Bátyi Zoltán: „A világ sokszínűségét szeretném bemutatni fényképeimmel”

Beszélgetés Dobóczky Zsolt fotóművésszel

A szegedi Oroszlán utcában még csak a fotós sötétkamra furcsa zöldes fénye ejtette rabul a gyermek Dobóczky Zsoltot. Később diákként megtanulta, mi is az a diaporáma. Most pedig már elismert fotóművészként tekinthet vissza egy nagyon sikeres életútra. Beszélgetésünk során elmondta, hogyan lett olyan nagy építkezések fotósa, mint a szegedi lézerközpont vagy a Móra Ferenc-híd, de beszélt arról is, miként segíti ma a fényképezésben egy pusztuló tanyán régen ott felejtett zongora.

Fotó: Dusha Béla

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy családjában állandóan hobby tevékenység volt a fényképezés, és már kisgyerekként megismerkedett a fotós sötétkamrák világával. A világhálóra tett bejegyzése pedig így szólt idén január elején: Amire ismét büszke vagyok. Kiállításom az ELI-ről az ELI látogatóközpontjában. Megtenné, hogy felvázolja, melyek voltak az első lépései fotós életútja során?

– Ami a kezdeteket illeti, valóban egészen a hetvenes évek elejéig kell visszautazni az időben, hiszen 1966-ban születtem Szegeden, és csupán 4-5 éves lehettem, amikor az Oroszlán utcai lakásunkban, ahol igazi nagycsaládként együtt éltünk nagyszüleimmel és nagybátyámmal, beléptem abba a bizonyos sötétkamrába. Ezt igazából nagybátyámnak köszönhetem, hiszen ő engedett maga mellé, amikor a fürdőszobában készítette a képeit, hogy egy kis sámlira állva nézhessem, hogyan nagyítja a felvételeket. Egészen elvarázsolt, amikor láthattam, milyen titokzatosan, egyre több részletet megmutatva bújik elő a papíron a sejtelmes, zöldes fényben maga a fénykép. A gyermeki lelkesedés aztán egy időre elmúlt. Ám amikor Tarján lakótelepre költözésünk után már felső tagozatos diák lettem, felfedeztem, milyen sok érdekes szerkezet, régi fényképezőgép található a családi gyűjteményben, amit még dédapám alapozott meg. Ezeket próbálgattam, természetesen akkor még film nélkül. Egyszer csak bejelentettem, hogy én is szeretnék magamnak egy fényképezőgépet. Nincs semmi akadálya, kaptam a választ, és kezembe nyomtak egy Lumier boxgépet azzal a kikötéssel, hogyha ezt rendbe hozom, máris fotózhatok kedvemre. Mivel tulajdonképpen csak alaposan meg kellett tisztogatni a szerkezetet, nem okozott különösebb gondot a gép használhatóvá tétele, és az első fekete-fehér fotóimat 6×9-es méretben készítettem. Úgy 11-12 éves lehettem, amikor elkezdtem a környezetemet, édesapámat, a tarjáni utcákat, tereket fotózni. Nagy változást hozott fotózós hétköznapjaimba, amikor egy Szmena SL típusú gépet vettem. De még nagyobbat, hogy egy olyan kiváló rajztanárom lett a Tisza-parti Gimnáziumban, mint Szabó András, aki a diaporáma készítés mestere volt, és megismertetett a fotózásnak ezzel a különleges ágával. A mai fiatal generációnak szerintem már hosszasan kellene magyarázni, mi is volt a diaporáma, hogyan álltak össze vetíthető sorozattá az állóképek, de akkor ennek a műfajnak nagy kultusza volt.

– Ekkor fűzte szorosabbra kapcsolatát a művészetekkel úgy, hogy fotózás mellett teszi le a voksát?

– Az első diaporámámat, ami csupán egy perces volt, és amivel egy rövid, humorra épülő történetet kívántam elmesélni, 18 éves koromban készítettem. Nagyon büszke voltam rá, de akkor még nem tudtam, mennyire fogja meghatározni későbbi életemet a fotózás. Ám amikor 1984-ban a Szegedi Fotóklub tagja lettem, majd 1986-ban a „Csöppcsap” című alkotásommal különdíjat nyertem egy Vácott megrendezett diaporáma versenyen, már egyre erősebbé vált az elkötelezettségem. Persze azt nem igazán hittem, hogy a fotózásból meg lehet élni, ezért tisztes polgári foglalkozást választottam. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szereztem matematika-fizika szakos diplomát, és napjainkban is tanítok, a Szegedi Szakképzési Centrum Gábor Dénes Technikum elektronika szakos tanára vagyok, miközben a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán villamosmérnöki diplomát is szereztem. Tanári munkám mellett aztán a fényképkészítés több lett, mint egyszerű hobby, mára úgy érzem, a fotózás számos ágában sikerült olyat alkotnom, amivel elégedett lehetek.

Siklás

– Nagyon sok képét láttam már, ám ezek alapján nem igazán tudom Önt kategorizálni. Természetfotós lenne? A városok különleges utcái, épületei varázsolják el? Netán a nagyberuházások végigkövetése a kedvenc témája?

– Talán kezdeném a legnagyobb projektjeimmel. Három nagyberuházást is végig tudtam kísérni az évek során. Munkásságomnak ez a vonulata tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető, ugyanis a Tisza partján sétálgattam, amikor a sztrádahíd, hivatalos nevén ma már a Móra Ferenc híd próbacölöpözése zajlott Szeged és Algyő határvidékén. Megkerestem az építésvezetőt, készíthetnék-e néhány fotót erről a különleges munkálatról, és mivel igenlő választ kaptam, egyre gyakrabban fordultam meg az építkezésen. Végül 2009 és 2011 között végigkísértem a nagyberuházás megvalósításának minden fontosabb fázisát. A Nemzeti Infrastrukturális Fejlesztő (NIF) Zrt. megbízásából számtalan, tízezres nagyságrendben mérhető fotóm készült a munkafázisokról, az ott dolgozó emberekről. Ezek között számtalan fekete-fehér kép is készült a színesek mellett. Nem csak a beruházás hivatalos dokumentálását sikerült megvalósítanom, de 2011-ben megjelent első fotóskötetem is Hídverők címmel.  Annyira lenyűgözött a modern építészet, hogy felkerestem az ELI tudományos igazgatóját, és ő hozzájárult az építkezés fotózásához, egyben az irodavezetőhöz küldött. Az engedélyek birtokában kezdtem el az ELI, vagy, ahogy Szegeden szólítják, a lézerközpont, építkezésének fotózását. Még csak kopár földkupacok fogadtak a volt orosz laktanya környékén, amikor először megjelentem ott a fényképezőimmel, és ettől kezdve öt éven át, 2012 és 2017 között fotóztam, hogyan jön létre egy igazán káprázatos építészeti alkotás. Külön öröm számomra, hogy a munkám a központ átadásával sem fejeződött be. Azóta is rendszeres részt veszek az ELI minden fontosabb eseményén, így erről a témáról nem csak a Láthatatlan villanások című albumom került ki a nyomdából 2017-ben, hanem tavaly kiadták A jövő impulzusai címmel megjelentetett kötetemet is. De az ELI-s fotóim kiállításokon is megtekinthetők. Végül megemlíteném a Tiszavirág fedett uszoda építkezését, amely 2018-től 2020-ig adott nekem munkát, és bár ebből nem készült külön album, az ott fotózott képeim amellett, hogy dokumentálták az építkezést – több kiállításomon is falra kerültek már.

Zenészek (Mexikó, Oaxaca)

– A tucatnyi eddig elnyert díj, a számtalan kiállítás számomra azt bizonyítják, korántsem csak a nagyberuházások kötötték le a figyelmét.

– Azt vallom, hogy akit rabul ejt a fotózás, az élete minden pillanatában készen áll arra, hogy képeket készítsem, legyen szó egy számára tetsző épületről, tájról, vagy egy emberi mozdulatról.  Egész életemet igyekszem úgy berendezni, hogy a lehető legváltozatosabban teljenek a hétköznapjaim. Igaz ez a fotózásra is. A világ sokszínűségét szeretném bemutatni fényképeimmel – válaszolnám annak, aki arról kérdez, mi motivál, amikor előveszem a fényképezőgépemet, vagy ha az éppen nincs nálam, hát a mobiltelefonomat. Soha nem azért fotóztam, hogy díjakkal halmozzanak el, de természetesen nagy öröm számomra, hogy ezt a kíváncsiságomból fakadó sokszínűséget több zsűri is elismerésre méltatta. A legelsőt, a váci diaporáma díjat már említettem. Az Országos Diapályázaton 2001-ben a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének Angyalfi Albert plakettjét kaptam, a 2000-es években kitüntettek franciaországi, hollandiai, lengyelországi diaporáma pályázatokon is. Ezek mellett dobogóra kerültem vasúti témájú fotópályázatokon, elismerték munkáimat a munka világát bemutató pályázatokon is. Büszke vagyok arra, hogy 2018-ban az MTA Szegedi Akadémiai Bizottsága Médiapályázat fotókategóriában I. díjjal jutalmazott, míg 2019-ben különdíjat kaptam tőlük. Abban az évben egyébként az Év magyar fotója – Év magyar fotósa pályázaton táj- és városkép kategóriában külön díjat, majd Kárpát-medence tájai címmel a Jubileumi Nemzetközi és Magyar Fotószalon 2022-ben hirdetett meg pályázatot, ahol a második helyezettnek járó díjat vihettem el. A felsorolással azt szerettem volna bemutatni, hogy valóban minden érdekel, és ha már érdekel, igyekszem magas szinten lefotózni.

Reflektorfenyben – az ELI építése
Oszlopok – az ELI építése

– Elárulná, hogy a sokéves alkotó folyamat során mik voltak azok az emlékezetes pontok, amelyek meghatározóan változtatták, formáltak látásmódját?

– Ez nagyon érdekes felvetés, hiszen az élet minden területén, dolgozzon bármit is az ember, folyamatosan alakul világlátása, szemlélete. De ha már ki kell választanom néhány momentumot, elsőként két nevet említenék. Az egyik Ansel Adams fotóművész, aki varázslatos képeivel a magas színvonalú tájfotózás rejtelmeibe vezetett be. A másik Sebastian Salgado. Őt a dokumentarista képei miatt tartom szemléletem nagy formálójának. De egy mexikói utazásomat is kiemelném, ahol a világ sokszínűsége ejtett rabul. Egy Oaxaca nevű nagyváros külvárosának, Xoxocotlannak nagypénteki ünnepén vehettem részt, amit a vidámság, az életöröm, a latin-amerikaiakra jellemző boldogság járt át, a mise alatt játszó gyerekek látványa egész életemre belém égett, az emberábrázolásom egészen más azóta, mint korábban. Nem hagyhatom ki az „Egyszer volt…” című képsorozatomat ebből a felsorolásból. Ebben egy pusztulófélben lévő, elhagyott szatymazi polgári villa még fellehető romjait, az omladozó falait, egy ott felejtett, az enyészetnek átadott zongorát is fotóztam, ami egy egészen más világot kínált, mint Mexikó, de a dokumentarista fotók készítésében meghatározó szerep jut ennek az emléknek. És végül ismét meg kell említenem a Szeged melletti hídépítést. Ugyanis nem csak a modern építészetre tekintek nagy elismeréssel a hídépítés fotózása óta, hanem megváltoztatta a világról, az emberi alkotómunkáról vallott nézeteimet is.    

– Azért azt se hallgassuk el, hogy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének fotóművészeti tagozata 2006-ban felvette a tagjai közé, s azóta hivatalosan is magyar fotóművészként alkotja képeit. És mint ilyen, mit gondol arról, hogy míg fél évszázada még egy öreg Lumier gépet kellett megtisztítania ahhoz, hogy elkészíthesse első papír képét, ma, az okostelefonok elterjedésével szinte már a fél világ fotózik?

– Én egyértelműen a lehetőségeket látom ebben a hatalmas technikai fejlődésben, különösen a digitális fotózás térhódításában. Ez engem is sok felesleges tehertől megszabadított, míg a fotótechnikától idegenkedőket megnyerte a fotózás számára. Lehetőség alatt értem azt is, hogy egyre magasabb színvonalon készülhetnek, egyre látványosabb képek. Két példát is említek. Az egyik: gondoljunk csak bele – míg ötven éve komoly megpróbáltatást, sokszor meg nem oldható feladatot jelentett egy-egy éjszakai fotó elkészítése, ma már ilyen képek milliói kerülnek fel a világhálóra. Közöttük számtalan olyan akad amatőröktől is, amit csakis elismerő elégedettséggel szemlélhetünk. A másik a drónfotózás. Nem is olyan régen számtalan engedély és a repülő vagy helikopter bérléséhez még annál is több pénz szükségeltetett ahhoz, hogy valaki a magasból láttassa a világot. Ma pedig a drónra szerelt fényképezőkkel egészen új távlatok nyíltak a fotózásban, nagy örömmel alkalmazom én is ezt a technikát. Más oldalról megközelítve lehetőségként értékelem, hogy napjainkban már nem csak egy viszonylag kis létszámú közösségnek adatik meg a fotózás élménye, hanem bárki készíthet képeket különösebb előtanulmányok nélkül, mint arra a digitális fotózást említve már utaltam. Hogy ezek között rengeteg silány alkotás születik? Meglehet. De korábban sem volt minden fénykép mestermunka. Nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy mivel a modern technika bevonzotta az embereket a fotózás világába, nagy az esély arra, hogy fejlődik a képi látásmód, jobban észrevesszük a világ szépségeit, hiszen fotózás közben nagyobb figyelmet szentelünk környezetünknek. De mint minden, az is kétélű dolog. Sajnos azt is látni kell, hogy teret nyer az igénytelenség is. Míg korábban, mondjuk egy szakmai önéletrajz beküldéséhez, netán egy cégbemutató fotóinak elkészítéséhez szakembert kértek fel a képek elkészítésére, ma csak egy legyintés kíséri sokszor a fotót – jól lesz ez így is! – szavak kíséretében. Pedig nem lesz jó. Vagyis tudatosítani kell az emberekben: ha fotózni kezdenek, az igényesség legyen a döntő szempont. A jó fotóhoz nem árt, sőt szükséges az is, hogy ismerjük valamennyire a fotózás történetét, az elődök munkáját. Legalább ennyire fontosnak tartom, hogy a fotózók ne feledkezzenek meg az utómunkálatokról, tudatosuljon bennük, hogy a képkészítés egy nagyon is összetett folyamat. Ha ezt belátják, sokkal több örömöt lelnek a fotózásban, és biztosra veszem, hogy a fotóművészet is számos új, fiatal alkotóval gyarapszik majd – mondta el Dobóczky Zsolt, akinek alkotásait közel harminc egyéni és csoportos kiállításon tekinthették már meg az érdeklődők.

Árnyjáték. Móra Ferenc-híd, kábelfeszítés
Áldozat. Móra Ferenc-híd

Megjelent a folyóirat 2024. februári számában