Mód László: Adatok a szegedi halkereskedelem történetéhez: a Bitó-féle halcsarnok

Sorozatunk a nagy elődök nyomdokain haladva, részben kutatásaikra alapozva igyekszik feltárni a folyó és a város sokrétű és bonyolult kapcsolatrendszerének eddigi kevésbé ismert aspektusait. Mint köztudott a település létrejöttében a Tisza alapvető jelentőséggel bírt, mely távoli vidékekkel teremtette meg a szoros gazdasági együttműködés lehetőségét. Az itt élők számára nélkülözhetetlen természeti erőforrásként funkcionált, hiszen vizét évszázadokon keresztül rendszeresen fogyasztották, sodrása hajtotta a gabona illetve a paprika őrlésére szolgáló hajómalmokat, a szabályozási munkálatokat megelőzően pedig biztosította az alapanyagot a halfeldolgozó ipar számára. Hasznosításában a 20. század folyamán gyökeres változások következtek be, ugyanis a folyó egyre inkább a különböző rekreációs és szabadidős tevékenységformák gyakorlásának kezdett színteret biztosítani. Írásainkban olyan emberi életsorsok és a vizekhez kötődő szakmák is megjelennek, amelyek napjainkra szinte teljes egészében eltűntek vagy átalakultak. A hajóépítők, a molnárok, a halászok, a hajósok és a hajóvonatók helyett egyre nagyobb számban jelentek meg a fürdőzők, az evezősök és más vízi sportok gyakorlói, akik szinte teljes egészében birtokba vették a folyót és annak partját.  

A halcsarnok épülete az 1950-es években (MNL CsML)

A halkereskedelem színterei Szegeden a 20. század folyamán jelentős változásokon mentek keresztül. A második világháborút követően a Tiszáról fokozatosan eltűntek a haltartó bárkák, amelyek nagy mennyiségű zsákmány befogadására, életben tartására és értékesítésére bizonyultak alkalmasnak. Bezártak a belvárosi halboltok is, melyek közül legtovább az Oroszlán utcai működött. Némelyikük, mint például a Roosevelt (egykor Rudolf) téri a befogadó épülettel együtt tűnt el, mivel a szomszédos lakóházakhoz hasonlóan az 1960-as évek elején lebontották. A halkereskedelem a folyó mellől, a település központjából fokozatosan a Mars térre, a fehértói halgazdaság telephelyére, más városrészek halboltjaiba vagy éppen az áruházláncokba helyeződött át. Írásunk a méltán híressé vált szegedi halászdinasztia, a Bitó família tagjai által üzemeltetett Rudolf téri halcsarnok történetével és a halértékesítésben betöltött szerepével foglalkozik, miközben igyekszik emléket állítani egy olyan épületegyüttesnek is, mely szorosan összekapcsolódott vendéglátással, elsősorban a halételek készítésével és fogyasztásával. 

A mai Roosevelt teret az 1879-es árvizet megelőzően nem véletlenül nevezték Hal térnek vagy Hal piacnak, mivel a Tisza közelsége miatt a halértékesítés egyik, ha nem a legfontosabb helyszíneként funkcionált, ahol nagy mennyiségben cserélt gazdát a folyóból és annak árteréből kifogott zsákmány.[1] A helyi sajtó az 1920-as évek elején a következőképpen mutatta be az itt folytatott kereskedelmet: „A közuti híd jobb oldala mentén, a haragosan hömpölygő Tisza partján állanak a halárusitó kofák sátrai. Közöttük tengernyi ember. Mind a böjtölés eme patentját akarja a gyakorlatban kipróbálni. (…) Jelenleg négy halászmester müködik, akiknek saját bárkáik is vannak. Ötödik a város, melynek szintén van önálló halászata, amennyiben az egyik ilyen bárka egy rekeszét bérben birja. Ezek mindegyikének Algyő alatt van a bérelt halászterületük és a parton álló kofák természetesen csak viszontárusitók.”[2] A város központi fekvésű térsége nemcsak az árucserének, hanem a vendéglátásnak is kiváló terepet biztosított, hiszen piaci napokon nagyszámú vásárló fordult meg itt, s az 1927-től üzembe helyezett Szegedi Gazdasági Vasút is innen, a Belvárosi híd lábától indult Ásotthalom és Pusztamérges irányába. Halat vásárolni, illetve a belőle készített ételeket fogyasztani a téren működő halcsarnokokban és halászcsárdákban lehetett, amelyeknek a tulajdonviszonyaiban a kommunista rendszer kiteljesedésének eredményeként az 1950-es évek elejétől következtek be gyökeres változások. Mindkét szegedi halászdinasztia, az Antalffy és a Bitó is üzemeltett a két világháború között a Rudolf téren halboltot, akiket rokoni szálak fűztek egymáshoz, időnként azonban jogi vitákat eredményező konfliktusok is támadtak köztük.

A Rudolf téri épületegyüttes az 1950-es években (MNL CsML)

Sz. Szigethy Vilmos 1942-ben a Délmagyarország hasábjain a következőképpen jellemezte a 11-es és 12-es számú épületeket, ahol az 1930-as, 1940-es években halászcsárda és a Bitó család által fenntartott halcsarnok működött: „Alapja, köve, formája csak a két parányira zsugorodott háznak eredeti, a 11 és 12 számnak, amelyek közül az egyikben Bitó halászmester potykái fickándoznak s a mellette levő, ahol tanyai berándulók töltik jelentős zsibongásban töltik az időt a kisvonat indulásáig (…) Megközelitőleg sem lehet megállapitani, hogy hány esztendős ez a két kis ház, de minden valószínűség szerint megvoltak már a török megszállás idején is. Picinyek, összezsugorodottak, élükkel a külső térnek élnek, formájuk egészen más, mint az egyéb fajta. Udvaruk is olyan apró, mint amilyennel csak az egykori igénytelenségek lehettek megelégedve, két merészebb ugrás bennük lehetetlen. De itt maradtak, élnek és beszélnének elmult időkről, ha a falaknak szavuk volna.”[3]

A 12. számú épület 1887-ben Bitó Ferenc[4] és Lantos Rozália tulajdonát képezte, akik ebben az évben zsindelytető javításáért illetve egy boltajtó és két utcai ablak kicserélésért folyamodtak az illetékes hatóságokhoz.[5] Az ingatlanban, amely a halászmester és felesége lakóhelyeként szolgált, ekkor bormérés működött.[6] Az 1920-as évek végén már a Csókási testvérek tulajdonába került, ahol halászcsárdát tartottak fenn és naponta kínáltak friss halpaprikást a vendégeknek.[7] A 11 szám alatt a 19. század közepén Mészáros Alajos bormérése működött, az 1870-es népszámlálás ugyanitt, azaz a Palánk 237-ben kocsmát rögzített. 1878-ban az ingatlan tulajdonosa Csikos Imréné volt, ahol egy kocsmahelyiséget kínáltak bérbeadásra.[8] Az 1883-ban készített címtárban Illoyai János, az 1896-osban és az 1898-asban Bite István szerepel bormérőként az épületben. Gábor Endre 1920 körül készített fényképén   fűszer- és csemegeüzlet felirat tűnik fel az ingatlanon. A Bitó család az épületben 1928-ban nyitott halcsarnokot[9], amiről az olvasóközönséget a Délmagyarország hasábjain a következőképpen tájékoztatták: „…mindenféle tiszai halat minden időben a legolcsóbb napi áron árusitom. Nagyérdemü közönség kivánságára a hal elkészitési módját szakszerűen megmagyarázom vagy magam elkészitem. Halvacsorákat felelősség mellett készitek. Halkocsonyát és sült halat állandóan tartok, vagyis megrendelésre készitek.”[10] Bitó Antal[11] az épületben 1931-től gyakorolta a halárusítást, amikor megkapta az illetékes hatóságoktól az erre tevékenységre feljogosító iparigazolványát. 1933-ban az épület tulajdonosaként Bitó Franciskát tarották számon, aki Bitó Ferenc lánya volt és Novák Mihályhoz ment feleségül.[12] Az 1920-as évek végén a homlokzatán már megjelent a „Bitó hal” felirat, ami a halcsarnok működésének egyértelmű bizonyítéka. 1940-ben a Bitó testvérek, Antal és János folyamodott az illetékes hatóságokhoz abból a célból, hogy a telken található, rossz állapotú épületet lebonthassák és annak helyére a szabályrendeleteknek megfelelően egy földszintes udvari lakóházat emelhessenek. Mindezt azért tehették meg, mivel az április 22-én keltezett adásvételi szerződés értelmében 1200 pengőért az ő tulajdonukba került az ingatlan.[13]

Bitó Antal halászai által fogott harcsa a halcsarnok előtt (Bitó Tamás tulajdona)

1944. július 3-án bombatalált következtében nemcsak Bitó Antal 20 méter hosszúságú haltartó bárkája, csónakja és kisbárkája semmisült meg, hanem kárt szenvedett a halcsarnok épülete is, melynek két ablaka betört, 11 darab tetőcserepét pedig át kellett rakni. 1945. február 17-én Szeged polgármestere hivatalos igazolványt állított ki a számára, ami feljogosította arra, hogy a Tiszán a város északi határától a déli határáig, a Maroson a makói hídig és a rókusi tóban halászhasson. Cserében a kifogott halat köteles volt az üzletébe szállítani és a zsákmány nagyobbik részét a szovjet katonaságnak napi áron értékesíteni.

Bitó Antal a halcsarnokban az élő halakat nagyméretű üvegmedencéből kínálta a vevőknek, akik igényeiknek megfelelően az áruból egy félig bádoggal fedett pultról is válogathattak. A halkereskedő az értékesítendő halzsákmány súlyát mérleggel határozta meg. A halcsarnokban hűtőládát is tartott, melyben jéggel tartósította áruját. Az üzletben irodahelyiséget alakított ki, ahol telefonon is felvehette a megrendeléseket és lebonyolíthatta ügyleteit. A halcsarnokba a Tiszán elhelyezett bárkából hordták fel a halakat, amelyek között gyakran 5–8 kilogramm súlyú példányok is előfordultak. Bitó Antal testvére, Bitó János (1910–1948) is aktív szerepet játszott a vállalkozás működtetésében mindaddig, ameddig a második világháború kitörését követően be nem sorozták katonának. 1945 után ifj. Bitó János és édesanyja is bekapcsolódott az értékesítésbe, mégpedig olyan formában, hogy az 1946-tól gyermekeit egyedül nevelő asszony halaskofaként kínálta a portékát a Tisza Lajos körúton, ahova reggelenként fiával együtt szatyrokban vitték az árut. Olyan eset is előfordult, amikor ifj. Bitó János kerékpárral szállította a megrendelt halmennyiséget a Kőrössy halászcsárdába, ahol a friss halat szinte azonnal feldolgozták.[14]

A halcsarnok üzemeltetését 1949. december 24-én a budapesti székhelyű Halértékesítő Nemzeti Vállalat vette át, ugyanis Bitó Antal 1950. január elsejével felhagyott önálló halkereskedői tevékenységével, iparigazolványát pedig az illetékes hatóságoknak visszaszolgáltatta. A halkereskedés tulajdonosát minden bizonnyal a hatóságok ellehetetlenítették, emiatt „önként” lemondott a megélhetését biztosító szakma gyakorlásáról.[15] 1953-ban Szeged város tanácsa az ingatlan bérlőjének a Kossuth Halászati Termelőszövetkezetet jelölte ki, ahonnan tagok által kifogott halat kínálták értékesítésre.[16] 1957. április 13-án szombaton a Roosevelt téren 3 mázsa tiszai harcsát mértek ki, a halak mérete 10-től 40 kilogrammig terjedt.[17]

Az 1960-as évek elején a városrendezési politika nem kegyelmezett a halcsarnoknak és a szomszédságában álló épületeknek, mivel az illetékesek úgy határoztak, hogy le kell bontani a városképbe nem illeszkedő, különösebb értéket nem képviselő házakat. Annak ellenére történt mindez, hogy az 1960-ban megjelent, Szeged történetét és épített örökségét bemutató kötet szerzői, Nagy Zoltán és Papp Imre még a következőképpen jellemezték a Csókási halászcsárda és a Bitó-féle halbolt épületét: „Különös figyelmet érdemelnek a Roosevelt tér 11. és 12. sz. házak is. Az egyiken még a Demján-házhoz hasonló, későközépkorias jelleg figyelhető meg, míg a másikon a rokokó sajátos oromfalképzése jelenik meg előttünk. Tervezőik és építőmestereik nevét nem ismerjük, bár ebben az időben már nem egy kitűnő, névszerint is ismert mester dolgozott a városban.”[18] A Szegedi Tervező Vállalat 1962-ben készítette el a Roosevelt tér 10-es, 11-es, 12-es és 13-as valamint a Tömörkény utca 3-as, 5-ös és 7-es számú ingatlanok bontási tervét, amiben az szerepelt, hogy az épületekből származó törmeléket az Odessza-lakótelep feltöltésére használják fel.[19] A Délmagyarország 1962. szeptember végén tudósított a munkálatokról, melyek eredményeként az egész épületegyüttest a földdel tették egyenlővé: „Napirenden van – amint erről lapunkban részletesen beszámoltunk – az Oskola utcának és környékének rendezése. E munkák keretében még idén megkezdik a Roosevelt téri oldalon a négyemeletes Otthon-ház építését, a műemlék jellegű halászcsárda után, egy öreg és avult épület helyén. A szakemberek – amint képünkön látható – bontják már az avult épületet, hogy a helyén felépítsék a rendkívül korszerű Otthon-házat, melyet színes külső burkolattal látnak el.”[20] A Vedres István által tervezett, 1809-1810-ben copf stílusban épített Schäffer-ház egy ideig megmenekült, ám 1969-ben műemléki védettsége ellenére lebontották és az Égő Arany presszót magában foglaló toronyházat emelték a helyére.[21]  

Véghatározat Bitó Antal halkereskedelmi tevékenységének megszüntetéséről (Bitó Tamás tulajdona)

Az 1960-as évek elején a korabeli városrendezési törekvéseknek köszönhetően tehát egy egész épületegyüttes tűnt el a Palánkból, mely szorosan kapcsolódott a vízi élethez, a halkereskedelemhez és a halételekre alapozott vendéglátáshoz. A házak sorsa tükrözi azokat a változásokat, amelyek a 20. század második felében és a 21. század első évtizedeiben a halászatban, a kifogott zsákmány tárolásában, fogyasztásában és a halértékesítésben bekövetkeztek.

Megjelent a folyóirat 2024. májusi számában

Jegyzetek

[1] Bálint Sándor szerint 1950 körül enyészett el az ún.  makai piac, ami a város egyik néprajzi jellegzetességnek számított. A téli hónapok kivételével kedden és pénteken délután került rá sor a hetipiacos napokat megelőzően. Kialakulásában az a körülmény játszhatott alapvető szerepet, hogy a marosi és a tiszai kufahajók, dereglyék már előző nap délután megérkeztek és portékájukat utasaik árusítani kezdték. Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész. Szeged, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. 1977. 86. o.

[2] Délmagyarország 1922. április 14. 4. o.

[3] Délmagyarország 1942. november 29. 6. o.

[4] A halászmester 1831. december 31-én született Szegeden, a Tabán utca 18 szám alatti házban, aki a halfogás mellett vendéglátással is foglalkozott. 1879-ben városi képviselőként aktív szerepet vállalt az árvíz elleni védekezésben, amiért királyi elismerésben részesült. Fiúk volt Bitó János, akinek a visszaemlékezései a Szegedi Új Nemzedék hasábjain, majd önálló kiadványként is megjelentek. Délmagyarország 1930. augusztus 25. 6.

[5] Sz. Szigethy Vilmos szerint mindkettő valamikor a halászmester birtokában volt. Lányától, Bitó Franciskától nyert információkat arra vonatkozóan, hogy milyen funkciót töltöttek be: „Ezt a 12. számut Simon Mihály tartotta, aki szürszabó volt, de nem adta fel azért a mesterséget, amely biztos tudománynak maradt. Tőle vette át az édesapám, majd az uram…” Délmagyarország 1942. november 29. 6. o.

[6] Az 1860-as évek elején a Hal piac 2652 szám alatt az „Arany Szarvas” kocsma, 1863-ban pedig a „Szarvashoz” címzett vendéglő üzemelt.  Az ingatlan Vatzelle Anna tulajdonát képezte, a 19. század közepén Nagy Pál bérelte. T. Knotik Márta: Kávéházak, vendégfogadók, korcsmák és bormérések Szegeden a XIX. század második felében. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Studia Historica 8. 2005. 66. o.

[7] Fári Irén–Simoncsics János: Palánk – Szeged belvárosa egykor. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2013. 14.  o.

[8] 1881-ben az alábbi személyeket tartották nyilván tulajdonosként: Csíkos Imréné Ördög Ágnes, Polczner Gyuláné Csikos Borbála, Polczner Gizella és Flóra (kiskorúak). Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára (a továbbiakban: MNL CsML) Szeged belterület. Telekkönyvi betét 1784. szám

[9] Az „Első Szegedi Halcsarnok” 1911-ben kezdte meg működését a Tábor utca 7 szám alatt, ahol tiszai élő halat kínáltak a vásárlóknak. Délmagyarország 1911. szeptember 24. 11. o.

[10] Délmagyarország 1928. december 23. 8. o.

[11] Bitó Antal a szegedi fisérek egyik utolsó képviselője volt, aki kiterjedt halászati bérleteire alapozva tudta sikeresen működtetni halcsarnokát, ahonnan nagy mennyiségű hallal láthatta el a város lakosságát. Halászati bérletei az 1940-es évek első felében teljesedtek ki, amikor egymással párhuzamosan gyakorolta a halászati jogot a Maros és a Tisza bizonyos szakaszain. Életútjáról lásd részletesen: Mód László: „Tisza partján van egy hajó kikötve…” Egy szegedi halkereskedő a 20. század első felében. In: Ethnographia 2017. 259–269. o.

[12] 1868-ban született, férje a Rudolf téren kocsmárosként tevékenykedett. 1903-ban vásárolták meg az ingatlant 8400 koronáért. Délmagyarország 1930. augusztus 26. 6. o.

[13] MNL CsML Szeged belterület. Telekkönyvi betét 1784. szám

[14] A halcsarnok működésére vonatkozó információk jelentős része a Bitó Antal unokaöccsével, Bitó Jánossal készített interjúkból származnak. Számos olyan dokumentumot is a tulajdonát képezte, amelyek kiváló forrásként szolgáltak a téma feldolgozása során.

[15] 1948 és 1950 között az államosítás jelentős mértékben beszűkítette a magánkereskedelem lehetőségeit, emiatt e foglalkozást gyakorló társadalmi csoport létszáma is drasztikus visszaesést mutatott. Amíg 1947-ben Szegeden még 3074 magánkereskedőt, köztük 7 halkereskedőt tartottak nyilván, addig 1953-ban mindösszesen 153 fő szerepel a kimutatásokban. A kiskereskedők esetén a különböző módszerekkel (pl: fokozott adó- és árellenőrzés, ár- és bérrögzítő intézkedések stb.) történő ellehetetlenítés mellett a közvetlen államosítás is érvényesülhetett.  Farsang Lászlóné: Kereskedelem, kereskedelmi hálózat, idegenforgalom. In: Blazovich László (szerk.): Szeged története 5. 1945–1990. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 2010. 661. o.; Béládi Olívia: A kisipar és kiskereskedelem államosítása Pesterzsébeten. In: Múltunk 4. 2013.  63–101. o-

[16] Az 1950-es években Szegeden a Halértékesítő Vállalat is működtetett halcsarnokot, amely a Mikszáth Kálmán utcában igyekezett kielégíteni a vásárlók igényeit.

[17] Délmagyarország 1957. április 14. 1. o.

[18] Nagy Zoltán–Papp Imre: Szeged. Városképek – műemlékek. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1960. 76. o.

[19] MNL CsML É.M. Szegedi Tervező Vállalat 165. Roosevelt tér 10., 11., 12., 13.; Tömörkény utca 3., 5. 7. épületek bontása

[20] Délmagyarország 1962. szeptember 28. 3. o.

[21] Az épületben 1853-ban „Arany Golyó” néven kocsma üzemelt, 1883-ban Gajdácsi Pál, 1896-ban Nagy Péter, 1898-ben pedig Onozó Lipót tartott fenn vendéglátóhelyet. T. Knotik Márta i. m. 39. o. Az épület történetéről lásd részletesen: Panek Sándor: Égő arany, kihunyt emlékek. https://www.delmagyar.hu/anno/2021/09/ego-arany-kihunyt-emlekek