Németh Péter Mykola: Madách 200: Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán –
– Az alapító-rendező Hont Ferenc forgatókönyve egy ügyelő- ill.súgópéldány tükrében[1]
„A napi lét emlékké válása, nem ok, hogy
fontosabbá legyen más okon.” S.L. – Másokon!
(NPM A Csend-Élet című versének mottója)
„Fülembe cseng még: milliók egy miatt,
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.”
(Ádám mondja az egyiptomi színben)
Egyén és köz? Individualizmus és kollektivizmus? Sors és „Sorstalanság”? Ezek a kérdések évezredek távlatából velünk vannak, ránk maradtak a történelmi múltból megoldatlanul. Ha jól meggondoljuk, akkor a XXI. század első évtizedeiben téblábolva minden ott folytatódik, ahol a korábbi századokban abbamaradt. De mégis, hogyan lehetséges ez? Úgy tetszik, hogy léteznek szinte örökérvénnyel megválaszolhatatlan létkérdések, olyanok, mint például Hubay Miklós (1918–2011) dramaturgiai munkája közben a Tragédiából tematikusan kigyűjtött kérdőmondatok: Miért, miért-e percnyi öntudat, hogy lássuk a nemlét borzalmait?; Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?; Megy-é előbbre fajzatom…?; Mi lesz első hőséből a keresztnek?; A nő, méregből s mézből összegyúrva. Mégis miért vonz?; Aztán, mi végre az egész teremtés?
Ez az agyonolvasott és jegyzetelt, kopottasan fakózöldkötésű könyv, amit itt tartok a kezemben, Az ember tragédiája huszonharmadik kiadása Zichy Mihály nyolc grafikájával, és Babits Mihály ma is érvényes előszavával, amit a poéta doctus Madách Imre születése századik évében, 1923-ban „megelőlegezett”, még a huszonkettedik kiadáshoz írt[2]. Tanulságos lehet megidéznünk az Előszóból néhány alapértékű gondolatot. „A szépség minden koré és avulhatatlan; – írja Babits, majd így folytatja: – a gondolat a századok múzeumi bélyegét viseli még a legnagyobbaknál is. Madáchnál másképp van: itt a tartalom az örök; s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés, és bűvölet. Ebben az értelemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyetlen igazában filozófiai költemény a világirodalomban. Dante, Goethe és mások verseiben a filozófikum csak eszköz és nem cél; az eszme csak szerény szolgája színeknek, érzéseknek. Madáchnál színek, érzések szolgálják az Eszmét…”
A kötet, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Társulat gondozásában, feltételezhetően a harmincas évek elején jelent meg a székes fővárosban, Budapesten. S ez a példány, amit szegedi barátaimtól ajándékba kaptam, még a múlt században, a grafittal és színes ceruzával beleírt és agyonfirkált jegyzetek alapján egyértelműen megállapítható, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az I-es számú ügyelőpéldányok egyike, amely az 1935. július 26–27-én bemutatott, Hont Ferenc rendezte Tragédia előadásának forgatókönyve alapján készülhetett, pontosabban lett kipreparálva, s ami, egy Ligeti Aladár nevezetű színpadi felügyelőnek szolgált súgópéldányául.
De most, mielőtt fellapoznánk és elemezném ezt a különösen egyedi Tragédia példányt, engedtessék meg, hogy egy kis kitérőt tehessek az idős Hont Ferenccel történt megismerkedésünkre, rövid, ám kölcsönös szimpátián alapuló kapcsolatunkra, ami némiképp érzelmileg megalapozza előadásomat, illetve annak jelen esszé-változatát.
A drámapedagógia kezdeti, reményteljes, szépbe szőtt időszakában a XX. századi színjátszás élő legendájával, az akkor már a hetvenkedve görbebotozgató, hazafelé igyekvő, kissé hajlott hátú, apró kis madárcsontú emberrel, Hont Feri bácsival, a Kossuth-díjas rendező-esztétával a Budai Tanítóképző Főiskola TANOPTIKUM nevezetű színkörében ismerkedhettem meg. Hont Iván, a fia, közművelődést oktató tanárom volt a képzőn. S akkoriban merész vállalkozásba fogott, mégpedig abba, hogy az 1977/78-as évfolyam nem éppen színpadra termett első éves hallgatóival, velünk, saját dramaturgiája alapján, színre vitte Vitányi Iván: A civilizáció és kultúra paradigmái, azok alapfogalmainak harca című eszmélődését. Az egyfelvonásos meglehetősen didaktikusra sikerült, mert már maga a felvetés is az volt. És mert abból a megállapításból indult ki, hogy a korabeli nemzeti kultúra nem technikai, de még „csak” nem is művelődéspolitikai ok és okozati összefüggések következtében vesztett a mindennapi szerepéből, hanem az ethosza azért zsugorodott egyre érzékelhetőbben összébb, mert a változások fennen hirdetői, az „élcsapat” képviselői, egyre erkölcstelenebbekké váltak, mintha maguk is elaléltak volna a létromlásban, belenyugodva a katarzis hiányába. Márpedig katarzis nélkül olyan fogalmakkal, mint Szépség, Jóság, Igazság, Isten, Hit és Reménység etc., nem sokat lehetett tenni a megújulásért. A távlatos jövőre nézve az újjászületésért meg, szinte semmit. Ezért hát az örökemlékű, klasszikus fogalmainknak sürgetően új ideákat kell követniük, hirdették akkoriban sokan. Ez persze lehetetlen vállalkozásnak tűnt, főként számomra volt az, mert hát fehér ornátusban, púderes hajkoronával és deres szakállal, mint aki a világ dolgaiba már idejekorán beleőszült, kellett alakítanom rendezői utasításra a rám osztott Atyaúristen szerepét. És, ahogy a főpróbán fellibbent a Tanítóképző vörös bársonyfüggönye, és én meg ott álltam a színpad kellős közepén remegő, venyige lábakkal, egy magaslati emelvényen. Majd égzengésre, földindulásra, fényjátékos villámlásra, füstfelhőben, mint aki a fellegekből érkezik, lassú léptekkel leereszkedtem a nézőtérre, ahol szerepük szerint a színjátszó társaim foglaltak helyet, a kép vitathatatlanul teátrális volt. Ám, ahogy „padlót fogtam”, az első sor szélén ülő Hont Feri bácsi „Állj!”-t kiáltott, s azt mondta agyondohányzott, fátyolos hangján, szelíden: „Ez így fiacskám, a Tragédiában se állná meg a helyét.” Hogy mire gondolhatott, azóta is csak találgatom, mert akkor zavaromban nagy hirtelen nem tudtam megfejteni, hogy az intelem kinek is szólt és mire is vonatkozott valójában, de utólag azt hiszem, Iván fiának szánta figyelmeztetését. Valószínűleg arról beszélt, hogy „A napi lét emlékké válása, nem ok, hogy fontosabbá legyen más okon.” Másokon! De mit is érthetett Ő ez alatt? Talán azt, hogy az Atyaúristent eddig még soha senki nem láthatta a maga valójában, itt, ezen az árnyékvilágon. Ezért hát, értelmezhetetlennek tetszett számára, hogy miért pont az ő Iván fia kívánja úgy láttatni a teremtő Istent, ahogy?… Olyan nyersen, olyan valótlanul akkor, amikor a Tragédiában például a keretszíneken kívül, a tizenegy álomszín során egyszer sem jelenik meg az Úr. Ezt a nagyon lényeges felismerést, meglátást a maga fontosságában Hubay Miklós erősítette meg bennem dramaturgiájával. Igen, a bűnbeesést követően, mintha megszűnt volna létezni az Isten. Rejtőzködő Mindenható lett belőle, akiről Nietzsche (1844–1900), Madách kortársa, azt állította, hogy az „Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk […] még az árnyékát is le kell győznünk!” Ezt a korszakos megállapítást, ami cezúrát jelentett Platón ideatanával szemben az emberiség történelmében, feltételezhetően Hont Ferenc is elfogadta, és osztotta is a filozófussal.
Az ügyelőpéldány a széljegyzetekből, a színpadi képekre, a világításra, a háttérvetítésre vonatkozó instrukciókból, a rajzokból és jelzésekből, a kihúzott szövegekből, fejezetekből, a két kihagyott keretszínből kiindulva valószínűsíthető, hogy az Hont Ferenc rendezői példánya alapján, annak másolataként készülhetett. Ezért külön is tanulságos lehet itt és most, néhány szót ejtenünk a szegedi születésű Hont Ferenc életútjáról (1907–1979), aki színházrendezői pályáját a Tisza partján, szülővárosában Szegeden kezdte. Budapesten mestere volt Gál Gyula, a színiakadémia tanára, majd Firmin Gémier mellett volt magántanuló Párizsban. Hazatérésekor Hont az Új Színház rendezője lett, majd 1930-tól, nem éppen könnyű társadalmi helyzetben, a két világháború közötti időkben a Magyar Színház rendezőjeként: „elszántan tolta” Thália echós szekerét. A korabeli művészeti folyóiratokban, napilapokban, 1937–1943 között a Független Színpad című lap szerkesztőjeként harcosan kiállt a modern európai színjátszásért. Nem véletlen ugyanakkor az sem, hogy a szegedi illetőségű költő, Juhász Gyula, 1926-ban megálmodott felvetése nyomán, hiszen Hont Ferenc is költőnek készült, így az 1930-as évek elején az egyik eszmei szerzője, elindítója lett Szegeden a Szabadtéri Játékoknak. A Dóm térre megterveztetett, majd felállíttatott egy 2500 ülő- és 2000 állóhelyet magában foglaló nézőteret. Innen számítható a nyári Szabadtéri Játékok tényleges kezdete, megszületése.
Így Madách Az ember tragédiája drámai költeményének bemutatója 1933. augusztus 26-án, Hont Ferenc rendezésében valósult meg a szabadtérin, ami akkor egy korszakos, Magyarországon egyedülálló színházi vállalkozásnak számított. Sikeréhez hozzájárult egy 300 fős statisztéria, a tánckar, honvédzenekar és a kórus, továbbá az újszerű vetített színpadképek folyama, valamint a Dóm orgonája is. Ennek a stábnak volt tagja Ligeti Aladár, az ún. súgópéldány tulajdonosa. Ám, hogy ki volt Ő, azt egyelőre nem lehetett személyére vonatkoztatva kideríteni. De különben is, bennünket most a XXVI. Madách Szimpóziumon, színháztörténeti összefüggésekben inkább az érdekel, hogy mi történt az 1935-ös színházi évadban, tekintettel arra is, hogy a vizsgált ügyelőpéldány a beírásokból rekonstruálhatóan, ebből az évből származik. Az 1935-ös év repertoárja a nyárban a következőképp alakult, színen volt a Parasztbecsület, a Cremonai hegedűs, a Glaucus, és persze nem először Az ember tragédiája, hiszen Madách drámai költeménye nyitja meg legtöbbször Szegeden a Szabadtéri Játékokat.
Ez szám szerint azt jelenti, érdemes áttekinteni, hogy tizenhat nyáron át, hatvanegy előadásban szerepelt műsoron a Dóm téren a Tragédia. A Tisza-parti nyári játékok hőskorszakában 1933–1939 között évente láthatta a nagyérdemű a remekművet. De a folyamat sajnos a II. világháborúval megszakadt, és húsz éves kényszerszünet következett. Ennek a két évtizednek ok és okozati összefüggéseivel a későbbiekben talán érdemes lesz még foglalkozni.
Most ugorjuk át ezt a röpke időszakot, és kezdjük a ’60-as éveknél, amikor hatszor, majd a ’70-es években nyolcszor, a 80-as években már csak egy-egy évadra tért vissza Madách Imre szelleme Az ember tragédiájával Szegedre.
Az ezredfordulón 2000-ben, majd 2011-ben láthattuk ismét a Tragédiát a szegedi Dóm téren. A legutóbbit Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház jelenlegi igazgató-főrendezője rendezésében. Így, akkor érdemes egy pillanatra fel- és megidézni a korábbi Tragédia-rendezők nevét is. Elsőként a már említett Hont Ferencet, majd Major Tamást, azután Vámos Lászlót, valamint Szinetár Miklóst, és a rendezők által választott, főszerepeket játszó színészek nevét is jó, ha megidézzük, mert nem csupán a rendezők eltérő felfogása, forgatókönyve, értelmezései, de a színészek játéka által is más és más lett értelemszerűen a drámaköltemény. Így például az Úr + Ádám + Éva + Lucifer alakjában jelenlévő színészek: Lehotay Árpád, Tőkés Anna, Básti Lajos, Besenyei Ferenc, Rutkai Éva, Gábor Miklós, Sinkovits Imre, Hegedűs D. Géza, Bánsági Ildikó nevét kívánatos megemlítenünk, akik emlékezetesen alakították szerepüket. Ha végignézünk ezen a névsoron, akkor könnyen belátható, hogy a XX. század színészeinek színe-java szerepet kapott Szegeden a Tragédiában, ami a rendezői koncepciókon túl, a szereposztásokat is dicséri.
Visszatérve az ügyelő példány elemzéséhez, első olvasatra az a legszembetűnőbb tartalmi jegy, hogy nemcsak erősen meghúzták kék ceruzával a madáchi szöveget, de két teljes keretszínt ki is hagytak az eredeti műből.
Így, mindösszesen tizenhárom színnel játszották a tizenöt részes Tragédiát Hont Ferenc rendezésében. Külön elemzés tárgyát képezheti, hogy miért pont a X. színt, vagyis a második prágai jelenetet, és a XIII. színt, az űr jelenetet hagyta ki feltehetően egyéni meglátásai alapján a rendező? Terjedelmi, vagy szubjektív okokból, avagy a kor szelleme diktálta így? Ne felejtsük el, hogy a két világháború közötti időket éli ekkor épp Európa, az ország, mikor is a század eleji avantgárd hatások a modern európai színházi törekvésekben is megszakadnak.
Mégis, mi indokolhatta a dramaturgiai döntést, a két prágai jelenet egyikének kihagyását? Feltehetően a VIII. és a X. szín között vonható párhuzam. Ádám, mint Kepler János (1571–1630), mint minden idők egyik legzseniálisabb asztronómusa (csillagász, fizikus, matematikus) van jelen mindkét színben. Kepler alakját, aki rövid ideig élt a Magyar Királyságban is, talán nem véletlenül szerepelteti Madách a Tragédiában két színben is. Kepler Mysterium cosmographicum” című alapművében 1596 táján azt írja, hogy „Három dolgot kutattam főképpen: a bolygópályák számát, nagyságát és mozgását. Arra, hogy ehhez hozzákezdeni merészeljek, a nyugvásban lévő dolgoknak, a Napnak, az állócsillagoknak és a közbeeső térnek, Istennek az Atyával és a Szentlélekkel való szép harmóniája bírt rá.” Így például Kepler „kiszámította” a világ teremtésének időpontját. Ezt Kr. e. 4977. április 27-e vasárnapjára tette. Megpróbálta megállapítani a világ végének a napját is, de nem tudott az égitestek mozgásában egy olyan belső ok és okozati összefüggést találni, aminek következtében ez a mozgás valamikor is törvényszerűen megszűnne.
A X. jelenetben azt látni, hogy a tudós lutheránus csillagász gondterhelten, lehajtott fővel ül asztalánál, láthatóan kétségek között, miközben Lucifer, mint famulus mellette áll és bratyizik vele, a vállára üt, s azt mondja, idézem:
Lucifer
Ezúttal a nyakazás elmarad.
Ádám
Oh, hol vagyok, hol vannak álmaim?
Lucifer
Elszálltak a mámorral, mesterem.
Ádám
E hitvány korban, megvénült kebelnek
Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
Ez a párbeszéd ma kritikusan aktuális, annyira az, hogy kihagyhatatlannak tűnik a Tragédia egészéből, mert a világ abszurditása, azóta is csak nőttön-nő. S a rohamosan felpörgetett időben, a mámorosság pillanatnyi élménye egyre inkább elhatalmasodik az emberi elmén, mert bűnbe esésével elvesztette az abszolútumhoz való természetes viszonyát. Ezzel a „Minden Egész”, az egységes ősbizalom darabokra tört. A bűnbeesés következményeképp a bizalom helyébe, nem csupán az elbizonytalanodás, a bizalmatlanság lépett, hanem az eltorzult istenkép által a félelem is. S ami a félelmet még inkább fokozta, az nem más, mint az Isten–Ember közötti egykoron harmonikusan létező élő kapcsolatrendszer eltorzulása, megbomlása. Ez mindenekelőtt abból adódott, hogy időközben megváltozott az Ember Istenről alkotott képe. A paradicsomból való kiűzetés következménye volt az is, hogy a bűnös emberpárnak, Ádámnak és Évának az Istenképe eltorzult, mert az ember féltékennyé vált Istenére. A Kísértő, úgy tüntette fel a Teremtőistent, mint aki a tudásnak, a személyes szabadságnak a legfőbb gátja, ellenlábasa. Ádám bűnének figyelembe vétele nélkül, valójában minden emberire vonatkozó megállapítás téves, jól tudta ezt Madách Imre is. De a harmadik évezredre már-már odajutottunk, hogy elsősorban az olyan filozófiai iskolák erősödtek meg, mint például az agnoszticizmus, vagy épp a materializmus, amelyek már eleve az eredendő bűnt sem fogadják el, úgyszólván semmisnek tekintik. S így természetesen nem tartják lényegesnek a bűnbánatot sem, az Ember és Isten viszonyának rendezését.
A XIII. Szín, vagyis az űr-jelenet is kimaradt teljes egészében Hont Ferenc forgatókönyvéből. Pedig ha valahol, valamikor lehet remény a világ hiátusainak a rendezésére, az feltételezhetően a kozmikus egészben történhet majd meg egyszer. Ez a keretszín eredetileg félhomállyal kezdődik, és miközben a Naphoz közelítve világosságot remélünk, a kép lassanként vaksötétté válik. Ádám mint megviselt öregember, Luciferrel, a kortalan fényt-hozóval a csillagközi poros úton, a súlytalanság állapotában egymás mellett fénysebességgel repülnek és beszélgetnek, elhagyva talán a hangsebességet is. Idézem őket:
Ádám
Őrjöngő röptünk mond, hová vezet?
Lucifer
Hát nem vágytál-e menten a salaktól
Magasb körökbe, honnan, ha jól
Értettelek rokon beszédét hallottad?
Ádám
Az igaz, de ilyen ridegnek
Nem képzeltem feléjük utamat.
Földünk egy szeletét látni távolból a háttérben, ahogy Madách írja, egyre zsugorodva, kisebbedve, míg apró csillagként vegyül a többi égitest közé. Igen, ez a kép is arra vall, hogy egykoron – Mikor? Azt persze nem tudni! – kozmikus lény lehetett az ember, a csillagok között közlekedett és együtt lüktetett azokkal. Ennek a tudati állapotnak a visszaállítása, ismételt létre mentése napjainkra talán fontosabb, mint valaha. Persze, a rendezői elképzelés szempontjából tudni való az is, hogy majd három évtizednek kellett még eltelnie a Tragédia szegedi bemutatóját követően, hogy az első V-2-es folyékony hajtású rakéta 1943-ban kijusson a világűrbe: erről nyilvánvaló, hogy Hont Ferenc is a későbbiekben értesült. A korábbi űrbéli tapasztalatok hiányában úgy gondolhatta, hogy ez a fantasztikus űr-jelenet nyugodtan kihagyható az előadásból. Különben is csak tizennyolc évvel később, 1961. április 12-én, a kazahsztáni Bajkonur űrrepülőteréről, a Vosztok–1 űrhajójának a fedélzetén juthatott egyszeri, 180 perces földkörüli pályára az első emberi lény, Jurij Gagarin (1934–1968) személyében. Ez a tény feltehetően, megváltoztathatta volna a színházrendezői koncepciót is, hiszen így valóságosan megteremtődött a Madách által előre vetített űrutazás hosszabb távú emberi lehetősége. Az alábbi idézet is erre enged következtetni.
Ádám
Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör.
A föld szellemének a szava
Ádám, Ádám, a végső perc közelg:
Térj vissza, a földön naggyá lehetsz
Míg, hogyha a mindenség gyűrűjéből
Léted kitéped, el nem tűri Isten,
Hogy megközelítsd őt – s elront kicsinyül –
Ádám
Úgy is nem ront-e majd el a halál? –
Ég és Föld között a lét és nem lét kérdéséről eszmélődni repülés közben, talán természetes is, hiszen, arra az elkerülhetetlen végre előbb vagy utóbb mindenkinek fel kell készülnie. Mégis, mi legyen a Planétánk jövője, ahol sorsunk szerint a Teremtőisten szabta úton végig kell haladnia mindenkinek. S a „Trapéz és korlát”-on a születéstől a halálig, az életünket „kötelező gyakorlatként” be kell tudnunk „mutatni”, meg kell tudnunk valósítani. Ha Isten nem képes választ adni Ádám életre szóló kérdéseire, akkor valóban nincsen értelme a földi létnek, eleve már a teremtésnek se sok. Mégis, ennek ellenére „Szegény Ádám, – olvashatjuk Hubaynál – ő fogja majd kiizzadni és kiverekedni, korszakról korszakra, a teremtés művének értelmét.” A magányos Ádám. De magányos maga a Mindenható is. Most válik rejtőzködő Istenné. Nem is fogjuk Őt többé látni a történelem folyamán. Beteljesedett Isten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. (A büntetést elszenvedő Istent is jelenti, és a minket büntetőt is.) Így is, úgy is megvan az értelme Az ember tragédiájában. Figyeljük csak milyen szöveget ad Madách Ádám szájába:
Érzem Isten, amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is.
Ez a világba való kivetettségünk, teljes elmagányosodásunk kulcsmondata. Hubay Miklósnál a továbbiakban azt olvasni, hogy „Nem csak Isten bünteti Ádámot, kiűzetvén őt a Paradicsomból – Ádám is bünteti Istent. Mondhatni egymást taszítják a magányba”. A legfontosabb létkérdés tehát a harmadik évezredre is ugyanaz maradt, amire Hamvas Béla már a 20. század legelején rákérdezett, valójában arra, hogy a keresztény alapállás a világban visszaállítható-e még? Van-e remény arra, hogy rendeződjön Isten és Ember viszonya? S ha igen, akkor „Vissza-Sejtesíthető”-e még az áhított, aranykori teljességre hangolt mennyei állapot, ami egykoron minden bizonnyal létezhetett, mert a tudatunk mélyén markáns emléknyomok vannak róla. S a bűnbeesésünket követően „VisszaHáramoltatható”-e még az a paradicsomi harmónia, az eredendő emberi, makulátlan erkölcsi tisztaság, ártatlanság, ami egykoron a távoli felmenőink tulajdonságai közé tartozhatott? Meg kell vallani, ahogy így körülnézek a világban és magunk között, pillanatnyilag kevés esélyt látok rá. Mert gondoljuk csak meg, hogy a keresztény Európa gondolata miért és hogyan is maradhatott ki az európai preambulumból? De egyáltalán kinek, kiknek állhatott az érdekében, hogy kimaradjon? Hiszen az nem lehet csupán vallásosság kérdése, sokkal inkább a kultúráé, a hellén-latin-judeo-keresztény kultúráé mindenekelőtt, amibe mindahányan, mi magunk is beleszülettünk.
Abban az Európában pedig, a történelmi, avagy történelmietlen valóságban, amelyben élni kényszerültünk a két világháborútól terhelt XX. században, a megsemmisült, eltékozolt hitbéli meggyőződésünkre és reménységünkre, az emberi bizalom visszaállítására sohasem volt még úgy és annyira szükségünk, mint éppen napjainkban. Gondolom, ezt valahányan, akik együtt léleg(k)zünk most Térben és Időben, valahogy csak-csak érzékeljük, átérezzük. Engem továbbra is a végkifejlet, a végső dolgok érdekelnek igazán. Honnan az a por, amelyből vétettünk, s amelybe halálunkkal a testünk visszatér az Egybe, az Egészbe? De egyáltalán, honnan való az anyag, az anyagi világ? Legfőképp mégis az életre szóló madáchi kérdés érdekel, amit Lucifertől hallhatunk, már ez első színben: „Aztán mi végre az egész teremtés?”
Töprengéseimet a későbbiekben az ügyelő- és súgópéldány számomra olykor érthetetlenül, ám alaposan meghúzott keretszíneinek, fejezeteinek, szövegeinek tartalmi elemzésével kívánom folytatni, hogy választ kaphassunk Babits Mihály megállapításaira, olyan kérdéseire, miszerint „sehol egy felesleges szó – a Tragédiában – sehol egy, a szükségesnél jobban és maga kedvéért egyénített jelenet; […] beállítása mindenütt felségesen racionalisztikus. Ennek dacára Madách műve mégsem száraz bölcselgő költemény, s hatása nem a hideg tanítás hatása, hanem a meleg életé. Hogyan lehetséges ez? Ebben áll – ismétli Babits válaszként – a speciális Madách-probléma: az eszmei tartalom problémája. És mi a megoldás?
Az, hogy itt az eszmei tartalom maga csupán forma. Más filozofikus költeményekben színeken és életeken át csillognak az eszmék. Madáchnál az eszméken ég keresztül az élet, a líra: az eszme jégszekrény, melybe fájó, forró szívét rejti…
A gondolat kristályán át tüzet érzünk: s olykor a kristály maga olvadni kezd…”
Hihetetlen, s ezt már én teszem hozzá, hogy Az ember tragédiáját csak úgy meglehessen húznia bárkinek, bármikor, hiszen az valóban „filozófia, mert kritika, felül a század hangulatain; de hogy tud ez egyúttal költészet is lenni? Hiszen a költészet féltékeny úrnő, s nem tűri az egyúttalt. S a költészetben a forma a lényeg…” Mégis, ennek az együttállásnak varázslatos esszenciáját kell újra és ismét megbontania annak, aki színpadra szánja a Tragédiát.
Az értekezés írója köszönetet mond a Szegeden élő Szabó András művész-tanár barátjának és feleségének, Madar Márta tanárnőnek, akik a város „ócskapiacán” még a múlt században, hetedik érzékkel megvásárolták, majd odaajándékozták az itt elemzett drámakötetet. Ezzel az utókor számára átmentették azt jobb időkre. Hálás köszönet érte!
Megjelent a folyóirat 2023. novemberi számában
Jegyzetek
[1] Átirat a Madách Irodalmi Társaság XXVI. Madách Szimpóziumán, 2018. szeptember 21-én, a Nógrád vármegyei Érsekvadkerten elhangzott előadás alapján.
[2] Madách Imre: Az ember tragédiája. Drámai költemény Zichy Mihály rajzaival, Babits Mihály előszavával, 23. kiadás, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat kiadása