, vándorszínész ugyanúgy, mint társulati tag.

– Ez valóban így van. 2006-ban kerültem a győri Forrás Színházhoz, ahová Pataki András hívott, aki látta az Egy őrült naplóját tőlem, és a következő évben már nem csak ezt játszottam ott, de társulati tag is lettem. Első szerepem a Mátyás király krónikái című mesejátékban Mátyás király szerepe volt. Ez az időszakom 2012-ig tartott. Ki is számoltuk, volt olyan év, amikor 66 ezer kilométert tettünk meg a kisbusszal, tehát annyit utaztunk egy évben, hogy kétszer körbeautózhattuk volna a földet. Az abszolút rekordom egy év alatt 230 előadás volt. Az életem szerves része lett ez az utazó életforma, ami nagyon-nagyon szép, ugyanakkor viszont rendkívül fárasztó volt. András ezek után igazgatója lett a Soproni Petőfi Színháznak, és én követtem őt. Ez a váltás állandóságot és nagyszerű szerepeket hozott, mint például a Macbeth vagy Molnár Ferenc Liliomjának címszerepe. 2020-ban Székesfehérvárra költöztem. Szerettem volna bekerülni állandó társulati tagként a helyi Vörösmarty Színházba, de sajnos nem sikerült, így elindítottam a szabadúszó életformát, ami az évek múlásával egyre inkább (újra) megtetszett.

– Több városról beszéltünk, de az utóbbi években szerencsére a szegedi közönség is megismerte a nevedet. Hogyan jöttek a szegedi fellépések?

– Előzetesen tudni kell, hogy én előtte nem jártam Szegeden. Számos barátom mesélte, hogy kulturálisan mennyire pezsgő a város, az egyetem miatt is, illetve, hogy a színházi előadásokra fogékony, igényes közönsége van Szegednek, ám a várossal történő megismerkedést a Covid időszak hozta el számomra. Ekkor írtak ki ugyanis egy Köszönjük, Magyarország! nevű programot, ahol helyszínek választhattak ki előadást, így találtuk meg egymást Benkő Imolával, Szilágyi Szabolccsal és általuk a ZUG Színház és Művészeti Tetthellyel, és hoztam az Egy őrült naplóját. Nem csupán az előadás sikerült jól, hanem egy remek szellemi közeget találtam a ZUG-ban. Azonnal megtaláltam az ott lévő emberekkel a közös hangot, elkezdtünk beszélgetni, ismerkedni. Azzal zártuk a beszélgetést, hogy olvasom Bogusław Schaeffernek a drámáját, Szövegkönyv egy nemlétező, ám lehetséges instrumentális színészre címmel. Nem sokkal később megtudtam, hogy Imoláék pályáznak ennek a darabnak a bemutatására, majd hívott is, hogy csináljuk meg együtt ezt a munkát. Ezután már rendkívül sűrűn jártam Szegedre, és az egészből egy izgalmas, posztmodern színházi előadás született, ami megjárta a Thealter fesztivált, kiváló közönséggel. Ezek után egy közös produkciónk még volt, Cserna-Szabó András és Darida Benedek azonos című műve nyomán a Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan című kabaré, az is egy nagyon jó hangulatú, kiváló projekt volt.

– Hogy vezetett az utad ezután a Szegedi Pinceszínházba?

– Több csatornán keresztül is. Ennek előzménye, hogy a budapesti Amargant Színházi Műhelynek volt egy Katonaálom című előadása, amit az erdőben játszottunk. Ebben a darabban szerepelt Nagyhegyesi Zoli is, aki a Pinceszínház társulatának a tagja, akivel egyébként tizenéves korunkban már versmondó versenyeken is találkoztunk. Olt Tamás Abszint című darabját játszották, melyben az egyik szereplő nem ért rá. Ennek a szereplőnek a darab 70 perce során végig a színen kellett lennie, tehát nagy terjedelmű szöveget kellett memorizálni. Zoli ismerte a monodrámáimat, eszébe jutottam, beajánlott, hogy elég gyorsan tanulok szöveget. Így hívott meg Kancsár Orsi és Varga Bálint, a Pinceszínház két vezetője. Megkaptam a szöveget, a felvételeket és nagyon tisztességesen felkészültem. Remek élmény lett az előadás. Ezután jött, hogy helyettesként beugrottam a Képzelt beteg című előadásba is.

– Végzettséged és érdeklődésed szerint is részben pedagógus vagy, ami a színházi, drámai nevelés során fontos lehet.

– Ma már valóban életem és hivatásom egyik fontos terepe a tanítás. Eleinte viszont nagyon megrémített a pedagógusi hivatás. Már Sopronban is felajánlották, hogy vezessek színitanodai csoportokat, de akkor még úgy éreztem, hogy nem állok készen erre a feladatra. Hogy miért? A hivatásunk természetéből fakad. Van egy szerep, amire felkészülsz, sikered is lesz benne, aztán jön a következő, és hirtelen azt érzed, hogy te tulajdonképpen semmit nem tudsz. Attól, hogy sikered volt egy előző szerepben, még nem biztos, hogy a következőben is az lesz. Folyamatos megújulásra van szükség, ami egyfajta önmegkérdőjelezéssel is jár. Ilyen nálam is előfordult szinte minden új bemutatómnál. Viszont hogyha pedagógusként állsz ki az emberek, a gyerekek elé, akkor nem viheted nekik oda csak a kérdéseid és a kételyeid. Egy pedagógustól elvárják a konkrétan megfogalmazott, megérlelt gondolatokat. Sopronban még azt éreztem, hogy ezekkel a gondolatokkal, válaszokkal én még nem állok készen. Mikor viszont megérkeztem Székesfehérvárra, már éreztem magamban erőt és tudást ehhez. Úgy érzem, most már van annyi tapasztalatom, van olyan tudásom erről a csodaszép, színházművészetnek nevezett hivatásról, hogy merek konkrétumokat kijelenteni a tanítványaimnak. Többféle csoportot is viszek: Székesfehérvár mellett Kincsesbánya településen egy színjátszókört. Emellett Székesfehérváron működik a Szabad Színház nevű formáció, akiknek van egy utánpótlás gárdája, és én az alsós kicsiket, az úgynevezett Prikulicsokat viszem. Illetve van a Székesfehérvári Színitanoda, ott pedig javarészt felsős diákjaim vannak. Ha pedig egy üzlet beindult, ugyanis a budapesti Hatásszünet Műhely segítségével a felnőttoktatásba kapcsolódhattam be, hétfőnként viszem az úgynevezett Nyitott Műhelyt, ahol egy téma köré szerveződik a színházi foglalkozás. Ugyanott vezetek egy zárt csoportot is, ahol a résztvevők egy folyamatban vesznek részt a végén egy premierrel, például most Voltaire Candide-ját mutattuk be nemrég. Úgy érzem, hogy most az oktatásban is szépen megtaláltam a helyem, és talán tudok valamit visszaadni mindabból, amit én is kaptam.

– Az állandó monodrámáid mellett, amiket, ahogy mondtad, bárhova elviszel, milyen előadásokban lehet téged látni a közeljövőben?

– A budapesti Kettőspont színházban fogjuk Formanek Csabával közösen bemutatni a Pierrot és Prigozsin az élet forgatagában című kvantumdráma és zenkomédiát október 18-19-én. Jövőre lesz Latinovits Zoltán halálának 50. évfordulója, és mivel az ő művészetét is példaértékűnek tartom, ezért az írott műveiből viszek színpadra egy montázst, 2026-ban. Azt elmondanám még, hogy amikor beszélgetünk, akkor még jövő idő, de az Egy őrült naplóját is újra hozom Szegedre szeptemberben, ám bízom benne, hogy nem utoljára, mert ahogy említettem, a szegedi közönség és a szegedi emberek is a szívemhez nőttek.

Megjelent a folyóirat 2025. októberi számában