Boros Tamás: Akinek az egész világ a színpad

Interjú Boncz Ádám színésszel

Szeged–London–New York–Budapest, és nyugodtan mondhatjuk: a világ. Ezek Boncz Ádám állomáshelyei. Ádám a színház és a színészet szeretetét a családtól kapta, és noha elmondása szerint nem ragaszkodott görcsösen ahhoz, hogy színész legyen, ám gyermekkora óta sejtette: ez lesz a hivatása. Az élet azonban nagyra tárta előtt a kaput, lényegileg a világra, hiszen kiválóan beszélt angolul, és egy londoni nyári egyetemen észrevette: színpada az egész világ lehet. Egy percre sem feledkezett el szűkebb környezetéről és barátairól. Ádámmal pár nappal 40. születésnapja után beszélgettem színészi pályájának legelső, sőt, talán nulladik szakaszáról. Mit jelentett neki New York és miért jött haza? Vajon könnyebb, vagy nehezebb neki azért, mert képesítését nem Magyarországon, hanem Amerikában szerezte?

− Középiskolás korunkban úgy ismertelek meg, hogy neked nagyon sokat jelentett a színészet. Már ekkor kijelenthető volt, hogy te színész szerettél volna lenni? Már csak azért is, mert azt bizonyára sokan tudják, hogy a tágabb családodban van ugyan színész, de a szüleid nem ezen a pályán alkottak maradandót.

− Így van. Bár azt azért el kell mondani, hogy egyrészt édesapám és édesanyám is nagyon művészetkedvelők voltak, édesapám, Boncz István pszichiáter 2019-ben hunyt el. Több dolog volt hatással rám, amiért én színész lettem: az egyik, a nagybátyám, Boncz Géza, aki nem szigorúan vett színész volt, hanem humorista, szövegíró, de aztán ezeket az írásokat valahol elő kellett adni, fel kellett lépni különböző helyeken, a Rádiókabarékban, tévében. Amikor pedig jött a Markos–Nádas, akkor maga is karaktereket vett fel. Ő inkább írónak tartotta magát, mintsem színésznek, bár azt hiszem, az a pár karakter, amiket játszott, azok legendásak, és a youtube-nak köszönhetően az emlékezete széles körben él még ma is. Amikor sétáltam vele az utcán, akkor sok ember odament köszönni neki, és akkor rájöttem, hogy Géza egy olyan ember, aki jókedvre deríti az embereket azzal, amit csinál, ez nagy hatással volt rám. Másik meghatározó emlékem vele, és egyébként édesapámmal kapcsolatban is, hogy rengeteg ismert ember, művész fordult meg nálunk. Ott volt nálunk Raksányi Gellért, Fábry Sándor, Farkasházy Tivadar. Épp most meséltem, a 40. születésnapom alkalmával, hogy engem állítólag Komár László látott életemben az elsők között, mert éppen itt haknizott, és összetalálkozott apámmal, aki mesélte, hogy jön a kórházba. Örültek a nővérek is, hisz mondani sem kell, Komár nagyon népszerű ember volt. Ezek benyomások voltak, de kísértem őt, elsősorban szegedi fellépésekre. Viszont a szüleim nagy színház rajongók voltak, édesanyámmal mentem a Szegedi Nemzetibe és a Szabadtérire. Anyukám újságíróként vitt magával, így teljes próbákat tudtam nézni, amit imádtam.

− Ahogy említettem, én is már középiskolás korodban láttalak jétszani. Még hogyha az nem is professzionális színjátszás volt, de látszódott, hogy nagyon komolyan gondoljátok, szenvedéllyel csináljátok.

− A Ságváriban akkor elkezdtünk egy nagyon komoly, középiskolás színjátszó kört csinálni, de nem csak Ságvárisok voltak benne, hanem Radnótisok is. Hiszen együtt dolgoztam például Gimesi Dórával, aki Budapesten a Bábszínház irodalmi vezetője, de olyanokkal is, akik később nem a színházi pályán helyezkedztek el, mint például Szabó Áron, aki szemész lett, Balázs Noémi, aki pszichológus vagy éppen Várhelyi Kata.  Sokan mentek tehát más, civil pályára, de ez egy nagyszerű élmény volt mindannyiunknak. Az első előadásunk Hubay Miklósnak a Fiatal nők, kékben és pirosban című műve volt. Rövid időre, de kialakult egy jó műhely, a Ságvári klubjában próbáltunk. Dobi János igazgató úr odaadta nekünk a termet, az ügyeletet ellátó tanárok sem nyűgként élték meg a dolgot, hanem izgatottak voltak, mert szerették nézni a próbáinkat. Viszont mindezek ellenére sem mondanám, hogy én mindenáron színész akartam lenni, pedig még felvételiztem is a színművészetire, ráadásul a harmadik rostán estem ki, ezt ma már nem bánom, hisz ezért is vett más irányt az életem. De nem emiatt kerültem közel a színházhoz, hanem még szintén a Ságvárin belül eljátszottam egy főszerepet a Ments meg, Uram! című előadásban – talán a Susan Sarandon és Sean Penn főszereplésével készült filmet sokan ismerik –, és ezt sok színész barátom látta. Ekkoriban Valló Péter rendezte meg Csáth Géza, A Janika című darabját a Szegedi Nemzeti Színházban. Egy 8 mondatos, temetkezési szolga szerepére nem volt színész, és engem ajánlottak be többen. Egyszer csörgött a telefonom, Korognai Károly akkori igazgató kért fel, majd ezután jött még egy és még egy szerep, és bár én elkezdtem Szegeden az angol szakot, de éjjel-nappal dolgoztam, rengeteg darabban szerepeltem a Nemzetiben (a teljesség igénye nélkül: Hamlet; Hegedűs a háztetőn, Anconai szerelmesek, Éjjeli menedékhely), Pataki Ferenccel megcsináltuk a Teljes napfogyatkozást. Az egyetemre pont nem maradt időm.

− De talán éppen az angol szak, pontosabban az angol nyelv szeretete hozta meg neked a következő lehetőséget, hiszen már gyerekkorodtól szenvedélyed volt az angol nyelv is.

− Emlékszem, hogy már kiskoromban néztem a Sky Chanel-t és volt rajta egy DJ Kat Show című műsor, azon nőttem fel. Úgy, hogy először nem értettem, aztán 3. osztályban kezdtem el angolt tanulni, sőt, egy angol specializációjú osztályba jártam, és amikor a tanító néni feladott egy négysoros verset, akkor én odamentem hozzá, hogy én ezt már tudom. Aztán 22 éves koromban két szerelmem, a színház és az angol nyelv összetalálkozott. Azt éreztem, hogy fiatal vagyok, sokat szeretnék még tanulni és látni a világból. Volt egy kis összegyűjtött pénzem és adódott egy három hetes nyári kurzus a London Academy of Music & Dramatic Art keretein belül, ahol nem angol anyanyelvű színészeket vártak. Hihetetlen 3 hét jött ki belőle, ahol együtt játszhattam például Shakespeare Szentivánéji álmát japán, orosz vagy belga színészekkel. Addig nekem mindig azt mondták, hogy a színész az aki magyarul játszik. Vagy angolul, mutattak rá nekem akkor Londonban. Így a közös színházi nyelv nem pusztán annyit jelentett azontúl, hogy Sopronban vagy Békéscsabán is el tudjuk ugyanazt játszani, hanem azt, hogy a világon bárhol és bárkivel, aki bírja az angol nyelvet, és nem csak eljátszani, hanem a próbafolyamatba is be tud kapcsolódni. Teljesen más színházi kultúrából érkeztek ezek az emberek, mégis, a kiváló oktatók révén közös alkotást tudtunk létrehozni. Ezek után ilyen lehetőségeket kerestem, minél tovább fent szerettem volna tartani, hogy ilyen közegben is játszhassak, a világon bárhol. Így találtam rá New Yorkban a Lee Strasberg Theatre & Film Institute-ra, és nyertem oda egy ösztöndíjat. Azért is izgatott jobban New York, mert egyrészt ott még nem voltam előtte, másrészt Strasberg neve, személye egy alapvetés a színházi pedagógiában. Ami biztos, hogy az elsők között voltam, mint magyar, aki elvégezte ezt a két éves képzést.

− Majd aztán majdnem 11 évig éltél New Yorkban.

− Pedig először csak arra a kettő évre terveztem. De néha pont azon gondolkodtam el, hogy a dolgoknak csak egy nagyon kis része volt az, amit terveztem, sok minden pedig adódott, jött, következett egymásból. Az első két éves, úgynevezett tanulói vízumom után maradtam még egy évet, amivel már munkát is lehetett vállalni, hiszen érdemes volt kipróbálni azt a gyakorlatban, amit tanultál. Elkezdtem játszani az úgynevezett Off-Broadway-en, ami 100 főnél nagyobb színjátszóhelyeket jelenti. Majd kiderült, hogy van egy művészvízum három évre, akkor próbáljuk meg azt is, megkaptam, és azt is sikerült meghosszabbítanom. Ez idő alatt pedig kitanultam a művészet-menedzsmentet is, hiszen állandó társulatok híján neked kell fenntartani magad egyrészt, mésrászt, akár színpadra is állíthatsz egy darabot, ez pedig már egyfajta produceri kvalitást is igényel.

− Valóban, egy idő után már nem csupán sodródtál, hiszen színre vitted Kertész Imre Sorstalanság című regényét is.

− Nézd, New York egy idő után nagyon erősen arra sarkallja az embert, hogy csinálja a saját maga dolgait. Akármilyen színész vagy, írj magadnak, generáld a saját utadat, akár úgy, hogy álljatok össze ketten vagy többen, és legyen egy saját darab. Akkor látnak téged, ha megmutatod magad folyamatosan. Mert arra felesleges várni, hogy majd csörög a telefon, és éppen rád lesz szüksége valahol, mondjuk Steven Spielbergnek. A legtöbb híres, nagy alkotás New Yorkban így született. Egy saját ötletből. Említhetném Lin-Manuel Mirandát, aki a egy nagyon híres boltban, a Drama Book Shop-ban, illetve annak színházteremmé alakított pincjében írta meg a világhírű musicaljét, az In the Heights-ot. Minden színész ebbe az üzletbe jár a monológokat gyűjteni, kiválasztani, és egyszer csak szólt egy pár szakmabelinek, hogy hallgassátok már meg, írtam valamit, ezt aztán elvitték az Off-Broadwayre, majd a Broadway-re, és a mű világhíres lett, 2021-ben még filmváltozat is készült belőle. Később a bevételeiből (ebből, illetve a Hamilton musicalből) az épp tönkremenni készülő könyvesboltot régi barátaival együtt megvették, egy utcával lejjebb újranyitották, és ott is átalakítottak egy pincét stúdiószínházzal. Így ért szépen körbe a New York-i történet. Még egy példa, amikor dolgoztam egy modern rendezővel, Josh Fox-szal egy Auto da Fe című előadáson, ő mindig bement egy szobába, és vágott valami dokufilmet. Egyszer-egyszer megmutatott részeket belőle, nyersvágást, adtunk neki akár írásban is visszajelzést. Ebből let a GasLand című filmje, ami megnyerte a Sundance Festivalt, Oscarra is jelölték, és ami egy teljes környezetvédelmi mozgalmat indított el a 2010-es években az Egyesült Államokban és a világon. Nekem is ebből fakadt a motivációm, szerettem volna a magam útját járni, és szerettem volna a magyar kultúrát megmutatni New Yorkban. Nem hazafias indíttatásból, hanem mert fontosnak éreztem.

− Ráadásul többedmagaddal együtt szerveztétek meg, eddig két alkalommal a városban a Hungary L!ve Festivalt, ami talán ehhez az érzéshez kapcsolódik szorosan.

− Biztosan valami ilyesmiről van szó. A szervezők között van Boros Anna, Kovács Brigitta és Levko Esztella színésznők, valamint jómagam. A zászlóshajója Anna volt ennek a fesztiválnak, amit a covid miatt 2018-ban és 2022-ben rendeztünk, de szeretnénk még. Két éve 60 művészt tudtunk elhívni New Yorkba, például Duda Éváékat. Én szerveztem Mohácsi Jánoséknak az Egy piaci nap című előadását, a Radnóti Színház művészeivel, igaz, nem tudtuk az egész előadást kivinni, de egy izgalmas, felolvasószínházi produkció volt, ráadásul amerikai-magyar koprodukcióban, zenével fűszerezve. Eljött Marozsán Erika, amerikai színész barátaim, Kovács Márton zenélni, és magam is részt vettem a felolvasáson. De hadd említsem meg egy nagyon kedves barátomat, Pankovits Nikolettet, akinek van New Yorkban egy jazz-zenekara, és például magyar nép-, és műdalokat is énekelnek, világzenei stílusban. Hiszen kolumbiai, svájci, tehát sok országból származó zenészek játszanak ebben a közegben. Volt egy este, a Carnegie Hallban, amikor ők játszottak, én pedig magyar verseket szavaltam, József Attilától, Kányáditól, angolul. Magyarországon, Spanyolországban és Romániában is jártunk vele, ezek mind csodálatosak voltak, de azt sosem gondoltam volna, hogy én valaha a Carnegie Hallban fogok Kányádi Sándort szavalni. Ezeket mind-mind nagyon fontosnak tartottam akkor is, amikor kint éltem. 

− Azonban visszatértél Magyarországra. Ennek családi okai voltak-e, esetleg a covid miatt vagy valami egészen más miatt jöttél haza?

− Amikor kimentem, akkor itt Szegeden sokan mondták, hogy á, nem jössz te vissza. Miközben én nem gondoltam így. Alapvetően nagyon jól éreztem magam New Yorkban, voltak is munkáim, minden téren, ami színház. De nem csak nálam, hanem sok más embernél is azt vettem észre, hogy New Yorkban tíz év után picit elfárad az ember. Nagyon gyors, lüktető a ritmusa, inspiráló és izgalmas. Amikor kimentem, akkor 23 éves voltam, aztán egyszer csak 33, majd 34 lettem, és azt éreztem, hogy kicsit lelassultam, de a város ugyanúgy dübörgött tovább. Nehéz a barátságokat fenntartani, nagyok a távolságok, mindenki rohan. Családi okok, majd édesapám halála miatt is több időt kellett itthon töltenem, egyre többet kezdtem el itthon dolgozni ezzel párhuzamosan. De azért nem szakadtam el New Yorktól. Májusban is megyek vissza, októberben lesz egy bemutatónk.

− Kérdeznélek még a magyarországi, és úgy tudom, többségében nemzetközi projektekről. Ám előtte hadd érdeklődjek arról, hogy az utóbbi években elindult a filmszínészi pályád is. Nemzetközi sorozatokban, filmekben szerepelsz. Engedj egy kicsit bepillantást a kulisszák mögé, abban az értelemben, hogy mennyire könnyű vagy nehéz bekerülni, akár az első lépéseket megtenni ebben a közegben?

− Megkerestem itteni casting directorokat, akik amerikai, angol, kanadai filmekre válogatnak szereplőket. Előnyöm a filmvásznon is használható angol nyelvtudás, ami miatt bekerültem jó pár filmbe és sorozatba, mint a Shadow and Bone – Árnyék és csont; az FBI: International, az Infinity Pool (Végtelen víztükör). Vagy most az egyik legújabb film, amiben szerepeltem a Love on the Right Course. És most fog, hamarosan kijönni az HBO-n a Rematch, Garry Kasparovról szól, és én Kasparov legjobb barátját, Kolya-t játszom egy részben. Nyilván olyan is volt már, hogy mivel olykor egész storyline-t kivágnak a filmből, ennek áldozatául estem, mint például A láthatatlan fényben, amelyben Hugh Laurie vagy Mark Ruffalo játszik, őt nagyon megkedveltem. Ez különösen nagyobb költségvetésű filmeknél lehetséges, azért a kicsiknél jobban be kell osztani. Amikor elkezdtem szerepelni, szerencsém volt, mert rengeteg film forgott Magyarországon. Most egy kisebb hullámvölgy van a színészek sztrájkja miatt, kérdés, ez hosszabb vagy csak rövidebb ideig tartó visszaesés lesz-e. Magyarországon minden adott a jó filmekhez, mind a technika, mind a humán erőforrás tekintetében. Én már forgattam úgy Budapesten, hogy az a filmben Párizs, Genf, Moszkva vagy akár München volt.

− Itthon Magyarországon is van angol nyelvű társulat, amiben szerepelsz, az Artificial Moon/ Műhold theatre. Mi az oka annak, hogy itt találtad meg a helyed leginkább?

− Nincs nagy különbség a magyar és az angolszász színjátszás között, tehát nem kellett nagyon átállnom, ez nem okozott problémát. Azt tapasztaltam, hogy a darab válogatja a stílust. Az első bemutatóm velük Ionescotól A kopasz énekesnő volt. Ami különbség, hogy Amerikában inkább író központú a színrevitel. Tehát amit az író megálmodott. Ha ő azt írja, hogy az egy lakásbelső, akkor az egy lakásbelső, és ha a főszereplő az elején balról jön be, akkor úgy lesz. Magyarországon inkább rendezőközpontúság van. Azt mondhatja, hogy jó-jó, értem én, hogy lakás, de mi van, ha az csak jelzésértékű, vagy annak a fele már egy buszmegálló, tehát amit az író írt, az inkább egy kiindulás.

− Része vagy a magyar nyelvű színjátszásnak?

− Csak minimális mértékben. Azt vettem észre, hogy akik külföldről jönnek, azok ilyen értelemben kívülállók. Fontos, hogy a színműn te mikor, kinek az osztályában végeztél, és aki kívül van ezen a koordináta rendszeren, azokat nem várják tárt karokkal. Egy szép gesztus a kivétel az én esetemben, amikor az Örkény Színház meghívott, hogy játszak az A Dohány utcai Seriffben. Két szereposztással, csodálatos színészekkel. De több emberrel beszéltem, akik hozzám hasonlóan Angliából vagy Amerikából jöttek vissza, ők is úgy érzik, hogy nem tudja őket a rendszer, az itteni gondolkodás hova tenni. Ezért kezdtük el az angol nyelvű színházat csinálni, többségében független színészekkel, többek között Döbrösi Laurával, a már említett Levko Esztellával, illetve angol nyelvű színészekkel, akik sokszor a filmek kapcsán kerültek Magyarországra.

− Budapesten gondolom akad befogadó közönség, és kérdezem, hogy kereslet is?

− Mostanában sajnos játszóhely problémák adódtak, de úgy tűnt, van rá érdeklődés és kereslet. Budapesten sok a külföldi, de az még nem kitaposott, hogy hogyan lehet őket, minél többüket, hatékonyan elérni. De egyre inkább látjuk ezeket az utakat, akár akkor, ha valaki itt van egy hétig, vagy a házastársa itt dolgozik egy multinál, és azért a másik fél is szeretne kikapcsolódni a városban, akkor találjon erre lehetőségét.

− Mennyire új dolog az életedben a tanítás, mert mostanában ebben a szerepben is szoktalak látni.

− Sőt, az első lépéseknek te is szemtanúja voltál. Ilyés Leó barátom, akit én még a Szegedi Nemzetiből ismertem meg, kérdezte meg tőlem, hogy nem akarnék-e tanítani, egy állandó nyári táborában, amit Traktor Worksnek nevezett el. Elkezdtünk egy monodráma workshopot. Bevallom, féltem tőle mint a tűztől, hiszen sosem tanítottam. Viszont nagy sikere lett. És ezek után ráadásul bejött – hogy visszakössek a két, kiváló humorú rokonomra, édesapámra és nagybátyámra – a humor és a vígjáték iránti szeretet, noha Strasbergnél nem ezt tanultam meg. Egyszerűen beleszerettem ebbe a műfajba, megtaláltam azt is, hogy bohóc, hogy fizikai komédia, ezekről tartok workshopokat a fővárosban elsősorban, és a már említett Traktor Works-ön, az utóbbi években a Nógrád megyei Bernecebarátiban. Nagyon hasznos lehet a színészeknek, a belső gyermeket kihozni belőlük. Most már ezzel is több helyre hívnak, például tanítottam alkoholista szülők felnőtt gyermekeit is, esetükben ez segítő foglalkozásnak is kiváló volt, felszabadítani őket. Most már külföldre is hívnak. Valamint van még egy dolog, amit elkezdtem tanítani: ez pedig a filmes meghallgatás és annak a technikája, ami, bár elsőre nem gondolnánk rá, de nagyon fontos a mi szakmánkban, és hazánkban ennek az oktatása ismeretlen terep. Pedig gondoljunk bele: bemész egy kis szobába, vagy előző nap, vagy ott adnak neked egy szöveget, és add elő magad. Hova kell nézni ekkor? Hogyan reagálsz a casting director felolvasott szövegére? Sem színi egyetemeken, sem másutt nem tanítják ezeket Magyarországon, ellentétben a világ számos részével.

− Minden nehézség ellenére azért úgy tűnik, az, amiért erre az útra léptél, hogy kinyíljon a világ, az még magyarországi visszajöveteled után is bejött neked.

− Igen, és ez azért is lehetséges, mert például sikerül olyan lehetőségeket is találnunk, amikor csináltunk egy Shakespeare-átiratot (After Othello) amerikai színészekkel, itt, Szegeden, majd Újvidéken egy Shakespeare Fesztiválon mutattuk be, és most visszük New Yorkba. A darab aktuális problémákkal, a hiszékenységgel, a megvezetéssel foglalkozik. Ahogy látható, azért szerencsére járok még ki New Yorkba, különböző projektek okán. Az After Othello mellett az interjú elkészítése után nem sokkal a Rehearsal for Truth Festival keretein belül felolvasószínházi formában bemutatjuk Tóth Krisztina: Denevér (The Bat) című darabját, felolvasószínházi formában Sarah Lamp, nagyszerű amerikai színésznővel és az előadást a magyar származású Németh Ildikó rendezi.

− Hogyhogy Szegeden próbáltátok?

− Ez a játszóhely elvesztéséhez kapcsolódik, amelynek hatására a Kövér Béla Bábszínház és a vezetője, Kiss Ágnes a segítségünkre sietett a próbahely tekintetében.

− Viszont akkor mégis csak azt látom, hogy azt a fajta önmenedzselési módot, amit Amerikában láttál, hazahoztad.

− Igen, de úgy látom, hogy ez tőlem függetlenül is már megvalósult Magyarországon. Egyre többen jönnek rá, hogy maguknak kell, akár kisebb darabokat, társulatokat felépíteni, menedzselni. Kényszer vagy gyakorlatias meggondolás, ez végülis ebből a szempontból mindegy. Az én szerencsém az, hogy nem kell országhatárokban gondolkodnom.

Megjelent a folyóirat 2024. júniusi számában