Domonkos László: Az ember-állító

90 éve született Horváth Dezső

„…vitatkozik, mégpedig az értelmes, józan emberség, emberiesség nevében (…) A jelenség mögött a lényeget keresi, kutatja — az igazmondás belső, már-már ösztönös kényszerétől hajtva. S ha ilyen, műve nem is lehet más mint vitaírás.” (Mocsár Gábor, Tiszatáj, 1985 június)

„Nyomós szavú ember, a legsötétebb éjszakában is el lehet menni a szava nyomában” (Tóth Béla)

Életem (első) négy évtizedét szülővárosomban, Szegeden éltem le; már jó fél éve elmúltam negyven, midőn 1992 tavaszán Budapestre kerültem. (Lassacskán ugyanennyi esztendő pergett le azóta.) És ahogy korosodik az ember, mind gyakrabban és mind elszántabban indulnak szuronyrohamra az emlékek: tömött sorokban ostromolnak, élükön azokkal a kiváló, e negyven év során Szegeden élt és közelembe került embertársaimmal, akikhez a szeretetnek, a ragaszkodásnak, a tiszteletnek és a megbecsülésnek ezerféle ág-boga kötött, sajátságosan borzongató, szomorkásan-merengőn szép kötelék-rengetegben, ahhoz hasonlóban, mint amilyenekkel viharban az árbochoz kötözik magukat a tengert járók, hogy el ne sodorja őket a vihar. Hogy nem sodort el háromnegyed évszázadon át: alighanem nekik köszönhető. Ezek a szellemek tolonganak most itt előttem, egyre rámenősebben és mindinkább feltűnően. Jobb engedni nekik: ide idézem hát őket, mint 1967-ben Déry Tibor az Ítélet nincs-ben a Balatonfüred fölötti Tamáshegyre a maga kísérteteit, Kassákot és József Attilát, Füst Milánt és Tóth Árpádot és mind a többieket – az 1969-es könyvheti megjelenés után úgy olvastam róluk, ahogyan a betűkbe beleszabaduló rókusi kiskamasz falja az utolsó mohikán vagy az egri várvédők kalandjait. Saját tulajdonommá vált, öröklétbe távozott s imígyen végképp velünk maradt utódaik: most olyan szellemjárás, amely természetfölötti helyett nagyon is hétköznapi csodákat, olykor tán megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeket, fura, nagyon eredeti és soha el nem feledhető tetteket produkált, időről-időre, légyen szó akármelyikőjükről. Hiába, a szellemjárás már csak ilyen: az én szegedi kísérteteim, Zoltánfy István és Horváth Dezső, Fejér Dénes és Nikolényi István, Bálint Sándor és Mocsár Gábor és Pósa Péter és mind a többiek elszánt és jó kültelki módra vagány szellemek – nem hátrálnak meg soha. Ismerik és tudják, amit ismerni és tudni kell ehhez a földi, életnek nevezett átmeneti csoda-állapothoz. Jöjjenek hát, egymás után, ide, minden magyarok fővárosába, közös nagy szerelmeink egyikének, a Városligetnek szomszédságába – a szív és a szeretet emlék-várfalai mögé. Óriási adomány és hatalmas megtiszteltetés, hogy vendégül láthatom őket ismét.  

Nehéz elmagyarázni, hogy az a roppant eredeti, vonzó-varázslatos világ, amit a szerkesztőségek univerzuma jelentett – a maga módján a monarchiában éppúgy, mint a két világháború közötti időszak során vagy éppen a szovjet hódoltság úgynevezett szocializmusának évtizedeiben –, mennyire és hogyan határozta meg az ide került embereket. Férfiakat, nőket, idősebbeket, fiatalokat egyaránt. Az illető, ha könnyedebb-ruganyosabb formában is, de úgy járt, mint Márainál a Szindbád hazamegyben az idegen, aki arra eszmél, hogy egy napon már valami különös bánat fényével a szemében ébred és rájön, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat nehéz vizéből és magyar lett. A redakciók világába betévedt egyénre a huszadik század hetvenes éveinek Magyarországán elkerülhetetlenül, törvényszerűen rátámadt és már hatott is jón és rosszon sokszorosan túli olvasószerkesztők rekedt cinizmusa, enyhén szólva sokszorosan tapasztalt, mindörökre dúskeblűnek és darázsderekúnak tetsző gépírónők haveri-természetes mindenre-kaphatósága, a rafinéria ezeregy fogásával fölényesen rendelkező titkárnők mindentudása vagy fáradt közönnyel legyintő rovatvezetők hanyag nemtörődömsége. És mindezzel karöltve: a körítés. Az aura, levegő, a világ legegyedibb ájere: áporodott cigarettafüst, kávé, enyhe nyomdafesték (írógépszalag?), hol pacsulinak, hol csempészett-nyugatias parfőmfoszlány- és férfias izzadtságszag-egyveleg, olykor pikáns alkoholbűzzel vegyülten. A darabokra törött patkót formázó folyosó zegzugai, a falakról előbukkanó régi csoportképek, oklevelek, a kopott, itt-ott gyűrött futószőnyeg – a lépcsőházból nyíló bejárónál, közvetlenül a bejárati ajtó mellett, a kétfelé induló folyosó szélén pedig az obligát nagyobbacska dohányzóasztal-féle a két kopottas fotellel – a bolondültető. Itt ültetjük le a sok bolondot, akik a kézirataikat lengetve erre jönnek be, magyarázta Majoros Tibi, tessék csak itt leülni, rögtön szólok a szerkesztő úrnak, Z. elvtársnak, Y. Pistinek, kinek mi kell… így megy ez.

Majoros Tibi a folyosó-kacskaringó legeslegvégső-legtúlsó végében található, szűk bejáróban hirtelen-váratlan – kinyíló szájhoz hasonlóan – kitáguló szobában tanyázott, mellettem ő számított „a másik fiatalnak”, deklarált ebbéli minőségünkben a főszerkesztő-helyettes időnként különféle miheztartási ügyekben igyekezett is eligazítgatni bennünket. Ám Tibi igazából szinte kizárólag egy alacsony, kicsit köpcösnek-teltnek ható, igen érdekes arcú, negyven-ötven közötti férfiúra – egyik szobatársára – hallgatott, akit hol Dezső bátyámnak, hol csak Dezsőnek szólított, ám akire láthatóan mindig nagyon figyelt – őt kérdezgette., őt hallgatta, leplezetlen áhítattal – az első pillanattól látszott, hogy abszolúte mesterének-mentorának tartja. Ha úgy tetszik, ama bizonyos szerkesztőségi aura fő letéteményesének, igazi reprezentánsának. Ami szokatlanságában tipikusnak ugyan egyáltalán nem számított – de szerencsének annál inkább. Mert ő volt az, aki úgy emelkedett ki ebből a több mint sajátságos, originalitásában-egzotikumában annyira speciális közegből, hogy a legszükségesebb – a legnagyszerűbb, a legkívánatosabb – hatást képviselte.

Az illető, akit Majoros ily fennkölt tisztelettel kezelt, már külsőre is több mint figyelemre méltó férfiú volt. Olyan, akiről azonnal megállapítható: vagy csak szeretni-becsülni, vagy csak elutasítani, idegenkedve lekicsinyelni lehet. Vagy-vagy ember, Kierkegaard után szabadon. Ostoba divat-szlogenként használatos manapság a „megosztó személyiség” kifejezés – holott esetében (is) semmi más, csupán a határozott, karakán és tiszta emberek „hasonló a hasonlót vonzza” elnevezésű magnetikus hatása, illetve ennek ellentettje érvényesült, szükségszerűen és elkerülhetetlenül. Eredetiség, elvi-etikai-eszmei kohéziót sejtető eltökéltség érződött rajta, meg – főleg – valamiféle, jószerével ösztönös-zsigeri, eredendő megbecsülés-attitűd embertársai iránt, olyan kedves-udvarias fellépéssel, ami feltűnően elütött ama bizonyos megszokott, szuggesztívnak-hatásosnak vélt-érzett szerkesztőségi modortól, stílustól. Közben, időről-időre, aránylag hamar „bedobott”, csöndes, szinte diszkrét humor. Sajátságosan eredeti ízű, kicsit vőfélyes-nagybácsis, de sohasem harsány, pláne nem durva, sohasem divat-panelokkal operálón közönséges és így egyénieskedni akaró. (Tibi szerint maga a bolondültető elnevezés is tőle származott – nem tudom, én már így megörökölten találkoztam vele – , más kérdés, hogy alig néhány évvel később, fővárosi szerkesztőségekben megfordulva, a New York-palotában, a Magyar Nemzet akkori redakciójában vagy a régi Élet és Irodalom Duna-parti /„Széchenyi u. 1.” / rezidenciáján  szintén ismert és használatos volt az elnevezés, miként a bejárat melletti asztal és két szék/fotel is – igaz, hősünk is meg-megfordult olykor e budapesti sajtó-centrumokban.)

Horváth Dezsőnek – nem tehetek róla, ilyennek láttam – különleges, intellektuális parasztarca volt; Veres Péter és Sinka István és Szabó Pál bajusz nélkül – nekem vonásait újabban olykor a kiváló filmesztéta-író, Deák-Sárosi László idézi meg kísértetiesen, igazából nem is küllemben, inkább karakterben-jellegben tűnnek hasonlónak, mintha távoli unokatestvérek lennének, vagy valami ilyesmi. Az arcból okos, derűs, biztató baráti tekintet érkezett, szelídséggel és élénk figyelemmel keverve, s az emberi kapcsolatok kezdetéről jólismert mechanizmus máris működésbe lépett – az, amely a tudattalan vonzódásból gyönyörű automatizmussal hívja elő a bizalom, a nyíltság, a födetlen lélek megannyi őszinte megnyilvánulását.

Gyakran együtt ballagtunk haza – gyalog a Tisza-parti sajtóháztól Felsővárosba. Csak mi hárman, Dezső, Majoros és én nem voltunk párttagok a Délmagyarország szerkesztőségében: hosszú éveken át cinkos, alig leplezett, kézdörzsölő örömmel élveztük a helyzetet, midőn egy-egy kora délutánon a társaság szinte egy emberként vonult le taggyűlni a klubba, mi meg kedélyesen szedtük a cókmókunkat és emelt fővel kicaplattunk a napsütés parttalan szabadságába, búcsút intve jobb-rosszabb kollégáinknak, az összekacsintós gondtalanság ruganyos lépteit szaporázva .Ilyenkor lehetett a legjobbakat beszélgetni, végig előbb a Maros, majd a Róna és a Bihari utcán, a kimondhatóság és a kényszerű-taktikai engedmények módszertanáról faggatva az idősebb-tapasztaltabb kollégát, hogy hát akkor hogyan és miképpen és mennyit és memnyire  kell, érdemes, szükséges elmenni, eljutni  – „amennyit a saját tisztességed megenged”, hallom most is, azóta is Horváth Dezső hangját. Ismételgetem magamban a mondatot és azt kell mondanom – nemcsak akkor, 1977-78 táján, de most, 2026-ban is –, hogy nincs híján a nagyságnak. A kádári magyar világban alkotásra született ember manapság már vélhetően sokak számára szinte felfoghatatlan-érthetetlen, páratlan tömörségű kategorikus imperatívusza? Az erkölcsi minimum és lehetséges – folyton tágítható-tágítandó – maximum-defínicója? A tisztaság, az örök magyar „ahogy lehet” szakmai receptje?  A „tisztesség” szó mindenesetre kulcsfogalom volt Horváth Dezső írástevői életében. Viszonylag keveset hangoztatott – de makacs, szívós, elképesztő eltökéltséggel egyfolytában alkalmazott Igéje. Így, csupa nagybetűvel. Így és ezáltal hatott ő a szerkesztőségi különleges miliőben. Az ő mássága minőségi másság – a minőség mássága volt. Aki pedig fiatalként megmerült ebben a specifikus univerzumban – a Horváth Dezső-i változat unikum-mivolta révén válhatott ritka szerencsés, ha úgy tetszik, az ő jóvoltából speciálisan mázlista egyeddé a szegedi redakció sajátságos ájerében. Ahol mesterek, ha nem is valami nagy számban, egy-két változatban azért léteztek.

A korabeli Élet és Irodalmat Csoóri Sándor annak idején a magyar szellemi élet könnyűlovassági lapjának nevezte. Mai tapasztalatokkal, a jelen és az elmúlt harminc-egynéhány esztendő akár csupán alkalmi olvasmányélményeivel a tarsolyunkban jószerével hihetetlennek tűnhet ez a meghatározás – főleg ha arra gondolunk, hogy a közvetlenül a forradalom leverése után a legszélsőségesebben magyarellenes, szélsőbalos-szektás-ortodox-posztsztálinista banda-vezérlettel létrehozott hetilapba, melynek 1957 szeptemberétől 1959-ig például Mesterházi Lajos a főszerkesztője, olyan cégéres hordalék-hitványságok írnak rendszeresen, mint Máté György, Dobozy Imre vagy a hódító szovjet katonákat Piros fejfák című hírhedett versével dicsőítő Fodor József, hogy csak néhányat említsünk. Az orgánumot kezdettől mindvégig csak ÉS-nek nevezték, eredendően maró gúnnyal, egy örökbecsű 1957-es össznépi helyzetjelentés jó pesti-magyar folyományaként: „se élet, se irodalom, mi marad – az és…” Ezekre az időkre viszont, csodák csodája (néhány bátor, kifejezetten „nagy vagány”, így-amúgy becsempésződött-beügyeskedett szerkesztő jóvoltából) már a magyar kulturális élet első számú – legszínvonalasabb, legbátrabb, a magyar értelmiségi elit közkedvelt, szeretett-megbecsült, nemcsak rangos, de abszolút No.1, valóban legelső számú orgánumává vált, amely saját történetét feldolgozó kiadványában bizony teljes joggal, indokoltan minősíthette úgy önmagát, hogy a lapból igenis teljességgel megtudható, „hogy a magyar értelmiségiek miként éreztek, hogyan gondolkoztak az elmúlt héten. Ilyen értelemben az ÉS csakugyan heti ujjlenyomata a hazai szellemi életnek.” Különösen leghátsó, utolsó oldala – a kolumnás, vagyis egész oldalas  – , a riport rovat és a glosszákat felvonultató Páratlan oldal volt igen színvonalas és népszerű, de a kritikák és a tárcák jóformán ugyanezt a roppant magas nívót képviselték, nem beszélve Bertha Bulcsú Jelenségek című publicisztika-rovatáról, Berkes Erzsébet könyvrecenzióiról vagy pláne a szenzációszámba menő Váncsa-féle tévékritikákról…Az ÉS-be írni, ott megjelenni ifjabb vagy akár középnemzedékbéli   íróembernek, mindenki tudta, komoly rangot és elismerést  jelentett – vidéki, így például szegedi írástudónak meg pláne, egyenesen a legmagasabb szakmai elismeréssel, ilyen-amolyan (komoly) díjak, a legmagasabb kitüntetések egyikével-másikával ért föl. Jócskán.

Farkas Antal térdepel – ezzel a címmel jelent meg az egyik egész oldalas Horváth Dezső-riport az ÉS 1977. december 3-ai számában. „Farkas Antal térdepel. Térdepel, mert letérdepeltették.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik az írás. Hitetlenkedve és megrendülten bámulom, olvasom el most újra meg újra, ennyi – 49 – év után is. Dezső műve nem szól pedig egyébről, csak a Farkas Antal nevű munkásról – és arról, milyen az, ha térdre kell ereszkednie valakinek. Mit mond, milyen az az embertársunk,aki térden állva keresi a kenyerét, „leül két meztelen sarkára”, és „legszívesebben melléje ereszkednék.” Az útburkolóról, az emberről, akinek a köztudatban egészen sajátságos jelentéstartalmakkal bíró (le)térdeplés a napi élethelyzete, munkájának alapformája, életének meghatározó, döntő, leghétköznapibb-mindennapos eleme. És vajon aki térdepel – és akit így-amúgy letérdepeltetnek, az…így jutunk el, egyetlen emberi sorsba, életszelet-helyzetbe bepillantva a magyar élet, a magyar emberlét igazi melós-változatának leghétköznapibb megjelenési formájához, a létező legaktuálisabb alaphoz és jelenséghez. A lényeghez. Magához a munkáshoz a munkásállamban. Ahogyan az a szólamok mögött, a valóságban létezett.Igen: az igazmondás belső, már-már ösztönös kényszerétől hajtva.Az Emberért vitatkozva.Tényleg el lehetett indulni a szava nyomában, akár a legsötétebb éjszakában is.

„Tudod komám, minden emberben benne van legalább egy riport” tanítgatott olykor hazafelé menet Dezső. Ma már tudom: riporton sem a szó hétköznapi-iskolás-őseredeti (to report=beszámol, report=beszámoló) értelmét, sem az egyetlen emberben rejlő szépirodalom jelentését értette. Hanem a kettő együttesét: a Csoóri által annyira kedvelt VALÓSÁGIRODALOM szóösszetételt. (Idegen divatszóval: a szociográfiát.) Mindezt és még ennél is többet. Így, ily módon állítva elénk az embert. Azt hiszem, ez volt a fő, az igazi foglalkozása: embert, embereket állítani elénk. Felmutatni őket. Annak nevében és jegyében, ami igaz, ami az igazság és ami emberi és ami az emberség. A Tisztesség kulcszavával a szintén nagybetűsen írandó humánum ideálját, úgy is mint az abszolút, időtálló, örök etalont. Hogy őt idézzem: a szemenszedett tisztességet. Eme összefüggésben egyik legnagyobb – mintaszerű, több szempontból is sorvezetőnek, mintaszerűnek nevezhető –, Farkas Antal térdepel című írása egyszerre példázat és reprezentációs, kiemelt kincs-darabka: sűrítményként, koncentráltan mutatja a Horváth Dezső-i életmű lényegét. Ha mindezt akkor még nem is értettem ennyire tisztán – ezekből, ezek alapján kezdhettem el kapisgálni. És amint az évek teltek, amint rohamosan nőttem szeretetemben és megbecsülésemben, ragaszkodásomban és elismerésemben, Dezső mindegyre „hozta” számomra az évek során, amit hoznia kellett. Ami fentiek alapján elvárható és szükségszerű volt tőle és általa. Amit e sorok írójának Szegeden töltött időszaka alatt ő, csakis ő tehetett meg, kizárólag ő végezhette el. Haladjunk sorjában.

Valamikor ez idő tájt,1978-79 körül visz el Dezső Szeged nagy szent emberéhez, Bálint Sándorhoz. Sándor bácsi – stílusosan – szent Tiszánktól alig röpke kanyarodásnyira, pár méterre lakott, majdnem szemközt egykori alma materemmel, a nagy prózaírónkról, Tömörkény Istvánról elnevezett gimnáziummal. Szeged egykori sztálinista Keresztapa-kényurának, a Milu becenévre hallgató pártkorifeusnak folyóparti hajléka tőle alig kétszáz méternyire. Azé a Komócsiné, akinek bandája gyakorlatilag a szovjet hódoltság kezdetétől, 1944 őszétől formailag 1985-ig („amúgy” ki tudja, még meddig…) uralta szülővárosomat – és aki párt-klánjával mindent megtett, hogy lehetetlenné tegye Isten ama teremtményét, akit ifjúkorom alighanem legszeretetreméltóbb emberi lényének tarthatok. Horváth Dezső – ma már értem – pontosan tudta, hogy Sándor bácsi galambszelídségű, mindig angyalian mosolygós és lenyűgöző bölcsességű lénye mögött volt valami, amitől a hatalom – ezen belül az élenjáró szegedi gengszter-helytartóság – jobban félt, mint az ördög ama tömjénfüsttől. Méltán. Ha elvisz hozzá egy 27-28 éves újdondászt: az jelzés. Mindkét irányba. Hiába éreztem úgy, hogy Dezső nagyjából most is ugyanolyan, mint máskor, mint a szerkesztőségi leghátsó szobában vagy hazafelé a Róna utcában – megilletődöttségemben nem tudtam szabadulni az ismert ténysorozat ama pezsdítő hatásától, hogy Sándor bácsit akkoriban már hosszú kilométerekkel megelőzte a híre, nem akármekkora mítosza volt, holott hivatalosan, pláne nyomtatásban jóformán semmit sem lehetett megtudni róla. Mégis olyasféle aura övezte, mint a Klauzál téren álldogáló, ama híres-neves beszédét ott mondó Kossuth Lajost vagy a Tisza partján az örök magyar élet remegő csillagát néző Juhász Gyulát. Lehet, hogy a belül felujjongó öröm természetes fellépésre csábító késztetése, de lehet, hogy Sándor bácsi nyugodt, tempós beszédmodorának természetes zamata vitt arra, hogy szinte azonnal, sietősen megszólaljak, természetesen megszokott, köznapi ő-ző hazai nyelvjárásomban. (A mai napig, ha valamelyik ősrégi rókusi cimborámmal, szegedi földimmel, vagy akár itt, a szomszédos Damjanich utcában Temesi Ferivel kezdek beszélgetni, mindig automatikus-ösztönösen váltok vissza anyanyelvjárásomra – ez mindig így volt és már így is lesz.) Most is persze hogy így szólaltam meg, ráadásul, éreztem, egyre felszabadultabban. (Dezső szemmel láthatólag élvezte a helyzetet.) Enyje, kedves fiam, fordult felém a legszögedibb szögedi, de szép szögediesen beszélsz, tán alsóvárosi vagy? Nem Sándor bácsi, válaszoltam, rókusi. No, nem baj – legyintett jóságosan…

Évek múltán, 1983 tavaszán váratlanul megszólalt otthon a telefon.  „Laci, meghalt Illyés Gyula” hallottam Horváth Dezső hangját. Teljesen rendjén valónak, törvényszerűnek érezhette, hogy ezt a hír velem ő közölje. A temetésen is együtt voltunk Farkasréten, láttuk az orrunk előtt egymást megrendülten megölelő Sütő Andrást és Csoóri Sándort – azt a Sütő Andrást, akiről aztán Dezső fényképet küld, amint együtt vannak Farkaslakán, Tamási Áron sírjánál… És akinek a Wesselényi utcába kényszerült pesti Nemzeti Színházban tartott bemutatóira – Csillag a máglyán, A szuzai menyegző, Advent a Hargitán – vele és a színház-főmester Nikolényi Pistával járunk….Egymás mellett állunk Illyés temetésén, amikor a tömeg spontán a Himnuszt kezdi el énekelni, miközben Aczél György és sameszei sebesen elsietnek a helyszínről…Igaz, ugyanígy álltunk egymás mellett  már három évvel korábban is, éppen Sándor bácsi temetésén az alsóvárosi temetőben, ahol alighanem a Fennvaló személyes rendelkezésére Szegeden 1945 óta először hangzik el nyilvánosan, tömegesen, kórusban énekelve az ősi magyar himnusz, a Boldogasszony Anyánk, ekkor hallom és dalolhatom életemben első ízben a szabadban: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról…” Úgy látszik, Krisztus, amint nemrégiben az olasz filmben láthattuk, nemcsak Ebolinál, de lám, néha a Tisza vidékén is megállt… 

A nyolcvanas évek első fele már végig úgy telt el, hogy mindinkább értő és mindinkább lelkesedő tanúja-társa-szurkolója lehettem Horváth Dezső mindinkább izmosodó, mind nagyobb, erőteljesebb, kiterjedtebb-országosabb elismerést kívánó munkásságának. Akkor ugyan már jó másfél évtizede járta a dél-alföldi, Szeged környéki tanyavilágot, mégis a sok-sok ÉS-riport, a még több –a hivatalosság részéről szinte észrevétlen maradt (erről később)  – helyi írás után nem akárki, (nekem is mesterem-mentorom), a kiváló Mocsár Gábor kellett, hogy (akárcsak – ha iszonyú botrány és meghurcoltatás után is – korábban  Ördögh Szilveszter) a folytonosan a tisztességért, az igazságért, az emberségért vitatkozó Horváth Dezső is az országos elismertségig eljuttassék. Még valamikor 1980 táján nagy örömmel újságolta, hogy Gabi bácsi fölbiztatta: segít neki, ha összerendezi, kötetbe gyűjti tanyai írásait  – és az 1970 óta éppen Mocsár Gábornak a szegedi olajkincser bemutató kötetével újraindult szociográfia-sorozat, a Magyarország felfedezése köteteinek sorában megjelentetik, lévén Gábor bácsi akkoriban –  többek között Bertha Bulcsúval, Fekete Gyulával együtt – a sorozat szerkesztő bizottságának tagja…Így született meg a magyar szociográfia nyolcvanas évekbéli nagy korszakának egyik legkiválóbb darabja, Horváth Dezső A tizedik ember című kötete. A  hatvanas években Magyarországon minden tizedik ember tanyán élt; a jellegzetes – pompás – Horváth Dezső-i cím rá oly jellemző humanista többlet-üzenete nemcsak több mint nyilvánvaló, de ekkor már e sorok írója is tudja: tőle már csakis ez – és így – (el)várható…(Megtisztel azzal, hogy már kéziratban ideadja nekem A tizedik embert, a dedikációban  – „1985. febr. 15.” – kedvesen  évődve a tanyavilág iránt csak amúgy  „külvárosiasan ” érdeklődővel: “Domonkos Lacinak, a műkedvelő tanyainak, aki kéziratban is olvasta, szeretettel, barátsággal”…)

Horváth Dezső alighanem a legegyértelműbb és legkézzelfoghatóbb megtestesülése, egyben jelképe és ideálja lehetett az úgynevezett népiségnek. Egyben az úgynevezett népiesség meg- különböztetést, differenciálást és normális értelmi-definitív tisztázást kívánó fogalmának is.A kérdéskörnek, az emlékezés kapcsán ideje ezzel is szembenézni, van egy stiláris-esztétikai és egy, merőben eszmei-szellemtörténeti vetülete, közelítésmódja, egyben az érdemi megkülönböztetés kifejtését igénylő oldala is. Főleg ha fölidéződik a már emlegetett főszerkesztő-helyettes – nevét (nem a „halottakról jót vagy semmit” álszent közhely-kívánalma, sokkal inkább egyfajta értékszemlélet igénye miatt) fedje be a múlt ezúttal jótékony homálya – nem csinált titkot abból, hogy Dezső (sem) tartozott szíve csücskének dédelgetett darabjai közé. Ez gyakran ugyan békés-konszolidált, de nyilvános “cikizésekben”, többé-kevésbé nem túl szellemes és nem különösebben sziporkázó gúnyolódásokban öltött testet, természetesen az illető háta mögött, de a titkárság mindenkoron népes közönségének jelenlétében. Akkoriban ment a tévében Jankovics Marcell Magyar népmesék-rajzfilmsorozata, a Kaláka-együttes szép muzsikájára a magasba kúszó magyar népművészeti motívumokkal a főcímben.” Nekem erről mindig a Dezső jut  eszembe”, kedélyeskedett szervilis közröhej kíséretében – és mindehhez Dezső írásainak némely stílusfordulata, szókincse-szóképe, metaforikus megoldása szolgáltatott némi alapot – amit némi fölényeskedő szigorral holmi bölcsész-magaslatról akár lehetne még  időnkénti népieschkedő modorosságnak is becézni – csakhogy sem a főszerk.h. elvtárs, sem szolgáló-segédcsapata a leghaloványabb fogalommal sem rendelkezett Németh László már 1928-ban közzétett, korszakos meghatározásáról (Népiesség és népiség), mely nemcsak világos, egyértelmű, pontosan körülhatárolt különbséget tett nyilvánvalóvá a valós történelmi-társadalmi szemléletű népélet, néplélek, mélyen-átélten népi-nemzeti világkép és ábrázolásmód, gondolkodás és eszmevilág – s véle szemben az üres, formalist, felszínes népiesschkedés fél- és negyedművelten, lenéző bájolgással idealizálni és így felmutatni próbált giccses utánzat-karikatúrája között. És ki is mondta: a népiség esetében igazából egyáltalán nem stílusirányzatról, hanem sokkal mélyebb, tiszta eszmei-etikai természetű elköteleződésről van szó. Amire a nemzet, magyar fajtánk valós megértése és felemelése érdekében van (égető) szükség. Ezt és így kell szolgálja a népiség fogalom- és eszmeköre és erre épülő alkotói munkafolyamata. És máris elérkeztünk a dunántúli, Pápához közeli Nemesszalókon Horváth Mihály molnársegéd és Ács Mária háztartásbeli gyermekeként éppen 90 esztendeje született, a keresztségben Dezső keresztnevet kapott magyar íróember közvetlen közelébe. Mondhatni, legbenső, immanens (leg)lényegéhez. Horváth Dezső így és ekképpen állította elénk és állította talpra gondosan kérdezgezett, vizsgált embertársait. Folyamatosan értük, érdekükben vitázva – mindig bőven volt kikkel, túl a szerkesztőségi titkárságon, a helyi figuráktól a Kálvin téri városi pártbizottság meg a Rákóczi téri nagy épület elvtársaiig és tovább, Forráskúton és a Tisza-parton, Ásotthalmon és a Bihari utcában, tanyai udvarok jólismert melegében és dohánybűzös értekezletek politúros asztalainak végtelennek tűnő órái alatt. Életéről és sorsáról, túl a legfőbb “vonalat” jelentő szociográfiai munkásságon, a kitűnő irodalmi riportok sokaságán, legtöbbet, úgy vélem, legnagyobb betegségéhez (ami élete legnagyobb kalandját is jelentette) kapcsolódó, arról (is) tudósító, utolsó Szegeden töltött évemben, 1991-ben megjelent – korábban a lapban folytatásokban is közölt – vékonyka kis kötete mondja el. Már címével is: Klinikai föltámadás. Alkotótereje teljében súlyos agydaganattal kellett megműteni; beszámol mindenről, kik és hogyan látogattuk („rossz hírem van: Dezső sokkal jobban van” – feledhetetlen, ahogyan Nikolényi Pista odalövi a népieschkedő cirádákkal ocsmánykodóknak egyik látogatásunk után). És istenem, mily jellemző: e könyve dedikációjában a „jó szavakat” köszöni meg… És még ezt írja: „Aki föltámadt? Annak új szótárra lenne szüksége, mert hamar észreveszi, agyonkoptatott szavak állnak csak rendelkezésére. Hálával és köszönettel tartozik (…) mindenkinek, aki a kiadós hosszú műtét alatt akár egy cérnaszálat is arrébb mozdított. Talán tudják, mit jelent a cérnaszál, amikor hajszálon múlik, hogy megmarad az ember. Óvatos vagyok, ha meglátok egy villamost, fal mellé húzódom.” Azután, mintegy extra bónuszként, még hozzáfűzi: „A szatymazi emberről anekdoták beszélnek. Magas, mint a templomtorony, erős is, de a szíve elromlott. Bele kellett nyúlni, igazítani kellett benne valamit. Ebben az épületben tették föl őt is a kocsira, mert mindenkinek jár, hogy a nagy útra kocsin tolják (…) Azt mondja a fáma, már a műtőasztalon tesznek-vesznek körülötte, amikor megszólal: – Professzor úr! – Tessék! – Mit üzen Szent Péternek? Leteremtődik a Jóska, de nagyon. Amikor a klinika minden igyekezetét összeszedi, és az operáló orvos minden tapasztalatát előhozza, nem szabad így beszélni. Pedig nincsen ember, akinek a fejében meg ne fordulna: visszajövök-e, ha elindulok?”

Dezső nemcsak visszajött, de bravúros módon itt is maradt. Ennél nincs lényegesebb. Látom az írószövetség szociográfia szakosztályában és 2022 tavaszán a Dugonics temetőben (csak Nikolényi 2014-es húsvéti temetésekor gyűlt össze így a teljes egykori szegedi sajtóélet minden földi halandója), látom a népi írók egymás nyomába hágó nagy nemzedékeinek utódai között, a jelen eszmetársai között, a magyar tanyákról szóló halhatatlan vers- vagy prózasorokat olvasva, a Tisza-parton és a Bihari utcában. És legesleginkább, ha elénk állított Emberről van szó vagy írás, bárhol, bármerre. 

Megjelent a folyóirat 2026.márciusi számában