Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 22.

A hanyatlás kora, változások a 20. század második felében

Sorozatunk utolsó részében mintegy félévszázadnyi időszakot górcső alá véve próbáljuk nyomon követni azt a folyamatot, ahogyan Szeged városa fokozatosan elveszítette korábbi meghatározó szerepét a szőlő- és bortermelés területén. Az 1940-es évek második felében még a régi alapokon, a régi keretek között folyt tovább az ültetvények megművelése és a termés feldolgozása, ám hamarosan gyökeres változások következtek be, amelyek alapjaiban átalakították az ágazatot.

Legérzékenyebben a művelési ágat a közigazgatási átszervezések érintették, ugyanis a város környéki tanyaközségek kialakítása a mezőgazdasági területek kiterjedésében is óriási változásokat hozott. Szeged az 1950-es évek elején szőlőültetvényeinek jelentős hányadát elveszítette, amelyek immár új közigazgatási egységek, új falvak (pl: Ásotthalom, Domaszék stb.) „fennhatósága” alá kerültek.

1949-ben az illetékes hatóságok megszüntették a szőlészeti-borászati felügyelőségeket, a szakigazgatás a községi, a járási és a megyei tanácsok hatásköréhez tartozott ezentúl. Az 1949/3300. számú kormányrendeletnek köszönhetően feloszlottak a hegyközségi szervezetek és a hegyközségi tanácsok, amelyekhez hasonló sorsra jutottak a szőlészeti-borászati egyesületek is. Ezeknek a rendelkezéseknek az értelmében Szegeden megszűnt a szőlészeti-borászati felügyelőség, a hegyközségek is kénytelenek voltak befejezni tevékenységüket.

Az 1949-es esztendő a borkereskedelemben is óriási változásokat hozott magával, hiszen az államosításokkal egyidőben öt borforgalmi nemzeti vállalatot létesítettek, amelyek közül a kecskeméti székhelyű/központú tevékenysége terjedt ki Csongrád megyére. Feladatuk a borok vásárlására és forgalmazására terjedt ki, ennek köszönhetően az állami borkereskedelem alapjai teremtődtek meg. 1950-51-ben a négy szegedi és egy csongrádi pincén kívül kezelésébe kerültek az államosított ásotthalmi, pusztamérgesi és kisteleki pincék is, amelyek szőlőátvételre és feldolgozásra egyaránt alkalmasnak bizonyultak. 1952-ben megalakult az önálló Csongrád-Békési Borforgalmi Vállalat (CSOB–É BOR), amelynek keretei között 1953 tavaszán Pusztamérgesen illetve Pusztaszeren 136 kat. hold kiterjedésű területen célgazdaságok létesültek. A későbbiekben a felsorolt településeken kívül Üllésen, Ruzsán és Ásotthalmon újabb ültetvényekkel bővültek a célgazdaságok, amelyek 1958. december 31-én központi intézkedés eredményeként részben a Szegedi, részben pedig a Felgyői Állami Gazdaság irányítása alá kerültek. 1957-ig a szőlő, a must és a bor felvásárlása elsősorban a beszolgáltatási rendszerrel függött össze, de már ebben az időszakban is akadt példa a szerződéses felvásárlásra, ami alapvető kereskedelmi árukapcsolattá formálódott a mezőgazdasági üzemek és a vállalat között. A borforgalmi vállalatok 1957 elején átszervezéssel pincegazdaságokká alakultak át.[1] A Csongrád-vidéki Állami Pincegazdaság az 1958-ban Budapesten megrendezett nemzetközi borversenyen már önállóan szerepelt 1957-es évjáratú szegedi zöldszilvánival, pusztamérgesi és szatymazi rizlinggel, csongrádi és ásotthalmi kadarkával.[2]  1958-tól Szeged központjában borpalackozó üzem kezdte meg a működését, amely 12 000 palackos kapacitásával az igényeknek mindösszesen csak a 15%-át tudta kielégíteni. 1959 végén felmerült a fejlesztés illetve az áttelepítés ügye, ami végül is Szőregen az egykori petróleum gyár területén valósult meg. A palackozó a szállítási viszonyok tekintetében ideális helyen épült fel, hiszen közúton és vasúton is könnyen meg lehetett közelíteni.[3] A pincegazdaság működését a folyamatos kísérletezés jellemezte, ami kifejezésre jutott a termékskála bővítésében is. Az új típusú borok, szeszes italok mellett megjelentek a választékban az üdítőitalok (pl: márka) is, amelyek hamarosan nagy népszerűségre tettek szert. 1979-ben a pusztamérgesi olaszrizling illetve a Boszorkánycsepp elnyerte a Kiváló Áruk Fóruma címet.[4]  A Délalföldi Pincegazdaság az 1970-es évek közepén Csongrád, Szolnok és Békés megye szőlőtermelésének 50%-át vásárolta és dolgozta fel, 1972-től a keleti piacra, elsősorban a Szovjetunióba és Lengyelországba exportált nagyobb mennyiséget. Ebben az időszakban tizenegy féle hordós és huszonkilenc fajta palackos bort hozott forgalomba. Többségük ugyan a tájjellegű asztali és pecsenyebor kategóriába tartozott, voltak azonban országszerte ismert és kedvelt tételek is, mint például a Pusztamérgesi Rizling vagy a Csongrádi Kadarka. Az 1970-es években már hosszú távú szerződésekkel próbálta szabályozni az értékesítési viszonyokat.[5]

A szőlőrekonstrukciók valamint a nagyüzemi gazdálkodás bevezetése jelentős mértékben átalakította a térség fajtaszerkezetét is, hiszen a korábban széleskörben elterjedt szőlőfélék, elsősorban a kadarka és a magyarka kiszorultak a termesztésből, a Szeged környéki ültetvények szinte teljes egészében el is tűntek. Olyan új fajták jelentek meg, mint például a rajnai rizling, amely a téli lehűlésekkel szemben sokkal ellenállóbbnak bizonyult. Az alacsonyművelésű szőlőtáblákat felváltották a kordonrendszerű ültetvények, amelyeknek a gondozásában a gépi munkaerő már jelentős szerepet kapott. 

A rendszerváltást követően a korábban kialakított szervezeti keretek szinte egyik pillanatról a másikra felbomlottak, melynek eredményeként a szőlő- és a borágazat helyzete alapvetően megváltozott. Megszűnt a Dél-alföldi Pincegazdaság, amely a szocialista rendszerben a szőlőtermés feldolgozásában illetve a borkészítésben meghatározó szerepet töltött be. Az elmúlt évtizedek időjárási, piaci és privatizációs megpróbáltatásai az átlagosnál nagyobb mértékben sújtották a térséget, ezért a jó állapotban lévő, művelt ültetvények területe jelentősen visszaesett.

1990-ben az Alföldi Borvidéket három részre, a kunságira, a Hajós-bajaira illetve a csongrádira tagolták. 1994 után kihasználva a törvényadta kereteket és lehetőségeket Csongrád megyében is több hegyközség alakult, amelyek igyekeztek előremozdítani a szőlő- és borgazdálkodás színvonalát, megteremteni a korszerű minőségvédelem alapjait. Számuk a korábbi tíz helyett a törvényi módosítások miatt háromra csökkent, jelenleg Csongrád, Mórahalom és Pusztamérges központtal működnek. A négy körzetre tagolódó (csongrádi, kisteleki, mórahalmi, pusztamérgesi) szőlőtermő táj közigazgatási szempontból Csongrád megye részét képezi, ahol 2005-ben a szőlővel beültetett területek nagysága elérte a 2300 hektárt.

Mint láthattuk, a 19–20. század fordulóján Szeged a homoki szőlő- és bortermelés kiemelkedő központjai, fellegvárai közé tartozott. Ezt a szerepet a városnak az 1950-es évek elejéig sikerült megőriznie, amikor a szőlőültetvények döntő többségét a közigazgatási átszervezéseket követően az újonnan létrehozott tanyaközségek területéhez csatolták. A mezőgazdaság szocialista átalakítása után a Dél-alföldi Pincegazdaság tevékenységének köszönhetően Szeged regionális szinten elsősorban a feldolgozás szemszögéből emelkedett ki, az 1990-es évek elején azonban a korábban kialakított termelési struktúra szinte egyik napról a másikra összeomlott, a borkészítés illetve palackozás pedig teljes mértékben megszűnt.[6] A 20. század második felében a helyi társadalomból gyakorlatilag teljesen eltűnt az a réteg, amelyik Ásotthalomtól Csengeléig különböző nagyságú szőlőbirtokokon gazdálkodott, a városban pedig borméréseket tartott fent. A rendszerváltás óta a térségben a szőlőültetvények folyamatos csökkenésének lehetünk tanúi, ami már-már a borvidék fennmaradását veszélyezteti.[7] Éppen ezért mutatkozna nagy szükség olyan befektetőkre, akik a szőlészeti-borászati tradíciók bizonyos elemeit hasznosítva ismét fellendíthetnék a térségben a homoki szőlő- és bortermelést. Vannak ugyanakkor példák arra is, hogy önkormányzatok üzemeltetnek és tartanak fent pincészeteket vagy felelevenítve a megszakadt kapcsolatokat, szőlőbirtokot létesítenek olyan térségeken, ahol egykor saját polgárai extraneus birtokosként műveltették szőlőültetvényeiket.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egykori szegedi határ tőszomszédságában, a magyar-szerb államhatár túloldalán Bácsszőlős, Horgos, Hajdújárás és Palics környékén különböző borkészítési irányzatokat követő pincészetek működnek sikeresen, amelyek közül nem egy kifejezetten a térségre jellemző fajtaállományra helyezi a hangsúlyt. Ezek a borászatok arra szolgáltatnak példát, hogy az Alföldnek ezen a részén is lehetséges megfelelő technológiai eljárások alkalmazásával kiváló minőségű borokat előállítani.

Csak reménykedhetünk abban, hogy a térségben a rendszerváltást követően érvényesülő negatív tendenciák nem folytatódnak tovább, és megállítható a szőlőültetvények területének, ezzel összefüggésben pedig a szőlő- és borágazat szerepének további csökkenése. Ennek megakadályozásához a széleskörű összefogás mellett szükség lenne olyan fiatalokra is, akik a jövőben képesek lehetnek a termőtájban rejlő lehetőségeket még inkább kiaknázni, és a borfogyasztó közönség számára a borvidék értékeit megmutatni.

A kutatóban a jelen mostoha viszonyait megismerve joggal fogalmazódik meg a kérdés, hogy lehetséges-e ott folytatni, ahol a 20. század második felében megszakadtak a szálak? Vannak-e, lesznek-e Szegeden és környékén olyan tőkeerős polgárok vagy mezőgazdasági vállalkozók, akik hajlandóságot mutatnak az ágazat újbóli felvirágoztatására? 

Megjelent a folyóirat 2019. júniusi számában

Jegyzetek

[1] Lásd részletesen: Negyedszázad a borgazdálkodás szolgálatában. Borgazdálkodási Vállaltok Trösztje, Budapest, 1974. 31–38. o.

[2] Sholtz Albin–Szabó-Jilek Jenő: Nemzetközi borverseny. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1960. 178. o.

[3] A vállalat történetének a feldolgozását megnehezíti az a körülmény, hogy iratai nem kerültek be a levéltárba, a felszámolás során feltehetőleg megsemmisültek. 

[4] Délmagyarország 1979. augusztus 1. 8. o.

[5] Délmagyarország 1979. augusztus 12. 3. o.

[6] Az 1990-es évek elején a városban palackozott borokat egy szegedi származású borkereskedő Angliában értékesítette, a gazdasági-társadalmi változások miatt azonban ennek az exporttevékenységnek vége szakadt.

[7] A negatív tendenciák ellenére Szeged egykori határában napjainkban is vannak olyan pincészetek, amelyek palackos borok előállításával és forgalmazásával foglalkoznak. Az egykor nagykiterjedésű tanyavilágban is találhatóak gazdaságok, ahol önellátó céllal a szőlő- és bortermelés is képviselteti magát a mezőgazdasági ágazatok között. A város jelenlegi közigazgatási határain belül jelenleg két árutermelő borászat működik, azok is Kiskundorozsmán, melyet az 1970-es évek elején csatoltak a városhoz.