Kiss Norbert: Szegedi írónak lenni végzet

Beszélgetés Bene Zoltánnal, a Szegedért Alapítvány 2026. évi Gregor-díjasával

Temesi Ferenc írja, hogy „a tehetséget a prózairodalomban a mondatok ritmusából lehet fölismerni, egészen pontosan abból, hogy más a lüktetésük, mint a megszokott. Bene Zoltán mondatai ilyenek: máskor és máshogy veszi a levegőt. Ugyanakkor megvan benne Dugonics alapossága és újító bátorsága, Juhász Gyula bús lázadása, Tömörkény nép- és helyismerete, eltéphetetlen kötődése és kötelességtudata, Móra fékezhetetlen, sajátos humorú mesélőkedve. A jelen és a történelem Bene számára egyaránt hatalmas, szerteágazó mitológia, amiről és amiből mesélni kell, különös tekintettel a korszakhatárokra. Azokra az időszakokra, amikor egy-egy civilizáció elérkezik a véghez, hogy lopakodva, lassú, de könyörtelen folyamatként felváltsa az új. A főhősök változnak, a mellékalakok viszont maradnak, alkalmazkodnak vagy szembeszállnak, előrejutnak vagy elbuknak, túlélnek vagy belehalnak – mert végül is minden az ő bőrükre megy, s a nagy formátumú hősök mellett Bene róluk is mesél, ezzel tudja igazán olvasóihoz karnyújtásnyi közelségbe hozni bármelyik kort az ókortól a jövendőig. Hitelesen. Mert, ahogyan Ilia Mihály írja, »Bene Zoltán többször bizonyította, hogy a történeti anyaggal szabadon gazdálkodik, elevenné tudja tenni alakjait, összekapcsolja a jelennel – hol ironikusan, hol tanulságokkal.« Magyar írónak lenni sors, szegedi írónak lenni végzet. Bene Zoltán magyar és szegedi író, mélyen gyökerezik a szögedi nemzetben, a szögedi nagytájban, a magyar vidékben, az Alföld végtelenjében. De nem csak táplálkozik ebből a világból, hanem felelősséggel és elkötelezettséggel dolgozik is érte, még akkor is, amikor ezzel saját boldogulását nehezíti.” – Bene Zoltánt az idén a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriuma érdemesnek tartotta a Gregor József-díjra. Ebből az alkalomból beszélgettünk.

– Sokszor meséled beszélgetésekben a könyvekkel, az olvasással való megismerkedésed történetét, amelynek lényege, hogy nagyon nehezen tanultál meg olvasni. Azóta szép lassan a történetmesélésé, az írásé lett a főszerep. A történetmesélésről mondod valahol, hogy az embernek alapvető vágya az identitásának megtalálása, melyhez szükségesek a történetek. Az identitásunk voltaképpen a saját történetünk. Novelláidban, de talán főként regényeidben nagyon sokszor korszakhatárokon élő emberekről mesélsz. Általad sok izgalmas korszakhatárt ismerhettünk így meg. Amikor egy ilyen történethez nyúlsz, akkor a saját történeted is keresed? Az, hogy éppen milyen környezetben élsz, hogy kik és mik vesznek körül, meghatározza, hogy éppen milyen korszakról, kikről fogsz mesélni a történeteidben? Keresel általuk választ esetleg a saját kérdéseidre?

– A főszerep azért mindmáig az olvasásé, az az elsődleges életformám. Az identitásomnak is fontos alkotóeleme, nem mellesleg… Ahogyan a történetek. Meggyőződésem, hogy egy korszakhatáron élünk, óhatatlan, hogy érdekelnek a civilizációs határvidékek. Például a civilizációk haláltusája. Egy-egy civilizáció pusztulása azonban általában nem jelent teljes „világvégét”, legalábbis semmiképpen sem abban az értelemben, ahogyan ezt a kifejezést a posztapokaliptikus regények és filmek alapján használjuk. Spenglerrel értek egyet, aki szerint a civilizációknak ugyanúgy életciklusaik vannak, mint az egyes embereknek, idővel „maguktól”, a természetes folyamatok révén is megszűnnek. Ám ahogyan az emberek nagy része sem százévesen hal meg, végelgyengülésben, úgy a civilizációknak is véget vethet valamiféle külső behatás (betegség, invázió, természeti katasztrófa stb.), azonban az általunk ismert történelemben ez a külső behatás (az Özönvíz- és az Atlantisz-legendától eltekintve) egyszer sem volt maga az apokalipszis… Mindenesetre a kérdésedre az a válaszom, hogy igen, a saját kérdéseimre is keresem a választ, amikor írok, bár reménykedem abban, hogy ezek a kérdések nem csak az enyémek, hanem a mikro- és makroközösségem kérdései is.

– Ha már identitás, hát nagyon fontos, hogy veled kapcsolatban gyakran találkozhatunk a szegedi jelzővel és te magad is mindig kiemeled, hangsúlyozod azt, hogy Szegeden élsz….

– Nem vagyok minden fölmenőmet tekintve szegedi, nem vagyok tősgyökeres. Valójában a szélrózsa minden irányából származom. Kecskeméten születtem, bár ezen kívül semmi közöm a városhoz, úgy került a személyimbe Kecskemét, mint Pilátus a Credoba: a szüleim 1973-ban Tiszakécskén tanítottak, Kecskeméten volt a legközelebbi kórház. A család Bene-ága amúgy somogyi, egészen pontosan balatonberényi – érdekesség, hogy az egykori focista, Bene Ferenc nagypapám unokatestvére volt. A szegedi, méghozzá elsősorban felsőtanyai szálat apai nagyanyám családja jelenti. A família egy része a húszas évek földosztásaikor költözött a kiskunsági Jakabszállásra, ahová később nagyapám helyettesítő postamesterként keveredett, s ismerte meg nagymamámat, aminek lányszöktetés lett a vége. Nagyapám a munkája folytán sokfelé elkerült, 1956-ban például Letenyén volt a Forradalmi Tanács elnökhelyettese, le is csukták, egy túlbuzgó párttitkár pedig ezután el akarta venni nagyanyámtól édesapámat, hogy állami gondozásba adva kiemeljék az „ellenforradalmár családból”. Szegedi rokonoknál bújtatták el, s így kisebb-nagyobb megszakításokkal 1957-től itt élt. Édesanyám Borsodból jött a szegedi főiskolára (s ha már érdekességek a rokonságból, hát neki a pingpong-világbajnok Jónyer István az unokatestvére), itt ismerkedtek meg apámmal, majd tanárként először Pest megyébe, majd onnan Tiszakécskére kerültek – így születtem én is, amint említettem, Kecskeméten. Tiszakécskén laktam tízéves koromig. A szüleim 1983-ban kaptak Szegeden munkát, akkor költöztünk ide. Haza. A húgom, Ildi már itt kezdte az iskolát, én az ötödik osztályt, mindketten az 1-es Gyakorlóban, ahol egyébként a szüleink tanítottak. Anyukám engem földrajzból. Sosem feleltem nála, mindig akkor kértek számon, amikor hallgató tartott órát. Meghatározó közeg volt a Gyakorló, nem egy azóta is meghatározó barátságom ott alakult ki. Ahogyan meghatározó közeg volt a gimi, a Tömörkény is. Nagyon szerettem oda járni. A felsőoktatás már egy egészen más tészta ilyen szempontból, de persze sok-sok tekintetben szintén elengedhetetlenül fontos. A szocializációm túlnyomórészt ide, Szegedhez kötődik. Leginkább persze én kötődöm ide. És itt, a szegedi nagytájon él a szűkebb értelemben vett családom, a barátaim jelentős része. Számomra itt a legjobb a levegő zamata, a víz íze, s ha kimegyek biciklizni a város környékére, ellátok a végtelenbe.

– Viszont ez a kötődés nem csak a magánember kötődése, hiszen regényeidben, írásaidban is sokszor találkozunk városunkkal, akár központi helyszínként, akár érintőlegesen. Azt nagyon erősen érzeni a soraidból is, hogy szereted Szegedet, ragaszkodsz hozzá. Azt is megtapasztalja az olvasód, milyen biztonsággal jársz-kelsz az utcáin – gondolok itt arra, hogy ha egy történet valamely korábbi kor Szegedén játszódik, ott is otthon érzed magad, s ezáltal az olvasód is. Ha lehet ilyet kérdezni, ha van erre esetleg válasz, akkor mi lehet ennek a kötődésnek az oka, mi lehet ennek a hátterében?

– Egyrészt nyilván az, hogy avítt ember vagyok. Tartoznom kell valahova. Bár sokat utazom az irodalom miatt, a legjobb mindig hazajönni… A kötődés okát megmondani nem könnyű. A gyerekkor, a fiatalkor biztosan sokat nyom a latba. Mindaz a múlt, ami összegyűlve maga az élet, amiről Babits azt írta, hogy „mi magunk ez vagyunk”. Az emlékek. De önmagukban valószínűleg ezek nem elegendőek. Számos összetevője van még a kötődésnek. Azt hiszem, esetemben a szegedi irodalmi hagyománynak is van szerepe benne, mert a szegediséget számomra Temesi Feri Pora vagy Tömörkény novellái, vagy éppen Petri Csathó Ferenc versei is jelentik, csak hogy néhány példát említsek a számtalanból. Meg Ilia tanár úr e-mailjei, persze, amelyek csodálatosan kapcsolják össze bennem (is) az irodalmat és Szegedet, s nem mellesleg mindig ünneppé varázsolják azt a napot, amelyen érkeznek; nagy megtiszteltetés, hogy rendszeresen.

– Ha visszaemlékszel a történeteidre, itt azokra a történetekre gondolok, amelyek az olvasó számára is történetekké váltak, tehát az írásaidra, akkor melyik nagyobb korszak, történet, korszakhatár az, amelyik a legjobban megragadott téged, amelyik talán a legszemélyesebben érintett meg?

– Mindig az, amelyikkel éppen foglalkoztam. A Hollók gyomra és a Farkascseresznye idején a török hódoltság, az Isten, ítélet írása közben a középkor és a reneszánsz határvidéke, amikor az Igazakkal bíbelődtem, a reformkor előtti évtizedek és az első világháború utáni évek és így tovább. Bár magánemberként kétségkívül a reneszánszon töprengek a legtöbbet, amelyre a közgondolkodás a sötét középkor meghaladásaként tekint, és amely az első lépcső volt a világ deszakralizásálához. Csakhogy a középkor messze nem volt sötét, ezt a toposzt az aufkléristák alkották meg, részeként a Felvilágosodás programjának, hiszen úgy gondolták és azt ígérték, valamihez képest − szellemi értelemben − világosabb lesz a világban általuk. Egészen pontosan a középkornak a „vallás mákonyával” és az egyház dogmatizmusával átitatott sötétségéhez képest ígértek (fel)világosodást. Csakhogy, hangsúlyozom ismét, a középkor messze nem olyan sötét, ahogyan az a XVII–XVIII. század óta beleivódott a köztudatba. Ráadásul azóta megtapasztalhattuk, hogy számtalan szellemi áramlat torkollott és torkollik dogmatizmusba (nem kivétel ez alól maga a felvilágosodás sem). Természetesen van árny- (ha úgy tetszik: sötét) oldala a középkornak is, de semmivel sem több, mint bármely más érának az emberiség történelmében. Igazság szerint leginkább a marketingje rosszabb minden egyéb korszaknál − s ennek oka elsősorban az, hogy az aufklérizmus nagyon komoly, máig ható lejárató kampányt folytatott ellene. És ne gondold, hogy most a Felvilágosodás ellen agitálok! Dehogy. Nem kérdés, hogy rengeteg jó dolgot köszönhetünk az aufkléristáknak. Egyszersmind legalább annyit veszítettünk a vámon, amennyit nyertünk a réven. A történelemben ritkán vannak úgynevezett win-win szituációk…

– Az írás, az írói munka, a szerkesztői feladatok mellett a tudományos pályán is ismert a neved. A filozófiával mélyebben is ismerkedtél, történeteidben is sokszor nagyon mély gondolatok jelennek meg, melyek önkéntelenül arra sarkallnak, hogy az olvasó átgondolja az adott történetben felvetődő kérdést. Az író, ha nem is foglal állást egy-egy kérdésben, de tud tanítani? Vagy számodra az írás nyújt lehetőséget, hogy taníts? Vagy egyáltalán cél, hogy taníts a történetek által?

– Nem, ez nem célom. Szerintem az irodalomnak eleve nem célja, hogy tanítson. Amikor mégis direkt módon azt műveli, abban általában nincs sok köszönet. Az más kérdés, hogy a jó irodalomból akár még tanulni is lehet. A filozófia, ha nem is minden esetben konkrétan tanításra, de mindenképpen világmagyarázatra törekszik, amiben persze hasonlít az irodalomra – nem véletlen, hogy (például) a magyar filozófia kezdeteit többnyire irodalmi művekben találjuk meg. Azonban egészen más a filozófia világmagyarázata, mint az irodalomé. Az irodalom egy ősi nyelven, a szimbólumok, a mítoszok nyelvén szól, sőt, ahogyan Ottlik vallotta, a nyelvet mintegy a nyelv ellenében használja, amikor is nyelven túli tartalmakat próbál a nyelv segítségével kifejezni. A filozófia tudományként tekint önmagára, az irodalom, mármint a primér irodalom – tehát nem az irodalomról szóló irodalom, azaz az irodalomtörténet és -elmélet! – művészetként. Belőlem sok-sok egyéb fogyatékosságom mellett azért nem lenne jó filozófiatörténész, mert nem tudom olyan módon megragadni a világot, ahogyan azt a tudományos elvárásrendszer szerint kell, mert én autentikusan csak a szépirodalom felől tudok a világhoz közelíteni. Vannak kisebb-nagyobb írásaim, esszék, tanulmányok, amelyekben úgy-ahogy megfelelek a tudománynak, de ez nem az én utam. Amikor a filozófia doktori iskolát végeztem, akkor sem az a cél lebegett a szemem előtt, hogy filozófus vagy filozófiatörténész legyek. Viszont nagyon érdekelt és most is nagyon érdekel a bölcselet. És bár eredetileg meg akartam írni a doktori disszertációmat, erről már letettem, mert képtelen vagyok párhuzamosan hosszú, elmélyült tudományos munkát és szépirodalmi munkát végezni. Ahhoz, hogy megírjam a disszertációt, legalább úgy háromnegyed évre föl kellene függesztenem az irodalmat. Az írás és az olvasás oldalán egyaránt. Ez nekem nem éri meg. Szóval maradok disszertáció nélküli, abszolutóriummal és doktori szigorlattal rendelkező bölcseletkedvelő…

– Ugyanakkor mégis csak van közöd az oktatáshoz, hiszen tanítasz, mentorálsz…

– Így igaz, viszont ezeket semmiképpen sem közvetlenül, direkte a szépirodalmi írásaimon keresztül teszem. Bevallom azt is, hogy nem vagyok pedagógus. Könyvtáros, művelődésszervező, média, andragógia diplomáim vannak, hallgattam, műveltem történelmet, irodalmat, filozófiát, de tanári végzettségem nincs. Holott sok minden predesztinált volna a tanárságra, a szüleim példája leginkább, hiszen mindketten hosszú és szép pedagógusi pályát futottak be, édesanyám oroszlánrészt a közoktatásban, édesapám a felsőoktatásban is. Mielőtt a bolognai folyamat megette a szegedi tanárképző főiskola képzéseinek egy részét, ő volt az utolsó magyar tanszékvezető. A filozófia iránti érdeklődésemet, az irodalomszeretethez hasonlóan tőle örökölhettem, hiszen irodalomtörténészként, kutatóként leginkább Madáchcsal foglalkozott. Középiskolás korától gyakorlatilag a haláláig nem nagyon telt el napja Madách nélkül.

– Madách számodra is fontos, te is sokat foglalkozol vele…

– Kicsit az örökségem részeként is, igen. Apu vitt a Madách Társaságba bő húsz éve, aztán úgy alakult, hogy később én lettem az elnöke. Az utóbbi időben ez a „Madáchcsal való foglalkozás” esetemben leginkább a Társasággal való foglalkozást jelenti: szervezést, pályázatok írását és megvalósítását, ilyesmiket.

– Azért a felsőoktatásban is tevékenykedsz…

– Igen, a Károli Gáspár Református Egyetem kreatív írás minorján szerkesztői alapismereteket tanítok, valamint a Mathias Corvinus Collegium szegedi Egyetemi Programjában íráskészséget. Jelenleg ennyi közöm van a felsőoktatáshoz. Emellett részt veszek az MCC Középiskolás Programjában több módon: részben workshopokat tartok Kárpát-medence-szerte, részben pedig a Középisoklás Program emelt szintjének számító FAKT-ban egyfelől mentorként, másfelől a művészeti modul kreatív írás műhelyének vezetőjeként. Nagyon szeretek ezekkel a fiatalokkal dolgozni. Érzékeny, nagyon okos, tehetséges tizenévesek, a világ sokkal szebb és jobb helynek tűnik, amikor velük beszélgetek. És ezen a ponton muszáj megjegyeznem, hogy az MCC kapcsán sok negatív, átpolitizált és torz vélemény olvasható, hallható, miközben személyes tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy ezekből – legalábbis azokban a programokban, amelyekben részt veszek – semmi sem igaz. Nekem soha, senki nem írta elő, hogy miről beszélhetek és miről nem, kiről mit mondhatok, mely szerzőket dicsérhetem és melyeket nem, semmiféle ideológia követését vagy tagadását nem várja el tőlem a szervezet. Ezzel szemben rendkívül komoly tehetséggondozás folyik az MCC-ben, olyan lehetőségeket kapnak a gyerekek, amelyek irigylésre méltóak.

– A rendhagyó irodalomórákat se felejtsük ki, ha az oktatáshoz fűződő viszonyodról beszélünk!

– Igen, viszonylag sokszor tartok rendhagyó órákat a közoktatásban, országszerte. Ezeknek nagyrészt az olvasás népszerűsítése a célja, az olvasás szintjeiről, módjairól, értelméről, a benne rejlő lehetőségekről beszélgetek a diákokkal.

– Az oktatási tevékenység és az, hogy a tudományba is belekóstoltál, a szerkesztői munkádban segítség?

– Mindenféleképpen. Szépirodalmi szerkesztőként is (hiszen az Irodalmi Jelen prózaszerkesztőjeként is dolgozom), de főleg a Szeged folyóirat esetében, hiszen egy kulturális és helytörténeti lap egészen másképpen működik, mint egy irodalmi. Ráadásul a Szeged sok tekintetben kuriózum: a helyhez kötött érdeklődése, Szeged-fókusza mellett abban is egyedi, hogy egy tudományos ismeretterjesztő folyóirat és egy magazin hibridje. És reményeim szerint ettől csak izgalmasabbá válik…

– Nem nagyon unatkozol. Meglehetősen sokat szerepelsz rendezvényeken is.

– Az irodalom ugyan, azt hiszem, leginkább magánügy, de tény, hogy van létjogosultsága annak, ha kilép a könyvek, folyóiratok lapjai közül. Ha nem zárkózik elefántcsonttoronyba. Sok hozadéka van az irodalmi rendezvényeknek, maga az irodalom is, a szerző is, az olvasó is meríthet belőlük többletet. Az Areión Egyesület, amellyel 2011-ben könyvkiadásba is fogtunk, s főként helytörténeti és egyéb helyi jelentőségű könyveket jelentetünk meg, számos rendezvényt szervez immár tizennyolcadik éve. 2023 óta tart például a Rock Klubbal közös Szó-Szín-Pódium című beszélgetéssorozatunk lenn, a klubban, amelyen számos írót, költőt láttunk már vendégül, többnyire rögzítettük is az esteket, visszanézhetők online felületeken. Ez a kezdeményezés egyrészt megmutatja, hogy egy zenei klubnak nem kell csak zenében gondolkodnia, másrészt arcot ad az irodalomnak, a szerzői nevekhez alakot, hangot, habitust társít. És ezt teszik a hagyományosabb helyszíneken, könyvtárakban, kávéházakban tartott irodalmi események is. Bő húsz évig dolgoztam a közgyűjteményi, közművelődési szcénában könyvtárosként, művelődésszervezőként, talán emiatt is tartom fontosnak a rendezvényeket.  

– Az olvasás sokaknak hobbi, számodra, ahogy említetted most is, életforma, ami nélkül elképzelhetetlennek tartod az életet. Azt is lehet tudni, hogy azért van hobbid is. Például a futás. A rengeteg munka, az olvasás, az írás, a mentorálás, a tanítás, a szerkesztés és a sort nagyon sokáig folytathatnánk, szóval mindezek mellett jut időd a pihenésre, a kikapcsolódásra, a sportra, a futásra?

– Kell legyen. A hosszútávfutás kitartás nélkül nem megy, ahogyan a prózaírás sem. És amiképpen írás közben az ember kiesik a világból és az időből, úgy futás közben is. Vagy ott van a csapatban futás, az ultra versenyek – nem titok, ezeken mi ketten együtt szoktunk indulni, egy csapatban –, hát, az egy külön csoda, mert a magányos tevékenységből közösségi élményt formál. Nekem a futás ma már kell ahhoz, hogy dolgozni tudjak, ha messze nem is olyan mértékben, ahogyan például a beszélgetések vagy éppen a közös programok a kedvesemmel, a barátokkal, a családdal – de kell.

– Büszke tulajdonosa lehetsz számos díjnak, kitüntetésnek, ösztöndíjnak. Többször részesültél a Nemzeti Kulturális Alap vagy éppen Szeged Város alkotói támogatásában, voltál három évig a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, jelenleg Térey-ösztöndíjas vagy, megkaptad a Fehér Klára-díj mellett az Irodalmi Jelen prózadíját és a Tokaji Írótábor nagydíját is, de a József Attila-díjat is kiérdemelted. Most a Szegedért Alapítvány díjazottja lettél. Milyen érzés, mit ad számodra a Gregor József-díj?

– Sokat jelent. Már csak azért is, mert a lokalitás számomra sokkal fontosabb a globalitásnál. A lokálisban úgy tud megjelenni a globális, hogy mindkettő fölismerhető marad, ezzel szemben a globálisban úgy oldódik föl a lokális, ahogyan a festékek a vízben: a víz is a fölismerhetetlenségig megváltozik, de a festékeket sem lehet többé elkülöníteni egymástól… Egy szó mint száz, számomra ez egy rendkívül fontos elismerés, különleges, kivételes pillanat.

Megjelent a folyóirat 2026. márciusi számában