Bene Zoltán: Dolgozni kell, és kész

Beszélgetés Békési Imrével

Békési Imre nyelvész, az MTA doktora, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem díszdoktora, a Szegedi Tudományegyetem professor emeritusa Kalocsán született 1936-ban. Az MTA doktora, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolának két ciklusban is főigazgatója, 263 tanulmánykötet-fejezetet és önálló tanulmányt jelentetett meg; idézett munkáinak száma 318. Összességében 62 éve él Szegeden, 42 éve szolgálja a tudományt és a Várost. Békési Imre professzor urat tanítók, tanárok ezrei tekintik „TANÁR ÚR”-nak.

− A tanár úr édesapja az 1944-ből származó hivatalos értesítés szerint „az orosz hadszíntéren, ismeretlen helyen elhalt”. Ekkor Ön nyolc esztendős volt…

− Az osztályban, amelybe jártam, nem egyedül voltam ilyen gyerek. Voltunk négyen-öten. És olyan tanárok, akik éreztették velünk, mennyire sajnálják, hogy ez történt velünk. Akkoriban a pedagógusok túlnyomó többsége férfitanár volt. És a bennünket tanító férfitanárok haza tudtak jönni a hadifogságból s a frontról. Átérezték a mi sorsunkat, sokat foglalkoztak velünk. Roppant nehéz lehetett ez nekik, nagy lelki terhet cipelhettek, hiszen ők hazajöttek onnan, ahonnan az apáink nem. Ugyanakkor ellenkező előjelű hozzáállást is megtapasztaltunk: akadtak, akik megfogalmazták, hogy az apáink ellenséges hadseregben szolgáltak.

− Ez később jelentett hátrányt? Mondjuk a tanulmányok menetében, alakulásában?

− Én 1954-ben érettségiztem. Anyám annak idején a kalocsai jezsuita gimnázium gyakorló iskolájába íratott be, tehát igényes tanárok kezében voltam hattól tízéves koromig. Utána, tíz és tizennégy éves korom között az akkor alakult általános iskolába jártam, mert a polgári iskolát és a jezsuita gimnázium alsóbb osztályait egy kalap alá vették. Ezután tanítóképzős lettem, mert a gimnáziumba nem vettek föl. Ebben szerepet játszhatott apám halála és a származásom is, hiszen édesapám kisiparos volt, nevezetesen kötélgyártó. Lehet, hogy a gyártó szót félreértették, s úgy olvasták, gyáros, ezért még kevésbé akartak gimnáziumba engedni. A tanítóképző intézetbe egyébként igen nagy számban jártak kisiparosok gyerekei, egy kivételével, akinek az apja végrehajtó volt, mind egy szálig ilyenek voltunk. Mi nem nagyon bántuk, hogy nem a gimnáziumba kerültünk. Így például nem kellett latint tanulnunk, ami a gimnáziumban akkor még kötelező volt, az orosz mellett. Négy év folyamatában, ahogy ismerkedtem az életemmel meg a társaimmal, tanáraimmal, arra jutottam, hogy nem pusztán rosszindulatból selejteztek ki bennünket a gimnáziumból. Törődtek velünk, a tanáraink, akik zömében férfiak voltak, segítettek minket, figyelembe vették, hogy honnan jövünk, milyen körülmények közül. De nem vitték túlzásba a segítséget. A politikai megítélésünkből származó hátrányt viszont nem éreztették velünk. A tanítóképzőben nagyobb figyelmet szenteltek a tehetségnek, a közösségnek, a lelki fejlődésnek, a jó értelemben vett nevelésnek. Mi, a tanítóképzőben sokkal bizalmasabb viszonyban voltunk a saját személyiségünkkel, mint a gimnazisták az övéikkel, mert ott az elméleti tárgyak elsajátítása komolyabb kihívást jelentett, kevesebb idő maradt az emberi tényezőre.

− A tanárok hozzáállása mellett magában a tanítóképző intézet módszertanéban is voltak olyan elemek, amelyek erre az emberi fejlődésre, nevelésre irányultak?

− Voltak. A kalocsai tanítóképzőben, ahogy az ország összes ilyen intézetében, minden évben előadtunk például egy színdarabot. Legalábbis, ahol nem alkalmatlan magyartanár mozgott, ott a színdarabnak, énekkarnak, szavalóversenyeknek nagy hagyományai voltak. Ezek révén sokat megismertünk magunkból, egymásból. Igaz, hogy a tanítóképző nem számított elit iskolának. Amikor városi vagy megyei tanulmányi versenyeket rendeztek, ott nem jeleskedtek a képzősök. Mindig akadt egy-két kiemelkedő tanuló, de a többség inkább szorgalmas volt, semmint tehetséges. Ketten voltunk az osztályban kitűnők, kiemelkedtünk a többiek közül. Mi egyetemre készültünk, én az ELTE magyar-pedagógia szakára jelentkeztem, de úgy vágtak ki minket a felvételin, mint a huzat. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy az a vitatkozó pedagógiai elmélet, aminek alapján minket képeztek, az egyetemen a hátrányunkra vált.

− Így került Tanár úr az egyetem helyett a szegedi főiskolára?

− Még nem. Fölajánlották a tanítóképzőben, hogy valami úton-módon, ismeretség révén beajánlanak valamelyik egyetemre, de ezt én annyira méltánytalannak találtam, hogy visszautasítottam. Ekkor azt javasolták, menjek el tanítónak. Így is tettem. Kecelre jelentkeztem, kaptam egy negyedikes fiú osztályt. Kiderült, hogy a kalocsai képzőben nagyon jó, nagyon hasznos és a gyakorlatban alkalmazható képzést kaptam. Eltelt egy év, s én újra jelentkeztem az ELTÉ-re. Hát, nagyon hirtelen elküldtek megint, a 140 jelentkezőből mindössze 4 főt vettek föl. Ekkor kerültem, egykori tanáraim segítsége révén, a szegedi tanárképző főiskola magyar-ének szakára. A szűk első félév végére azonban kiderült, hogy az én hangom nem bírja azt a megterhelést, amit egy énektanár hangjának bírnia kell. Ezért nem vagyok alkalmas. Mivel azonban az első félévben kiemelkedtem a társaim közül, ugyanakkor nemcsak a magyar és az ének tanszéken ismerték a nevemet, hanem például a történelem tanszéken is, így Szeghy Endre elment megbeszélni Eperjessy Kálmánnal, a történelem tanszék vezetőjével, hogy nem venne-e át. Behívattak, megkérdeztek tőlem néhány alapvető dolgot, és átvettek magyar-történelem szakra.

− Ekkor már orientálódott a nyelvészet irányába?

− A magyar tanszék vezetője Inczefi Géza volt, egy szászrégeni kocsigyártó bognár fia, aki engem, a kötélgyártó fiát rögtön kiemelt. Pályázatokat írtam tanulmányi versenyekre, s ezeken sikeresen szerepeltem. Fölfigyeltek rám. Azt meg kell jegyeznem, hogy rendkívül színvonalas volt abban az időben is a szegedi főiskola. Az akkori magyar tanszék különösen erősnek számított, erősebbnek, mint az egyetemi irodalomtanszék. Madácsy tanár úr, Pósa tanár úr, Vajda és Vajtay tanár urak tanítottak itt. 1955-56-ban Vajda és Vajtay tanár uraknak komoly „ügyük” keletkezett A költészet varázsa című, a Tiszatájban napvilágot látott tanulmány miatt, mind a kettőt el is távolították a tanszékről. 1956 újabb érvágást jelentett. A forradalom bukása után újabb tanárokat nyugdíjaztak, illetve küldtek el, az egész főiskolát kérdőre vonták, a neves tanszékvezetőket, mint Vinkler László, Eperjessy Kálmán, Szeghy Endre, leváltották. Volt olyan tanár is, aki egy kőbányában kötött ki. Nehéz idők jártak. Akkor még hároméves volt a főiskola, én is három év alatt végeztem. Már erősen érdeklődtem a nyelvészet iránt, de még nem jött el az ideje, hogy arra tegyem föl az életemet. Miután végeztem, hazamentem Kalocsára tanárnak. Nagyon szerettem tanítani. Egy esztendő múlva egy volt pedagógia szakos tanárom, a kollégium igazgatója állást ajánlott nekem azzal, hogy ha belépek nevelőtanárnak hozzá, tanulhatok tovább egyetemen, és minden támogatást megkapok. 1962-ig, ennek köszönhetően, levelező tagozaton elvégeztem az ELTE magyar-történelem szakát. Ekkoriban botlott belém a gimnáziumban Inczefi Géza tanár úr, aki látogatóban járt Kalocsán, s azt mondta, kapott egy tanársegédi állást, örülne, ha én tölteném be. Egy évet kértem tőle, hogy befejezzem az egyetemet, és végigvigyem az osztályomat a gimnáziumban, ő pedig beleegyezett. 1963-ban tértem vissza Szegedre, tanársegédnek a főiskolára, ahol a nyelvészettel foglalkozhattam.

− Ezután Tanár úr még egy pedagógia szakot is végzett a JATÉ-n. Adjunktus lett, majd docens, főiskolai tanár, tanszékvezető…

− És egy napon a főigazgatói székben találtam magam. Ebben a ciklusban jött létre a ma is nagy tiszteletnek örvendő Szegedért Alapítvány, valamint a Juhász Gyula Alapítvány is, amely ma Bonifert Domonkos Alapítvány néven működik, s amelyet a határon kívüli magyar anyanyelvű oktatási intézmények munkáját segíteni vágyó szándék hívott életre. Amikor lejárt a mandátumom, nem vállaltam tovább, mert úgy éreztem, nem használok én annyit főigazgatóként, mint tanárként. Később azonban újra főigazgató lettem, méghozzá egy igen kényes időszakban, a felsőoktatás átalakításának legnehezebb éveiben, amikor a párhuzamos képzések, tehát azon képzések, amelyek egyetemi és főiskolai szinten is folytak, ezen képzések megszüntetése miatt a főiskola léte került veszélybe. Jórészt a tanítói múltamnak is köszönhetően ekkor elkezdtük előkészíteni a tanítóképzés visszaállítását Szegeden, ahol korábban volt már ilyen, csak a hatvanas évek első felében elköltöztették Bajára. A tanítóképzés mellett az óvodapedagógus-képzés is beindult nemsokára, ez pedig sokat javított a főiskola, illetve főiskolai kar helyzetén, pozícióján. A kettes gyakorló megszűnése is az én második főigazgatóságom idejére esett, amikor is az épület visszakerült az iskolanővérek tulajdonába, és elindult a Karolina iskola. Ez sem volt egyszerű, a két gyakorló iskolát összevonni, a gyerekeket elhelyezni, a tanári kart egyesíteni…. Azt hiszem, a lehető legkevesebb veszteséggel sikerült megoldanunk a problémát. Dolgozni kellett, és kész.

− Küzdelmes évek lehettek, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy kalandos időszak. Amiképpen kaland a mondat, a nyelvészet is. A Tanár úr 70. születésnapjára napvilágot látott tisztelgő tanulmánykötet is ezt a címet viseli: A mondat: kaland.

− A nyelvészetben is újítás következett be abban az időben, amikor én igazán elmélyülten foglalkozni kezdtem vele. Ami a klasszikus grammatikában meghatározó volt, az a nyelvészetnek az a része, amelyben nem szerepel a szöveg. Én jókor indultam, akkor, amikor világszerte kezdtek foglalkozni a szöveggel mint nyelvészeti problémával. Hiszen szövegértelmezés nélkül egy adott szövegszegmentum nem értelmezhető. Önmagában, a saját lexikai és szintaktikai állományával sok kérdésre nem tud választ adni. Itt lép be a képbe megint az én tanítóképzős múltam: az emberközpontú nyelvhasználat. Mert a szöveget, a lexikai, szintaktikai jelektől eltérően, nem lehetséges az ember nélkül értelmezni. Amikor én komolyabban kezdtem foglalkozni a nyelvészettel, akkor merült föl az igény, hogy ki kellene tágítani a nyelvtudomány érdeklődési körét. Jelesül a szöveggel. Ennek úttörője volt Deme László professzor, aki a szöveget kezdte forgatni, aki észrevette, hogy anélkül, hogy a szöveggel foglalkoznánk, nem lehetséges érvelni, nem lehetséges továbblépni a nyelvtudomány területén. Amikor Deme László 1970-ben Szegedre került, a JATÉ-ra, munkatársakat keresett. Engem is megtalált. Tizenöt évig dolgoztunk együtt, de a főiskoláról nem mentem át az egyetemre. Tőle kaptam meg a nagydoktori értekezését, amit akkor még be sem nyújtott, s amelynek utolsó fejezete a szövegről szólt. Az a fejezet elvarázsolt, végérvényesen megnyert engem a szövegnek. 1970 és 1974 között írtam meg a kandidátusimat, ami az egyik első volt, amely a szöveg témájában született. Be is hívtak az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságába, Deme professzor pedig nyomban győzködött a nagydoktorira. Hát, az már nem ment ilyen gyorsan, hiszen az egy sokkal komplexebb feladat, mint az egyetemi szintű habilitáció elkészítése. A szövegtan egy egységes látásmódot kíván meg: a szövegszegmentumokat egységben kell vizsgálni. Ez azonban időigényes munka. Végül 1992-ben védtem meg a nagydoktori értekezésemet. Közben nem keveset publikáltam. Maga a szövegkutatás pedig kiterjedt, több irányt vett föl. Sok helyen voltam doktori bíráló az elmúlt évtizedekben. Mindig szívesen vállaltam az ilyen fölkéréseket. És valahányszor ezeknek eleget teszek, mindannyiszor örömmel tapasztalom, hogy ma már szöveg nélkül nincs nyelvészet.

− Köszönöm szépen a beszélgetést, Tanár úr!

Megjelent a folyóirat 2019. áprilisi számában