Boldog Zoltán: A rappelő gyermekvédő, avagy a tarjáni közösségépítő és a gyermekvédelmi reformer

Interjú Kothencz Jánossal

Három hónapos korában került állami gondozásba – ma ő az egyik legjobban működő és legnagyobb magyarországi gyermekvédelmi szervezet vezetője. Korthencz Jánossal annak apropóján beszélgettünk, hogy az idén Szeged napján Pro Urbe díjjal ismerték el munkáját.

– Mikor ébredtél tudatára annak, hogy gyermekotthonban élsz?

– Hatéves koromig nem emlékszem semmire az életemből, csak elmondásokból tudom, mi történt előtte. Álmaimban vannak néha foszlányok erről, amikor egy hatalmas udvaron szikrázik a nap, bóklászom rengeteg gyerek között. Az egyik patronálóm később azt mondta, úgy figyeltek fel rám, hogy mindig a kerítés mellett álldolgáltam, és leszólítottam az arra sétáló embereket, járókelőket, és megkérdeztem tőlük: nem te vagy az anyukám? Örökbe is fogadtak volna, de kiderült, hogy ez jogilag nem lehetséges, mert nem mondtak le rólam a szüleim. Az első saját emlékképem hatéves korom utánról származik, amikor ülök egy heverőn, lavórba lóg a lábam, jobbról a patronáló anyukám, Szalai Sándorné, balról pedig a férje, Szalai Sándor van mellettem, és arról tanakodnak, melyiküket szeretem jobban.  

– Hogyan vezetett az utad az értelmiségi pálya felé? Hiszen a kiskunfélegyházi Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakközépiskolába jártál, ott érettségiztél, de ebből nem következik a későbbi pedagógusi, hittudományi és szociológusi irány. Mi volt az pont, amikor eldöntötted, hogy több van benned egy érettséginél?

– Azért mentem éppen ebbe a szakközépiskolába, mert csak ide engedtek. Egyébként én voltam az egyetlen állami gondozott Bács-Kiskun vármegyében, aki érettségit adó képzésre jelentkezhetett. Kallódásokkal voltak tele a középiskolás éveim. Bár az intézetből gyakran látogattam meg patronálómat, ő sajnos megbetegedett. Kerestem a helyemet, próbálkoztam az akrobatikus rappel, amivel egy kis pénzhez is jutottam. Közben egyre szorosabbá vált a kapcsolatom az általános iskolás koromban megismert Podmaniczki Imre atyával, az akkori izsáki plébánossal és az intézeti évek alatt dr. Foltán Józseffel, aki vezető pedagógus volt a hajósi intézetben, és kiemelt figyelemmel kezelt, gyakran beszélgetett velem, motivált, orientált, vigasztalt, ajánlásai mentén rengeteget olvastam. A kapaszkodókra szükségem is volt, mert egy középiskolai tanárom hamar elvette a kedvemet az állatorvosi pályától. Ekkor erősödött fel a kallódásom, ami odáig vezetett, hogy otthagytam a középiskolát érettségi előtt két hónappal. Ekkor Podmaniczki Imre atyáék léptek utánam, és az ő unszolásukra leérettségiztem. Utána szintén Podmaniczki atya biztatott, hogy kezdjek azzal valamit, hogy van érzékem az emberekhez, mert egy idő után én is beláttam: jönnek utánam, hallgatnak rám a fiatalok. Akkoriban már elég mély volt az Isten-kapcsolatom, és így jött szóba a teológia szak.

– Miért éppen Szegeden jelölted meg a teológiát?

– Mert dicsérték a szegedi oktatást, amelyet a jezsuiták vittek a vállukon. Nagyon komoly szakmai tudással rendelkező professzorok tanítottak ott, mint például Weissmahr Béla világhírű filozófus vagy Somfai Béla morálteológus. Kiváló mestereim voltak az akkori Szegedi Hittudományi Főiskolán, én meg olyan voltam, mint egy dúvad teli energiával, amellyel sokáig nem tudtak mit kezdeni. 1995-ben azonban a lelki vezetőm azt tanácsolta, hogy menjek vissza abba a közegbe, amelyben felnőttem, és a látogatás után döntsem el, merre orientálódom. Visszamentem, beültem közéjük, beszélgettem velük, együtt kertészkedtünk, és ott értettem meg, hogy nekem velük van dolgom. Még abban az évben elvittem a hajósi sorstársaimat egy kis táborozásra Püspökszentlászlóra. Ezután fogalmazódott meg bennem, hogy ezt komolyabban kellene csinálnom. Majd az izsáki templom csöndjében ez a késztetés még erősebbé vált.

– És ezután kezdődött az ÁGOTA Alapítvány és az ÁGOTA Táborok története?

– Igen, 1996 elején egy evangelizációs napon bejelentettem az ÁGOTA Alapítvány ötletét, amelyből 1996 decemberére lett hivatalosan megalapított szervezet. Ennek célja a családjukat nélkülözni kényszerülő és veszélyeztetett fiatalok felkarolása.

– Miért érezted szükségét annak, hogy tanári és szociológiai diplomát is szerezz?

– Szerettem a teológiát, másodéves koromtól kifejezetten jó tanuló voltam, ugyanakkor nem elégítette ki az igényeimet. Fontosnak tartottam, hogy társadalomtudományi szempontból elmélyültebben foglalkozzam a gyermekvédelmi gondoskodásban élőkkel. A teológián belül mindez rétegpasztorációs terület, de a gyermekvédelemben nélkülözhetetlen a pedagógiai és szociológiai tudás. Akkor már részt vettem egy szociálterápiás képzésben, ami még jobban megerősített, hogy tanulnom kellene. Ezzel a kéréssel elmentem az akkori érsekemhez, aki nem osztotta a lelkesedésemet, mert nem volt jellemző, hogy egy teológus mást is tanul. Ez feszültséget okozott bennem és közöttünk, és néhány héttel a diakónusszentelés előtt meggondoltam magam. Ebben is fehér holló voltam, mert én voltam az első olyan teológus, akinek engedte a teológia vezetősége, hogy egyik nap reverendában üljek be az órára, a másik nap pedig civilben. A gyakorlat szerint ilyenkor automatikusan abba kellett volna hagynom a tanulmányaimat. Végül a teológiát befejeztem, és már senki sem szabott gátat annak, hogy mit tanulhatok. Ezután szereztem meg a tanári, majd a szociológiai diplomámat, és befejeztem a szociálterápiás csoportterapeuta képzésemet. Sok helyre hívtak tanítani, például a teológiára vagy az akkori Neveléstudományi Tanszékre, de addigra annyira belemélyedtem a gyermekvédelemben élő fiatalokkal való foglalkozásba, hogy inkább azt választottam. Végül csoportvezető nevelőtanár lettem Szegeden az Árpád Nevelőotthonban, ahol nehezebb sorsú – ma úgy mondanánk: speciális szükségletű – gyerekekkel dolgoztam, nagyon szerettem ezt a munkát. Tehát nem indultam el a tudományok irányába, hanem maradtam a gyerekek mellett. Az ÁGOTA Alapítvánnyal rendszeresen jártunk nevelőotthonokba hétvégente, programokat szerveztünk az ott élő gyerekeknek.

– A gyermekvédelmi rendszer számos szintjén megfordultál. Mi volt az a szemléletbeli újdonság, amelynek mentén megpróbáltál változást elérni?

– Az államszocializmus sajátos attitűdöt hagyott maga után a gyermekvédelemben. Például azt, hogy felügyelni kell a gyereket, tömegben és ebből adódóan nagy létszámú intézményekben kell gondolkodni. Abban a világban, amelyben én hiszek, ott törődünk, aggódunk, reszketünk a gyerekért, utánamegyünk, felkarolunk, megküzdünk érte, szolgálunk és szeretünk. Ez egy személyre szabott, a család értékét mindenek elé helyező szemlélet, egy gyógyítani képes, terapeutikus alapú hozzáállás. Már pályakezdő nevelőtanárként is komoly konfliktusaim voltak a kollégákkal ezen megközelítés miatt. De rájöttem, ha hatni szeretnénk a rendszerre, akkor a szakma legmélyebb bugyraiba kell eljutnunk. Egyre több kolléga értette meg ezt a törekvésemet, ezt az attitűdöt, és sok évig foglalkoztam ennek módszertanával. Közben a gyermekvédelmi szakértői bizottságban dolgoztam, majd elhívtak az akkori Csongrád megyei TEGYESZ-be a szakellátási területekért felelős igazgatóhelyettesnek, és ezt jó szívvel vállaltam. Ezzel párhuzamosan építettem a saját kísérleti programomat, ez lett a KÁSZPEM, vagyis a Kothencz-féle ÁGOTA Szenzitív Pedagogikoterápiás Módszer. Csongrád megyében a szakellátásban is próbáltam ezt implementálni, a kollégáknak átadni, és egy érzékenyebb attitűdöt kialakítani a rendszerben, reformer lenni. Egyre többen álltak át az oldalamra, főleg a fiatalabb generáció. Aztán 2006-ban megjelent Kiss-Rigó László püspök úr az életemben, aki visszaterelt arra az útra, amelyről teológuséveim alatt az érsek úr leterelt. Kialakult egy nagyon mély szövetség kettőnk között, és egyfajta szimbiózis az ő alkotó szándéka és az én hivatásom között. Az ÁGOTA Alapítvány alapjaira és eredményeire építve 2011-ben megteremthettük a Szeged-Csanádi Egyházmegye kezdeményezésére a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltatót, és folyamatosan vettük át az államtól a gyermekvédelemhez kötődő feladatokat.

– Szegedet is szolgáltad több mint egy évtizeden keresztül, hiszen Tarján városrész önkormányzati képviselője voltál. Mi az, amire a legbüszkébb vagy ezen szerepedből?

– Teológuséveim után Tarjánban telepedtem le, mind a mai napig ott élek. 1999-ben játszóházat hoztam létre az utcán kallódó gyerekeknek, ami most is működik. Az volt a célom, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű, utcán csellengő, veszélyeztetett gyerekeknek perspektívát adjunk, és a valahová tartozás élményét alakítsuk ki bennük. A szabadidő értelmes eltöltésének lehetőségét biztosítottuk számukra. Ide nagyon sok család jött el, akik megköszönték, hogy a gyerekeikkel foglalkozunk önkéntes munkában. Az oda bejáró tarjáni embereken keresztül értettem meg, hogy itt vannak más gondok is. Nagyon sok idős embert zavartak a játszóházi gyerekek. Sokukkal beszélgettem, és rájöttem, hogy nekik nem a gyerekeinkkel van bajuk, hanem az életükkel. Azt tapasztaltam, hogy a lakótelepeken magukra maradtak, elmagányosodtak az emberek. Arra jöttem rá, hogy sokkal jobb, ha ők egymás támaszai, mintsem feszültségben élő emberek. Ahogy beszélgettem velük, egyre többet megértettem a problémáikból. Megdöbbentett az az elidegenedés, amit Tarjánban tapasztaltam, mert hiába laktak egy lépcsőházban, gyakran egymástól tíz centire az emberek, nem tudtak egymásról. Megszántam ezt a helyzetet, és mivel akkor már volt tapasztalatom a közösségszervezésben, ezt itt is kamatoztattam. Aztán megszólított az egyik párt választókerületi elnöke, hogy önkormányzati képviselőként folytathatnám ezt a munkát. Bár a politikától idegenkedtem, ezért nem voltam és nem is leszek semmilyen politikai párt tagja, de elfogadtam a felkérést, és 2014-ben megnyertem a saját kerületemet. Utána tíz évig a szegedi közgyűlés tagjaként, egyéni megválasztott önkormányzati képviselőként a saját pátriámat képviselhettem. Olyan szemléletet igyekeztem meghonosítani ebben a munkában, ami a törődésen alapult. Nekem minden héten volt fogadóórám, mindennap ügyeket intéztünk. Miközben ezt a tíz évet tisztességgel végigszolgáltam, annyira kiszélesedett a hivatáspályám a gyermekvédelemben, hogy azt vettem észre: lehetetlen ennyi feladatot egyszerre vállalnom. Ekkor be kellett látnom, hogy a pátriám képviseletét kell elengednem, mert ezt tudom szolgálni egyéni ügyek mentén. A Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató mégiscsak 6000 gyermeket gondoz 13 vármegyében, az ÁGOTA Alapítvány pedig közel 10000 fiatalhoz jut el. Ez magyarázza a döntésemet. Tíz év alatt igyekeztem olyan kulturált hangnemben folytatni a tevékenységemet, amellyel tiszteletben tartom a másik véleményét. Mindig meghallgattam más álláspontját. Tudtam úgy ütköztetni az elképzeléseimet másokéval, hogy ő érezte: partnernek tekintjük egymást. Úgy érzem, ez a stílus, ez a mentalitás a más állásponton lévőkben is egyfajta tiszteletet vívott ki. A politikai kultúrában kiemelten fontosnak tartom a normális kommunikációt attól függetlenül, hogy ki milyen értékeket vall, képvisel. Alapvetően egy olyan keresztény, meggyőződéses jobboldali embernek tartom magam, aki tiszteli minden olyan ideológia értékeit, ami a humánumról, az emberi méltóságról szól.

– Amikor tavaly megszerezted a doktori címet, azon gondolkodtam, hogy milyen szerepe lesz ennek az életedben. Aztán megtudtam, hogy a Gál Ferenc Egyetemen életre hívott Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanszéket vezeted. Miért volt szükség ennek létrehozására?

– Gyakorlatias ember vagyok, tehát nem egy tudós alkat, de mindig vonzottak a humán tudományok. Kiváló képzések vannak Magyarországon, de amikor különböző általános ismereteket adó pedagógiai vagy szociális szakokról vezető pozícióba jelentkeznek a gyermekvédelmi szakellátásba, akkor őket kívülállóknak látom. Egy szociálpedagógusi képzésben összesen tíz óra jut a gyermekvédelmi szakellátásra, ez nagyon kevés. Fontosnak tartom egy olyan részdiszciplína kidolgozását, ami azt helyezi középpontba, hogy bizonyos szükségletű fiatalokat hogyan lehet terapeutikus alapon szocializálni, nevelni, társadalmiasítani. Fontos, hogy kompetens emberek vezessék a gyermekvédelmet. Egy szakmai vezető, akire rá van bízva egy gyermekotthon vagy nevelőszülői hálózatban 800-1200 gyermek, úgy érkezzen meg a felelősségvállalók táborába, hogy nem betanul ott, hanem eleve fel van vértezve a szükséges tudással. Ezért döntöttünk úgy, hogy a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanszék keretein belül olyan szakirányú továbbképzéseket indítunk, amelyek specifikusabban mutatják be négy féléven keresztül a gyermekvédelmi szakellátás vagy az alapellátás világát.

– A Szeged-Csanádi Egyházmegyei Karitász, amelynek igazgatója vagy, hogyan fér bele az életedbe?

– Kiss-Rigó László püspök úr – látva a szociokaritatív tevékenységemet – kért fel erre a koordinátori szerepre. Ennek keretén belül foglalkozunk hajléktalanokkal, halmozottan hátrányos helyzetű családokkal, menekültekkel és számos kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel és közösséggel. A Karitász egy nagyon szép és hiteles lenyomata a római katolikus egyház szeretetének. Ezt egy kiváló csapattal viszem a vállamon.

– Érdekes, hogy a kamaszkorodhoz kapcsolódó rapperéned máig helyet kér az életedben. Miért fontos, hogy ápold személyiséged ezen részét?

– A rap kimondottan leszakadófélben lévő társadalmi rétegek problémáival foglalkozott az 1970-es és 1980-as években, tehát ez egybevág a hivatásommal. Zeneszerető ember vagyok, kilencéves korom óta zongorázom hallásból. Alakítottunk egy hobbiegyüttest, az Ösztönt, szerzői kiadásban megjelent két albumunk, néha az ÁGOTA Táborban résztvevő gyermekeknek is rappelgetünk az értékeinkről, a világról alkotott elképzelésinkről. Ez egy jó értelemben vett megmozgató dolog az életemben, és a zene transzcendentális élmény is. Ezen felül ez is egy kapcsolatteremtési lehetőség a gyerekekkel, bár manapság már ritkábban táncolok, de régebben szaltózgattam, tizennyolc évig profin táncoltam. Azok közé a srácok közé tartoztam, akik köztereken mutatták be a produkciójukat. Ez is a mederbe terelhetetlen energiáim kivetülése volt, amelyeket a mestereim mindig próbáltak befogni, és ezeknek köszönhető, hogy a feladataimat koncentráltan tudom ellátni, és most ennyi gyermekért vállalok felelősséget nap mint nap.  

Megjelent a folyóirat 2025. július-augusztusi számában