Bátyi Zoltán: „Pontosság, fegyelmezettség és sokszínűség szükségeltetik a minőségi alkotómunkához”

Beszélgetés dr. Apró Ferenccel, a Szegedért Alapítvány 2025. évi fődíjasával

Szeged büszke lehet kulturális hagyományaira, az itt élt és alkotott elődök teljesítményére, hiszen ez emeli olyan rangra, hogy a város Budapest után az ország második kulturális központja. De Szeged nem csak a múltjából él, ma is olyan település, ahol minden adott ahhoz, hogy a város polgárai jól érezzék magukat. Ezt vallja dr. Apró Ferenc várostörténész, akinek kutatói munkásságát idén a Szeged Alapítvány fődíjával ismerték el.

 

– Amikor először találkoztam az Ön nevével, a jogi karon készültem a vizsgáimra. S bár halványulnak az emlékeim, abban biztos vagyok, hogy dr. Apró Ferencet említve egy polgári jogban rendkívül jártas jogászról beszéltek, és várostörténetről talán szó sem esett…

– Ebben nincs semmi különös, hiszen aktív munkával eltöltött életemből sok évtizedet dolgoztam az ügyvédi pályán. Szerettem volna én orvos is lenni, csakhogy akkoriban nem olyan éveket éltünk, hogy én könnyedén választhattam volna az egyetemek között. Szerencsére ma már csak emlék, de akkor tény volt: listázták az embereket, nagyon is számontartva a származásukat akkor is, ha gyerek továbbtanulásáról volt szó. Leginkább a munkás- és parasztszülők gyerekei számíthattak arra, hogy bejutnak egy-egy jelesebb tanintézetbe, ha jó volt a bizonyítványuk. Mellettük azok az értelmiségi családból származók számíthattak támogatásra, akiknek a szülei olyan munkát végeztek, amit a kommunista rendszer a maga számára hasznosnak vélt. Nos, az én édesapám posta főfelügyelő volt a Rákosi korszakban, vagyis az úgynevezett X-es kategóriába soroltattam. Semmi bántódás nem ért, de egy támogatóra szükségem volt, hogy bekerüljek az egyetemre. Apám egyik barátja ebben tudott segíteni, így a Ságvári gimnázium befejezése után a József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán folytattam tanulmányaimat. Diplomámba a Summa cum laude minősítés került, de előtte az Országos Tudományos Diákköri Konferencián, utolsó éves joghallgatóként nyertem első díjat A joggal való visszaélés című munkámmal. Tanulmányi eredményeim alapján marasztaltak tanársegédnek az egyetemen, de végül másképp alakult az életem.

– Ezek után gondolom egyenes út vezetett az ügyvédi sikerekhez…

– Ezt még véletlenül sem állítanám, ugyanis akkor az elhelyezkedés sem kívánság alapján történt, hanem az igényeket vették alapul. A munkáltatók bejelentették a dékáni hivatalnál, hogy hány emberre lenne szükségük, az egyetemek pedig küldték a frissen diplomázókat. Végzésem évében a Szegedi Bíróság két fiatalt igényelt, és kiváló minősítésem alapján az egyik én lehettem. Természetesen nagyon örültem, hiszen szeretett szülővárosomban maradhattam, ahol már ükapám is élt, és amelyik városhoz dédszüleim, nagyszüleim, szüleim is ragaszkodtak. A család mellett a barátok, a sport és a szerelem is Szegedhez kötött. A bíróságon voltam fogalmazó, majd két év gyakorlat után sikerrel letettem a bírói-ügyészi szakvizsgát. Ekkor hidegzuhanyként ért a hír, hogy Szentesre neveznek ki, ahol, mint a megyei bíróság akkori elnöke mondta: „Kapsz egy szobát, és az udvaron van a víz.” Ez a mondat még 56 évvel később is jégesőként kopog szívemen. Nem csoda hát, hogy ezt az állást nem fogadtam el, s pár héttel később, szakítva a bírósággal, ügyvédként helyezkedtem el. Egész pályafutásom során csak polgári ügyeket vállaltam el, mert azt nem bírta volna el a gyomrom, hogy bűnözőket védjek. Hatvanévesen ugyan nyugdíjba mentem, de azért még tíz évet rádolgoztam.

– Mint ahogy dolgozik ma is, igaz már nem jogi kérdések foglalkoztatják, egész napját a kutatásnak szentelheti. Mielőtt ennek részleteire kitérnénk, kérem, meséljen a kezdetekről, arról, miként vált az irodalom, a szép szavak és mondatok szerelmesévé.

– Azt nem mondhatnám, hogy miután 1941-ben Szegeden megszülettem, családi örökségként kaptam a könyvek szeretetét. Édesapámat, aki egyébként nagyon kiváló ember volt, emlékeim szerint soha nem láttam könyvvel a kezében. Őt a technikai dolgok érdekelték, és akkor volt boldog, ha segíthetett barátainak, ismerőseinek egy-egy, ház körüli műszaki hibák megoldásában, valamilyen elromlott tárgy megjavításában. Édesanyám is, aki a Szegedi Nemzeti Színház énekkarának volt a tagja, inkább csak könnyed olvasmányok felé fordult. Ha nem kerül negyedikben egy olyan kiváló pedagógus a Ságvári gimnáziumba, mint dr. Szörényi József, minden bizonnyal az én életem is másként alakult volna. Ő magyartanárként olyan csodálatosan fogalmazott, hogy bámulva ittam a szavait. Ha feladta a házi feladatot, mindig elmondott 5-6 mondatot irányadó tanácsként, és erre építkezve szárnyalhatott a fantáziánk. Ekkor lettem érzékeny a szép magyar szavakra, ő ébresztette fel bennem az igényt a helyes mondatformálásra, szakterületre tekintet nélkül. Amikor beszélt hozzánk, az foglalkoztatott, vajon egyszer tudok-e úgy fogalmazni, mint Szörényi tanár úr. Az ő pályája magasra ívelt, a Szegeden a tanárképző főiskola professzora lett, közel 102 évesen halt meg.

– Az élete, eddig megjelent mintegy 1000 cikke, mintegy 20 kötete azt bizonyítja, a kérdésre megadta az élet az igen választ. Mikor ért meg Önben a gondolat, hogy írással, ezen belül a várostörténettel foglalkozzon?

– A legelső megjelent írásom, ami négy évvel a jogi diploma megszerzése után született, a sportolásomhoz kapcsolódott. A Szegedi Postás NB I-es kardcsapatának tagja voltam, amikor a barátom és sporttársam, Dózsa Laci nagyon szomorú, majdnem tragédiába forduló balesete után úgy éreztem, hogy az emiatt érzett fájdalmamat csak írott szavakba öntve tudom igazán kifejezni. Többször elmondtam már, ha a munkásságomról kérdeztek, hogy az az észnek, a léleknek, a szívnek nagy titka, hogy az alkotásra vágyó ember mondanivalója milyen formában nyilvánul meg. Egy zeneszerző talán rekviemet írt volna, látva, hogyan szakad meg egy ígéretes sportpályafutás, nálam a hangok helyett a szavak törtek elő. Cikkem a Délmagyarországban meg is jelent 1970-ben, és akkor már az út adott volt. Ha én valamit a bensőmből közölni akarok, az nem zenében, festményben, grafikában, versben testesül meg, hanem írásban. Később jött egy olyan évforduló, amikor Heller Ödön szegedi festőművész haláláról emlékeztem meg, akit a Tiszába lőttek a fehérterror tisztjei. E cikkben sok mindent kikutattam Heller munkásságáról, és ismét a Délmagyarországban írtam cikkeket. Utána egymás után jöttek a kisebb-nagyobb írásaim a képzőművészet területéről, mert az első nagyobb érdeklődési területem ez volt. Vettem egy Dinnyés Ferenc képet, és az évekre meghatározta a munkáimat.  Teljesen nulláról indultam, és elkezdtem gyűjtögetni a szegedi művészek életével kapcsolatos adatokat. Amikor pedig jöttek az évfordulók a Szegedi Műsor című kiadványban írtam például Szöri József festőművészről, Gergely Sándor aktivista szobrászról. Első országos megjelenésem Gulácsy Lajos és Juhász Gyula barátságához kötődik. Erről írtam egy nagyobb cikket, és voltam olyan bátor, hogy elküldtem a Művészet című folyóiratba, ahol Pogány Ö. Gábor volt a szerkesztő és a legnagyobb meglepetésemre közölte. A második kutatási területem az irodalomtörténet lett, mert nagyon imponált nekem Juhász Gyula összes verseinek kritikai kiadása, amely Péter László és Ilia Mihály közös munkája volt. Én is kerestem helyi témákat, mint például Kassák Lajos szegedi kötődése, kiderítettem, hogy háromszor járt itt. Ekkoriban elkezdtem utazgatni is. Fölkerestem olyan jeles alkotókat, akik Szegedről származtak el. Így írtam Berczeli Anzelm Károly költőről, íróról, elmentem Hont Ferenchez, meg tudtam szólaltatni Domokos Lászlót, aki Móra Ferenc közeli barátja volt, jártam Kahána Mózesnál, aki elismert baloldali íróként alkotott. Mindig szélesedett a kör. Nemcsak a személyek, hanem az érdeklődési terület is.

– Szeged múltja rengeteg titkot, feltáratlan történetet kínál a kutató számára. Mikor érezte úgy, hogy várostörténeti kutatásokkal is kiegészíti munkáját?

– Amikor bekerültem a Péter László alkotói körébe. Ő a Szeged Könyvtári Műhelyt – ami több névváltozás után végül Szegedi Műhely lett – szerkesztette, és itt egyre több tudásra tettem szert.  Akkoriban ide dolgoztak a legjobb szegedi kutatók Giday Kálmántól Csongor Győzőn át Ruszoly Józsefig még sokan mások. Péter Laci mindannyiunk számára az örök példa lett azzal is, hogy egyik nap a Kossuth-nótáról írt, másnap egy étteremről, így megmutatva számunkra, hogy nem lehet egy területnél megragadni. Ekkor elkezdtem oda írogatni, és Laci rendelt is cikkeket. Például reggel 8 órára bement dolgozni, és olvasta a Délmagyarországban, hogy meghalt Vinkler László festőművész. Már negyed 9-kor fel is hívott, hogy írjak nekrológot Vinklerről, amely három nap múlva legyen az asztalán. De ez nem történhetett a negyedik vagy az ötödik napon, mert ha ő három napot mondott, akkor a világ összedőlhetett, annak három nap alatt el kellett készülnie. Pontosságot tanultunk, fegyelmezettséget, új témákkal történő megbarátkozást, újabb területek fölfedezését. Akkor tudatosult bennem, hogy pontosság, fegyelmezettség és sokszínűség szükségeltetik a minőségi alkotómunkához. Péter László szobájában, ami akkor még a Móra Ferenc Múzeumban volt, olyan műhely alakult, formálódott, hogy elmondhatjuk, a Szeged-kutatás lelkének adott otthont.  Szeged város mítoszát is ő teremtette meg, ugyanis őelőtte komolyabb várostörténeti kutató nem volt, a kutatás magasrendűségét, örömét Laci alapozta meg, és ezzel mindenkinek példát adott. Péter László mellett Ilia Mihály irodalomtörténész volt rám a legnagyobb hatással, akitől többek között a filológia tiszteletét, az adatok tiszteletét tanulhattam el. Ő irányította rá a figyelmet a határon túl élő és alkotó magyar művészekre. Előtte nem írták le például Kányádi Sándor nevét, ezt ő hozta be Magyarországra, és a Tiszatájat is átállította a külföldi magyar irodalom megismertetésére. Bármi értékes magyar alkotás született a határon túl, ő arról cikket, hírfejet közölt, ezzel felrázta a magyar olvasóközönséget, hogy van itt még ötmillió magyar ember, tessék rájuk odafigyelni. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy Ilia Mihály munkásságának történelmi jelentősége van. Nagyon örülök, hogy felkarolt és munkámat segítve, az általa már gyűjtött adatait olykor megosztotta velem. Ezt egyébként önzetlenül megtette és megteszi a mai napig mindenki mással is, aki erre érdemes.

– Szinte megszámlálhatatlan, hány írása jelent meg eddig Szegedről. Megpróbálná csokorba kötni, hogy ezek közül melyek a legkedvesebbek az Ön számára?

– Nagyon közel áll a szívemhez a Pótlások a szegedi szótárhoz című könyvem, ami azért fontos és értékes számomra, mert Bálint Sándor kétkötetes szótára után is sikerült el nem könyvelt szögedi tájszavakat gyűjtenem. Becsülettel meg kell mondani, nem arról van szó, hogy ezek nagy részét Bálint Sándor nem ismerte, csak egy szótár soha nem lehet teljes. Úgy tartja a szellemes mondás: a szótárt nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Elküldtem neki az első tájszó-csokrot, és levélben megköszönte. Én túlzónak tartom, de azt írta: „Ön az első szegedi értelmiségi, aki munkámban segített, mert sajnos úrhatnám társadalmunk polgáraitól ilyenben nem részesültem”. A szótár kapcsán kitérnék nagyanyámra. Vonzódtam a tájszavakhoz, szólásokhoz, szóláshasonlatokhoz, közmondásokhoz. Ezt Teleki Lászlóné Vastag Teréztől, anyai nagyanyámtól örököltem, aki olyan ízesen, szépen formálta a mondandóját, ő minden harmadik mondatába beleszőtt egy-egy olyan szöveget, amely megragadt az agyamban. Hogy csak egyet említsek: amikor az alsóvárosi háza előtt fociztunk, ő az emeleti ablakban könyökölve elmosolyodott, és én akkor már tudtam, hogy valami gyönyörűséget fog mondani. Majd így szólalt meg: „Aztán be ne rúgjátok az ablakot, mert apátok seggel ül a parázsra.” Amikor ezt és az ehhez hasonlókat elmondtam Bálint Sándornak, nagyokat derült, ugyanis ezeket nem hallotta korábban. De miért is hallotta volna, hiszen a nyelv az végtelen, minden tájszót senki nem ismerhet. Én is folyamatosan tanulok, még az elmúlt években is tudtam gyűjteni tájszót. Nagyon kedves még számomra a Festők Tápén című album is. Ott egy kicsit játszottam a kiadói példányszámmal, mert elhatároztam, csak 25 példányban adom ki, hogy a megjelenés napján árverési darab legyen. Még el sem készült a album, körbe írtam a baráti, ismerősi, olvasó körömben és lábon elkelt úgy a 25 számozott, általam aláírt példányt, amely a 14.400 forintért jött ki a nyomdából. Ebben a nagyon díszes formátumú kötetben két festőről írtam. Heller Ödön és Nyilasy Sándor képei kerültek bele, szám szerint 10-10 darab, a róluk szóló ismertető és névmutató mellett. Előre pedig hangulatébresztőnek egy fotó Liebmann Bélától, amely a híres tápai kompról készült. A kötet 2021-ben jelent meg, Heller Ödön halálának századik évfordulóján. A legelső jelentős munkámat említeném meg végül, ami Babits Mihályról szólt, aki egykoron két évig az akkori főreáliskolában tanított, amely ma a Vedres István Építőipari Technikumnak ad otthont.  Ez is ünnephez köthető, ugyanis Babits születésének 100. évfordulóján jelent meg 1983-ban. Amit lehetett Babits szegedi dolgairól, azt kikutattam, és ahogy elkészült 10-20 oldal, mindig bevittem Péter Lászlónak, mert ő volt a kötet szerkesztője. Nagyon jó, nagyon jó, hozd a következő részt, biztatott Laci, és ez nagy ösztönzést adott a további íráshoz.

– Munkáiból kiderül, hogy nem csak egy-egy fejezetnek, de sokszor egy-egy mondat hátterének is fáradtságos kutatómunkával járt utána. Ez rengeteg időbe tellett. Adódik hát a kérdés, miként tudta az ügyvédi munka, a családi kötelezettségek mellett a közel 20 önálló kötetet és a rengeteg cikket megírni?

– Az idő okos kihasználásával. Például a Szegedi képeslapok – Képeslapok Szegedje című album úgy jött létre, hogy januárban bejött hozzám a Grimm kiadó igazgatója, Borbás László, hogy szeretne egy ilyet, de ő már holnap utazik a frankfurti nemzetközi könyvvásárra, és csak május 21-ikén jön haza, viszont akkorra már ez a könyv bemutatásra kész legyen. Nagy kitüntetés az író számára, ha egy igazgató fél óra alatt megrendel valamit úgy, hogy nem is tudja, mit kap. Mikor elvállaltam ezt a munkát, elkezdtem gondolkodni, hogyha kihagyom az életemből a tévénézést, nem megyek moziba, színházba, akkor nekem marad 3 és fél hónapom, mert egy hónapot a nyomdai munkálatok vesznek igénybe. Ebben a könyvben van 150 kép, ezeket ki kellett válogatni, mindhez szöveget kellett írnom, és ezt csak a legfegyelmezettebb munkával lehetett megvalósítani. Amikor hazajött Borbás László, már a városházi könyvbemutató is meg volt szervezve a városi széképületben, mert én csak így emlegetem a városházát, hiszen ez olyan szép szavunk. De ez a szigorú időbeosztás az összes többi munkámra is igaz, hiszen nem csak ügyvédi munkám kívánt teljes odafigyelést, hanem törődni kellett a két gyermekkel is, amit nagy örömmel tettem. Maradtak hát az éjszakák, akkor tudtam az irodalommal foglalkozni. Azt szoktam mondani, ha öt perced van, akkor írjál le két mondatot, de ne teljen egyetlen nap sem írás nélkül. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a család támogasson a munkában, és én ezt a támogatást mindig meg is kaptam, amiért hálás köszönettel tartozom.

– Rengeteg ismeretet gyűjtve Szeged múltjáról, hogyan ítéli meg a város szerepét a magyar kultúrtörténetben? Ön szerint mennyit adott Szeged a magyar kultúrához. Kérdem én ezt egy olyan országban, ahol, ami nem a fővároshoz köthető, nagyon gyakran megkapja a provinciális jelzőt.

– Dugonics András, Csaplár Benedek, Bálint Sándor, Tömörkény István, Móra Ferenc, hogy csak a legjelesebbeket említsem a teljesség igénye nélkül, olyan életművet alkotott, hogy Szeged a főváros mögött – megítélésem szerint – a második helyet foglalja el az országban. És ekkor még nem említettem a zenét, az orvostudományt, az egyéb művészeti és tudományos ágakat, amelyekben hosszasan sorolhatnám a neveket. Csak egy példát hadd említsek: Moholy-Nagy Lászlónak az egyetlen magyarországi kiállítása Szegeden volt, és innen indult aztán el Bécsbe és Berlinbe, Meg ne feledkezzünk Löw Immánuel íróról, hittudósról sem, aki 66 éven át volt Szeged főrabbija, és akiről azt mondta egyik kollégája, hogy ő a földkerekség legtudósabb rabbija. Ez így is van, azóta sem cáfolta meg senki. Komoly hagyományaink vannak, lehet rájuk alapozni, büszkék lehetünk elődeinkre. 

– Mit gondol, járva Szeged utcáit, beszélgetve az itt élő emberekkel, mennyire érdekli a város polgárait Szeged múltja, és mennyire ismerik azt, hogyan éltek elődeik?

– Én a könyvbemutatóimon azt látom, hogy amikor ilyen rendezvényre sor kerül, hordani kell a terembe a pótszékeket, mert annyi érdeklődő, Szegedet szerető ember jelenik meg egy-egy ilyen eseményen. Nagyon is széles körű az a réteg, amely ezekre az eseményekre eljár, a Szegedről szóló vagy városhoz köthető könyveket megveszi, és a szívében ott él Szeged szeretete. Volt olyan olvasóm, aki például rendelt ötven példányt az Alsóvárosról szóló könyvemből, és ezt szétosztotta a családjában, lánya pedig az alsóvárosi kegytárgy boltban árulta a maradék példányokat. Sajnos valóban vannak olyanok, akik nemigen fordítanak időt városuk megismerésére, de úgy vélem, más településeken sem jobb a helyzet.

– Ha egy idegennek kellene bemutatnia, mégis milyen város Szeged, miről szólna az első nyolc-tíz mondata?

– Építészeti értékeinket – mint az alsóvárosi templom, a dóm, a zsinagóga, a Dömötör torony, a Kárász ház, és rengeteg más – mindenképpen kiemelném. A művelődéstörténeti hagyományainkról is szólnék, amikről már beszéltünk, és azokat a dolgokat is sorolnám, amelyeket én szegediségnek nevezek, de nagyon nehéz megfogalmazni, mit is érthetünk ezen. Mert itt ki kell térni az Anna vízre, ami a világ egyik legértékesebb ásványvize a nyomelemeket tekintve, és nem értem, miért nem palackozzák, viszik az ország, a világ más tájaira, ezzel is emelve Szeged rangját. De nem feledkeznék meg a szegedi matematikai iskoláról sem, ami világhírű, a szegedi kisgrafikáról, hiszen Buday Györgytől kezdve Kopasz Mártáig, ez mind szegediség. És hogy ne csak a múlttal foglalkozzunk, hanem tekintsünk a jövőbe is: a lézerközpont is szegediség lesz, ahol olyan tudósok dolgoznak, hogy akár két Nobel-díj is megalapozódhat abban az intézményben. Mindent összevetve, szegedi kutatóként éppen úgy, mint lakosként, de az ide érkező idegenek véleményét is hallgatva, azt mondhatom: Szeged élhető város. Itt minden megtalálható, gondoljunk csak az egyetemre, a színházra, könyvtárakra, a levéltárra, a fürdőkre, ahol az ember kiélheti igényeit, pallérozódhat, és kikapcsolódhat, pihenheti a napi munka fáradalmait. Sajnos azt is látom, hogy Budapest vonzó hatása hatalmas, rengetegen elköltöznek azért, mert ott még több lehetőséget találnak. Ám nem szabad elítélni őket, amiért bennük nem él annyira a szülőföld szeretete. Be kell látnunk, hogy a fővárossal nem tudjuk felvenni a versenyt. De talán nem is akarjuk. Szeged nekünk így szép, mi így szeretjük. Képzelje el, ha valaki Bálint Sándornak azt mondta volna: Professzor Úr, menjen el Budapestre, mert ott kap katedrát, hát sarkon fordul, és megy tovább. Persze ő nem ilyen típus volt, udvariasan megköszönte volna, és azt válaszolja, itt van az édesanyám sírja.

– Mindezek után hogyan érintette a Szegedért Alapítvány fődíja?

– Váratlanul jött ez a nagy elismerés, de természetesen jóleső érzés, hiszen ha pozitív élmény éri az embert, látja, hogy értékelik a munkáját, az boldogságot szerez. A díj egyben ösztönzés is számomra a további kutatásokhoz, és minden bizonnyal ösztönzés a többi várostörténésznek is.

Megjelent a folyóirat 2025. márciusi számában