Simoncsics János: Komor korsók

Öt táblakép keletkezéstörténete

Életem úgy alakult, hogy 1970-ben és71-ben ott lehettem a Siklósi Kerámia Művésztelepen. Persze nem művészként, hanem mint a szegedi Tömörkény Gimnázium fazekas-keramikus végzettségű fiatalja, agyagmozgató segéderőként.

Keresztanyám Kalmár Lászlóné Árvai Erzsébet éppen 1970-ben volt hatvanéves, személye az én siklósi létemhez több szálon is kapcsolódott. Erzsike néni 1944-ben, menekültként, három gyermekével Siklóson kapott menedéket. Ott, óraadóként kereste meg gyermekei eltartására a legszükségesebbeket. Az ő akkori, ottani patrónusa Váradi László tanító bácsi lett az én siklósi támogatóm is: albérletet szerzett nekem, beprotezsált az iskolai menzára stb.

Édesanyám iskolájában a szegedi Zrínyi Ilona Általános Iskolában tanított akkoriban rajzot a pályakezdő, igen tehetséges festőművész Zoltánfy István (1944-1988), akit – anyám javaslatára, a rokonok és ismerősök közös anyagi erejével – megbíztak egy festmény elkészítésével Erzsike néni számára, aki nagy zenerajongóként szerette (és értette is!) Bartók muzsikáját.

Nos, keresztanyám hatvanadik születésnapjára el is készült öt önálló egységből álló, de összetartozó táblakép, amelynek témája Bartók Béla Cantata profana-ja volt.  A tragikusan elhunyt festőművész barátomról, most csak annyit mondok, hogy majdnem minden festményén föltűnnek bizonyos misztikus fekete, fületlen korsók. Kérdeztem is tőle mi ezeknek a szimbolikája, mit jelentenek? Hosszasan elgondolkozott, hümmögött, majd a szemembe nézve, jelentőségteljesen mondta: „Nem tudom! Azoknak ott köll lönni!”  (Ö-zött, ahogy egy igazi Szeged-alsóvárosi embörhöz illett.)

S amikor ott tébláboltam a művészek között, szabad volt nekem is valamit csinálni – alkotni.

A Pistával való beszélgetés jutott eszembe ott Siklóson, s azt gondoltam, én ezeket a korsókat megkorongozom, s majd keresztanyám, a falon levő táblaképek alá fölteszi hatalmas könyvespolcának tetejére mind a kilencet (lásd: „kilenc szép szál fiú”), mintegy kiemelve a képek síkjából a térbe a nélkülözhetetlen szimbólumokat.

Meg is korongoztam, ki is égettem elsőre, be is festettem fekete cipőpasztával mindet (mert a mázas égetésre a művésztelep égetőkemencéje épp nem működött, vagy foglalt volt), s hazavittem. Otthon aztán át is adtam keresztanyámnak ünnepélyesen…

…s akkor láttam, hogy az emlékezetből formált tárgyaim egyáltalán nem olyanok, mint a Zoltánfy-képen levők – sokkal bumfordibbak, esetlenebbek!  Okulva az esetből, gyorsan lerajzoltam néhány korsót a képről. A következő évben pedig újra megkorongoztam őket, ekkor már városlődi vörös agyagból, formára majdnem úgy, ahogy a képen vannak. Sajnos, ezek is terrakottán maradtak, mert a kemence ekkor sem működött a második, mázas égetéskor. Ezek a korsók később elenyésztek: szabad ég alatt, kertben, temetőben találták meg helyüket, s időközben lassan széttöredeztek.

(Nem tudom szó nélkül hagyni azt a tényt, hogy ez a sarokszoba, ez az intellektuális tér, amit itt látunk, ahol számos tudós, művész, diák megfordult, vitatkozott és magasröptű gondolatokat cserélt egymással, most egy SZITTYÓ elnevezésű ótvar italbolt lett!)

Visszatérve a korsókhoz: ezen tárgyak elkészítése volt fazekasságom hattyúdala – hogy egy képzavarral fejezzem be mondanivalómat. Ezután már nem korongoztam többet!

Érdeklődésem a következő évtől Erdély és annak folyományaként a népdal és néptánc felé fordult.

Megjelent a folyóirat 2024. novemberi számában