Domonkos László: Isten térdén

„…a képíró nemes
Ne gyászoljuk a képíró halálát –
ő sem a gyászt választja majd,űha ott túl témákat keres,
a képíró ott sem dologtalan,
rajzolgat ott is – megdicséri,
s térdére ülteti az Isten”

Petri Csathó Ferenc: In memorian Z.I.

Életem (első) négy évtizedét szülővárosomban, Szegeden éltem le; már jó fél éve elmúltam negyven, midőn 1992 tavaszán Budapestre kerültem. (Lassacskán ugyanennyi esztendő pergett le azóta.) És ahogy korosodik az ember, mind gyakrabban és mind elszántabban indulnak szuronyrohamra az emlékek: tömött sorokban ostromolnak, élükön azokkal a kiváló, e negyven év során Szegeden élt és közelembe került embertársaimmal, akikhez a szeretetnek, a ragaszkodásnak, a tiszteletnek és a megbecsülésnek ezerféle ág-boga kötött, sajátságosan borzongató, szomorkásan-merengőn szép kötelék-rengetegben, ahhoz hasonlóban, mint amilyenekkel viharban az árbochoz kötözik magukat a tengert járók, hogy el ne sodorja őket a vihar. Hogy nem sodort el háromnegyed évszázadon át: alighanem nekik köszönhető. Ezek a szellemek tolonganak most itt előttem, egyre rámenősebben és mindinkább feltűnően. Jobb engedni nekik: ide idézem hát őket, mint 1967-ben Déry Tibor az Ítélet nincs-ben a Balatonfüred fölötti Tamáshegyre a maga kísérteteit, Kassákot és József Attilát, Füst Milánt és Tóth Árpádot és mind a többieket – az 1969-es könyvheti megjelenés után úgy olvastam róluk, ahogyan a betűkbe beleszabaduló rókusi kiskamasz falja az utolsó mohikán vagy az egri várvédők kalandjait. Saját tulajdonommá vált, öröklétbe távozott s imígyen végképp velünk maradt utódaik: most olyan szellemjárás, amely természetfölötti helyett nagyon is hétköznapi csodákat, olykor tán megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeket, fura, nagyon eredeti és soha el nem feledhető tetteket produkált, időről-időre, légyen szó akármelyikőjükről. Hiába, a szellemjárás már csak ilyen: az én szegedi kísérteteim, Zoltánfy István és Horváth Dezső, Fejér Dénes és Nikolényi István, Bálint Sándor és Mocsár Gábor és Pósa Péter és mind a többiek elszánt és jó kültelki módra vagány szellemek – nem hátrálnak meg soha. Ismerik és tudják, amit ismerni és tudni kell ehhez a földi, életnek nevezett átmeneti csoda-állapothoz. Jöjjenek hát, egymás után, ide, minden magyarok fővárosába, közös nagy szerelmeink egyikének, a Városligetnek szomszédságába – a szív és a szeretet emlék-várfalai mögé. Óriási adomány és hatalmas megtiszteltetés, hogy vendégül láthatom őket ismét.  

2018 februárjában váratlan levelet kaptam egy kísértetiesen ismerős vezetéknevű embertől. „Kedves Domonkos úr, múlt év végén egy internetes régiségportálon felbukkant egy 1940-ben festett, a szegedi Kálvária kápolnát ábrázoló Zoltánfy István-festmény, címfestő édesapám (1910-2006) képe. A képet megvásároltam, s ennek kapcsán kezdtem az interneten információkat keresni az 1968-ban felrobbantott kápolnáról. Így találkoztam a Magyar Hírlapban 2016. július 2-án megjelent Regnum-sors, Szeged című cikkével, melyben szép szavakkal emlékezik meg szobafestő édesapja szeretett barátjáról, kollégájáról, Zoltánfy Pista bácsiról, akinek a Kálvária kápolnáról festett képe ’nagyszobájuk főhelyén’ díszelgett. Talán még én is láttam ott, mert kisgyerekként egyszer-kétszer jártam rókusi – Szatymazi utca eleji – lakásukban. (…) Kedves Domonkos úr, kérem segítsen a képet azonosítani. (…)  Zoltánfy Pista bácsi festőművész fiának, tesvéremnek, Zoltánfy Istvánnak munkásságát 2017 decemberben posztumusz Magyar Örökség Díjjal ismerték el. Munkásságáról, életéről, bár nem szakmabeli, hanem nyugdíjas gépészmérnök vagyok, több írásom is megjelent a Szeged-ben. Pista öcsémmel kapcsolatos kutakodásaim során találkoztam egy vele készült beszélgetésével (Művészvilág 1988. március – Közérzetrajz, ecset nélkül), mely, most olvasva is mondhatom, tökéletes hangulatjelentés volt az akkori időkről. Baráti üdvözlettel: Zoltánfy Zoltán.”

Ahogy mondani szokták: ilyenkor áll az emberrel tótágast a világ.

Az említett cikkben a következők voltak olvashatók: „Szegeden jártam a minap – az ember a szülővárosában másképp mozog, másként van jelen, másként lát, hall, érzékel, mint a nagyvilág bármely egyéb pontján -, így hát azzal is egészen sajátságos módon szembesül, ami tovatűnt vaskos valóságában fájdalmas hiányt jelez. Váltakozó intenzitással, de folyamatosan. És máig ható, olykor vészkiáltásszerű jelzés gyanánt.

A város Rókus nevű, Angyalföldre küllemében-karakterében egyaránt erősen emlékeztető külvárosából, ahol cseperedtem, ifjonti bandázásaink során olykor át-átruccantunk a szomszédos Móravárosba, amely Rókusnál nem kevésbé számított hírhedett városrésznek, a Cserepes sor akkoriban még nem a lengyel és egyéb piacról, sokkal inkább az olykor véres kimenetelű galeriharcokról, no meg – hogy is mondjam politikailag korrekten, Istenem? – a nem csekély mértékben nemzetiségi-kisebbségi eredetű bűnelkövetőkről volt ismert.

Móravárosba menet Rókus felől beértünk a Kálvária térre, ahol engem a szó szoros értelmében több mint ismerős kép fogadott. Apám szeretett barátjának, Zoltánfy Pista bácsinak, a később tragikusan fiatalon elhunyt neves festőművész, Zoltánfy István édesapjának festménye a nagyszobában főhelyen díszelgett – az akkoriban Tolbuhin szovjet imperialista marsallról elnevezett sugárút mentén található Kálvária tér névadóját, a Kálvária-kápolnát ábrázolta, és most egyszerűen lehetetlen volt fel nem ismerni, amint a gyufagyár felől jövet kiléptünk a térre, azaz Móravárosba. Igézően szép volt és izgalmasan eredeti, kissé misztikus hatású és dekoratívan hangulatos, elválaszthatatlanul a térhez, Móraváros kapujához tartozó.

Nem túl sokáig csodálhattam „élőben” Pista bácsi művének tárgyát. Az 1738. évi pestisjárvány után engesztelésül felépített három szegedi kápolna közül a Kálvária szőlői közé épült, Szent Kereszt nevű a nagy árvíz után olyan állapotba került, hogy le kellett bontani, de már fél évtized múltán, 1884-ben állt ismét, a korabeli sajtóhíradás szerint ’elegáns park közepett’. A kecses, neobarokk stílusú, két toronnyal, középkupolával – ’az eklektika jegyében’, ahogyan az egyik helytörténész írja – ékes építmény az első világháború előtt, majd a kényszerűen megcsonkult országban is az ősi szegedi katolikus hitélet látványos és népszerű színtere lett. (Nyilván ez ihlethette alkotásában Pista bátyámat is.) Apró Ferenc szerint „nagycsütörtök éjféltől húsvét vasárnapig a város templomaiból kereszt alatt érkeztek a hívek a Kálváriára, a tér egyik sarkában vetett búzánál tartották a Szent Márk-napi búzaszentelőt, a tér másik fele az úrnapi füvet szolgáltatta. A kápolna a móravárosi templom fölszentelése (1933) előtt három évig plébánia templom volt.”

A kommunista hatalom valamivel több mint húsz évig tűrte meg a Kálváriát, bár már 1952-ben elhordatta a stációk domborművét, később elszállíttatta a kereszteket is, majd nemsokára csákányokkal akarta szétveretni az Úr házát. És mivel az ellenállt, 1968-ban pontosan úgy járt, mint 1965-ben a Nemzeti Színház vagy születésem után nem sokkal, 1951 szeptemberének végén a Városliget szélén a Regnum Marianum: felrobbantották… Benzinkút épült a helyére, később hamburgeresbódé éktelenkedett ugyanott. És miként az a magyarok históriájában lenni szokott, megszületett az Újjáteremtő a nemzet titkos örök tartalék soraiból: Nagypál Miklós szegedi mérnök megtervezte az újjászülető Kálváriát, elküldte a makettjét is (nagyszerű), és…

A folytatást a halhatatlannak tűnő, hagyományos szegedi sötétség (Komócsin-klán & Co.) ismeretében akár bizonytalannak is minősíthetnénk, de meggyőződésem, nem ez a lényeg. (Mint ahogy nem is bizonytalan igazából semmiféle folytatás: a história istennője mindig elvégzi a dolgát, ebben egészen biztosak lehetünk.) Engem, újra meg újra Szegeden járva, az elkövetők sorsa körüli csend legalább ennyire érdekel. Mert Bihari Józsi bátyánk a Nemzeti felrobbantásakor még eldörmöghette, hogy „Megátkoz benneteket az én székely istenem”, de mi, jámbor dél-alföldi vándorlegények, így utólag, évtizedek sora múltán, szívünkben Zoltánfy Pista bátyánk meg a tovaröppent ifjúság rekvizitumaival, ugyan mit mondhatunk?”

Ó, az emlék hogy szíven ver, miként A holló nagy költője Edgar Allan Poe írta valaha. Igaz: hogy mit mondhatunk, ma, évtized múltán sem igazán tudhatom – de azt igen: az a levél egy éppen harminc évvel azelőtti esztendőt – különben az 1956 után magyar história alighanem legszebb, legizgalmasabb-legreménytelibb évét –, 1988-at és az azt közvetlenül megelőző időszakot is rám borította, elemi erővel. Máig meghatározó módon.

Zoltánfy Pista bácsit egész Szatymazi utcai gyermek- és ifjúkoromban szüleim sűrűn emlegették. És amint megtudták, hogy a Tömörkény gimnáziumban – ahová 1966-ban kerültem –, annak is szakközépiskolai, iparművészeti („iparos”)  részlegében tanít ún. művésztanárként Pista bácsi fia, ifj. Zoltánfy István festő is (képeit a Szeged söröző bokszaiban, majd 1986-87-ben Temesi Ferenc Por című művének első és második kötetének borítóin egyaránt újra meg újra fölfedeztem) – rendszeressé váltak a szülői csesztetések: ugyan keressem már meg a Pistát, mondjam meg, ismerkedjünk, barátkozzunk össze, hiszen ott van, tudom, látásból régóta ismered, no mi lesz már, még mindig nem, mikor végre, kisfiam? Kisfiamat a frász kerülgette: szívből és éretlen-kamaszos indulatból utált minden ilyesmit, irracionális lázadással és az elkényeztetett egyetlenkék dacos és bántó arcátlanságával. Ahogyan mondani-írni szokták, így telt-múlt az idő. Azután valamikor 1987 végén, túl egy váláson, különféle osztozkodásokon és költözködéseken, majdani örök-egy feleségemnek, gyermekeim anyjának egyik kolléganője-barátnője dolgoztatni kezdett a mára réges-régen elfeledett, Művészvilág című folyóiratba és megkért, készítsek egy hosszabb interjút Szeged már ekkoriban is nagynak tartott festőjével, ezzel a Zoltánfy Istvánnal, biztosan ismerem.

Nyolcvanhét vége meg annak a varázslatos 88-as évnek az első fele, aligha túlzás állítani, egyféle Zoltánfy redivivus-lázban telt el, már jócskán túl mindenféle interjús randevúkon. Alighanem ekkoriban tapasztaltam meg először a múlt, a már (akkor is) tovaröppent gyermek- és ifjúkor édes madár-szárnyalásának szédítő-gyönyörű suhogását – olyan embermeleg szeretet, igazi, csupa nagybetűs BARÁTSÁG ígéretét-szépségét villogtatva, hogy az ösztönösen felülmúlhatlannak-feledhetetlennek-nagyszerűnek érzett 1988-as esztendő már-már, lassacskán természetesnek tartható-tartandó adományainak sorába helyezzem ezt az éppen most következő csodát is, a Jurta Színházbeli nagy MDF-rendezvények, a rohamosan szaporodó élmény-ismeretségek és a többi rendkívüli, szokatlan, pompás esemény, a lázas tervezgetés, a mind láthatóbban megnyíló-szabaduló-szebbülő-miénkebbé váló világ kavargása közepette. Úgy emlékszem, sokat és irtózatosan nagyokat-mélyeket-izgalmasakat dumáltunk. (Hogy valójában mennyit és mi mindenről is, maradjon kettőnk titka.) És ahogyan mindinkább nőttem baráti-testvéri szeretetemben, úgy tágult-szépült-tökéletesedett az egész szegedi, dél-alföldi univerzum körülöttünk. (Mindazzal együtt, amit pedig ez a komor valóságban jelentett.)

A hírt akkor augusztusban, jól emlékszem, nem is igen akartam elhinni. Akkoriban még csak apám 1981-es halálán voltam túl, nem ismertem, a leghalványabb fogalmam sem volt feleség, szellemi nevelőapa, igazi jóbarát(ok), író-ideálok és nagyszerű mesterek-kollégák elvesztésének hogyanjáról-mikéntjéről – Zoltánfy Pista rettenetes halálának híre majdhogynem a teljes abszurditás erejével és hatásával tört rám. „Nem szokott ő meghalni”, mondhattam volna mindenféle nagy elődök után, „ennyire már ismerem.” Sőt. Ennél is jobban. Sokkal jobban.

Hogy mekkora festő volt: nem az én tisztem kifejteni, képzőművészeti kritikus sohasem voltam. Amint nézegetem, forgatom itt a Szeged 2024-es, a legutóbbi nagy szegedi Zoltánfi-kiállításról is cikkeket közlő számát, olvasom a róla szóló írásokat, azután  a korábbiakat, amiket csak össze tudtam időközben gyűjteni, el tudtam érni, a Fekete-házban pedig, képeit újra – és együtt – nézegetve meg sokadszorra rám tört az a nehezen elemezhető, cinkos-különleges borzongás, amit festőknél Aba-Novák, Chirico meg egy-két Dali-kép láttán érzek: csak azt tudom, hogy egyszerre a Csodával, a  Szerb Antal-i csodával és láthatóvá lett Legendával találkozom, mint amikor József Attila verseit vagy az Iskola a határont olvasom. A Fenséggel vagyok együtt, ezúttal ilyen formában. És mivel véletlenek még Szegeden sincsenek – 88-ban sem voltak –, a Fennvaló tette a dolgát és alkalmazta a törvényt: nem sokkal az ausztriai Sátán-támadás után, alig egy hónappal később, 1988 szeptemberében a Szent István-emlékév alkalmából államalapító nagy királyunk keze, a Szent Jobb országjáró körútján a városba érkezvén, a Dómban 24 órás díszőrség szerveztetett előtte – éjjel 2 és 3 között álltunk Raffay Ernővel az Árpád-ház egyik legragyogóbb ivadékának földi maradványa előtt – és akkor tudtam, határozottan éreztem, hogy Zoltánfy Pista ecsetet tartó keze előtt is állok, egy icipicit tán leróva az adósságokból, Ő meg itt van szülővárosunk dómjában, Isten térdén, valóban. Alighanem még Weöres Sándor akkor már ismert, Illyés Gyula halálára írott 1983-as versének sorai is átvillantak – mert átvillanhattak – rajtam:   

„Van? Már csak volt.
Volt? Már csak van.
A mennybolt hágóiban,
a csillagfény iszalagjaiban,
mindég ifjan, sose vénen,
mint egy Árpádházi király
magyarjainak szívében.”  

Megjelent a folyóirat 2026. januári számában