Képiró Ágnes: Az írott vonal mestere

Kass János irodalmi munkásságáról

Különös jelentőséget tulajdonítanak Kass János irodalmi munkásságának azok a néhai barátai, kortársai, akik íróként, költőként, szerkesztőként ápoltak kapcsolatot a grafikusművésszel, ugyanis Kass nem csak a rajzolt vonalaknak, hanem a szavaknak is mestere volt. Kiállítás-megnyitói – nem egy közülük éppen a szegedi Kass Galériában hangzott el, majd később a Tiszatájban vagy az Alföldben is megjelent − valójában miniesszék a kiállítóművészek tevékenységéről, a grafika szerepéről, a könyvművészetről és könyvművészekről. Számos alkalommal köszöntötte szövegeiben írói pályán tevékenykedő barátait is, többek között Juhász Ferencet és Határ Győzőt. Több írásában is vallott a könyvillusztrációról, szólt a szülővárosáról, Szegedről.  Az alábbiakban a Kass-szövegek általános jellemzőinek ismertetését követően kilenc, különböző korszakokban és más-más szerzői szándék által született Kass-szöveg bemutatásával törekszem egy összegzést tárni az olvasó elé, szemléltetve a 90 éve Szegeden született grafikusművész alkotói tevékenységének egy talán kevésbé közismert szegmensét.

A Gál József által szerkesztett kétkötetes bibliográfia – Kass János különféle területeken alkotott műveinek tételes jegyzéke – összesen 180 írást jegyez, melyeknek tíz-tizenöt százalékát érdemes személyes forrásként elemezni.[1] Első írása 1968-ban jelent meg. Jellemző volt Kass alkalmazott művészi attitűdjére, hogy írásait is megbízásra készítette: túl az esztétikai igényeken, már az írásművek születése előtt predesztinált helye volt a nyilvánosság több színterén: kiállítási megnyitón, majd annak katalógusában, valamelyik neves irodalmi folyóiratban, születésnapi köszöntő kötetben; vagy egy barát levelesládájában. Az esszéket nem feltétlenül látta el a szerző eredeti formájukban címekkel, viszont megjelenési formájában mind rendelkezik címmel, gyakran előfordul, hogy egy írás vezérgondolatait az eredetitől eltérő terjedelemben és némi tartalmi módosításban a különböző megjelenési helyeken más-más címmel publikálja – olykor a szerkesztői szándéknak alárendelve.

Kass írásainak terjedelme általában nem haladja meg a négy-öt oldalt: esszéisztikus igénnyel készült, könnyed olvasmányok. Talán nem tudatos szerkesztés, az elme akaratlan velejárója valamennyi írásműben az a lendületes vonalvezetés, amely Kasst képzőművészként olyannyira jellemezte: az első gondolattól az utolsóig, a felülethez szorosan tapadva vezeti gondolatainak virtuóz vonalát, s világosan követhető gondolatmenete feszesen a „laphoz tapadva” halad az utolsó pontig. Jellemzően írásait is, mint szabadkézzel készült grafikáit, eredetileg tussal írta hófehér lapra – kalligrafikus igénnyel. Vázolt gondolatainak nem csupán külleméből, hanem szerkezetéből-tartalmából is kitapintható az az elementáris önkifejeződés, melyet egyéb alkotásai is tükröznek. Gondolatai általában egy fontos jelenség köré tapadnak, amely a lejegyzés időszakában különösen foglalkoztatta az alkotót, s olykor szokatlan képzettársítások szövik át monológjait.

Szövegeinek szerkesztésmódja monologikus jegyeket mutat, párbeszédes felidézéseket nem alkalmaz. Mivel írásainak egy része beszédek alapján készült, az élőszavas, ugyanakkor szabatos mondat- és szövegszerkesztés figyelhető meg az esszékben. Bár kérdést csak ritkán tesz fel, írásaiban egyértelműsíti olvasóiban, hogy papírra vetített belső monológjai válaszra, továbbgondolásra, esetleges fiktív párbeszédekre várnak. Címadásai gyakran félrevezetőek, a helyi témát gyakran országosra, globálisra növeli, az indító gondolatok fő sodrásából esetenként kibont egy mellékágat, majd ezt emeli a főtéma helyére. Gyakran apellál szimbólumokkal, motívumismétlésekkel.

Kass János memoár-jellegű írásai tematikailag három csoportra oszthatóak: a korai gyermek- vagy ifjúkori emlékekből indítva építi fel én-emlékeiben pályájának alakulását, gyakran epizodisztikusan, családját és személyét megrázkódtatásként ért nagy történelmi sorsfordulók köré csoportosítva. Kiemelkedik az én-emlékek sorából a címadó idézet lábjegyzetében már röviden ismertetett, s az alábbiakban bővebb idézésre kerülő Pályám emlékezete – Íme, itt az idő, rám került a sor, valamint a II. világháború személyes emlékeit felvonultató Ötvenegy év című levél-esszéje.

A második és harmadik emlékcsoportba tartozó írások kevésbé autonoetikusak, az „én” háttérbe szorulása helyett a kollektív és kulturális emlékezet uralja Kass társadalmi környezetéről és a művésztársadalom feladatvállalásai kapcsán írt munkáit. Az előbbiben megélt emlékei, nagy találkozásai alapján figyelmeztet a „teljes polgári lét felborulására”, felsorolva azokat a jelenségeket, melyek a II. világháború utáni kényszer-szovjetizált, átpolitizált rendszerben elriasztották a társadalom tagjait a polgárság alkotta „természetes magatartásformáktól”. Kollektív típusú emlékezeteiben gyakori a számvetés, melyet inkább saját a korának, társadalmi csoportjának, mintsem önmagának céloz – „kívülállóként” hívja fel például az olvasók figyelmét egy késői esszéjében, a Napfogyatkozásban az összetartás, közösségi lét hiányára, melyet személyesen tapasztalt ifjúkora polgári miliőjében. A „botrányos” XX. századból kivezető utak egyikeként a művészetet jelöli meg. [2]

A tematikai csoportosítás harmadik nagyobb egységében, a művésztársadalom feladatait kifejtő írásaiban a művész-értelmiség közösségformáló szerepvállalásra szólít fel, szintén életútjából kiemelt példákon át. Az utóbbi két csoport nem csupán kollektív emlékezet jellegében, hanem üzeneteiben sem válik el teljesen egymástól, mivel a művész-értelmiségi kiemelt feladatának tekinti a II. világháború után is a polgári eszmék ápolását, terjesztését, valamint a polgárság háború előtti – vagy még az ötvenes évek elején is létezett – nyilvánossági tereinek újraszervezésére, az információk átadása és eszmecserék fórumlehetőségeire szólít fel. Külön csoportba nem érdemes sorolni, de inkább az utóbbi két típushoz köthetőek Kass János azon írásai, melyekben mentális és környezeti problémákat vet fel: a magány, elszemélytelenedés, elgépiesedés és a környezetszennyezés ellen demonstrál. Az elidegenedés-gondolat, az elgépiesedés – elembertelenedés különösen foglalkoztatta az 1970-es évektől, ennek számos művében hangot ad, írásaiban például Anabázis-ban: „A ragyogó technika házhoz szállítja a papucsba bújt emberiségnek naponta a steril, szagtalan illusztrációt.”[3]

Térben két város művész-értelmiségi mentalitástörténetére szolgáltatnak adalékokat az írások: a vidéki várost, a helyi értékeket reprezentálja szülővárosa, Szeged, mellyel a család Budapestre költözése után sem szűnik meg kapcsolattartása. Bár a Kass Szálló visszaszerzéséért és régi szerepének visszaállításáért folytatott harcában alul maradt, Szeged város a tiszteletére 1985-ben galériát alapított, mely máig a legfontosabb állandó kiállításhelye és gyűjteménye alkotásainak. A Kass Galériát is művészi közösségformáló szerepvállalások szolgálatába helyezi: az időszaki kiállító térben egymást váltják kiállítótársai, egy-egy megnyitón, rendezvényen pedig megvalósul az a fórum, melyért a hatvanas évek óta szomjazik. Írásai másik fontos helyszíne az a város, melyben élete meghatározó részét töltötte: Budapest. A fővárosra utaló esszéiben is az alkotó értelmiség kollektív életének letűnt vagy átalakult, esetleg megszűnt nyilvános tereit követheti nyomon az olvasó. A fővárosi értelmiség által preferált, az 1950-es években működött eszpresszó hangulatát, mint az alkotó értelmiség nyilvánossági terét mutatja be Brazil című írásában: „A magyar történelem változásait nevében őrző egykor elegáns út, az Andrássy út, ekkor a Sztálin út nevet viselte. Az 1954-es futball-világbajnokság közvetítése után nagy fáklyásmenet színtere volt, s elszenesedett, kormos, elégett újságpapírok lebegtek mindenfele vagy rátapadtak az üvegablakokra fekete hóként lepve el a környéket, a mérges drukkerek véleményét tolmácsolva.

Negyvenötben itt járt a közelben először a hatos villamos, és itt voltak a népítéletek. Május elsején itt vonult 1919-ben – és a háború után – a felvonuló tömeg nagy transzparensekkel. A századfordulón itt promenádolt a nép és az urak. A hintókból barátságosan emelgették cilindereiket a különben nagy ellenségek, az Apponyik és Bethlenek, Jókai és Laborfalvi Róza, Krúdy is erre járt éjjel magányosan, és Ady, álmatlanságtól, gyógyszerektől felajzottan.

A Brazil az ötvenes években az oázis. Fogalom volt, és sokak számára valóság. […]

Brazil! Nem hirdeti márványtábla, ma már csak néhányan tudják: egykor itt nemcsak álmodoztak és beszélgettek, nemcsak szót érteni jöttek ide, de tettek is a legjobb értelemben a jövőért. És a kis nyamvadt helyiség megtelt meleggel, a nagyok nem vállveregetve, de barátsággal fogadták maguk közé a fiatalt, aki betévedt ide. Szőnyi kézfogása befogadást jelentett, s felejthetetlen gesztusa, a kézmozdulat, amivel hellyel kínálta a betévedőt, felért egy kitüntetéssel. […]

Brazil! Kis kopott kávézó, de ifjúságunk felejthetetlen menedéke, jó barát, s mai jóbarátaink közös emléke, hely, ahol befogadtak, embernek s barátnak éreztük, érezhettük magunkat.

Abban az időben, a bajok ellenére, Pest még Pest volt, őrzött valamit a francia esprit-ből.”[4]

Az idő tényező csakúgy, mint a személyes források vizsgálatánál általában, Kass János esszéiben is érvényesíti torzító hatását. Nosztalgiázó hajlama az általa „aranykornak” tekintett 1920-as éveket, valamint a II. világháború előtti állapotokat tekinti követendő példáknak. Periodizációjának határköveit ugyan nagy történelmi eseményekkel jelzi, de csak azokkal, amelyek sorsfordulót jelentettek személye és családja életében: írásaiból kiderül, hogy az első tizenegy évének meghatározó korszaka volt a „szegedi aranykor”, majd az ennek véget vető 1929-33-as gazdasági világválság képezi az első nagyobb határkövet. A második periódus a Budapestre költözéssel kezdődik és a II. világháborúig tart, s a világháború után már nem érzékeltet oly erős szakaszhatárokat, az egész hátralévő korszakot hanyatlásként értelmezi. 1956-ra nyíltan mindössze egy általam vizsgált írásában utal: A táncról s egyebekről írásában a II. világháború háború utáni időszak kultúra lehetőségekhez mért újjáéledésének példái után Lakatos Gabriella táncművész emlékének alárendelve ír az 1956-os forradalom előzményeiről: „Bartók művének 1956. június elsejei bemutatása óriási demonstráció volt: a Révai-féle diktatúra <<berlini falának>> megbontása, porig zúzása. Az első igazi győzelem a gonoszság felett. A Mandarint Vashegyi Ernő táncolta, a Gavallér Harangozó Gyula volt, és ő készítette a koreográfiát is. Ez a bemutató mitikussá és történelmivé vált. Jeladás volt!

1956. június 1. A tomboló közönség felfogta, értette, valami elkezdődött. Lakatos Gabriella elementáris tánca, zseniális megérzése a prédának odalökött lányból barikádharcost formált. S október 23-án hány ifjú fogott öntudatlanul fegyvert, mit sem tudva az előzményekről!”[5]

A második világégést követő „hanyatló korszak” azonban minden művészi attitűdje ellenére sem készteti pesszimista írások megalkotására: a régi korok visszaköszöntésének reménye, egy jobb kor utáni vágyódásnak ad hangot, mindahányszor tollat fog. Az egyes szövegek idősíkjainak felépítésében felfedezhető az a – talán spontán – rendezői elv, mely alapján kifejti mit tart fontosnak a vázolt korábbi időszakra visszatekintve, majd ebből levezetve bontja ki saját korára vonatkozó fejtegetéseit. Az emlékek közötti szelektáció szorosan alárendelődik periodizációjának, ezen kívül számos emléke, mint minden visszaemlékezőnek, gyermek és ifjúkorára utal, merít – hiszen pszichológiai kutatások által is igazolt, az emberi agy legélénkebben és leghosszabb távon a 13 és 25 éves kor közötti időszakra képes emlékezni.[6]

Első felidézett közvetlen emléke a Pályám emlékezete – Íme, az idő, rám került a sor című írásában a szegedi gyermekkort idézi: „Megfúrom magam is múltam lerakódott tektonikus rétegeit, létem meghatározó első élményeit, gyermekkorom visszfényeit. Nem szeretek visszanézni. Mégis, akár a falusi búcsú céllövöldéjének lassan föl- s lefele mozgó figurái, feltűnnek és ismét elsüllyednek az emlékek, képek. Megcélzom… s mire észbe kapok, már tovatűnnek, elmerülnek az árnyak, alakok. […] Móricz Zsigmond tréfált: bújtam, kerültem, ha tudtam. Tartottam csutak bajuszától. Hatalmas óralánca vonzott, mint kis egeret a sajt. Így hát újra és újra a csapdájába estem. Nagyokat kacagott. Akkor már mindent telerajzoltam vasalószénnel; falat, papirost, röpködtek a pofonok. A parton agyagot lelve gyúrtam nyakig maszatosan bábut, lovat, szekeret. Este a gáton hazafelé Juhász Gyula kísérte anyámat gyakran, csendes szót váltva vele, s a sötétben fekete figurája távolodva ismét elenyészett, lassan tűnt el a homályban. Ez volt az aranykor. Ami ezután jött, az úgy él bennem, mint egy gazos, városszéli zűrzavaros, elhanyagolt terület.”

Kass János visszaemlékező írásai jellemzően a nagy találkozások és az epizodisztikus történetek köré szerveződnek. A Pályám emlékezete és a Brazil több olyan közismert személy nevét is említi, akikkel találkoznia fontos vagy emlékezetes volt.  Ez a kör – haladva előre életpályáján – folyamatosan bővült. Az 1998 telén keletkezett, levél formai szabályaira emlékeztető stílusban megfogalmazott Ötvenegy év című írása 1944-45 telére emlékezik – rövid jövőre utaló kitekintéssel. „Szita, Szűr, Székely, Göncz, Stoll, Márkus, Pukánszky, Klaniczay − e nevek jutnak először az eszembe 1944-45 telére gondolva! […] Szürke, hóval fedett táj − mocsok, bűz, latyak, hullák és üvegszilánkok, vörös téglaporral meghintett hóbuckák. […] Emlékezetemben fekete-fehér híradófilmként látom, amint német és tábori csendőri gépkocsik fékeznek. Zűrzavar, robbanás, lövések, majd hirtelen csönd. Csak a testek hevernek a fagyos földön. A kiürült téren szétdobált fegyverek, vér és váratlanul megmozduló sebesültek. Rohanás, hordágy. Kötszert, vizet… aztán a kiáltás: Vissza! Indulás kifelé, Pest felé! […] A front, a zűrzavar, a káosz elérte Pestet. A túlélésre, a kivárásra játszott mindenki. Szükség volt rám, mozgékonyságom és a korom előny volt, így sokszor eljutottam oda, ahova felnőtt vagy katonaköteles soha: engem nem igazoltattak. Így tudtam számomra sokszor ismeretlen embereknek híreket, üzeneteket eljuttatni. Szabadon mozogtam. Sokszor jártam az Alkotás utcai katonai kórházban, a Várban és a Vár pincéiben, labirintusaiban, Csécsy Imrééknél, Pukánszkyéknál. […]

Amikor ezekre a napokra és eseményekre gondolok, eszembe jutnak váratlan képek, így a vecsési-ecseri országút napsütésben, ahol három kék autóbusszal, SS kísérettel viszik a csapatot, s az út két oldalán az árokban itt a németek, ott az orosz előörsök fekszenek patthelyzetben. Fölöttük gyanútlanul eldübörögtek a járművek. Az aknatűz késve érkezett s csak néhány szilánk akadt fenn ártalmatlanul egy-két köpenyen. […] Rákoshegyen a kis csapat (Pukánszky, Stoll, Márkus és jómagam) megszállta és lefegyverezte a helyi nyilas központot, a te vezetéseddel. […] A Köztelek utcában az ideiglenes kötözőhelyen azután, te, Árpád, comblövéssel, én tüdőgyulladással fekve, az eseményeket számba véve a vaságyakon már a jövőről beszélgettünk. Furcsa helyzet volt!

Az Erzsébet-híd felrobbantása előtti napon Klaniczayval még átjutottam Budára a Logodi utcába. A Bors utcába is átvergődtünk hozzád, s szüleiddel a szenespincében biztattuk egymást. Ekkor még a Németh László irodalmi utódját s nem az elnököt jósoltuk, láttuk benned.”[7]

Az írásokból kiolvashatóak momentumok, információk arra vonatkozóan, hogy Kass János mit tekintett polgári értéknek, milyen polgári mintákat, szerepvállalásokat tartott szükségesnek és követhetőnek, illetve milyen értékeket vesztett a II. világháborút követően a polgári középosztály. „A második világháború után az új rendszernek nevezett diktatúra megszakította a természetes fejlődést. Nemcsak a teljes polgári lét borult föl, nemcsak a pénzgazdálkodás évszázadok alatt kialakított formáit vetették el, de a vendéglátás is »polgári csökevén«-ként, ha nem is volt tiltott, de nemkívánatosnak minősült. Az embereket elriasztották a természetes magatartásformáktól, és az állam által erőltetett új ünnepekre kényszerítették (sör és virsli a felvonulás után).” – írja a Konyhaművészet ürügyén című esszéjében.[8] Az Ars poetica-ban és más írásaiban is, ahol társadalmi szerepvállalásra szólít fel, saját alkotói közegének, a művészek társadalmi szerepvállalásának hangsúlyozza „A művésznek mindenről tudnia kell, mindent látnia kell, […] Válaszolni kell a kornak, és ez valóban gyönyörű feladat. Szinte megoldhatatlan, és csak nagyon kevesek, csak a legnagyobbak voltak képesek erre a történelem folyamán.”[9]A művészi hitvallásban rejtező polgári értékek olvashatóak ki a Brazil soraiból is: „A sáros vihar levonul, elsodorva a könnyű és értéktelen dolgokat, de a nagy, súlyos kövek a helyükön maradnak, nem fog rajtuk az árvíz ereje és a víz kitisztul, átlátszó lesz ismét, és a dolgok rendje és értékrendje megtalálja újra a maga helyét, mert a művészet örök rendje a kvalitás, az etika. A műveket nem a szavak, de a tettek tették naggyá és a kor igazolni fogja a tetteket: a jót és a rosszat is, de végső helyére csak az kerül, ami értékálló és egy nemzet, egy nép igazi értéke!”

Bár Kass János személyiségének eleganciáját, finom polgári mentalitását senki nem vonja kétségbe, aki személyesen ismerte őt, írásai bizonyos témákban provokatív elemektől sem mentesek. Kivágjuk-e a gyümölcsfákat? című Szegednek írt esszéjében az egyébként apolitikus Kass a közerkölcsbe ütköző cselekedetek ellen demonstrál: „S vajon mi kivághatjuk-e az évszázados platánfákat? Csak mert nem termelnek devizát? […] A közvagyon herdálása, filléres kiárusítás helyett széles nyilvánosságot, nyílt pályázatokat és tiszta környezetet szeretne a polgár.”[10]

Tevékenységéből adódóan a művészettörténet számára is értékes momentumokat tartalmazó írások a hazai társadalom-, kultúr-, mentalitás- és művelődéstörténetnek is remek forrásai. Az írások vizsgálata során képet kaphatunk egy alkotó értelmiségi tapasztalatairól, s arról, hogyan válhatott Kass saját korának – melynek konkrétan a 20. század második felének pragmatikus világát tekinti – tanújává, kritikusává. Sorai segítenek annak megértésében, hogyan hatottak a történelem változásai az alkotó értelmiségre, s egyáltalán mit jelenthettek számukra a megélt változások. Kass János írásaiban ugyanazzal a rejtjelezett módon, mint képzőművészeti alkotásaiban az alkotó értelmiséget szólítja fel a szellemi és erkölcsi javak őrzésére és terjesztésére, valamint a polgárság egzisztenciális szabadságáért emel szót. A 20. század második felének új, fogyasztói társadalmának elidegenítő jelenségeivel szemben a mértékletességet és a humánus értékek megtartását hangsúlyozza.

 

A szövegben idézett Kass-írások: Ars Poetica (1978), Pályám emlékezete – Íme, itt az idő, rám került a sor (1979), Anabázis (1980), Brazil (1986), A táncról s egyebekről (1997), Kivágjuk-e a gyümölcsfákat? (1998), Ötvenegy év (1998), A konyhaművészet ürügyén (2007), Napfogyatkozás (2000)

Megjelent a folyóirat 2018. januári számában

JEGYZETEK

[1] Gál József: Bibliográfiai tételek Kass János életművéhez. Mozaik Kiadó, Szeged, 2002.; Gál József: Újabb bibliográfiai tételek Kass János életművéhez. Mozaik Kiadó, Szeged, 2008.

[2] Az írás az Alföld 2000/1. számában jelent meg (49-50. o.), részletet közölt belőle Darkness at noon – Sötétség délben címmel a Hajdú-Bihari Napló 2000. december 30-án (11. o). A Pesti Divat 2003. december−2004. januári számának 16. oldalán is olvasható a Napfogyatkozás.

[3] Az 1980-ban keletkezett írás 1985-ben jelent meg a Művészet és Barátai 1985. május-júniusi számának 3. oldalán, valamint 1997-ben az Ötven év képben és írásban című születésnapi köszöntő kiadvány 85. oldalán.

[4] Az 1986-ban keletkezett Brazil nyomtatásban megjelent: Bánki Vera – Lengyel János – Tandi Lajos: Kass János – Ötven év képben és írásban, Szeged, 1997. 31-39. o.

[5] A táncról s egyebekről című írást az 1997/12. számában közölte az Alföld (22-24. o.).

[6] Keszei András: Az emlékezés rétegei. In: Korall 41. 2010. 5-34. 16. o.

[7] A Göncz Árpádnak címzett Ötvenegy év című levél-esszé csak kéziratban létezik, a Kass Galéria őrzi.

[8] Az írás az Alföld 2007/9. számának 40-41. oldalán jelent meg.

[9] Az írás 1978-ban keletkezett, a Bot Györgyné (szerk.): Gondolatok a tipográfiáról, nyomdáról Kass János könyvművész életmű-kiállítása alkalmából (Debrecen, 1978.) című kiadvány 45-46. oldalán olvasható.

[10] A Kivágjuk-e a gyümölcsfákat? Töprengés az új évezred közepén című, 1998-ban keletkezett írás a Délmagyarország 1998. július 6-i számában jelent meg (7. oldal). Az írás Szegednek címezve (Esszé Szeged számára) kézírásos változatban is olvasható: Tandi Lajos (szerk.): Kass 75. Kass-sorok szegedi levelesládákból. Szeged, 2002-2003. 6-10. o.