Petrovics István: Szeged első említése az írott forrásokban: tények és félreértések

A szegedi hospesek (vendégek/telepesek) a második honalapítóként tisztelt IV. Béla királytól nyertek kiváltságlevelet valamikor 1242 és 1247 között. Szeged azonban nem alapított, hanem szerves úton fejlődött város. Más szóval: a település, magától értetődően, már a kiváltságlevél elnyerése előtt is létezett. Kialakulásának kezdetei, sajnos, homályba vesznek.

Az kétségtelen, hogy Szeged – létrejötte után – még hosszú ideig nem volt egységes település. A korabeli kútfők ugyanis arról árulkodnak, hogy a középkori város több önálló, viszonylag jól körülhatárolható, minden bizonnyal autonómiával is rendelkező településből állt. Ezek a 14–15. századi oklevelekben Alsó-Szeged, Alszeged, Felső-vásár, Felső-sziget, Felszeged, valamint a pusztán Szeged néven szerepeltek. A kérdés ezek után magától adódik: melyik év tekinthető Szeged első biztos hitelű előfordulásának az írott forrásanyagban? Ma már egyértelműen 1183-ban jelölhetjük meg ezt az esztendőt.

Persze a III. Béla király által 1183-ban kiadott, Szegedet a marosi sószállító hajók állomáshelyeként említő oklevél Cigeddin névalakjában is csak az avatott szem képes felismerni, hogy a szóban forgó elnevezés valójában a Tisza-parti városra vonatkozik. Tudnunk kell ugyanis, hogy még szakberkekben is hosszú időn keresztül makacsul tartotta magát az a nézet, miszerint Szeged első említése – igaz, közvetett formában – egy korábbi, egészen pontosan 1138-ból származó forráshoz köthető. Ez a kútfő az ún. dömösi összeírás, amelyet a magyar történelem minden bizonnyal legkonokabb trónkövetelőjének tekinthető Álmos herceg sanyarú sorsú fia, a későbbi II. (Vak) Béla király állított ki. Az a II. Béla, akit kisgyermekként apjával, Álmossal együtt Kálmán király vakíttatott meg azért, mert kezdte megelégelni Álmos hercegnek a korona megszerzéséért ellene indított sorozatos próbálkozásait. Kálmán király az említett drasztikus lépéssel a középkori felfogásnak megfelelően járt el. Az uralkodók akkor ugyanis így próbálták meg alkalmatlanná tenni riválisaikat az ország irányítására.

Álmos herceg, megvakítása után, száműzöttként az általa alapított dömösi prépostságban tengette napjait egy ideig, ám szeme világának elvesztését követően sem hagyott fel a királyi korona megszerzésére irányuló tervével. Utolsó próbálkozására 1125 táján került sor. Ekkor viszont már nem Kálmán, hanem fia, II. István ült a trónon. Álmos azonban ez alkalommal sem járt sikerrel, s kudarcba fulladt kísérlete után, II. István jogos bosszújától tartva, Bizáncba menekült. Ott is halt meg 1127-ben.

I. Béla sorsa szerencsésebben alakult. II. István tudniillik uralkodásának utolsó éveiben – megrendült társadalmi bázisa megerősítése céljából – kegyeibe fogadta a vak herceget, aki apja, Álmos Bizáncba való távozása után az 1126–1128 közötti időszakban a pécsváradi bencés apátságban húzta meg magát. Terve azonban balul ütött ki unokaöccsére, Saul hercegre nézve. Béla és hívei ugyanis annyira sikeresek lettek, hogy hamarosan háttérbe szorították II. István kijelölt utódát, Sault, s a trónt a vak herceg foglalta el. II. Bélát 1131-ben Székesfehérvárott királlyá koronázták, ám helyette valójában a felésége, Ilona, I. Uroš szerb fejedelem leánya intézte a királyság ügyeit. II. Béla hatalomra jutása után tüstént bosszút állt egykori ellenfelein. A minden bizonnyal a Maros partján fekvő Aradon tartott országos gyűlésen 1131-ben az uralkodó hívei Ilona királyné felbujtására – a Képes Krónika szerint – 68 előkelőt mészároltak le. Az említett vérfürdő jelentősen hozzájárult Béla hatalmának megszilárdításához, bár még le kellett számolnia a trónkövetelő Borisszal, Kálmán király törvénytelen fiával is. Ezt követően Béla országlása viszonylag sikeres volt, de a király, uralkodása utolsó éveiben, a krónika szerint, borivásra adta magát.

Számunkra különös fontossággal bír az a tény, hogy II. Béla létesítette – talán engesztelésül a korábbi vérfürdő miatt – az aradi, Szent Márton oltalma alatt álló és közvetlen az esztergomi érsek alá tartozó társaskáptalant, amely igen fontos hiteleshelyi tevékenységet fejtett ki, és ugyancsak az ő nevéhez fűződik az apja, Álmos által alapított dömösi egyház teljes felépítése. Ez utóbbihoz kapcsolódik a II. Béla által 1138-ban kiadott oklevél, az ún. dömösi összeírás, amely lehetővé teszi több Szeged környéki falu (pl. Algyő, Tápé) korabeli állapotának rekonstruálását. Nos, ebben a kútfőben, ami számba veszi a dömösi egyháznak Álmos herceg, valamint Béla király és felesége, Ilona által adományozott javakat, jövedelmeket és szolgáló népeket, a dömösi prépostsághoz tartozó algyői szolgák között szerepel egy Cegedi nevű személy. Nem kevesen voltak, akik úgy vélték: az oklevélben felbukkanó eme személy nevét Szegedi-nek értelmezhetjük. Neves nyelvészek azonban határozottan letették a garast amellett, hogy a Cegedi névben szereplő –i nem melléknévképző, hanem csupán véghangzó. Lelkük rajta, s a kedélyek megnyugtatására sietve leszögezhetjük: ez a probléma bizonyos szempontból nem sok vizet zavar, hiszen a város maga mindenképpen az első említést megelőzően jött létre.

Hasonlóan komoly vitákat váltott ki a szakemberek körében a Scequed elnevezés is, bár ez az adat igazából nem Szegednek az írott kútfőkben való első előfordulása miatt fontos. Köztudott, hogy III. Béla 1193-ban oklevelet adott ki, amiben megerősítette azt az adományt, amit anyja, Eufrozina királyné tett a fehérvári Szent István johannita egyháznak. A birtokok között szerepel a Scequed nevű terra (szó szerint föld) is. Ezt a Scequed nevű helységet egyes kutatók a Tisza-parti Szegeddel azonosították, míg mások a Tolna megyei Székednek feleltették meg. Magunk úgy véljük, hogy ezt a kérdést egyetlen adat alapján – és kizárólag nyelvészeti megközelítésből – nem lehet eldönteni. Településtörténeti vizsgálatokra is szükség lenne. Mindenesetre jó, ha emlékezetünkbe véssük a Scequed nevet, mert később, a Szent Péter-ispotály, illetve a johanniták szegedi jelenlétének kérdése kapcsán még találkozni fogunk vele.

Az említettekkel ellentétben az 1183-ból származó Cigeddin elnevezést a nyelvészek és a történészek is egyértelműen Szegeddel hozták összefüggésbe. Ebben az esetben tehát teljesen világos a helyzet, s a nyelvészeti okfejtést most az oklevél tartalma is megerősíti. A vizsgált kútfő arról tudósít, hogy III. Béla király 1183-ban három sószállító hajót engedett át a nyitrai egyháznak, amelyeket – tetszés szerint – Aradon vagy Szegeden lehetett állomásoztatni. A szóban forgó okmány adatai egyértelműen az Erdélyből származó só Maroson történő szállításáról tanúskodnak, következésképpen kétség sem fér ahhoz, hogy a szövegben szereplő Cigeddin a mai Szeged középkori elődjének tekinthető. S ha már a sónál tartunk, akkor nem feledkezhetünk el arról a fontos tényről, hogy az 1222. évi Aranybulla 25. cikkelye elrendelte: sót az ország belsejében csupán Szegeden és a Bihar megyei Szalacson (ma Sălacea, Románia) lehet tárolni. 

A fenti rövidke áttekintést a következőkkel zárhatjuk: a Tisza-parti város első említésével nem az elbeszélő forrásokban (évkönyvek, krónikák, geszták, legendák) vagy a dekrétumokban (törvények), hanem az oklevelekben találkozunk. Napjainkra egyértelművé vált, hogy erre 1183-ban került sor. Vitathatatlan továbbá, hogy 1183-nak, mint Szeged neve első előfordulása évének a köztudatban való rögzülését nagymértékben segítette az a körülmény, hogy az új várostörténeti monográfia első kötetének megjelenését a 800. évfordulóra, vagyis 1983-ra sikerült tető alá hozni.

Megjelent a folyóirat 2019. februári számában