Fabulya Andrea: „Szelídek öröklik”

 Elöljáró beszéd Boros Fanny és tanítványai alkotásaihoz

„Nem volt virága. Virág volt” – Boros Fanny első, bemutatkozó kiállítása ezt a címet kapta, egy versből átemelve:

… Ott nyújtózott a Fa,
a földtengernyi rengeteg.
Nem volt virága.
Virág volt.

Boros Fanny és növendékeinek második tárlata is egy verstől, ugyanattól a költőtől kapja címét, mint az első, azonban Hegyi Botos Attila e versének címe (Szelídek öröklik) sokkal-sokkal korábbra, archaikus időkbe vezet minket: „Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra vinne! (…) A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.” (Zsoltárok könyve 37.11. Károli Gáspár fordítása)

Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy az alkotó, Boros Fanny ismét engem kért fel az elöljáró beszédre, kifürkészni a kis növendékek és a mester, Boros Fanny munkálkodásainak gondolati-lélektani rajzolatait. Az irodalom nyelvén közelítek tehát, mert hiszen: SZELÍDEK ÖRÖKLIK (Orpheum). Hegyi Botos Attila verse:

A legváratlanabb pillanatok ajándékai.
Melegen közeledő, élénk sugarakkal.
Olykor egy-egy szelíd fuvallat,
noha a közelben ág se rezzen.
Van, hogy egy szitakötő,
egy pávaszem, egy kabóca,
mely hirtelen reád száll,
amint egy sziklán,
egy lócán olvadva ülsz.
Egy róka, hogyan összegömbölyül
előtted a kerti járdán,
szikrázó bundáját nyalogatva.
Egy furcsa énekesrigó,
rigók fülemüléje, aki igen soká,
messze kísér az erdőn.
De az is megesik,
hogy egy nyári délelőtt
tollas, tarka raja, mely
ritkás, gyúló dalodra gyűl,
letelepedve a kert ágain.
Figyelnek néma,
meleg szemekkel,
remegő begyekkel.
S még annyian –
szerüket-számukat
e cseppnyi versben
aligha lehetne felemlíteni;
mint halak, növények,
angyalok, sziklák
mit sem akarnak,
csupán együtt lenni.
Annyi közt egyszer-egyszer
egy-egy csillogó szemű ember is.

Mondják, egyre kevésbé van értelme másról beszélni, mint a szelídségről. (Babarczy Eszter épp egy tárlatnyitón indítványozta nemrégiben a gyengédség forradalmát mint az élet megpróbáltatásaira válaszoló megoldási kísérletet, ami azóta mozgalommá szélesedni látszik.) Az elevenségben, életerőben, életképességben (ha tetszik, az evolúcióban) tudvalevően az ellenállás és az alkalmazkodás együttleges képessége rejlik. A szelídség, a kedvesség, a felebarátiság ehhez képest másik dimenziónak tűnhet, első tekintetre. Másodikra már nem: hiszen az egymás ellenére (antagonizmus) élésnél inkább bizonyul hatékonyabbnak, valóban életszerűbbnek az egymással együtt (akár szimbiózisban) formálódás, életközösség képessége, ami az élővilágban is bizonyít: az EGYÜTT mindig erősebb a KÜLÖN-nél. A kompetitív ritmus –bár lendületet ad – mégsem lehet a túlélés záloga. Margaret Mead antropológus szerint a civilizáció (így a kultúra) első jele egy meggyógyult, törött combcsont. Ez a bizonyíték arra, hogy az ősi kultúrákban az ember gondoskodott a sérült társáról: a törött lábbal járni nem tudó egyént ápolták, élelemmel és védelemmel látták el, amíg felépült, ami az empátia és a közösségi összefogás kezdete. A világ otthonossága (ahogy a zsoltár és a vers is tanítja) a bizalom meglétére, mindent átható erejére, az egységet formáló őserő kiterjedésére, kiterjesztésére vonatkozik. Ha a gyermek szemével nézem: az ősbizalomra.

Vers gyermekhangra:

Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.

Mi hát a szelídség, amely a közös (mester és növendék) alkotásokban cselekvő, tetten érhető jelenvalóságként munkálkodik? A világot kötényébe ölelő, rigófüttyös, alkotni vágyó bátorság titka?

A művészi igény ezúttal is (mint ahogy az első kiállítás idején) túlmegy Boros Fanny saját alkotói világának felmutatásán, bár az is nyilvánvaló szándéka. Emellett viszont többet és mást is céloz: a művészeti edukáció, az alkotásban rejlő nevelés szépségének, lehetőségeinek transzparenssé tételét. Nyelvünk egyik legtartalmasabb szava a nevelés, mely a növelés gyökérrel rokon: jelentése gyarapítás, mai divatos műszóval élve: a hozzá adott érték. A hagyományos, evangéliumi értelemben pedig: a szeretetteli felemelés, éltetés, ahogy a vers-zsoltárban is megcsillan: a szelídek öröksége. Az ember, aki látja a finom rezdüléseket, hallja a világ halk, szelíd üzeneteit: érzékeny, mert érzelmi és szociális intelligenciája van. Nevelték rá. Szülői figyelemmel, művészi és művészet általi kapcsolódásokkal. Empátiával. Orpheusz, a lantos, a görög mitológia művész-szimbóluma a rontó erőket az énekével szelídítette. Csak neki volt ereje és hatalma ehhez. A bibliai zsoltár tanítása hasonlatos: „Szelídek öröklik a földet…”

A nevelés: életveszélyes és életre szóló vállalás. Tanárként és szülőként is mondhatom: különös csapdahelyzet, hogy a tökéletlen és hibázni hajlamos emberé, aki maga sem lehet soha hibátlan, ez a hatalmas felelősség: a nevelés feladata. Lesújtó a tudat, hogy hitünk, alázatunk és odafordulásunk sem lehet garancia, legfeljebb remény.  De felemelő a hit, hogy remény lehet! A példamutatás, a közös munkálkodás, alkotás táplálhatja ezt a bizalmat. Tanítvány és tanító, gyermek és szülő formálják egymást, áthatják és gazdagítják egymás életét, ezáltal: világunkat. Minket.

Vers gyermekhangra:

Weöres Sándor: Tündérsíp

Három egész napon át
Bújtam erdő vadonát,
Gombamezőt, sziklatetőt
Bejártam.

Három egész napon át
Faragtam egy furulyát,
Vadrózsából tündérsípot
Csináltam.

Tündérsípot a vadrózsából. Faragni, létrehozni, csinálni, formálni, alkotni. A művészeti nevelés is erre vállalkozik: a lélek vadonába merészkedik nap mint nap, hogy saját eszközeivel, példamutatással és a szeretet által formálja a lelket – …vadrózsából tündérsíppá, vagy akár fordítva! A művészet adta szabadság szerint.

A legősibb filozófiai alapvetések, gondolkodásunk fundamentumai szerint mindent az egység tudata és megélése határoz meg. Boros Fanny és növendékeinek alkotásai nemcsak gyakorlati szinten, hanem emberi igényükben is kísérletet tesznek ennek az archaikus, ha tetszik gyermeki látásmódnak a világba való beemelésére, vagy pontosabban: visszahelyezésére. Felnőtt tudatunk tágítása, a világról való rögzült ismereteink újragondolása, nézőpontjaink megváltoztatása, határaink feszegetése történik, akarva-akaratlanul… És hát mi más lenne a művészet, ha nem éppen ez?

Vers gyermekhangra:

Weöres Sándor: Pára

Üres parton
üres csónak.

Nefelejcsek
locsolódnak.

Tág a világ
mint az álom.

Mégis elfér
egy virágon.

Tág a világ, mint az álom. Mégis elfér egy virágon.

A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.

Kívánjuk, hogy leljék örömüket a kiállításban, és ha valamelyik kép megtetszik, vásárolják meg, ezzel a nagybeteg Mirkó orvosi kezelését és gyógyszereit segítenek fedezni. Így kívánja az alkotó Boros Fanny a művészetet szolgálattá, gyógyító erővé és az élhető élet eszközévé is tenni.

A tárlatot így SZERETETTEL és mi mással, mint: SZELÍDSÉGGEL – útjára bocsátjuk.

 Elhangzott az AGÓRÁBAN, Szegeden, 2026. május 8-án.