Bátyi Zoltán: „Fotóimmal a természet szeretetére, megóvására igyekszem tanítani az embereket”

Beszélgetés Molnár Gyula természetfotóssal

Nyolcvanadik születésnapját, híres együttese, a Molnár Dixieland Band alakulásának hatvanadik évfordulóját ünnepelhette a közelmúltban Molnár Gyula. A kettős ünnepen zenéjéről rengetegen megemlékeztek, ám arról jóval kevesebb szó esett, hogy természetfotósként is milyen kiváló életművet alkotott. Mai írásunkban Molnár Gyula nem csak életének fényképekkel díszített oldalát mutatja be, hanem arról is beszél, miért annyira fontos, hogy egy természetfotós egyben a természetvédelembe is aktívan bekapcsolódjon.

 – Zenészként, biológusként és természetfotósként is kiválót alkotott az elmúlt évtizedekben. Milyen családi és iskolai háttér alapozta meg gyerekkorában ezt a sokszínű művész-életet?

–  Csak a legnagyobb hálával tudok emlékezni szüleimre, akik, miután úgy tízéves korom táján észrevették, mi is érdekel engem igazán, minden segítséget megadtak ahhoz, hogy kibontakoztathassam a tehetségemet. És ha már köszönetet mondok, nem feledkezhetem meg tanáraimról sem. A szegedi Madách iskolába járva az énektanárom, Veres Laci bácsi, hallva milyen lelkesen éneklem a népdalokat, mennyire szeretem a zenét, ajánlotta apáméknak, hogy mindenképp taníttassanak meg hangszeren játszani. Előbb furulyáztam, majd egy, az újszegedi Vigadóban tett látogatás után, ahol teljesen elbűvölt a klarinét hangja, és rohantam apámhoz, hogy én ezt a hangszert választanám, ő vett is nekem egy klarinétot, amivel egy kiváló tanárhoz, Deák Józsefhez jártam. Az idősebbek még talán emlékeznek arra, hogy régen az általános iskolában tartottak beszélgetés órákat. Egy ilyenen Tárnok Nándi bácsi, az osztályfőnököm arról mesélt, hogy még tanyai tanítóként mennyire elborzasztotta, amikor a tanulói madarakra lövöldöztek csúzlival. Nem veréssel akarta megnevelni a rossz nebulókat, hanem úgy döntött, megismerteti velük a madarakat annyira, hogy a kisdiákok meg is szeressék ezeket az állatokat. A módszer bevált, és a meseszerű történet rám különösen nagy hatással volt. Én is madárodút építettem, amibe már első tavasszal egy széncinege-pár költözött. Teljesen lenyűgözött, ahogy a cinegék életét figyeltem. Ezután egy távcsövet is kaptam szüleimtől, hogy minél jobban meg tudjam figyelni a madarak életét. Emellett madaras könyveket is vettek nekem, így elméletben is képezhettem magam, miközben egyre gyakrabban jártunk kirándulni Szeged környékére barátaimmal madarakat lesni. Köztük volt Galle László is, aki később ökológus professzorként lett elismert oktató, nem mellesleg a klasszikus jazz kiváló szakértője, lemezgyűjtő. Szóval nálam kamaszkoromra eldőlt a sorsom. Különösen azt követően, hogy bár a szüleim orvosnak szántak, én az érettségi után mégis a József Attila Tudományegyetem biológia-kémia szakára jelentkeztem, amit sikerrel el is végeztem.

– A Molnár Dixieland vezetőjeként az egész országban elismert művész, számos külföldi fellépésén is hatalmas sikereket aratott. Biológusként doktori fokozatot szerzett ornitológiából és ökológiából, főiskolán oktatott. Ezek mellett az egyik legkiválóbb magyar természetfotósként tartják számon.  Hogyan lehetett ezeket az egész embert kívánó munkákat összeegyeztetni ilyen sok évtizeden át?

– Válaszolhatnám azt, hogy nagy elhivatottsággal és lelkesedéssel, jó időbeosztással minden megoldható. De közelebb jutunk az igazsághoz, ha elmondom, életpályám során ez a három terület mindig összekapcsolódott, kiegészítette egymást. Hogy mást ne mondjak, már a kezdeteknél kiderült, miként tudom segíteni fotós pályafutásomat a zenével. Az első fényképezőmet, egy Altissa márkájú, 6×6-os fekete-fehér képek készítésére alkalmas NDK-s gépet még a szüleim vették meg nekem. Ezt leginkább a magyar Pajtás fényképezőhöz hasonlíthatnám, vagyis meglehetősen egyszerű masina volt. Ezzel készítettem az első madaras fotómat is az újszegedi ligetben, amiről az előhívás után kiderült, látszik azon minden, csak éppen a csöppnyi madarat nem lehetett még nagyítással sem igazán láthatóvá tenni. Vagyis mindenképp sokkal jobb technikára van szükségem, döntöttem el, ám az nem volt olcsó mulatság. Szerencsére már 14 éves koromban lehetőséget kaptam arra, hogy az újszegedi Tóth vendéglőben zenéljek, és sikerült összegyűjtenem annyi pénzt, hogy azt szülői segítséggel kiegészítve, már komolyabb gépeket tudjak vásárolni. A nagy vágyam egy Exakta Varex fényképezőgép volt, amit Homoki-Nagy István Gyöngyvirágtól lombhullásig című csodálatos természetfilmje kapcsán megjelent könyvben láttam. Ám az olyan drága volt, hogy inkább csak álmodoztam róla. Ezért középiskolásként, a Radnóti gimnázium diákjaként FED, Zorkij, Pentina és az Altix V márkájú fényképezőkkel fotóztam. De ezekkel is sikerült olyan felvételeket készítenem, hogy megjelent az első képem egy jégmadárról a Természet Világa című szakfolyóiratban, majd nem sokkal később két széncinegét ábrázoló fotóm címlapra is került. Még az amatőr filmezéssel is megpróbálkoztam, amikor egy roppant egyszerű kis csehszlovák filmfelvevőhöz jutottam. Ezzel diáktársaimmal készítettünk is egy kisfilmet „Vadmadarak nyomában” címmel, ami akkor nagy népszerűséget hozott. De a filmezős korszakom nem tartott sokáig, mert éreztem, hozzám sokkal inkább a fotózás áll közel. Amikor egyetemistaként megalakítottam 1964-ben a Molnár Dixieland Bandet, új lendületet vett a zenei pályám. Igaz, nem a dixie-vel lettem népszerű a beat-korszakban, hanem az akkor annyira kedvelt rock-beat-pop, fiataloknak szóló zenét játszó Kristály együttes tagja lettem, mivel akkor már szaxofonoztam is. Később az együttes vezetőjeként számtalan fellépésünknek köszönhetően én is egyre jobban kerestem, és ezeket a pénzeket is fotós felszerelésekre költöttem. Ezzel a háttérrel tudtam elkezdeni például a diafotózást, ami már egy magasabb szintet jelentett a fekete-fehér képek után. Ekkorra már meg tudtam venni, igaz, családi segítséggel az Exakta Varex IIb gépet egy 500 mm-es teleobjektívvel.

– Az ifjú fotós technikai háttere tehát kialakult. De ez vélhetően kevés lett volna ahhoz, hogy a természetfotósok legjobbjai közé kerüljön.

– A technika nagyon fontos, de közel sem minden. És most vissza kell térnem az időben, egészen 1957-ig, amikor édesapám megismertetett dr. Beretzk Péter doktor úrral, aki igazgató főorvosként dolgozott a szegedi MÁV igazgatóságon. Ma már leginkább a szegedi Fehér-tó atyjaként emlegetik a természet szerelmesei. Ornitológusként ő hozta létre hazánk első madárrezervátumát és tette ezzel híressé a Fehér-tavat. Nála láttam először a Leica gépet, egy igazi világelső masinát. De ami ennél sokkal fontosabb: maga mellé vett több érdeklődőt, megismertette velünk nem csak a Fehér-tó különleges világát, a csöppet sem könnyű madármegfigyelés módszereit, hanem a természetfotózás számos titkába is beavatott. Miután elhunyt 1973-ban, rám öröklődött a Fehér-tó és a madárfotózás kultuszának ápolása, mivel ezt a fotósok közül senki más nem vállalta, és 1986-ig egyedül voltam Szegeden és a Dél-Alföldön is, aki természet- és madárfotózással foglalkozott. Ekkor már számos fotós barátom volt, többször ellátogattam a Lajos Sándor fotóklubba, sok képem megjelent az újságokban, nevem lett a szegedi fotósok között és egyre többen megismertek országszerte is. Ugyanakkor kicsit csodabogárnak is tekintettek, hiszen akkoriban mindenki portrézott, meg aktozott, a természet, a madárvilág nem tartozott a divatos fotótémák közé a nyilvánvaló nehézségei miatt. Ez persze engem nem zavart, továbbra is küldtem képeimet az újságoknak, és számos pályázaton is elindultam, többször kerültem a díjazottak közé. Ekkor már a természetfotózás számos ágát alaposabban megismerhettem, a madarak mellett más állatokat, tájakat és növényeket is fotóztam. Mivel a fényképezés és természetjárás során láttam, mennyi pusztítást vitt végbe az ember az őt körülvevő természetes élővilágban, egyre nagyobb lelkesedéssel fordultam a természetvédelem felé is.

– Ma már tudjuk, hogy ezen a területen is kiemelkedőt nyújt a mai napig is. Nemcsak fotóival, de egész munkásságával, a tanításai során az előadásaival és számos kezdeményezéssel is a természetet rongálók ellen lép fel.

– Valóban igyekszem megtenni mindent annak érdekében, hogy megóvjuk a környezetünket, a természet még megmaradt csodáit, és ennek érdekében ebbe a küldetésbe bevonom az arra fogékony fotóstársaimat is. Ugyanis azt tartom: mi, természetet fényképezők a képeinkkel, ha azok kiválóak, nemcsak különleges esztétikai élményt tudunk adni, hanem megszerettethetjük a természetet, és felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk, ha nem őrizzük meg növény- és állatvilágunk kincseit. Itt kell megemlítenem, hogy 1989-ben Kármán Balázs fotós barátommal az akkor már működő Nimród Fotóklub mellett 13 meghívott fotóssal közösen megalakítottuk Szegeden a Magyar Természetfotósok Szövetségét. Az inkább naturArt néven ismert közösség, amelynek 1990-1998-ig alelnöke voltam, és aminek ma már 68 tagja van, azóta a legjobb hazai szervezetté nőtte ki magát, és külföldön is ismerik, elismerik. Nagyon szigorú felvételi követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki itt tag lehessen. Azt szoktam mondani, mivel semmivel sem könnyebb ide bekerülni, mint a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, aki naturArt-os, az nyugodtan nevezheti magát fotóművésznek. Én ugyan soha nem használom ezt a címet, számomra megtisztelő a természetfotós titulus, és az, hogy olyan kiváló fotósokkal tartozom egy csapatba, mint például Daróczi Csaba, Máté Bence, Potyó Imre és mások. A naturArt – és itt térnék vissza a természetvédelemhez – nem csupán arra törekszik, hogy csodálatos képekkel kápráztassa el a nézőket, hanem tagjai mindent megtesznek azért is, hogy követelménnyé emeljék a szakmában az etikus, a növény- és állatvilágot védő természetfotózást, és ezzel együtt a természetes környezet védelmét. Ez, megítélésünk szerint, éppen olyan kötelessége a természetfotósnak, mint a gyorsan elillanó szépség magas színvonalú rögzítése a felvételeken. Sokat tehetünk azért, hogy a szerintem nagyon fontos hármas alapelv – megismertetni, megszerettetni, megvédeni – érvényre is jusson. Fotóimmal a természet szeretetére, megóvására igyekszem megtanítani az embereket. Egyébként sikereim közé sorolom, hogy munkám során 8 területet is védetté nyilvánítottak a kezdeményezésemre, köztük a legkisebb az Újszegedi liget, míg a legnagyobb a Csanádi-puszták hatalmas területe. Sokan méltányolták az élővilágunk megóvásáért végzett munkámat számos kitüntetéssel, de a természetfotózás és természetvédelem terén nyújtott tevékenységemért kaptam meg életem eddigi legnagyobb kitüntetését: a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2006-ban vehettem át. 

– Sok évtizedes munkája során rengeteg tapasztalatot gyűjthetett. Ön szerint mi a legfontosabb ahhoz, hogy valakiből jó természetfotós váljék? És nem maradhat el az a kérdésem sem, amit eddig a Szegedi fotósok sorozatunkban minden riportalanyomnak feltettem: mit szól ahhoz, hogy a telefonos fotózás immár elképesztő méretű és hatású világdivattá vált?

– A technika fejlődésével nagyon átalakult a fotózás világa, jelentősége, valóban roppant módon kiszélesedett a fotósok tábora. Fanyaloghatnánk azon, hogy a filmes fotózás sokkal nagyobb odafigyelést, gondolkodást igényelt, míg a digitális gépek a sok össze-vissza lövöldözésre ösztönöznek.  De a fejlődésnek csak örülni tudok, hiszen sokkal nagyobb az esély arra, hogy ebből a rengeteg fotózós emberből kiemelkednek majd olyanok, akik igazán magas művészi színvonalút, sokáig maradandót alkotnak meg. Néhány tanítványom erről a reményemről tanúskodik, akik magas színvonalon fotózva már a naturArt tagjai lettek. De ha a fotózás során csak közelebb kerülnek egymáshoz és a természetben tartózkodnak, tesznek annak megvédéséért, már azt is nagy sikernek tartom. Ami pedig a természetfotózást illeti, azt mondhatom: csak az kezdjen komolyan ebbe a tevékenységbe, aki az átlagon felüli biológia ismeretek elsajátítására is vállalkozik mind a növény-, mind az állatvilág területén. Emellett készség szintjén megtanulja a természetfotózás alapvető technikáit, folyamatosan fejleszti tudását és betartja a fotózás etikai szabályait. És ami még nagyon fontos: hatalmas türelem és kudarctűrő képesség is rejtőzzön a lelkében! Ugyanis például egy-egy jó madárfotóért néha hosszú órákat-napokat kell várni, és amikor már azt hiszi, hopp, ezt a madarat sikerült lencsevégre kapnom, a kis állatka már fel is röppent, és talán nem látja soha többet. Sokan kérdezik, hogy van-e valami közös a jazz-zene és a természetfotózás között? Szokványos válasz lehetne, hogy egyikben pihenem ki a másikat. De például a természetben járva sosem tudhatjuk, hogy milyen téma kerül elénk, és akkor improvizálni kell – milyen technikát használjak, hogyan szerkesszem a képet, stb… Néha másodpercek alatt kell dönteni. Nos, a jazz-improvizációk is sokszor ilyenek, ad hoc zeneszerzés zajlik.

– Sok sikert ért el eddigi élete során. Az eddig elmondottak mellett példaként említhetem azt a rengeteg kiállítást, ahol képeit emberek ezrei csodálhatták meg. Ám biztosra veszem, hogy 80 évesen is újabb és újabb tervek foglalkoztatják…

– Valóban szeretnék még nagyon sokáig a természetet járva fotózni, hiszen ez az életem egyik legfontosabb szelete már közel hét évtizede. És nem titkolt vágyam, hogy „Az én Alföldem” című könyvemet, amit 2010-ben adtak ki, kibővített formában ismét megjelentessem. Az akkor 2 ezer példányban nyomtatott kötet már nagyon régen elfogyott. Szinte vadásznak a gyűjtők egy-egy antikváriumi példányra, amit ma is eredeti áron lehet megkapni, tehát nem veszített az értékéből. Úgy érzem, hogy a bővített, frissített kiadásra is lenne kereslet, én pedig szívesen mutatnám meg, miként változott azóta a világ, emelném be a könyvbe azokat a képeimet, amelyek készítésekor már a legkorszerűbb fotóstechnikát is tudtam alkalmazni.

Megjelent a folyóirat 2024. áprilisi számában