Képiró Ágnes „Kimondtuk a kimondhatatlant”

Beszélgetés Kiss Tamással, az 1956. október 16-án Szegeden alakult MEFESZ egyik vezéralakjával[1]

Kiss Tamás 1934-ben született Tapolcán. 1954-ben kezdte meg a tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán, majd 1956-ban átjelentkezett az Állam- és Jogtudományi Karra. Az 1956. október 16-i MEFESZ-gyűlés elnöke volt, részt vett a forradalom budapesti, majd a szabadságharc szegedi eseményeiben. 1973 óta Balassagyarmaton él, a szegedi 1956-os emlékünnepségeknek azonban rendszeres díszvendége. 56-os szerepvállalásáért több kitüntetést kapott: 1956-os emlékérem (1990), Maléter Pál emlékérem (1998), Nagy Imre Érdemrend (2003), Tőkés László díj, Balatonederics Díszpolgára (2006), Szeged város Pro Urbe díja (2013) vagy a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje (2011) és a Balassagyarmatért emlékérem (2014). 2002-ben a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnökévé választották. Küldetése az 56-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése, közvetítése a fiatal generációk felé.

− Az 56-os forradalom kirobbanásának közvetlen előzménye a szegedi MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) megalakulása volt. Néhány nappal a szervezet létrejöttét megelőzően eljutott Önhöz és Lejtényi Andráshoz egy Budapestről érkező felhívás. Mit tartalmazott ez a dokumentum, hogyan került Önökhöz?

− 1956. október 10-én Lejtényi Andrishoz és hozzám került egy olyan, Pestről érkező felhívás, hogy követeljük az orosz nyelv fakultatív oktatását. Tanulmányi probléma volt, hogy senki nem szerette az orosz nyelvet kötelező jelleggel tanulni, és amennyiben egyetértünk vele, szólt ez a bizonyos felhívás, akkor majd valamikor október végén ne menjünk be az orosz órákra. A felhívással egyetértettünk és megfogalmazódott bennünk egy diák érdekvédelmi szervezet megalakításának gondolata. Ugyan létezett akkor már politikai diákszervezet, a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), amit a párt irányított, annak mindenki kötelezően tagja volt, de ez nyilván nem elégített ki bennünket ebben a vonatkozásban. És mikor ez az ötletünk, hogy ha mást is akarunk követelni, akkor egy szervezetet kellene létrehozni, mert csak úgy kiállni, vagy a lépcsőre leülni és nem bemenni az órákra nem egy célravezető módszer, meglepetésünkre minden hallgató, akivel folyosón, kollégiumban találkozáskor, a presszóban erről beszélgettünk, lelkesen kezdeményezésünket. Ez a nyüzsgés, ami 10-én elindult, a besúgóhálózat éber őrein keresztül napokon belül az egyetemi párt- és DISZ-vezetőség tudomására jutott, és ők hívtak össze egy diákgyűlést október 16-án délutánra. Maga az október 10-i dokumentum valahonnan budapesti bölcsészkari hallgatóktól érkezett hozzánk, azóta sem sikerült kideríteni, hogy pontosan honnan. Nagy valószínűséggel egy nagyon kis létszámú csoport, két-három ember ötlete lehetett, akik egyáltalán ezt papírra vetették, mert az a kérdés, hogy az orosz nyelvet fakultatívan oktassák, benne volt a levegőben, de felhívás formájában nyilván senki más nem merte megcsinálni. Ahhoz is bátorság kellett, hogy valaki egyáltalán elküldje 8-10 helyre. Biztos, hogy máshova is került ilyen papír, mert ez egy indigóval sokszorosított példány volt.

− Ön az ötvenes évek elején fejezte be középiskolai tanulmányait és egyetemista lett Szegeden. Annak az időszaknak a kemény diktatúrája és a Sztálin halála utáni enyhülési időszak mennyire éreztette hatását az oktatásban, illetve a diákság mindennapi társalgásaiban, cselekedeteiben?

− Az ötvenes évek első felében Magyarországon olyan kemény diktatúra volt, hogy pisszenni nem mert senki sem. Sztálin halála után, az 1953 utáni időszakban, elsősorban 1954-55-ben fokozatosan kezdtek az emberek beszélgetni politikai kérdésekről. Már csak a mi akkori fő oktatáspolitikai problémánkat tekintve: az orosz nyelv kötelező oktatásában benne van a politika, mert ez az orosz sovinizmus terméke, egyáltalán ahhoz is bátorság kellett, hogy valaki leírja papírra azt, hogy van az orosz sovinizmus, létezik a Szovjetuniónak egy ilyen elnyomó tulajdonsága. A változások folyamatában 1956 tavasza volt az. az SZKP XX. Kongresszusa után, amikor azt nem mondhatjuk, hogy szabad légkör volt, de már meg lehetett jegyezni, hogy talán ezt nem kellene csinálni. Nyilván ezen bátorodott fel mindenki, s már azt is lehetett kérni, hogy az orosz nyelvet oktassák fakultatívan. Az egyetemi és főiskolai hallgatóság 56-ig kerülte, legfeljebb titokban, nagyon halkan beszélgetett az évfolyamtársával, a barátjával nem tanulmányi kérdésekről. Az ember a saját véleményét nem merte még otthon sem elmondani, mert a szülők rögtön lehurrogták, hogy ezzel te ne foglalkozz és te csak tanuljál. Huszonéves korban az egyetemen is az ember azt tapasztalta, hogy legfeljebb az időjárásról, a nőkről, a tanulásról, a szabadidő eltöltéséről lehet szó, de másról nem. Tehát senki nem mert beszélni, talán így fogalmazhatok a legrövidebben.

− Az október 10-én érkezett felhívást követően hogyan vezettek el a folyamatok a szegedi szikra, a MEFESZ létrejöttéig?

− Az orosz nyelv fakultatív oktatását követelő felhívást legépeltük Lejtényivel, és mi is elkezdtük terjeszteni Szegeden. Akkor ugrott be az a gondolat, hogy az érdekvédelemnek nem megoldása az, hogy én sztrájkolok, vagy nem megyek be az órákra, most akár az orosz órára, akár a marxizmus-leninizmus órára, mert ez nem célravezető; hanem alakítsunk egy diákvédelmi szervezetet, mert akkor erősebbek vagyunk, akkor talán el tudjuk érni a céljainkat. Két hallgatótársammal, Lejtényi Andrással és a Tóth Imrével baráti viszonyban voltam akkor már másfél-két éve, és amikor mi oda elmentünk hárman, akik a főkolomposok voltunk, akkor kiderült, hogy az egyetemi DISZ- és pártvezetők nincsenek ott a kezdési időpontban, mert még egyeztettek, hogy hogyan lehetne lecsendesíteni azt a mozgolódást, ami az előző két-három napban történt az egyetemi folyosókon, menzákon, utcákon. Távollétüket kihasználva mi egyszerűen fogtuk magunkat és kiálltunk a hallgatóság elé. Én lecsendesítettem a zsúfolásig megtelt teremben a hallgatókat, és elmondtuk, hogy mi vagyunk azok, akiknek az az ötlete támad, hogy alakítsunk egyetemista szervezetet és néhány hozzászólás után ezt egyhangúan mindenki megszavazta és megalakultunk, hozzátéve azt, hogy négy nap múlva tartunk egy újabb gyűlést, addigra elkészítjük a MEFESZ szervezeti szabályzatát, amit majd részletesen megtárgyalunk. Sokkal egyszerűbb volt nekünk ott szervezni ezt a diákérdekvédelmi szervezetet, az Auditorium Maximumban összegyűlt 2-300 diákhoz egyidejűleg szólva, mintha egyenként mindenkit megkeresünk és megkérdezzük, hogy mit szól hozzá. És amikor arra került a sor, hogy na most akkor mit tűzzünk a zászlónkra? Nyilván az orosz nyelv fakultatív oktatásával kezdtük, de a hallgatók adták a további ötleteket, javaslatokat, politikai követeléseket is: szabad választásokat, a szabad sajtót és a szovjet csapatok kivonását követelve. Ezt követően külön megszavaztattam a társasággal, hogy a MEFESZ foglalkozzon a politikai követelésekkel is. Ezt a jelen lévők háromnegyed része elfogadta, így természetes dolog volt, hogy mikor aztán az egész alakuló gyűlést befejeztük, eldöntöttük azt is, hogy választással hozunk létre egy 18 tagú vezetőséget. A megalakulást követő napokban, október 17-18-án egyrészt előkészítettük a szervezeti szabályzatot, másrészt pedig azokat a politikai követeléseket, amelyeket az október 20-ai gyűlésen terjesztettem fel. Ezek még ott kiegészültek hozzászólásokkal, újabb javaslatokkal, és így jött létre az október 20-ai szegedi MEFESZ nagygyűlésen elfogadott végleges tanulmányi-szociális, illetőleg politikai program, amit aztán elvittünk 21-22-én az ország többi egyetemi központjába.

− A 21-22-i országjárásuk hogyan zajlott, hogyan tudták fölvenni a kapcsolatot, miként fogadták Önöket a többi egyetem hallgatói, oktatói, vezetői? Mit reagált a hatalom?

− A nagy dolgokhoz is mindig kell valami kis apróság, valami szerencsés véletlen, mint például a 16-ai szegedi gyűléshez, mert ha időben ott vannak az egyetemi párt- és DISZ-vezetők, akkor ők ülnek a katedrához, mi legföljebb az egyetemi hallgatók közé a padokba tudunk beülni és hozzászólhatunk az elhangzottakhoz, ha akarunk. Nos, ugyanez játszott közre abban, hogy miután a pártközpont elrendelte az egyetemi párt- és DISZ-vezetőknek a diákgyűlések megtartását azzal a céllal, hogy leszereljék az ifjúság mozgolódását, egy kész helyzetet teremtettek, csak el kellett menni a küldötteinknek a nagygyűlésekre és szólni kellett, hogy jött Szegedről egy küldött, aki szeretné elmondani, hogy mi történt Szegeden, és a követ egyszerre tudott szólni több száz emberhez. Ha nem szervezi meg a párt és a kormány ezeket a 22-i diákgyűléseket, akkor sokkal nehezebb helyzetben lettek volna küldötteink, így Lejtényi is, akivel együtt Pesten jártunk a Műegyetemen, illetve Gödöllőn az agráron. A küldötteink hatására az egyes egyetemeken tovább radikalizálódott az egyetemi ifjúság hangulata, az országban szinte mindenütt csatlakoztak a MEFESZ-hez, és ők is megfogalmazták a szegedihez hasonló politikai követeléseket is, nemcsak a tanulmányaikat. Nem telt bele félóra, amikor felvetődtek elsősorban nem bennünket, egyetemistákat érintő politikai problémák is: az orosz csapatok kivonulásától kezdve a bérfeszültségek feloldásáig, a TSZ-szervezési problémáknak a megoldása, és így tovább. Ezeknek a nagy része nem jellegzetesen egy huszonéves fiatalnak a problémája, hanem a szüleiké. Véleményem szerint ennek nagyon egyszerű oka van: az akkori 20-24 éves egyetemisták még a háború előtti korszakban élték a gyerekkorukat, végezték általános iskolai tanulmányaikat, sőt volt aki gimnáziumba is már a háború előtt kezdett el járni, majd megélte a II. világháborút, és ezt követően tapasztalta meg azt a kemény kommunista diktatúrát, amit Rákosi-korszaknak nevezünk. Tehát az addigi élettörténetük szinte kikövetelte azt, hogy ez az egyetemi ifjúság ne csak a saját problémáival foglalkozzon.

− Budapesten tartózkodott a forradalom kitörésének napján. Milyen eseményeken vett részt és meddig maradt a fővárosban?

− Az október 23-i felvonulás nagy részén jelen voltam, végig a tömeggel együtt mentem a Bem térre, majd a Parlamentbe és a rádió épületéhez. A Sztálin szobor ledöntésénél nem voltam jelen. A rádiónál ott voltam éjfél után egy óráig, kettőig. A közelben egy diákszálláson húztuk meg magunkat Tóth Imrével, mert addigra már följött ő is Budapestre az én hívásomra: 23-án utazott fel, a tüntetésen már vele voltam együtt, nem Lejtényivel. Amikor október 27-én megszervezték Budapesten az egyetemi nemzetőrséget, két napig én Budapesten voltam az egyetemi nemzetőrség tagja és láttam el fegyveres szolgálatot. 30-án leadtuk a fegyvert és a karszalagot, és bejelentkeztünk a Lazur Barna által szervezett szegedi az egyetemi nemzetőr zászlóaljba és kimentünk az öthalmi laktanyába őrzési feladatokat ellátni.

− Mi lett a sorsa Lejtényi Andrásnak?

− Annyit tudtam meg róla egy közös ismerősünk révén még 56 október végén, november elején, hogy disszidált, aztán évtizedekig semmit nem hallottam felőle. Évtizedekig nem kerestük egymást, majd a 90-es évektől módszeresen próbáltam kideríteni, hogy mi van vele, hol van, mint van. Nagyon nehezen találtam a nyomára, mert én azt a módszert választottam, hogy összejöttem nagyon sok olyan 56-ban fiatallal, akik egyetemistaként hagyták el az országot és a 90-es években rendszeresen vagy hazajöttek, vagy hazatelepültek. Tőlük kérdezgettem, hogy Lejtényi neve nem ismerős-e? Egy ilyen ismeretség révén sikerült megtalálnom és felhívni telefonon Kanadában. Személyesen nem találkoztunk, mert szóba került, hogy eljön haza, de nagyon beteg volt akkor már a szíve és nem vállalkozott az útra, én is egy kicsit ódzkodtam. Ugyan tervbe volt véve, hogy majd valamikor, az egyik évben kimegyek hozzá Montreálba, de közben meghalt. Két-három éven keresztül tudtunk rendszeresen telefonon beszélni, sok mindent átbeszéltünk, megbeszéltünk, a könyvemet kiküldtem neki magyarul, angolul, szóval volt kapcsolat köztünk, de személyesen én sem nagyon vállalkoztam, hogy kimenjek, ő pedig a betegsége miatt nem tudott jönni. Aztán a halála után meghívtuk a feleségét és a gyermekeit, ők eljöttek először Szegedre. A legkisebbikkel, az egyetlen lányával most már 10 éve rendszeres kapcsolatban vagyok, mert ő Berlinben él, és azzal keresett meg, hogy meséljek az apjáról. Azóta barátság szövődött kettőnk között, aki egyébként időközben nagyjából megtanult magyarul és megszerezte a magyar állampolgárságot is. Nagyon lelkes magyar és 56-os lett.

− Ön nem akart Nyugatra menekülni?

− Megfordult bennem, hogy elhagyom az országot, el is mentem egy darabig, de meggondoltam magamat és visszajöttem. Noha az ember tudta, hogy következmények nélkül ezt nem fogja megúszni.

− Mint az események hajdani aktív résztvevője, hogyan tekint vissza 56-ra több mint 60 év távlatából?

− Részint úgy, mint történelem. Én tudom magamról, hogy huszonéves koromban mondjuk a 80-90 évvel azelőtt történt 19. századi Kiegyezés nagyon távol állt tőlem. De az, hogy 56-ról október 23-a kapcsán nagyon is sokat kell beszélni és meg kell ismertetni az emberekkel, azt az teszi szükségessé, hogy 56 után 35 éven keresztül hazugságokat hoztak 56-ról, amit az emberek vagy elhittek, vagy nem hittek el.  Az elmúlt 25 évben nem tárták fel olyan mélységben ezt a dolgot, például nagyon keveset foglalkoznak a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok jelentős szerepével. Meg tudták volna fordítani, hogy az emberek úgy viszonyuljanak 56 forradalmához érzelmileg, mint mondjuk az 1848-as forradalomhoz, mert akkor mindenki lelkes volt, de ezt a lelkesedést én még nem érzem a magyar társadalomban és közbeszédben, csak néhány kivételesben és a mi korosztályunkban, addig természetesen szeretnénk megőrizni 56 szellemét.

− Évek óta vesz részt megemlékezéseken és szakmai konferenciákon. Milyen változásokat, vagy esetleg új eredményeket tapasztal 56 kutatása, feltárása kapcsán?

− Ebben nem tudok konkrét választ adni. Kétségtelenül az elmúlt 25 évben, amióta 56-tal lehet foglalkozni nyilvánosan, akár ünnepségen, akár konferencián – ezeken általában ott vagyok, nem vagyok ugyan történész, de érdekel a téma. Én azt gondolom, hogy új dolgokat mindig lehet találni levéltárakban, személyes visszaemlékezésekben, és így tovább, de lényegében nem változik meg 56 története, csak a megítélése. Mert azért azt látni kell, hogy itt az elmúlt 25 évben 56-tal kapcsolatosan a közbeszéd és ennek megfelelően az ünnepi beszédek egy kicsit helytelen hangsúlyra kerültek. Arra gondolok, hogy október 23-án nemcsak arról szól az ünnepi beszéd, hogy milyen lelkesedés volt és milyen eredményei voltak 56-os forradalomnak, hanem a megtorlásról is. És ez nekem mindig fáj, amikor 23-át összehozzák a megtorlással, mintha március 15-én az aradi vértanúkról beszélnénk.

− Ma fejjel gondolkodva, ha visszatérhetne 1956-ba, mindent ugyanúgy cselekedne, ahogy akkor, vagy esetleg másként alakítaná a dolgait?

− Én azt gondolom, hogy 22 évesen az ember megtesz olyanokat, amiket mi megtettünk. Mai fejjel biztos, hogy nem, mert az ember ebben a korban már racionálisabban gondolkozik, hogy volt-e egyáltalán reális esélye annak, amiért küzdöttünk, de ugyanakkor azt mondom, hogy ugyan nem tűnt reálisnak felnőtt fejjel az október 16-ai, 20-ai, 23-ai és a forradalom alatti harc azzal a nagy birodalommal, de az eredménye mégiscsak megvan. Ha most belegondolunk és visszamenőleg értékeljük a dolgokat, akkor azt látjuk, hogy attól kezdve szűnt meg a Szovjetuniónak az a lehetősége, hogy megtartsa az elfoglalt országokat, sőt esetleg tovább menjen még Nyugat felé. Tudom, hogy a történelemben nincsen ha, de ha és amennyiben nincs az 56-os forradalom, ami kinyitotta a Nyugat szemét, egészen más lenne Közép-Európa képe ma, 2017-ben. Ahogy a szegedi MEFESZ emlékművön lévő felírás fogalmaz: mi, Szegediek, megtettük az első lépést. Kimondtuk a kimondhatatlant. Tulajdonképpen ez történt.

Megjelent a folyóirat 2017. októberi számában

JEGYZETEK

[1] Az interjú hanganyagát 2017. szeptember 26-án rögzítette Képiró Ágnes, de felhasznált benne két korábbi, a MEFESZ hatvanadik évfordulójára készített rövidebb hanganyagot, amelyeket Boros Tamás 2016. július 18-án és Képiró Ágnes 2016. október 13-án vett fel.