Kocsis Katalin: Maradandó értékek

Ale Ildikó képzőművész Változó állandó 50 című jubileumi tárlatáról

Ale Ildikó Változó állandó 50 című önálló tárlata a művésznő 50. születésnapja alkalmából az utóbbi 20 év alkotásaiból nyújtott szubjektív válogatást. Ale Ildikó, aki 2003 óta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete képzőművész tagozatának, számos országos és nemzetközi csoportos tárlat résztvevője volt Japánban, Németországban, Franciaországban, Lengyelországban. Műveit többek között a Kecskeméti Katona József Múzeumban és a szentendrei ArtUnió Galéria Gyűjteményében tekinthetik meg a festészet kedvelői.

Változás és állandóság

A változás éppúgy körülvesz bennünket, mint az állandóság, mindig egyszerre, együtt vannak jelen. Minden változóban felfedezhető az állandóság, hiszen maga a változás folyamatos, és az állandóság is mindig változik. Változik az ember éveinek száma, s maga az ember is folytonosan alakul, fejlődik, de az értékek, melyek mentén a fejlődése kibontakozik, maradnak.

Hogy Ale Ildikó képzőművész számára melyek ezek az értékek, megtudhatjuk a képeiből, hiszen ezeket közvetíti művészetén keresztül. A mindennapi élet szépségei, a hétköznapok örömteli pillanatai, a szépség felfedezése ezekben a pillanatokban, az élet szeretete az, ami a képek előtt álló látogatót megszólítja, megfogja és vonzza ezekhez az alkotásokhoz.

Ha a művészet a befogadóra gyakorolt hatásában él, Ale Ildikó művészete sokáig fennmarad, hiszen hatása tagadhatatlan, bizonyos festmények még hetekkel a tárlat megtekintése után is velünk vannak, felvillannak, elgondolkodtatnak.

Textilpillanatok

A kiállított képek az SZTE Rektori Hivatalának aulájában voltak láthatók 2017. október 25. és november 10. között, és így, követve a helyszín adottságait, két csoportra oszlottak szét. A kiállítás első részében három sorozatból láthattunk válogatást, közülük az első a Textilpillanatok volt (Textilpillanatok I–X., 2017; a sorozatból most négy kép volt látható). Ezek a képek nyugalmat árasztanak, szemlélésükben megpihenhet a befogadó. A gyönyörű színekkel ábrázolt anyagok nyugtatják a szemet és a lelket: az ember szinte érzi a lágy szellőt, ami meglebbenti a szárítókötélre akasztott nedves ruhákat, a lágy tavaszi napsugarat, amely áttűz a függönyön, vagy a karosszék színes kárpitján ábrázolt formákkal játszik.

Láthatóak a ruhadarabok öltései, ahol a művésznő a színeket varrta össze, és a rések is, melyeken keresztül a fény elér hozzánk, és melyeken át új árnyalatok sejlenek föl. A színek és az anyagszerűség általában fontosnak tűnnek Ale Ildikó számára; a pasztell technika, mellyel az itt kiállított képek készültek, különösen alkalmas a színek kiemelésére és az anyagszerűség érzékeltetésére.

A kiállítás azért is volt különösképpen érdekes, mert természetes fényben lehetett megtekinteni, és más élménnyel lett gazdagabb az a látogató, aki reggeli fényben élvezhette a színeket, mint aki a délutáni időszakot választotta. A felülről beáradó fényben könnyű volt eggyé válni a művekből áradó hangulattal, hétköznapi nyugalmukba feledkezni, mint amit például egy eseménytelen, nyugodt, csöndes nyári délután nyújthat.

Cifrapalota

A színek nagyon fontosak az itt kiállított második sorozat, a Cifrapalota (I-VII.,2017; mind jelen volt a tárlaton) esetében is. A kecskeméti Cifrapalota szecessziós épületének homlokzata és belső terei jelennek meg a képeken, felfedezhetjük a szecessziós építészet és díszítőművészet jellegzetes motívumait a levél- és virágmotívumoktól a csipkékig, az ívelt ablakoktól a csigavonalakig.

A sorozatban elsőként kiállított kép kívülről ábrázolja az épületet az említett motívumokkal, a többi segítségével pedig az épület belsejébe léphetünk. Az épületről alkotott benyomásokat kapja a befogadó, nem a fényképeken látható palota képét, hanem egy olyan szubjektív képet, melyet a festő a saját személyiségén átszűrve tár elénk. Elsősorban az épület jellegzetes színei (zöldek, lilás árnyalatok) és a szecessziós formák gazdagsága ragadja meg a látogatót. A művekből látható, hogy mi fogta meg a művésznőt ebben az épületben és mi késztette a sorozat megalkotására, és az is érezhető, hogy mennyire szereti ezt az épületet: a képeken keresztül egészen közel engedi magához a befogadót, hiszen amit látunk, az nem más, mint a művész személyes érzései képekben kifejezve, amiket ennek az ékszerdobozszerű épületnek a látványa keltett benne.

Gordonka-sorozat

Sok szempontból hasonló a tárlat első részének utolsóként kiállított sorozata: a Gordonka-variációk (a 2002-ben készült sorozat hét darabjából itt három volt látható). Míg a Cifrapalota-sorozatban az építészetet ültette át a festő a képzőművészet nyelvére, itt még érdekesebb feladatra vállalkozik: a zenét festi meg. A sorozat képein a gordonka a főszereplő, a művésznő a hangszer testével játszik, azt szedi ízekre, elemzi, és rakja össze újra úgy, hogy az újraalkotott hangszer az ő személyes élményeit fejezze ki. Mint ahogyan a kecskeméti palotáról készült művek sem az épület valós képét adják vissza, itt a hangszer képét úgy láttatja a művésznő, ahogyan csak ő képes azt látni, a hangszer által megszólaló zene segítségével építi újra a tárgyat, hogy ezáltal bepillantást engedjen a mű nézőjének abba a nagyon személyes élménybe, amelyben őt a zene a hangszer segítségével részesítette.

Az itt kiállított három alkotás közül az elsőn a hangszer még nyugalomban van, mintha a koncert előtti csendet hallanánk. A második és a harmadik festményen azután úgymond „a húrok közé csapunk”: a hangszerből áradó eleven dallamok élénk színekben, a hangszertestből mint origóból szétágazó lágyan görbülő vonalakban jelennek meg. Ritmusos, vidám zene ez, gyors és élénk.

A színek és formák kavalkádjában az elemeire szedett hangszer mintha feloldódna az általa életre keltett zenében, mint ahogyan a tárgy feloldódik a kép formáinak és színeinek áradatában; ez a mű mintha a zenei kompozíció csúcspontját érzékeltetné az első csendje és a harmadik nyugodtabb, csendesebb kisugárzása között. A sorozat utolsó alkotásával nyugvópontra érkezünk: a zene lassan elhalkul, bár még halljuk, de ez már nem az előző kép lendületessége, hanem egy lassú kifutás, a darab lezárása, egy elmélyültebb, meditatív állapot.

Változó állandók

A Változó állandó-sorozatból (a 2016-os sorozat nyolc alkotásból áll) három kép volt a kiállítás második felében kifüggesztve. Részben ezen sorozat kölcsönözte a kiállítás egészének a címét (a művésznő életkorának megjelölésével kiegészítve). A címadó sorozat egy vonatutazás eseményeit – jobban mondva benyomásait jeleníti meg. Az utazásban rejlő változás (a mozgás, a haladás, a táj változása) és az utazó állandósága (a stációk, a várakozás, az utazó mozdulatlansága a mozgó vonatban, miközben közvetlen környezete változatlan, de a táj körülötte folyamatosan változik) között fennálló ellentét ihlette talán a sorozat címét. Ez a kettősség fedezhető fel valamilyen formában a többi festményen is, legyen az Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című műve („Mert szeretlek” Bartók Béla A kékszakállú herceg vára, 2006) vagy egy Weöres Sándor-vers (Holdkóros biciklista I., 2007) ihlette alkotás.

Mivel a sorozat címe a kiállítás címében is benne van, a látogató akaratlanul is az összes képre vonatkoztatja, vagyis ezen minőségek (változás és állandóság) mentén kezdi el értelmezni, továbbgondolni a műalkotásokat. Mi az, ami állandó, és mi az, ami változik? Az aula másik oldalán kiállított festmények többségéből áradó nyugalomhoz képest ezek a képek dinamikusak, valami nyugtalanság árad belőlük és ezzel fogják meg a nézőt: ennek okát szeretnénk megfejteni.

Mintha madárként suhannánk el az épületek, az utcarészlet felett, egyes részletek élesen kivehetők, míg mások teljesen elmosódnak. Az épületek és az utca változatlan marad, egyedül a mi helyzetünk változik.

A Holdkóros biciklista I. esetében éppen fordítva történik: a festményen ábrázolt emberalak (ami egyébként ritkán jelenik meg Ale Ildikó képein) látszik nyugalomban lenni, míg környezete pörög-forog mint a kerékpár küllői, akár egy futurista festményen.

Benyomás és absztrakció

A Változó állandó-sorozat a kiállítás egészének kölcsönözte a címét, és mivel ez a tárlat címe, ezeket a jegyeket (is) keressük a képeken – sikerrel. Mindegyikben felfedezhetünk valami állandóságot és valami változót is, legyen az a hangszer és a zene, az épület és a befogadó szubjektív élménye, vagy a textíliák színe és anyaga és a  fényviszonyok játéka a színekkel.

A képek a külvilágra, az ember közvetlen környezetében történt eseményekre adott szubjektív reakciók, benyomások absztrakt kifejeződései. Ezek a reflexiók színekben és formákban csapódnak le, a színek és a formák szinte lüktetnek a képeken (be kell lépnünk a palota épületébe, a gordonkát meg kell szólaltatnunk, a kiakasztott drapériákat meg kell érintenünk). Mindegy, hogy erősebb, vagy lágyabb színekkel dolgozik-e a művésznő, az alkotások mindenképpen megszólítják a látogatót, vagy elandalítanak, vagy elgondolkodtatnak, de mindenképpen hatással vannak ránk.

Ale Ildikó elérte a célját; a szemlélő és a műalkotások közötti párbeszéd létrejött, természetesen a művész segítségével.

Megjelent a folyóirat 2017. decemberi számában