Domonkos László: Búcsú nélkül

Fejér Dénes ravatalánál

Három évvel ezelőtt, itt a szülővárosomban, alig néhány méterre a Tisza vizétől idézhettem a megtartó sugallatok mesterét, Illyés Gyulát:

Akikre adhatnék: nincsenek itt.
Akiknek dicséretére adok,
akiknek rosszallására adok,
nincsenek itt velem.
Irányíthatják rám távcsöveik
még fényt-se-kapott csillagok:
akiknek véleményére adok,
nincsenek körülem.
Akikkel együtt játszottuk a Szerepet
– égi tetszésre – idelenn! –:
nincsenek. Hidegen
küldi huzatát az üres terem.
Valami nyitva feledett
folyosó-végi ablak csapkod
ütemes-ridegen
csontkezű tapsot.

Aki miatt pedig idéztem ezeket a sorokat: három évvel ezelőtt attól a barátomtól, attól a Tanítványtól búcsúztam – úgymond –, aki a legfőbb és legfontosabb kortárs-közvetítő volt. Őt közvetítő. Ám az igazán lényegi igazságok mindig a forrásoknál kezdődnek.

Persze úgy lehet, a költőknek sincs mindig igazuk. De azért többnyire igen, sőt, nagyon is. De vajon most erről van-e szó igazából? Tudjuk, a búcsúztatóknak az az alaptermészete, hogy hosszabban-rövidebben méltatják az elhunyt érdemeit, ismertetik életútjának állomásait, és általában: a távozást, a kényszerű elmúlást alapként tudomásul véve, abból mintegy kiindulva végzik el feladatukat: a búcsút, az elköszönést. Az emberiség már csak úgy van megalkotva, hogy ha már dacolni nem tud az életnek nevezett biológiai működésrendszer elmúlásával, hát megpróbálja antropomorfizálni, „emberiesíteni” az alapvetően emberhez méltatlant: a fizikai lét, testünk elvesztésének kíméletlen-könyörtelen, ridegen irgalmatlan valóságát. Ám aki különleges, egyedi, egyszeri és utánozhatatlan, rendkívüli és – főleg – alapjaiban meghatározó szerepet töltött be az ember életében, annak esetében egészen más a helyzet. Akkor valószínűleg nem a búcsúztatás az igazi feladat. Akkor mindent pontosan úgy kell csinálni, ahogyan Ő annyi évtizeden át tanította. Megpróbálom.

A legelső feladat a körbepillantás. Szeged legősibb negyede, az örök magyar titkokat rejtegető Alsóváros olykor fura befogadásokat is képes produkálni. Hogy az Erdélyből, Désről érkező Fejér János hivatásos honvéd főtörzsőrmester Dénes fia a Martonosi utcában felnővén, a tősgyökeresnél is tősgyökeresebb, igazi szegedivé – vagyis, mondhatnám, a szó Bálint Sándor-i értelmében – alsóvárosivá válhatott: ehhez a Tisza fővárosának asszimilatív varázshatása éppúgy hozzájárulhatott, mint a magyar história alakulása, mely a genius loci visszfényében nem átallotta tükrözni az erdélyi vér, az erdélyi gének hatásait – Fejér Dénest 1945-ben a kommunista  hatóságok elfogják, a 16 éves fiú fegyver rejtegéséért a Béke utcai fogházat is megjárja. És midőn alig évtized múltán az évszázad legnagyobb magyar eseménye elérkezik, teljessé válik benne az idő: a harc, a haza eszménye – s a dicsőséges forradalom és szabadságharc szegedi eseményeinek egyik főszereplőjévé lesz – az ezt követő igazi és igaz  magyar sorsváltozattal, az egész életre kiható következmény-zuhataggal együtt. Nemcsak vállalva mindezt –  hanem az 1956, te csillag mindent meghatározó, mindeneken túlmutató és mindent behatároló-befolyásoló vezérelvét – Petőfi és Faludy után  szabadon – Tőle lehetett megtanulni. Vezérlő csillagként Rá volt ez a legjellemzőbb, ezt adta tovább. És ez önmagában akkora adomány, amihez csak szüleinké – maga az élet – hasonlítható. Petőfi azt mondta Bemnek, tábornok úr, többet kaptam Öntől mint atyámtól – atyám csak életet adott nekem, Ön pedig becsületet.  

Az így összefutó szálak hatalmas ívű sugarakká rendeződvén, már elém is terítik a soron következő feladatot: a mindent alapvetően meghatározó főhős áll előttünk.

És jőnek véle a soron következő feladatok. A leckék. A tanulnivalók, sorra-rendre. Egymás után.1969, 18 éves korom óta 1956 – ennek igézetében élek és tevékenykedem azóta. A női nem kimeríthetetlen, ötszáz évig is kiismerhetetlen és ötezer éven át varázslatosan izgalmas titkai, csodái, irtóztató-szenvedtető, lebilincselő és leküzdhetetlen, ki nem beszélhető és egyfolytában megtárgyalandó gyötrelmei és ellentmondásai, lelkesítő és kétségbeejtő örömei. Az irodalom és az újságírás, tizennégy éves korunktól, a Madách iskola Nebuló című iskolaújságjának fémműhelyéből indulva az életpályámat jelentő írás, előbb az újságírás, később a folyóiratok, a könyvek, a könyvek és megint a könyvek, majd a tündöklő korona, a szépirodalom.

Szellemi nevelőapa. Hogy mit is jelent ez a szóösszetétel valójában – íme a legeslegnagyobb lecke. Talán megtanultam már, ahogy teltek-múltak az évtizedek. Legalábbis remélem. Ha most azt mondom: voltaképpen és valójában eszmei, intellektuális és gondolati értelemben, ezekben az összefüggésekben Ő teremtett engem, azt a Domonkos Lászlót, azt a Domit, azt a szegedi születésű bölcsészt, azt a tollforgatót, akit és akinek ismernek – szinte semmit sem mondtam. Gyanítom, még akkor és még azzal sem, ha azt is kijelentem, hogy amilyenné pozitív előjellel értékelhetően lettem, amivé váltam, válhattam, jóformán kizárólag neki és általa, tőle és miatta volt lehetséges.  Azonban ezek az enyhén patetikusnak vagy akár nagyotmondónak-fellengzősnek ható mondatok valószínűleg nem alkalmasak és nem elégségesek a szándékolt mondandó megfelelő hatásfokú átadására. Rangom-vesztetten kínlódok hát itt – még gyakorolnia kell, Domonkos mester, mondta volna a Madách iskola fémműhelyében. Domikám, ez még nem megy, mondta volna valahol Újszegeden egy lakásban vagy éppen egy sör mellett a régi Búza kocsmában vagy Budapesten egy kiadói irodában vagy egy szerkesztőségi szobában. Inkább úgy próbálom hát közreadni a szinte érzékelhetetlent: igazából mindig és mindenhol ott volt, mindig és mindenben benne, a lehető legmélyebben. A gondolatok, az eszmék, az érzelmek, az ismeretségek, a munkák, a nagy váltások és változások, hazában-társadalomban, munkahelyben, lakóhelyben, partnerkapcsolatokban – az élet gazdag rendje és gazdag rendetlensége mögött és fölött mindig Ő állt. A Mester? Az Ideál? Az Eszmény? A szellemi nevelőapa egészen másként teremt bennünket, mint a szüleink: mivel biztosan csak azt tudhatjuk, hogy az általuk létrehozott fizikai valót – a testünket – elveszítjük majd, apáink és anyáink produktuma ama bizonyos porból vétetettség és porrá levés foglalata. Az anyagi, a fizikai lét és nemlét bizonyossága. A többi – néma csend, ahogyan a Hamlet-ben olvashatjuk. Semmi más – azaz minden egyéb – nem biztos, nem igazán tudható. Semmi végérvényes, semmi eldöntött. Hogy a szellemmel, a gondolattal, az én-tudattal, a lelkünkkel végül is mi lesz, hogyan lesz, mivé lesz, mi módon, miként – találgatás, bizonytalanság, megannyi füstkarika. De itt van Dénes mosolya, ami most itt ragyog, úgy méternyire tőlem.

 A Fejér Dénes-i teremtés, a szellemi nevelőapa produktuma itt és ekkor válik abszolút és örökös főszereplővé. A szellemi dolgok, a Tőle tanultak, az ő fogalmai – a hazaszeretet, a humanizmus, az erkölcsi törvények mindenhatósága, a világát alapjaiban determináló közösségi szemlélet és közösségteremtő gyakorlat – mindez nemcsak formálja és elemi erővel befolyásolja az embert, de úgy alakítja – átéltem, tudom –, hogy az ezután következendőket, az úgynevezett jövőt határozza meg. Méghozzá alapjaiban. Hogy a Fejér Dénes-i univerzumnak a jelen és a jövendő magyar világában mekkora a jelentősége és főleg mekkora lesz – meggyőződésem, hogy egyelőre fel sem nagyon tudjuk mérni igazán. Olyan ez, mint József Attila megjelenése a magyar irodalomban: súlyát, fontosságát meghatározni jó darabig még csak megközelítőleg sem lehet. Ács volt az eredeti szakmája, akárcsak Jézusnak – ember-ács volt. Az embertársaira rendkívüli hatással bíró mindenkori személyiség, Isten eme különleges cinkossággal kacsintó teremtménye pedig kollektív össztársadalmi funkciót tölt be: egy lehetséges későbbi emberideál, egy hihetetlen mértékben szükséges modell feladatkörét. És mi – az Ő teremtményei – csak annyit tehetünk, hogy jelezzük: mindezt észrevettük, látjuk, érzékeljük. Azután már Ő jön, Ő, a sors-meghatározó: 1956 világcsodájának eszménye mint genezis, a magyarság, az erdélyi származás öröksége és irodalmunk, kultúránk áhítatos-alázatos tisztelete. A kialakítandó homo hungaricus és benne az Ő korszakos, életeket felépíteni képes szerepe. És véle az ismeretek, a felismerések, az élet-útravaló eszmék és ideálok csomagjai. És a leglényegesebb: a mindenkori, általa sugallt-kontrollált és minősített cselekvés, a tett, a produkció, emberi kapcsolatoktól könyvekig, tájékozódási pontoktól cikkekig és tovább, mindenféle megnyilvánulási formákig… És mindezek nyomában, azután, végül: a megnyugvás. És véle és utána a fény, csupa nagybetűvel. Fényesség. Tágasság. Nagy levegő. Ragyogó napsütésben fennen lobogó zászlók. Ilyesmik.

Arthur királyról azt tartják, nem halt meg a csatamezőn, Avalonba, a gyógyulás szigetére vitték a tündérek és egy napon vissza fog térni, ha népének szüksége lesz rá. Csak egyetlen intő, bizonyító erejű példa, egészen közelről: midőn itt a szülővárosomban Kossuth Lajos beszélt azon a varázslatos októberi napon, a tízezernyi hallgató között az egyik öreg tanyai paraszt odahajolt a másikhoz és csak ennyit mondott neki: mögmondta öregapám, főtámad még Rákóczi fejödelöm!

Ilyen egyszerű ez.

És ekképpen kezd körvonalazódni: akikre adhatnék, akikre adhatunk: mégiscsak itt vannak. És ami a fő: itt is maradnak. A sors-meghatározók már csak ilyenek. Úgyhogy én soha nem fogok elbúcsúzni Tőled, Fejér Dénes.

Megjelent a folyóirat 2024. májusi számában