Mód László: A fokgazdálkodás emlékei a Tisza-Maros közben
A Tisza és a Maros összefolyásának térsége az ármentesítéseket megelőző időszakban meglehetősen gazdag vízhálózattal rendelkezett.[1] Erek, fokok, állandó és időszakos vízállások tették változatossá a tájat, ahol szigetekként, hátakként jelentkező magaslatok (pl. Lebő, Pana stb.) biztosítottak ideális feltételeket a megtelepedéshez. A területen több mint száz esztendeje különböző intenzitással zajló régészeti kutatások számos nyomát tárták fel az évezredek óta itt tevékenykedő emberi közösségeknek, amelyek minden bizonnyal sokoldalúan igyekeztek kiaknázni a természeti erőforrásokat.[2] A szabályozási munkálatok befejezése előtt a vízrajzi elemek közül több szempontból is kiemelkedő jelentőséggel bírt a Bogdány és a Porgány,[3] amelyeknek a halászata gyakran képezte vita tárgyát a térség birtokosai között.[4] A konfliktusok abból is származhattak, hogy mindkettőt a vízi közlekedésben is rendszeresen igénybe vették, ugyanakkor a halászok a halfogás szempontjából nélkülözhetetlen rekeszeket[5] helyeztek el rajtuk.[6] A vízi utak jelentősége akkor növekedett meg, amikor az árvizek a rétségekből visszahúzódtak.
A fokok az alföldi folyók sajátos tartozékainak tekinthetők. A magas partokon vagy övzátonyokon keresztül e természetes vagy mesterségesen kialakított csatornák vezették a mélyebben fekvő területekre az áradó vizet, ami apadáskor rajtuk áramlott vissza a mederbe. Széles medrű oldalágakká alakulhattak, de fokozatosan fel is iszapolódhattak. Az ármentesítések előtt alkalmazott vízhasznosítás tehát ezeknek a csatornáknak a segítségével valósult meg, éppen ezért méltán nevezhetjük fokgazdálkodásnak e nagy múltú rendszert. A fokok egyrészt a halászat érdekeit szolgálták, másrészt biztosították a rétségek, kaszálók, legelők öntözését. Az áradások alkalmával a halak rajtuk keresztül úsztak ki az ártérre, ahol tápanyagokban gazdag élőhely biztosított kiváló feltételeket a szaporodásukhoz. A fokok jelentősége akkor nőtt meg ismét, amikor a víz fokozatosan visszahúzódott a mederbe.[7]
A Porgány és vízrendszere körül kibontakozó konfliktusokra a 19. század végén már Reizner János felhívta a figyelmet Makó város történetéről összeállított monográfiájában, amelyben a hajósok és a halászok közötti villongásokról számolt be. Az ellentétek nemcsak a vízi közlekedés akadályoztatásából származtak, hanem vitát váltott ki az érintettek között a halászati jog gyakorlásának kérdése is. Ennek hátterében nyilvánvalóan az húzódott meg, hogy a Porgány és vízrendszere halban bővelkedett, ezért gazdasági haszna is kiemelkedőnek minősült. Tisztában voltak ezzel a szomszédos települések és uradalmak is, amelyek próbálták megszerezni a halászóvizek feletti rendelkezést. Legnagyobb esélye erre Makónak mutatkozott, mivel a lelei puszta révén a Bogdány és a Porgány szóban forgó szakaszán határos volt a gróf Erdődy, később gróf Pallavicini birtokokkal. Reizner János szerint a halászati jog egyértelműen a Mindszent-algyői uradalmat illette meg, melynek halászati bérlői az erek találkozásánál rekeszeket állítottak, ám ezeket a szerkezeteket a makói hajósok rendszeresen megrongálták. Erre azért kerülhetett sor, mivel az áradások visszavonulásával az ereken és a fokokon zajlott Makó és Szeged között a vízi közlekedés. Reizner szerint a konfliktusok különösen 1781-ben, 1782-ben illetve 1793-ban és az azt követő esztendőben csúcsosodtak ki, ugyanis a püspöki uradalom kétségbe vonta azt, hogy a mindszenti uradalom kizárólagos jogosultsággal rendelkezne a Porgány teljes halászatára, azaz jogtalanul adta bérbe, jogtalan volt a fokok elrekesztése is. 1782-ben II. József legfelsőbb parancsa vetett véget a vitának, ugyanis az uralkodó eltiltotta a püspökséget a további jogháborítástól. A 19. század elején azonban ismét sor került a makói hajósok letartóztatására, Csanád vármegye pedig rendeleti úton próbálta tilalmazni a Bogdányon és a Porgányon a közlekedést akadályozó rekeszek felállítását.[8] Reizner János szerint Szeged városa is számtalan pert folytatott Mindszent-algyői uradalommal a halászóvizek megszerzéséért, s csak 1817. február 16-án kelt nyilatkozatában mondott le a követeléseiről.[9]
A vízrajzi viszonyokról a 18. század folyamán Bél Mátyás már részletes beszámolót adott, aki a Porgány mérhetetlen halbőségét emelte ki: „A másik ágat pedig Porgány-foknak hívják, saját előbbi medréből ágazik ki, balról átvágja a vidék mocsaras részeit és csakúgy hemzseg benne a mérhetetlenül sok hal. A királyi kincstár tiszttartója a halászat megtiltása céljából lezáratta és beleegyezése nélkül senki másnak nem is nyitják ki. Máskülönben Tápé alatt ömlik a Tiszába.”[10] Szeremlei Samu Hódmezővásárhely földrajzi viszonyainak taglalása során így jellemezte a vízfolyást: „…a rét legalacsonyabb fekvésű délnyugoti részén, Földvárt mosta s a tiszai Nagyfa-kanyar alatt mély és széles mederben, mely a hajózásra alacsonyabb vízálláskor is alkalmassá tette, vezetett a Tiszához. Északról a Köldök-ér torkollt bele és az Élet-érrel állott összeköttetésben, keletről a Lőrincz-ér, a csatorna és a Bogdány-ér folytak le medrébe, mely utóbbin a makóiak régen hajón jártak Szegedre, délről a tápéi határba eső Sulymos és Hajó-ér képezték elágazásait. Határunkon eső északi részét, mely a Ménes-csapással és Kis-Tiszával függött össze, Döglött-Porgánynak nevezték. A mult század végén kincstári birtok volt s halakban bővelkedő. Porgánytól északra Földvár terült el egy szigeten, melyet az Antalics, Gatyás, Hód-köldök és Porgány-erek képeztek; ennek délkeleti részén, a Porgány partján laktak a mult században a dohánytermelő kertészek.” A Porgány elnevezést „eladott” jelentésben szláv eredetűnek ítélte, ami Pradán, Paradán, Prodán és Pordány alakban fordult elő az írásos forrásokban. Hódmezővásárhely történetírója jellemzésében azt is fontosnak ítélte kiemelni, hogy torkolatához az ármentesítő társulat szivattyút építettet abból a megfontolásból, hogy a fakadó vizeket és az ereken érkező csapadékot a védtöltésen át a hullámtérbe lehessen vezetni.[11]
A Mindszent-algyői uradalom 1759. évi kimutatásaiból jól látszik, hogy a Porgány- és a Gyevi-fok halászati jövedelmét külön tételként tartották nyilván, ami a nyers bevétel megközelítőleg 10%-át jelentette. Amíg előbbiért 300 forint és 20 hordó sózott hal, addig utóbbiért 200 forint és 12 hordó sózott hal járt a földesúrnak. Ezek az adatok kellőképpen bizonyítják azt, hogy a Porgány és vízrendszere a halhaszonvétel szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt, ám ennek kiaknázásához rekeszeket kellett elhelyezni, amelyek megakadályozták az áradások visszahúzódásával a halak Tiszába történő vándorlását.[12] Mindemellett a Porgányt a Tisza kisebb áradásai is feltöltötték vízzel, ezért a szárazabb időszakokban tavasszal illetve ősszel is ideális feltételeket biztosított a halfogáshoz, de természetesen nem olyan mértékben mint a nagyobb árvizek esetén. Vertics József 1781-ben készített térképén magán a Porgányon is feltűnik egy rekesz, még pedig a tiszai torkolatának közelében, ami egyértelműen a halak mozgását volt hivatott befolyásolni. Nem véletlen, hogy a halászati szerződésekben a Porgány- és a tőle északra, a nagyfai kanyarulatnál elhelyezkedő Kelemen-fok[13] gyakran együtt szerepelnek, mivel mindkettő azonos vízrendszer részét képezte. A halak nemcsak az előbb említett vízfolyásokban vándorolhattak, hanem a Porgányból a Bogdány- és Sulymos-érbe, onnan pedig a Csíkos-éren keresztül a Tiszába, amennyiben semmilyen akadály nem állta útjukat. A vízrendszernek tehát volt összeköttetése a Tiszával a Porgánytól délre a mai Maros torkolat közelében. A rekeszek a Porgány halainak megtartását szolgálták, semmilyen haszon nem származott volna a halászatából, ha nem lettek volna ezek az építmények elhelyezve a vízfolyások találkozásánál.
A Tisza-Maros köz erekkel, fokokkal és tavakkal tarkított, rendkívül összetett vízhálózata az ármentesítések előtt kedvező életfeltételeket biztosított az időszakosan a folyókból az ártérre vándorló halállomány számára, melynek nagy mennyiségben történő kifogása a rekesztő halászat eszközeivel valósulhatott meg. Ehhez azonban a vízrendszer lefolyását biztosító ereken és fokokon olyan szerkezeteket kellett elhelyezni, amelyek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy visszatartsák a nagyobb méretű halakat. A korabeli térképek illetve a levéltári források szerint rekeszek álltak a Porgány-torokban, azaz a Porgány tiszai torkolatában valamint a Porgány és mellékvizeinek, a Bogdány és a Sulymos összefolyásánál. Ezek a vízfolyások jelentettek ugyanis összeköttetést a folyóvizekkel, elsősorban a Tiszával, azaz rajtuk keresztül a halak az ártérbe, majd az apadás ütemének megfelelően ellenkező irányban vándorolhattak. Különösen a Porgány emelkedett ki halbőségével, ami feltehetőleg azzal a körülménnyel függhetett össze, hogy a vizek visszahúzódásával a halállomány rajta keresztül igyekezett nagy tömegben visszatérni a folyóba. A sikeres halfogás érdekében nemcsak a Porgányt, hanem annak mellékágait is el kellett rekeszteni, mert különben a halak jelentős része más utat talált volna magának. Nem véletlen, hogy a halászati jog megszerzésére a környező települések és nagybirtokok többször kísérletet tettek, ám próbálkozásaik nem jártak eredménnyel. A Mindszent-algyői uradalomnak sikerült megőriznie a felügyeletet a halászó víz felett, azaz a halászatból származó jövedelem előbb a gróf Erdődy, 1803-tól pedig a gróf Pallavicini családot illette meg. A rekeszek megrongálása mögött nemcsak a vízi útvonalak szabaddá tétele húzódhatott meg, hanem a halállomány egy jelentős részének megszerzése, azaz kieresztése a Porgányból olyan területekre, ahol már más település vagy nagybirtok gyakorolta a halászati jogot. A Tisza-Maros köz rekesztő halászati rendszere valószínűsíthetően már a középkorban kialakulhatott, s minden bizonnyal a török hódoltság idején is fenntartották a térség kontinuus településeinek halászai illetve a halászati jog gyakorlói. A rekeszek működtetését rendkívül bonyolulttá tette az a körülmény, hogy a Bogdányon és a Porgányon jelentős volt a vízi közlekedés, konfliktusok sorát eredményezte a halászat szempontjainak kizárólagos érvényesítése. Ez akkor vált különösen nehézkessé, amikor a halállományt vissza kellett tartani attól, hogy visszatérjen a folyóvizekbe, ugyanakkor a vízi járműveknek is biztosítani kellett az áthaladást a szerkezeteken. A rekeszeket a Porgány halászatát bérlő személyek állították illetve tartották karban, akiknek elemi érdeke volt a szerkezetek működtetése, mivel segítségükkel tudták visszatartani a Tisza felé vándorló haltömeget. Csak és kizárólag így lehetett sikeres a halfogás, produkálhatott hasznot a halászati bérlet. A rekeszek szerkezeti felépítéséről forrásaink nem szolgálnak részletes információval, alkalmanként tesznek csak említést a felhasznált anyagféleségekről. Az építményeken bizonyos időszakokban kapuk működtek, amelyek a vízi járművek számára biztosították az átjárást. Amikor a rekeszeket gerendavázakból alakították ki, akkor a közlekedés is nehézkessé vált a vizenjárók számára.
A kiemelt képen: A Bogdány feltöltődött mederszakasza (Mód László, 2020)
Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában
Jegyzetek
[1] A vizsgált téma földrajzi elhelyezésénél ezt a megjelölést tartottam megfelelőnek, mivel a Maros–Tisza szög kifejezés gyakorta használatos a két folyó találkozásának torontáli térségére. Lásd: Karakasevich Károly: Maros-Tisza-szög földrajza. Szeged, Ablaka György könyvnyomdája, 1942.
[2] A régészeti ásatásokról lásd részletesen: Paluch Tibor: Maroslele-Pana: Egy középső neolitikus lelőhely a kultúrák határvidékén. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Monographia Archeologica 2. 2011. 9–203. o.
[3] Utóbbi egy szakasza Szeged és a Mindszent-algyői uradalom területét választotta el egymástól, s jelenleg is a város közigazgatási határának egy része itt húzódik.
[4] Forrásainkban a Bogdány és a Porgány kapcsán az „ér” és a „fok” kifejezés egyaránt előfordul, amelyek minden valószínűség szerint a meder különböző szakaszait jelölték. A Bogdány-fok a Bogdány-ér Porgányba ömlésének helyét, a Porgány-fok pedig a vízfolyás tiszai torkolatát jelenthette.
[5] Történeti forrásokra és recens néprajzi gyűjtésekre alapozva a rekesztő halászathoz kapcsolódó eszközökről és technikákról az elmúlt évtizedekben Szilágyi Miklós próbált átfogó képet nyújtani, aki az ember tudatos halászó tevékenységével egyidős halfogási alapelvként definiálta, amely a halak vonulási útvonalának elzárásán és fogóeszközbe vagy fogási helyre terelésén alapult. A földből, összeácsolt gerendázatból vagy vesszőfonadékból épített rekesz funkciója tehát az volt, hogy visszatartsa az áradáskor az ártérre ívás céljából kiúszó halakat, amelyeket a következő áradásig a halászok a haltároló és továbbtenyésztő természetes vízmedrekből akkor foghattak ki, amikor az a leggazdaságosabbnak tűnt. Mérete, anyaga és szerkezete a vízfolyás nagyságához igazodott, ugyanakkor a halász vagy halászati vállalkozás függvénye volt. Szilágyi Miklós: A rekesz – az áradások jelentősége a tiszai halászatban. In: Népi kultúra – Népi társadalom X. 1977. 161–188. o.
[6] A kutatás során felhasznált dokumentumok a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának makói részlegében találhatóak összegyűjtve, egy csomóban a Csanádi Püspökség Makói Uradalmának iratai között. A „Makai, és Algyői Uradalmak közt az ugy nevezett Bogdány foki halászat iránt támadt villongásokat tárgyazo irományoknak” a jegyzékét 1844-ben Virág Péter állította össze, aki 32 „régebbi” és 37 „újabb”, azaz 69 dokumentumot vett számba. Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár Makói Levéltára XI. 601. c. 29. d. Csanádi Püspökség Makói Uradalma iratai. Uradalmi fiskális iratok. A Bogdán és a Porgán használata
[7] A fokokról és a fokgazdálkodásról lásd részletesen: Fodor Zoltán: Az ártéri gazdálkodást tárgyaló elméletek és alkalmazhatóságuk a magyarországi Tisza–szakasz kéziratos térképein szereplő fokok alapján. Agrártörténeti Szemle 43. évf. 1–2. sz. 2001. 87–149.; Bellon Tibor: A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Sajtó alá rend. ifj. Bellon Tibor és Szilágyi Miklós. Budapest, Timp Kiadó, 2003.; Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ártéri gazdálkodás Tolna és Baranya megyében az ármentesítési munkák befejezése előtt. 2. kieg., átdolg. kiad. Budakeszi, Ekvilibrium, 2014.
[8] Reizner János: Makó város története. A Makói Múzeum Füzetei 40. Makó (második kiadás) 1984. 48–49. o.
[9] Reizner János: Szeged város története. Szeged, Szegedi Szabad Királyi Város Közönsége, 1900. 384. o.
[10] Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Szeged, 1984. 12. o.
[11] Szeremlei Samu: Hód-mező-vásárhely története I. Hódmezővásárhely, Város közönsége, 1900. 72–73. o.
[12] A Gyevi illetve a Porgány-fok azért szerepelhetett külön tételként a kimutatásokban, mivel mindkettőhöz ártéri tavak és rétségek egész hálózata kapcsolódott, amelyeket az áradások rajtuk keresztül öntöttek el, majd az apadás következtében a vizeket a Tiszába vezették. Amíg előbbi a Tisza bal parti, a mai Dóc települést övező ártérrel, addig utóbbi a „vásárhelyi réti mélységekkel”, nevezetesen a Batidai-, a Biberés vagy Bíboros-, a Keskeny-, a Kopáncsi- és a Lelei-síkkal állt szoros kapcsolatban.
[13] A Kopáncsi-síkot kötötte össze az Antalics-tóval és a Kéróval, a Porgány nyugati oldalába torkolott. Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. Tanulmányok Csongrád megye történetéből 7. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár. 1983. 92. o.