Petró János: Szahara Szegeden

Interjú Rédei Rolanddal

Rédei Roland, színész, író, pedagógus. 40 éves, a Szegedi Nemzeti Színház tagja. Két színházi időszak között spanyol nyelvből szerzett diplomát Szegeden. A PIM Örkény István-ösztöndíj támogatásával drámát írt Szahara címmel, amit 2025 szeptemberében a szegedi Régi Zsinagógában mutattak be.

– Hamarabb olvastam el a dráma szövegét, minthogy láttam volna az előadást. Már akkor úgy gondoltam, hogy ez egy precízen megírt, átgondolt és nagyon erős szöveg. Utólag is az a véleményem, miközben remek előadást láttam, hogy a szövegben még maradt bőven lehetőség. Volt valami előzménye, konkrétan próbálkoztál már korábban az írással?

– Három-négy éve írok dialógokat szabadidőmben. Először csak a magam szórakoztatására, később pedig az Okuláré Projekt pályázataira kezdtem rövid egyfelvonásosokat írni. Valahogy mindig jókor voltam jó helyen jó emberek között ezekkel a szövegekkel. Az első okulárés sikerek után jött a Nyílt Fórum, aztán az Eurodram pályázata 2024-ben, most pedig Örkény Ösztöndíj. Jól esett a pozitív visszajelzés, de leginkább a közösségi élmény motivált, és motivál azóta is. Szívesen veszek részt műhelyeken, felolvasásokon és nagyon inspirált a Szahara próbafolyamata is.

– A drámában szereplő helyszínek, Ópusztaszer, a kalapos szobor Szegeden, Fehértói Halászcsárda, Ruzsa, Zsana, csak pár példát kiemelve és a Balástya környéki tanyavilág ismerős mindazoknak, akik a régióban élnek. Van e valamilyen személyes élményed, ami a szöveget inspirálta?

– Van személyes élményem a régióból. Családi kötődés révén néhány éve hosszabb időt tölthettem el egy Balástya melletti kis tanyán, hatott rám az a környezet, szerettem ott lenni. A Szahara története nem ezekből az élményekből inspirálódott, de azért a Balástya mellett töltött napok sokat segítettek abban, hogy otthonosabban tudjak mozogni a sztori kontextusában, főleg, hogy alapvetően lakótelepi gyerekként nőttem fel. Kiskunhalashoz és Zsanához leginkább kamaszkori élmények fűznek. Apám családja egy Halas melletti tanyán él, régebben foglalkoztak állatokkal is. Fontos emlékeket őrzök a nyúlketrecek mellett apámmal töltött időkből.

– Ha jó tudom ez a szöveg rövidebb változatban már szerepelt egy felolvasó színházi eseményen, ahol a közönségszavazatok alapján igen jól fogadták. Az Okuláré felolvasásra írt dráma milyen készültségi állapotban volt a kész drámához képest.

– Alapvetően 15-20 perces rövid szövegeket várnak az Okuláré pályázataira. Ennek megfelelően ez is egy jóval tömörebb történet volt az első verzióban, és leginkább egyetlen szereplő, Tomika élményeire fókuszált. A későbbi fejlesztések során igyekeztem a többi szereplő személyes sztoriját, motivációit és problémáit is kibontani. A darab szerkezetét tekintve a legfőbb változás az lett, hogy az eredeti, Tomika által narrált történet mellé behoztam egy újabb perspektívát, Katikáét, így a jelenetek közötti narrátor-váltásokkal új dinamikát kapott a szöveg. Ez a darab feszültség-kezelésének is jót tett szerintem.

– Nekem lejött az üzenet az elszigetelődésről és az emberi kapcsolatok hiányáról. Te mit szerettél volna jelezni, tudatni a nézővel, olvasóval?

– Nem volt célom, hogy üzenetet közvetítsek a karakterek által. Sem tanítani, sem szánalmat kelteni nem akartam ezekkel a figurákkal. Viszont számomra iszonyatosan izgalmas az, hogy minden emberi közösségben, akár nagy társadalmi különbségek mellett is mennyire összeköt minket annak a vágya, hogy kapcsolódjunk, szeressünk és szeretve legyünk. A Szahara karakterei nem képesek arra, hogy ezt az elementáris szükségletet megfelelő pragmatikai eszközökkel fejezzék ki. Leginkább frusztrációból és valamiféle ösztön-létből kommunikálnak, aminek az lesz az eredménye, hogy vagy a közlő, vagy a befogadó, esetleg mindkettő sérülni fog. Ez annak a tipikus esete, amikor a kisiskolás Petikének tetszik Évike, de nem tudja ezt sem önmagának sem Évikének jól megfogalmazni, ezért valamiféle ösztönszerű szükségletnek engedelmeskedve folyton tépi a kislány haját. Nem célunk, hogy Petike fölött ítélkezzünk, de azt érezzük, hogy valami nem jól működik. A példában szereplő fiú viselkedése azért tragikus, mert pont azzal, hogy artikulálja a vágyait egyre távolabb kerül attól, hogy elérje azokat. A Szahara több karaktere is hasonló cipőben jár.

– Kárász Zénóval több darabban játszottál, neki szentesi múlttal szintén ismerős lehet ez a közeg. Tibor szerepét mintha rá írtad volna. Benne volt az alkotás közben, hogy ő fogja eljátszani?

– Egyáltalán nem. A szereposztást már a kész szöveg mellett Czene Zoltánnal közösen találtuk ki, és nagyon büszkék is vagyunk rá. Ez a fajta mély azonosulás a karakterrel, amit tapasztalhattál már inkább a színész munkáját, empátiáját dicséri. Szerencsére ugyanez a fajta igazságkereső hozzáállás, empátia és mély azonosulás jellemzi László Gáspár, Csorba Kata, Kállai Ákos és Balog József színpadi létezését is a darabban.

– Tomika szövegében is nagyon erős tapasztalati háttér érezhető. Volt a környezetedben esetleg valaki minta, akiről formáltad az alakját?

– Természetesen van tapasztalati háttér, de ez nem azt jelenti, hogy Tomika karakterét egy konkrét emberről mintáztam volna. Inkább azt mondanám, hogy az ő személyisége több valós, vagy általam ismert ember különböző tulajdonsághalmazaiból áll össze. Így végeredményben egy teljesen fiktív karakter született. Meg persze ez inkább érzetek, mint tudatos szerkesztés eredménye. Az ő esetében az volt a legizgalmasabb, hogy hogyan lehet egy devianciákkal súlyosan terhelt figurát úgy megmutatni, hogy empatikusan tudjak hozzá közelíteni, mindezt úgy, hogy a saját társadalmi tabuimat is képes legyek, ha nem is megdönteni, de legalább felülvizsgálni. A másik fontos felismerés Tomikával kapcsolatban az volt, hogy mivel narrátorként is működik, ezért tulajdonképpen két Tomikát kellett létrehozni: egy autentikust, aki éli a darab itt és most történéseit, és egy olyat, aki mesélőként képes megfelelő távolságot tartani a saját történetével, mert ennek hiányában egy saját tragédiáit mesélő narrátor könnyen önsajnálóvá válhat. Ennek a fajta elidegenítésnek lett nagyon fontos eszköze a humor.

– Megtörtént a bemutató és lement néhány előadás, szerintem sikerrel. Te mit gondolsz a színpadi megvalósulásról és vannak-e már terveid további darabok megírására?

– Én alapvetően színész vagyok, tulajdonképpen a kollégáimmal dolgozhattam együtt a Szahara szegedi bemutatóján. Az írói szerepkör – pláne ebben a csapatban – nagyon ismeretlen volt nekem, tele voltam bizonytalansággal. Az, ahogy az első pillanattól kezdve ez a néhány csodálatos ember (a rendezőnkkel, Czene Zolival az élen) mellém állt, és ahogyan akarták ezt az egészet, nagyon sokat jelentett nekem, és megerősített ebben az új szerepkörben. Azt hiszem, a legtöbb esetben még a kortárs előadásoknál is az a jellemző, hogy a szerző munkája véget ér, amikor az olvasópróbán a szövegkönyv a színészek kezébe kerül. Hála a csapat nyitottságának, nekem megadatott az a szerencse, hogy végig aktív alkotótársként vehettem részt a produkció létrejöttében. Szerintem egy nagyon életszagú, intim és egyben megrázó előadás született. Persze, gondolkodom a folytatásban, de mindenképpen más témával. Általában társadalmi kérdések foglalkoztatnak. Mindig vannak ötletek, aztán végül az a tapasztalat, hogy ezek jó része végül meg is marad az ötletek szintjén. De azért én úgy tervezem, hogy amíg csak élvezni tudom az írást, addig próbálkozom újabb és újabb történetekkel. Jelenleg is van egy olyan téma, ami komolyan foglalkoztat, de azt még nem tudom, hogy lesz-e belőle drámai szöveg.

– A Szahara olvasása után csak remélni tudom, hogy lesz, Szeged színházi élete gazdagodhatna egy érzékeny és a napi történésekre frissen reagáló szerzővel.

A színdarab és az előadás megszületésének támogatói voltak: MMMKK PIM – Örkény István Ösztöndíj, Szeged MJV Önkormányzata, Szegedi Nemzeti Színház, MASZK Egyesület Szeged, Fiatal Drámaírók háza

Megjelent a folyóirat 2025. novemberi számában