Lengyel András: Ilia Mihályról, születése napjára

Ilia Mihály tanár úr 90 éves. 1934. szeptember 29-én, Mihály napkor született Tápén, ebben a Szeged melletti, ma már közigazgatásilag is Szegedhez tartozó „ősiségbe rekedt” kis faluban – és a tanári hivatás egyik szimbóluma lett. Egyetemi oktatóként több mint fél évszázadon át magyartanárok nemzedékeit nevelte. Tanítványai – íróként, kutatóként, tanárként, a kultúra különböző rendű és rangú alakítóiként – benépesítették az országot, sőt a magyarul beszélő világot. Mondhatnánk, mindenütt ott vannak, és mindegyikükön ott van a tanár úr láthatatlan kézjegye.

Az ilyen munka fontos mutatója a szociológiai dimenzió, annak a körnek a nagysága, amelyet átfog és alakít. Ilyen szempontból nyilvánvaló, hogy Ilia tanár úr szerkesztői tevékenységének akciórádiusza nagyobb volt, mint a tantermi katedráé. A Tiszatáj szerkesztőjeként szempontjait és törekvéseit megsokszorozta a médium szétterítő ereje. És az a profil és eszmeiség, amelyet megteremtett, utóbb, nélküle is kiirthatatlan maradt, utódai a szerkesztői székben csak ronthattak ezen, de megsemmisíteni már nem tudták. Eredményei, ha olykor félreszorítva is, beépültek kultúránk szerkezetébe, és legalább annyira fontos, hogy közvetítő és orientáló szerepe, a személyes érintkezés révén, lap nélküli szerkesztőként sem szűnt meg. Egy nagy hatékonysággal dolgozó „egyszemélyes intézményként” folytatta azt a munkát, amit a Tiszatáj élén megteremtett. Levelezése behálózta a magyar nyelvterületet, szavai keletre és nyugatra egyaránt eljutottak. Figyelme – sokszor könyv-, gyógyszer- vagy akár élelmiszerküldeményként is – elérték az érintetteket. Figyelme, dokumentumok vannak rá, ösztönző és megtartó erő volt, sokakra hatott jótékonyan. Nem csak azokra hatott, akik előadásait hallgatták, szemináriumai résztvevői voltak, de levelezése is hatott, megnövelte szavai és gesztusai hatókörét. És ez a nem szokványos network egy idő után már önmagát is erősítette. Az Iliával kapcsolatba kerülők egymásra találtak, egyfajta hallgatólagos láncolattá szerveződtek, és ha úgy adódott, segítettek egymáson. Szava, áttételeken keresztül, ajtókat nyitott ki, jóindulatot szerzett egy-egy network-tag köré.

Ma, az online univerzum uralomra kerülése idején, talán nem mindenki számára evidens ennek a kapcsolathálónak az ereje. Az online univerzum ma gyors és széles körű, ám az esetlegesség és a manipuláltság veszélyével terhes. Az Ilia-féle network a technikai behatároltság ellenére, a hiteles centrum erejére épült, nem látványnyilvánosságot teremtett, hanem valódit, és valóságosan személyeset. Az önkény lájkjai helyett a valódi összefüggések és együvé tartozás élményére épültek. A figyelemmegerősítő és orientáló szerepe hitelesen érvényesült.

A kapcsolattartás e módjáról sokat lehetne beszélni. Elbeszéléstémák rejlenek benne. Szereplői, pl. a levelek kézbesítő mozdonyvezető, a hátizsákban könyveket szállító egyetemi hallgató, vagy a „postaládaként” működő könyvtáros és társaik annak a kornak és helyzetnek a szereplői voltak. Érdekes történetek vannak mögöttük.

Az igazi kérdés, persze az: mi volt az, amit közvetíteni akart és amivel orientálni tudott?

A választ egy-két mondatban megadni csaknem lehetetlen. Szerepe oly sokrétű és gazdag, hogy a sűrítés e téren, szándéktalanul is, üres elvontságokat eredményezhet. De ha azt mondom, hogy a „való” közvetítése volt a szerep lényege, a magyar kultúra teljes szegmensében, az összetartozás és a széttagoltság egyidejű, kettős összefüggésében, közelítünk a lényeghez. Szerepe a helyreállító szerepe volt. A tanár úr nem volt okosabb mindenki másnál, de sokoldalúan tájékozódott és a másik oldalt és szempontokat is figyelembe vette, amikor reagált a dolgokra. Közvetítésével gazdagabbá tette és megerősítette a tájékozódást. Nem parciális mítoszokat épített (amire nálunk nagy a hajlam), hanem a mítoszokat és a tragédiákat is termű realitásokat igyekezett átláthatóvá tenni. Egy széttagolt, etnikai és kulturális térben, sérelmek és előítéletek közepette. Hűséges volt a „lentiek” emberi világához, de érzékelte és akceptálta a Nobel-díjas író originális speciális látását is, stb. S tudta, mire kell nemet mondania, mitől kell distanciálódnia. Nem elv- és értékrend nélküli neutralitás volt az ő magatartása, de nem is valamely divatos közéleti guru találmánya vezérli. Ő a „való” intencióira figyelő ember.

Nem szóltam még róla, de ebben az épületben, e könyvtárban mégsem illik hallgatni arról, hogy Ilia Mihály a Nyugat-korszak kutatójaként is lényegeset produkált. Juhász Gyuláról, A Holnapról, Adyról és – aligha véletlenül – még e korszak némely folyóirattörténetéről is lényegeseket írt. És természetesen írt szülőfaluja, Tápé néprajzáról és kultúrtörténetéről is. Ami érdekes, mindegyik területen alapozó jellegű munkát végzett. Juhász Gyula költészetének és publicisztikájának fölkutatásával és közreadásával nemcsak egy jelentős életmű megismerését alapozta meg, de – horribile dictu! – még a Szeged-kutatást is előmozdította. Vannak, akik a Juhász kritikai kiadás köteteiből, jegyzetanyagából merítve alkották meg a saját Szeged-kutatói profiljukat. Ami már csak azért is fontos mozzanat, mert egy igazi értelmiségi „élőhelye” viszonyaira is tud és akar reflektálni. Az értelmiségi nem vak zsoldos, aki ott hadakozik, ahová vezénylik. Az értelmiségi kötelesség- és feladatvállaló lény.

Kilencven év nagy idő, a test romlása beszűkíti a szellem szabad szárnyalását, de az a személyiség, amely az Ilia Mihály névhez tartozik eszmélése óta, ma is él és hírt ad magáról.

Ajándék, hogy kortársai lehetünk.

Ad multos annos!

Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában