Mód László: Halászati bérlők, halkereskedők Szegeden

A folyószabályozásokat megelőzően a Tiszából, főként annak árteréből kifogott nagy mennyiségű hal feldolgozásába és értékesítésébe különböző foglalkozási csoportok kapcsolódtak be, akik a halászó vizek bérléséből származó haszon reményében saját tőkéjüket fektették be.   Voltak közülük olyanok, akik értettek a halfogás mesterségéhez, míg mások halászokat alkalmaztak annak érdekében, hogy vállalkozásuk sikeresen működhessen. A 20. század közepéig fejthették ki tevékenységüket, mivel a kommunista rendszerben a halászati viszonyok átalakítása teljes mértékben ellehetetlenítette őket. Megszűnt a lehetősége a halászó vizek bérlésének mindamellett, hogy kiszorultak a halkereskedelemből is.

Szeged már a középkorban szabad királyi városi ranggal rendelkezett, ezért a települést a halászati jog is megillette. A tanács közvetlenül is bekapcsolódott a halászatba, a kereskedelmi viszonyokat pedig befolyásolni tudta azáltal, hogy az értékesítésben is szerepet vállalt. A 19. század folyamán az Alsó-Tisza-vidéken egyre inkább jellemzővé váltak a halászati bérleti vállalkozások, amelyek a halásztársadalomban elősegítették a halkereskedők vagy fisérek elkülönülését, akik a nagyhálós halászat megszerzéséért versengtek egymással. Nemcsak halászó vizeket béreltek, hanem halászeszközökkel is rendelkeztek. A szegedi fisérek[1] az Alsó-Tisza-vidéken a halászatot és a halfeldolgozást már a 19. század első évtizedeiben sajátos manufaktúraszerű üzemekké szervezték, amelyeknek a működtetése a nagyhálós halfogási technikán alapult.

A halászati szerződések, bizonyságlevelek lehetőséget biztosítanak arra, hogy már a 18. században meghatározzuk a halászati bérlők foglalkozási és társadalmi hovatartozását. Jelentős részük szegedi lakos volt, de akadtak köztük algyőiek is. A bérlők között kereskedők, mint például Aradi János, Subits Illés vagy Ilia, Persits Jakab is feltűnnek, akik 1780-tól bérelték a Porgányt. A források pontosan nem határozták meg, hogy a kereskedelem mely területére, ágazatára specializálódtak. Családneveik arra engednek következtetni, hogy a szegedi szerb kolónia tagjai lehettek, akik kiterjedt dél-magyarországi kapcsolataiknak köszönhetően kapcsolódhattak be a halászatba illetve a halfeldolgozásba. Aradi Jánosról bizonyosan elmondható, hogy görögkeleti vallású volt, Felsővároson a 18. század végén az egyik legtöbb adót fizető család tagja, aki egy ideig a város belső tanácsának tagjai közé tartozott. Az 1830-as években a haszonbérlők között Götz János is feltűnik, aki valószínűsíthetően nem halászként vagy halkereskedőként kereste a kenyerét. A szegedi helytörténeti irodalom sziksóval nagyban kereskedő salétromfőzőként, szappanfőzőként illetve hídvámbérlőként emlegeti, aki korának egyik legvagyonosabb polgára volt. Szilágyi Miklós személyében azt a vállalkozót látta, aki nemcsak a halászó vizeket bérelte, hanem a tulajdonában lévő nagyhálókkal halásztatott, a zsákmányt pedig a saját halhasító telepén dolgoztatta fel, azaz az egész folyamatot működtette. A szerződésekben szereplő Kopasz família tagjai már minden bizonnyal szorosabban kapcsolódhattak a halászathoz, hiszen a család nemcsak hajózással, kereskedelemmel, hanem ezzel a tevékenységgel is foglalkozott. A 18. század végén, illetve a 19. század első felében más személyekkel együtt bérelték a Porgányt. Minden valószínűség szerint halász lehetett az a 12 személy is, akik 1768-tól alhaszonbérletbe vették ki a Porgányt. A haszonbérlők személyének és foglalkozásának változása megerősíteni látszik azt, hogy a 18–19. században ilyen nagyértékű halászó vizekért, a megszerezhető haszon reményében folyamatos versengés alakult ki. Ezzel tisztában lehettek a Mindszent-algyői uradalom illetékesei is, akik próbálták minél nagyobb összegért bérbe adni a halászatra alkalmas vizeket. A Porgány bérlőit illetően tehát vegyes kép bontakozik ki előttünk, hiszen feltűnnek közöttük a halászathoz kevésbé vagy szinte egyáltalán nem kapcsolódó kereskedők, a bérletre társuló halászok, illetve olyan magánszemélyek is, akiknek a foglalkozásáról nem rendelkezünk semmiféle információval.[2]

Szilágyi Miklós az 1992-ben megjelent, „Halászó vizek, halásztársadalom, halászati technika” című munkájában Bitó János tevékenységére sajátos karriertörténetként tekint, ami azt példázza, hogy miképpen emelkedett halászati bérmunkásból a legvagyonosabb halkereskedők közé.[3] Pontosan nyomon követhetőek az életút egyes állomásai, amelyeknek a rögzítésére az önéletírás nagy hangsúlyt helyezett. Bitó János 1869 márciusában kapcsolódott be a halászatba csónyikos gyerekként, akinek minden bizonnyal az egy fából kialakított vízi jármű vontatása lehetett a feladata. Gyermekként azokon a halhasító tanyákon dolgozott, amelyek kihasználva a bőséges halfogást nagy mennyiségű zsákmány feldolgozására rendezkedtek be. A gyevi Tiszán az ún. Petróban nyolc nagyhálóval dolgoztak. 1870-ben átkerült egy másik telepre, ahol már halhasító munkásként tevékenykedett. 1871-ben a nagyfai tanyán csónyikhúzó, halhasító és halászinas volt egyszer, ugyanakkor előre lépett a „ranglétrán”. Halfelmosó lett, aki a zsákmány gondos megtisztítását végezte. 1873-ban nagy változás következett be az életében, mivel Kistimár József felfogadta halászlegénynek. 1876-ban Prágai Mihálynál dolgozott, akivel a Marostorokban fogták nagyhálóval a halakat. Ebben az évben vice-halászmesterré lépett elő, 1878-ban pedig öten társultak, hogy bérbe vegyék a Pallavicini uradalom vizeit. Ekkor Bitó János még nem volt önálló, mivel bátyjával együtt apja irányításával halászott. A katonaidő letöltését követően 1883-ban vette feleségül Kopasz Kis József lányát, Juliannát, aki a későbbiekben aktívan kivette a részét a halak értékesítéséből és a vendéglátásból is. Ettől az évtől kezdve már halászgazdaként tevékenykedett, harmadmagával együtt 2000 pengőforintért kibérelte a gyevi Tiszát. A zsákmány mennyisége ugyan évről évre csökkent, bérleti vállalkozásainak köszönhetően azonban anyagi lehetőségei egyre inkább javultak. Házat épített magának, sőt földvásárlásra is futotta. A Dunán több alkalommal megfordult, 1888-tól tizennégy éven keresztül a német császári udvarba is szállított halat. Kudarcok is érték, hiszen az 1880-as évek végén a csekély mennyiségű zsákmány miatt 15 holdas földbirtokától meg kellett válnia. Ebben az időszakban már leginkább csak halkereskedelemmel foglalkozott, két nagyhálós csapata Antalffy Antal és Prágai Mihály vezetésével halászott. Saját bevallása szerint 1895-ben elkészítette Magyarország legnagyobb, 400 métermázsa zsákmány befogadására alkalmas halászbárkáját, amivel a Dunáról igyekezett halat szállítani a szegedi piacra. A korabeli sajtóbeszámolók szerint az 1910-es évek végén felhagyott a halfogással.

Az 1920-as évek második felében Szeged térségében a Bitó és az Antalffy családok tagjai versengtek a halászat megszerzéséért. Bitó Antal 1926-ban elnyerte a tiszai és az állóvízi halfogás jogát három évre 40 százalékos haszonrészesedés mellett. 1928-ban egy másik halászati bérlet kapcsán a versengésből ismét ő került ki győztesen annak ellenére, hogy Antalffy Antal és társai megfellebbezték a városi tanács határozatát. A rivalizálás több alkalommal bírósági perekhez vezetett. Az Antalffy Antal és Társa Halászati RT. az 1920-as évek végén  például feljelentette Bitó Antal édesanyját illetve Török Istvánnét azért, mert a halpiacon azt állították, hogy csak ők kínálnak tiszai halat, Antalffyék áruja ezzel szemben pocsolyaízű és romlott. Az 1940-es évek közepén Tiszasas és Magyarkanizsa között a folyót Antalffy György és Bitó Antal bérelte, akiknek az alkalmazásában sok halászember tevékenykedett. A Bitó család életpályája azt példázza, hogy egy „ősi foglalkozást” gyakorló, egymást követő generációk képviselői miképpen tudtak alkalmazkodni a változó gazdasági-társadalmi és ökológiai viszonyokhoz. Az első nagy átalakulást az ármentesítési munkálatok eredményezték, hiszen a halállomány drasztikusan visszaesett, a szegedi halpiac azonban továbbra is kedvező értékesítési lehetőséget kínált. Bitó János ezt a konjunktúrát kihasználva kapcsolódott be a halkereskedelembe, akinek az önéletírása bepillantást nyújt a szegedi halásztársadalom mindennapjaiba. A család tagjai következetesen próbálták követni és alkalmazni a „több lábon állás” stratégiáját, ami lehetőséget teremtett arra, hogy sikeresen átvészeljék a nehéz időszakokat és újraszervezhessék életüket. Megvolt bennünk a törekvés arra, hogy földbirtokot vásárolva biztos létalapot teremtsenek saját maguk, illetve családjuk számára, a 20. század történelmi eseményei azonban keresztülhúzták számításaikat.  Az első világháború után Bitó János horgosi földterületei az új délszláv állam fennhatósága alá kerültek, a második világégést követően pedig Bitó Antal kényszerült birtokainak az elhagyására.  Bitó Antal a szegedi fisérek egyik utolsó képviselője volt, aki kiterjedt halászati bérleteire alapozva tudta sikeresen működtetni halcsarnokát, ahonnan nagy mennyiségű hallal láthatta el a város lakosságát. Halászati bérletei az 1940-es évek első felében teljesedtek ki, amikor egymással párhuzamosan gyakorolta a halászati jogot a Maros és a Tisza bizonyos szakaszain.[4]

Megjelent a folyóirat 2024. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Bálint Sándor szerint Szeged társadalmán belül a halkereskedők elkülönült csoportot alkottak, akik között szép számmal akadtak német származású elemek is. Különösen jellemzőnek tekinthető ez a foglalkozási réteg olyan településeken, ahol jelentősebb halpiac alakult ki, mint például Apatinban, Budán, Komáromban vagy éppen Pesten. Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete 1. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei 1974/75. 2., 1976. 419–429.; Szilágyi Miklós: A népies halászat, vadászat és gyűjtögetés lexikona. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, 2008. 82. o.

[2] Lásd részletesen: Mód László: A rekesztő halászat építményei a Tisza-Maros közben. In: Ethnographia 132. évf.  2021. 247–265. o.

[3] Szilágyi Miklós: Halászó vizek-halásztársadalom-halászati technika. A tiszai halászat történeti-néprajzi elemzése. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1992.

[4] Mód László: Egy szegedi halászdinasztia életpályája. In: ifj. Fodor István–Szűgyi Ferenc (szerk.): A Tisza – ami összeköt bennünket. Tisa, reka koja nas spaja. Zenta–Ópusztaszer, Történelmi Levéltár –Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, 2022. 167–180. o.