Gyémánt Csilla: Körkép a Szegedi Szabadtéri Játékok 2019-es évadáról

A szépség az igazság kisugárzása

(Aquinoi Szent Tamás)

Víz, víz, víz! Tengerár, folyóvíz, árvíz… Hullámzott a világ az idén a Dóm téren. A tiszai áradat 140 éve pusztította Szegedet. Meg nem semmisítette, „lesújtva is felemelte”. A pusztulás nyomán élet bontakozott ki, megszületett egy új, európai ízléssel felépített szecessziós város: tágas tereire, körútjaira, sugárútjaira, szerkezetének nemes arányaira minduntalan rácsodálkozunk. A Fogadalmi templom, az árkádokkal, egyetemi épületekkel határolt Dóm tér is a romboló Tisza ajándéka.

A hit és kultúra egy színhelyen! A Szegedi Szabadtéri Játékok 2019-ben az 1879-es nagy árvízre, a pusztulás utáni újjászületésre emlékezett nyitó produkciójával, a Hullámzó világgal. De szerepet kapott a víz, a tengerár a Szerelmes Shakespeare-ben, a Titanic csodahajó is általa lett híresen hírhedt. Még a Verdi opera hősnője, Aida is vízen menekül, majd a szerelmi halál is ott következik be. Kesselyák rendezésében a Nílus vize jelképesen a végtelenbe, a megsemmisülés utáni öröklétbe úsztatja, viszi át a szerelmesek bárkáját.

A Szegedi Szabadtéri Játékokat különlegesség teszi a helyszín, a főnix-madárként újjászületett város, Szeged; egyedivé teszi – az európai fesztiválok kavalkádjában lassan százados múltja, és produkcióinak műfaji sokszínűsége. Néptánc, balett, opera, dráma, zenés játék majd az utóbbi évtizedek musical-jei színesítették a szegedi színházi nyarat az idén már két helyszínen. A nyolc, illetve az ajándék koncerttel kilenc produkciót láthattunk. A nyári játékok időintervalluma évek óta egyre hosszabbodik. Míg az előző években július közepén, majd elején volt az első bemutató, tavaly 2018-ban már június 29-én kezdtek a Rigolettóval, az idén június 21-én, még egy héttel korábban kezdődött az évad. A két helyszínen folyó munka, a produkciók mennyisége, a próbák a díszletbontás – építés ritmusa szabta meg az ütemezést.

A Szabadtéri nyitóprodukciójának (július 21.) a Hullámzó világ című kétrészes táncjátéknak Zsuráfszky Zoltán és Zs. Vincze Zsuzsa a megálmodója. Zsuráfszky Zoltán évek óta visszatérő koreográfus – rendezője a Játékoknak, Vincze Zsuzsa neve előtt a „Zs” betű férje Zsuráfszky nevét jelzi. Házastársak, alkotótársak! Zs. Vincze Zsuzsa forgatókönyvírója, dramaturgja, jelmeztervezője is számos közös produkciójuknak. Az elmúlt években a 2008-as Benyovszkynak jelmeztervezője, 2010-ben a Dózsának társ-forgatókönyvírója, jelmeztervezője, a 2016-os Drakula utolsó tánca című táncjátéknak forgatókönyvírója, dramaturgja, jelmeztervezője is volt férje, a rendező-koreográfus Zsuráfszky Zoltán mellett. A Hullámzó világ című kétrészes táncjáték legújabb közös munkájuk felkérésre született. Az első rész a Betyárélet, Rózsa Sándor által Szegedhez is kapcsolódóan híres-hírhedt betyárok sorsát eleveníti fel, míg a második darab a Szögedi nemzet méltó megemlékezés a szegedi nagy árvíz évfordulójáról – a pusztulásról és újjászületésről. Tisztelgés a város előtt. Felidézik Szeged város múltját, amelynek jellegzetes, történelmi tablókban állítanak emléket a honfoglalástól az 1848-as forradalomig, a nagy árvízzel bezárólag. A látványos táncos időutazáshoz szervesen kapcsolódik a szegedi papucs, a Boszorkány sziget történetének színes felidézése is.

Az első felvonásban a betyár világ hírhedt alakjai − Vidróczky Márton, Angyal Bandi, Bogár Imre, Milfajt Ferkó, Sobri Jóska − a „szögedi” Rózsa Sándorral együtt kelnek életre. Keretjáték fogja össze a színes epizódokat. Szögeden Ráday gróf kormánybiztos (Schnell Ádám) „vizslatja a betyárokat”, akit a periratok adatai és a csendőrkapitány megnyilatkozásánál jobban érdekli a kis cselédlány (Rab Edina) véleménye. Terka a „nép hangját” tolmácsolja: a betyárok nemcsak elvettek, adtak is, főként a szegényeknek. Terka és Ráday beszélgetése eleveníti fel a betyárokat, árnyalja a róluk kialakult képet. A tragikusan -, többnyire börtönnel, akasztással – végződő történetek táncos feldolgozásában mégis a vitalitás, a fergeteges temperamentummal eljárt csárdások, a karakteres, olykor iróniával felvázolt betyárportrék ragadnak meg. Zs. Vincze Zsuzsa forgatókönyvén érződik, hogy komoly kutatómunkát végzett, eredeti forrásokból hiteles történeteket dolgozott fel. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes szólistái: Fekete Bence, Tókos Attila, Barka Dávid, Kovács Gábor, Szeverényi Barnabás, Juhász Sándor által eltáncolt betyárlegények Rózsa Sándortól Sobri Jóskáig karakteres egyénített figurákká váltak előadásukban. Emlékezetes maradt Juhász Sándor Sobri Jóskája „nagymegjelenésű úriember”, Barka Dávid „a nemesi családból elbitangolt”, Angyal Bandija az öntetszelgő, peckesen hiú nőcsábító. Tóth Kázmér díszlete rugalmasan tágul, Ráday szobájából a mesélő szavaira szinte észrevétlenül lépünk be a betyárromantika balladisztikus világába. A szünetet követő második táncjátékot, A szögedi nemzetet szintén keretjátékba foglalták az alkotók. A játéktér még jobban kitárult, a háttér óriási ledfalat kapott, az árvíz, a romboló Tisza félelmetes erejének képei borzongatták a nézőket. Az előtérben a tanítónő (Fekete Gizi) szűkebb környezetét láthattuk, ahová az elárvult gyerekeket menekítette, vigasztalta. A „szögedi nemzet” története a tanítónő szavai nyomán elevenedett meg: a múlt hol dinamikusan változó képekben, hol tragikus népi énekekben idéződött fel. A hatalmas játéktéren olykor 250 főnyi felnőtt és gyermek táncos ropta. Részt vett a produkcióban a Magyar Nemzeti Táncegyüttes mellett a Pakulár Táncegyüttes, a Cuháré Táncműhely, a Hatetudnád Táncműhely, a Szeged Táncegyüttes, a Tiszavirág Néptánc együttes, valamint a két utóbbi szűkebb hazai együttes gyermektáncosai. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Zenekara Papp István Gázsa, Szabó Dániel, D. Tóth Sándor zenei szerkesztésében játszotta mind a két produkció autentikus, dramaturgiailag is kiválóan szerkesztett zenei anyagát. Az első részben Berecz András eredeti népzenei gyűjtéseiből is hallgattunk, a második rész tragikus árvízi képei Liszt Ferenc Haláltánc című zeneművének részletei festették alá, tették hatásosan hátborzongatóvá. A zene, a látvány, a csodálatos jelmezek, azoknak a nézőknek is maradandó élményt nyújthattak, akik nem kizárólagosan a néptánc, népdal, népzene kedvelői, csupán Szeged, a szegediség iránt érdeklődtek.

Alig ment le az első produkció, már nagy erőkkel készülődtek a második bemutatóra, a június végén színpadra kerülő We Will Rock You című musicalre. Az eladott jegyek „telt házas” nézőszámot jeleztek, sokak szerint ez volt a nyári évad talán legjobban várt darabja, amelyet 2002 óta szerte a világban nagy sikerrel játszanak. A Queen Együttes egykori és jelenlegi hazai rajongóit már az a hír is fellelkesíthette, hogy a forgatókönyvet létrehozó Ben Elton 24 ismert Queen számot fűzött fel a darab sztorijára. Pontosabban 24 slágerrel adta el a nem túl eredeti és nem is túl koherens történetet. A recept, vagyis hogyan lehet létrehozni egy szuper-, illetve giga- produkciót, jól ismert, amely 2014-ben a Szirtes Tamás rendezte ABBA-slágerekre épülő Mamma Miánál kitűnően működött. A We Will Rock You című előadást nem Szegeden hozták létre, 2017 óta látható volt már a Pesti Magyar Színházban és a BOK Csarnokban. Lassanként megszokjuk, hogy a divatos musicaleknek „ára” van, a producer vagy a produkciós iroda ad-vesz-diktál, reklámoz, megtalálja az ideális befogadó közeget. Cserébe azt nyújtja, amit a közönség vár; gondtalan szórakozást, látványos csillogó díszletekben pörgetett, nem nagy fejtörést okozó cselekménybonyolítást, profi tánckart, énekeseket, ragyogó fényeffekteket. Természetesen ez sem lebecsülendő, ez sem kevés. Ki cáfolhatná meg, hogy Kentaur napjaink világszinten is egyik legjobb díszlettervezője. Mindent tud: tér-, forma- és színérzéke szinte utánozhatatlanul gazdag, fantáziája kimeríthetetlen. A forgatókönyv szerzője ismert angol komikus, Ben Elton. Ha az ember nem elfogulatlan musical-imádó és Queen-rajongó, óhatatlanul kacérkodik azzal a gondolattal, hogy az író humorérzékét nem dobta a sutba, és maga is jól szórakozott azon, hány közismert forrásból szecskázta össze a sztorit a slágerekhez: mert megtalálható itt minden „tücsök és bogár” a film-mitológiából, a regényutópiákból (Orwell, Huxley), a Csillagok háborújától kezdve Harry Potterig, a Gyűrűk uráig. Sőt, még a jó öreg 19. századi Wagner-tetralógia, a Ring csodakardjának, a Nothungnak remineszcenciája is felbukkan a darabban, mint „csodafejsze”. Ez a varázseszköz persze nem más, mint a 20. század nagy sztárhangszere: a gitár, a beat-, a rock, a popzene emblematikus pengetős, mindent lebíró „csodafegyvere”. A történet a futurisztikus jövőben, 2300-ban a világot behálózó Globalsoft uralma idején játszódik az iPlanet nevű bolygón. A galaxis elembertelenedett globalizált világában tilos az élőzene, a személyiség szabad kibontakoztatása. A fiatalok egyformán öltözködnek, egyenfrizurát viselnek, csak központilag engedélyezett gépi zenét hallgathatnak. Ez a világ kicsit Orvell negatív utópiájára is emlékeztet. Lázadók 2300-ban is akadnak, a fiatalok megpróbálnak kitörni a rájuk erőltetett falanszter-világból. Ebben segítségükre lesz az oly távolinak tűnő földi élet, amely lassanként az idők homályába süllyedt, de nyomokban megőrzött egy-két fontos dolgot. Az előbukkanó régi hangszer, a gitár, a tiltott élőzene varázsát idézi fel. A szereplők neve bizarrul zagyván őrzi a hajdani európai kultúra nyomait: a főszereplő fiút Galileo Figarónak (Szemenyei János/Scheich Dávid) nevezi a szövegkönyv, „barátnője”, a leány a commedia dell’ arte egyik komikus férfi-figurájáról Scaramouche-ról kapta nevét. Őt Stephanie Schlesser és Török Anna alakítja. Az elgépiesedett világot uraló Globalsoft igazgatónője, Killer Queen (Sári Éva) kellően gonosz és kemény, persze ragyogóan énekel és mozog, csakúgy mint partnere, Egyházi Géza − Kashoggi. A szerelem és az előzene ad erőt a lázadáshoz, a rock’n’roll ritmusa a régi korok sztárjainak nevét is felidézi. Mi az idő? Lady Gaga, Britney Spears, Madonna, Pink, Bono, Presser Pici, Mick Jagger, nosztalgikus nevek, de ebben a világban ugyanolyan távoliak, mint Galileo Figaro és Scaramouche….

A dalok magyarul Miklós Tibor fordításában csendülnek fel. A Queen-rajongók többsége szívesebben hallgatta volna az ismert számokat − a Bohemian Rhapsody, We Are The Champions, Somebody To Love, We Will Rock You… − eredeti nyelven. A fordítás nyilvánvalóan a dramaturgiai szándékot, a darab meséjének könnyebb befogadását célozta meg. Az előadók érzik a zene stílusát pontosan, erőteljesen profin énekelnek, jól táncolnak. A tánckart sem lehet lazaságon, lötyögésen kapni. Cornelius Baltus holland rendező biztos kézzel irányítja a népes szereplőgárdát, színpada kétségtelenül működik. Miért ne működne? A történet, bár régi, többször megfogalmazott, de aranysztaniolba csomagolva tálalják, remekül előadott számokkal, nagy volumenű látványos, diszkó csillogású körítéssel. Lázadás a globalizáció ellen, a személyiség szabad kiteljesedéséért – szép üzenet lenne, de paradox módon már a darab zenéje is a globalizáció terméke. A közönség öt estén át biztosította a telt házat. Jól érezte, jól akarta érezni magát, időnként buzgón csápolt, hangot is adott tetszésének. Mulatott! Bemutatta, hogy a megvásárolt belépőjegyekhez jár a „jaj de jól érzem magam feeling”, és ha a fene fenét eszik is, ehhez tartotta magát. Néhány kevesek, akiknek túl „zajos” volt ez az egész, már az első szünet előtt kiosontak a nézőtérről. Úgy kell nekik! Eltévesztették a „házszámot”, nem jól választották meg a műfajt. A nézőszám, a több mint húszezer eladott jegy és a produkció továbbjátszása augusztusban a Pesti Magyar Színházban jelzi a tömeges érdeklődést. Úgy hírlik ősszel, majd az alkotók Londonba utaznak; Simon Edit producernek, és az előadás magyar létrehozóinak ez hatalmas elismerést jelent.

Szerelem! A tavalyi nyár legszebb előadása a Shakespeare Romeó és Júlia című verses tragédiája volt. Hegedűs D. Géza állította színpadra tehetséges fiatalokkal, enyhén modernizálva, ugyanakkor klasszicizáló szépség igénnyel. Nemesen csengtek a költői verssorok az ideális szerelmespár és a többiek ajkáról. Az idén nyáron maga a „Szerelmes Shakespeare” lépett színpadra, a fent említett verses tragédiára rímelt a darab a története. A mester, az „avoni hattyú” ifjúkori alkotópályájának egy rövid szakaszát célozta meg az a fikció, amelyet 1998-ban, jó húsz évvel ezelőtt egy amerikai romantikus filmből ismerhettünk meg. A film annak idején nagy sikert aratott, hét Oscar-díjat söpört be. Később Marc Norman/Tom Stoppard forgatókönyve alapján Lee Hall alkalmazta színpadra a témát. Szokás ez manapság, sikeres filmek színpadi reinkarnációjára gyakran bukkanunk itt-ott, a közönség, ha szerette a filmet, kíváncsian várja a színpadi verziót is.

A Madách Színház Szerelmes Shakespeare című vendégprodukcióját két estén, július 12-én és 13-án láthatta a közönség. Szirtes Tamás rendezése Budapesten már kiállta a siker próbáját, csak adoptálni kellett a kisebb kőszínházi színpadról a lényegesebb nagyobb méretű szegedi szabadtérire. Szirtes Tamás Mamma Mia rendezése a 2014-es bemutatót követően vagy négy nyáron vonzott telt házakat. Ha valaki, ő érti, hogyan kell jó ízléssel kellemes, közönségbarát színházat csinálni. S ez miért lenne baj! A hazai szaklapok évekkel ezelőtt némi szarkazmussal Ádám Ottó „szép színházának” nevezték a Madáchot (ez még abban az időben volt, amikor Huszti Péter, Piros Ildikó Almási Éva stb. játszották a főszerepeket). Manapság zenés darabokat játszó „közönségbarát” színháznak titulálják − némi sajnálkozó irigykedéssel. Igen, a Szerelmes Shakespeare című romantikus komédia is közönségbarát: a színes, látványos gyorsan változó helyszíneket, a szemet gyönyörködtető gyönyörű reneszánsz jelmezeket értékeli a közönség. A megidézett Erzsébet-kor Rózsa István díszlet- és Zeke Edit jelmeztervező szakmai tudását, kreativitását dicséri. A párbeszédek Szabó T. Anna fordításában simán peregnek a színészek ajkán, az emberek örömmel ismerik fel a közbeszőtt Shakespeare-verssorokat, amelyeket többnyire a fiatal szerelmesek Nagy Sándor (Will) és Petrik Andrea (Viola de Wessex) suttognak egymás felé vágyakozva. Gulyás Levente zenéje oldott, reneszánsz hangulatot teremtetve hitelesíti a szerelmes történetet. A darab cselekménye, a hatásosan megformált fikció, ismert a filmvászonról. Nem is érdemes azon törni a fejünket igaz-e a történet. Vajon létezett-e egy gazdag lány, aki fiúruhába öltözve a színészek közé akart kerülni, mert imádta a színházat, költészetet. A fiatalon megnősült, családjától már évek óta a távoli Londonban élő Will Shakespeare minden bizonnyal lehetett szerelmes, akár többször is, küzdhetett alkotói válsággal, egzisztenciális válsággal…

Az alkotók általában megélt élményeikből merítenek, s a felhasznált forrásokat, a beszőtt műveltségi anyagot, az érzelmi hitelesség teszi igazzá. Nem hiszem, hogy a film forgatókönyvíróit a fiatal Shakespeare képzelt szerelmi románca érdekelte elsősorban. Sokkal inkább a színház, az alkotás, az Erzsébet-kori művészvilág ábrázolása tette izgalmassá a témát, a fiatalok szerelmi története csomagolás, tetszetőssé eladhatóvá varázsolja az előbbit, keretet ad neki.

Kell-e ihlet, kell-e múzsa a zseninek, kell-e előleg, sürgető határidő az alkotáshoz? Direkt avagy indirekt módon mindegyikre szüksége lehet, bármi motiválhatja. De, nem létezhet színházcsinálás társulat, színpadra szánt mű és közönség nélkül. A Szerelmes Shakespeare című játék ismeretterjesztő funkciót is betölt. Feltárja, hogyan, milyen anyagi feltételekkel működött az Erzsébet-kori színház, hogyan adták vették, lopták el egymástól a korabeli befektetők az ígéretes témákat, miként kényszerült a tehetséges szerző, Shakespeare egyszerre két vasat is tartani a tűzben, hogyan lett a tervezett Ethel, a kalóz lánya című vígjátékból Rómeó és Ethel című színmű, végül Rómeó és Júlia című tragédia. A darab kitűnően szemlélteti a korabeli angol színházi gyakorlatot. A színház vezetője Philip Henslowe (Szerednyey Béla) nagy összeggel tartozik hitelezőjének, az uzsorás Hugh Fennymannek (Pusztaszeri Kornél). Rögtönzött megoldásként felajánlja, hogy Shakespeare vígjátékának bevételével törleszt. A valóságban az Ethel, a kalóz lánya című darabnak csak a címe van meg, komédia helyett majd szerelmes tragédiát ír meg a szerző. A szerelmes Viola de Lesseps atyai és királynői parancsra Lord Wessexhez megy nőül, elhajózik − hisz a gyarmatosítás korában vagyunk −, majd elnyelik őt a tengerhullámok. Ne búsuljunk, majd feltámad a Shekespeare-i életműben a Vízkereszt vagy amit akartok című szerelmes vígjáték Violájaként. Ilyenténképpen Lee Hall színpadi adaptációja feloldja a reménytelen szerelem, a búcsú fájdalmát. Tragikus és komikus is egyszerre: a megélt, halálra ítélt Rómeó és Júlia szerelem megtörtént közöttük, de a színház izgalmas világa, a pályatársak, a költő Marlowe (Zöld Csaba) a színész Burbage (Magyar Attila) a kocsmázó komédiások a Deus ex machina színházi törvénye szerint közbeavatkozó Erzsébet királynő (Csákányi Eszter) a mindenkori, sikert biztosító kutya szerepeltetése – a remek alakítások, pergő jelenetek biztosítják a vígjátéki hangulatot. Ilyen volt a színház akkor, de lényegét tekintve ilyen ma is: létrehozója a tehetség, az akarat, a bizonytalanság, a véletlenek összejátszása és a nagy ihletők a határidő és a pénz.

A Dóm téri színpadon még két produkció vár bemutatásra; július végén Verdi Aida című operája és augusztusban a Titanic című musical. Az idei nyár egyetlen operaprodukciójáról jelen folyóirat előző, szeptemberi számában kiemelten beszámoltam, ezért marad ki ebből a „körképből”. Ha itt nem is érintem a produkciót, annyit hadd fűzzek az előadáshoz, az operarajongók visszavárják jövőre Verdi Aidáját, mert a beígért Handel-operát, az Agrippinát az újszegedi színpadon szükségmegoldásnak tartják.

Filmvászonról színpadra adaptált téma a Titanic című musical. A 20. század új műfajának, a játékfilmnek erőteljes ihletője volt a szépirodalom, a történelem. A nagy filmtémák, az európai műveltség kincsestárából kerültek filmvászonra. Amennyiben igaz az, hogy az ókori görög tragédiák „morzsák a még régebbi Homérosz asztaláról”, akkor vonatkoztathatjuk ezt a megállapítást a fejlődő technika áldásának köszönhető új művészeti ágra, a filmre is. A 21. században pedig ekképp módosulhatna a mondás, a sikeres új musical-ek lehulló morzsák a film asztaláról. Az 1912-ben elsüllyedt csodahajó, a Titanic tragédiája a filmezés hőskorától kezdve számos alkotót ihletett meg: németek, amerikaiak pár év kihagyással újra s újra kihagyhatatlan lehetőséget és fantáziát láttak a témában; így lett belőle katasztrófa-film, az összeomlás társadalmat modellező kiváló keret, avagy pszichologizáló karakterrajz a vészhelyzetbe kerülő emberekről.

A közvéleményt az 1985-ben az óceán mélyéről előkerült hajóroncs újra felizgatta… A katasztrófa után 85 évvel, 1997-ben a jószemű James Cameron látta meg a témában rejlő nagy lehetőséget. Szép, fiatal sztárok, Leonardo di Caprio és Kate Winslet főszereplésével hatásos új technikai trükkök, kiváló operatőrök, tervezők bevonásával készített Titanic-filmje kasszasikert aratott és elhozta a szakmai elismerés csúcsát jelentő Oscar-díjat, abból is tizenegy darabot. A filmet hamarosan követte a Broadway-siker, a téma műfaja némileg átváltozott, lett belőle korunk „népoperája”, vagyis musical. Peter Stone író és Mury Yeston zene és dalszövegszerző darabja 2019-ben több mint 20 évvel később megérkezet Szegedre. A hazai ősbemutatóból hat előadást ütemeztek be, augusztus 9., 10., 11., 16., 17., 18.-án láthatták a nézők. A műsorválasztást az előadások számát visszaigazolta a nézők érdeklődése, a jegyeladás. A legtöbbször játszott produkció rendezője Somogyi Szilárd, a szerzők különleges engedélyével, saját rendezői elképzelésében állíthatta színpadra a musicalt. A Titanic-musical sztoriját izgalmasnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük: a történet vége mindenki számára jól ismert. Romantikusnak sem nevezhető a színpadi szerelmes pár története. Nincs közöttük osztályellentét, a gazdag leány − szegény fiú filmes konfliktusa helyett Jim Farell (Veréb Tamás) és Kate McGowen (Vágó Zsuzsi) mind a ketten szegények, a harmadosztály utasai. A hajóút összesodorja őket, a lány nagyon is tudatosan hívja fel magára a fiú figyelmét, aki mire észbe kap már „őrülten szerelmes”, a lány pedig az Új Világtól jobb életet, házasságot és leendő gyermekének apát remél. Kate vágyait, amint ez majd kiderül, nagyon is reális tények irányítják: múltjától igyekszik megszabadulni, a fiúban társat, támaszt keres. A rendezőnek nehéz dolga lehetett e mozaikszerűen építkező, sokszereplős, ismert kimenetelű történet színpadra állításával. A közönséget nyilvánvalóan előre is az izgatta, milyen technikai megoldásokkal díszlettel, effekttel láttatja a hajó jégheggyel történő ütközését. Hogyan lehet a gigantikus méretű hajót szcenikailag érzékeltetni, miként lehet az első-, másod- és harmadosztály közötti különbséget megjeleníteni. Somogyi Szilárd alkotótársai segítségével − Khell Csörsz díszlettervező, Cselényi Nóra jelmeztervező, Barta Viktória koreográfus − a Dóm térre varázsolta a Titanicot és az óceánt. A színpad szélén végig húzódó vizes árokból emelkedtek ki a Végzetet megjelenítő allegorikus szereplők. Ők és a víz valódi csillogása hitelesítette a színpad baloldalán látható jéghegy felé haladó Titanic és utasai várható sorsát. A miniatűr hajómodell mellett a táncosok óriásoknak tűnve érzékeltették az óceán gigantikus erejét. Csillogó, mély tengerkék színű jelmezükben attraktív mozgással jelezték az események kibontakozását, a katasztrófa közeledtét. A forgószínpadon pillanatok alatt a hajókolosszus fontos helyszínei elevenedtek fel: távirda, vezérlőegység, parancsnoki híd, kazánház és a három osztály élettere. Cselényi Nóra jelmezei ragyogóan érzékeltetik a korhangulatot és az elkülönített osztályokon utazó szereplők társadalmi helyzetét. A felbukkanó karakterek nem különösebben érdekesek, alaptípusokat jelenítenek meg; a milliomos idős házaspár végtelenül szerényen viseli gazdagságát; Isidor Straus (Földes Tamás) és Ida Straus (Frankó Tünde) egymás iránti ragaszkodása, szeretete megható. A másodosztályon utazó Bean házaspár Détár Enikő és Kiss Zoltán civódása, a nagyravágyó asszony kíváncsiskodása, kapaszkodása is csak egy színfolt. Náluk jóval érdekesebb a szépen éneklő Sándor Péter a szerelmes fűtő, és a villám-mozgású, bravúrosan éneklő-táncoló Kerényi Miklós Máté az utaskísérő szerepében. Az egész darab legizgalmasabb kérdése: mi okozta a világ legbiztonságosabbnak épített hajójának a katasztrófáját? Elgondolkodtató a vezetők felelőssége; a hajó tulajdonosa (Szolnoki Tibor) rekordgyorsaságot hajszolva akar hírnévre szert tenni, a nyugdíj előtt álló kapitány (Ottlik Ádám) ezzel a bravúrral szeretné pályája befejezését megkoronázni, a hajó tervezője (György-Rózsa Sándor) karrierje, tehetsége próbájának tekinti a természeti adottságok legyőzését. A „lent” képviselői, a fűtő (Sándor Péter), a távírász (Tassonyi Balázs) a másodtisztek, hiába jelzik a veszélyt, a híreket nem veszik komolyan a vezetők. Sok apró, egyéni mulasztás eredményezte azt a katasztrófát, amely több ezer utast érintett, amely máig elgondolkodtat bennünket. A hajó neve az ókori hatalmas erejű titánokra, Uranosz és Gaia fiaira utal. A Titanic nevében is megtestesítette sorsát, létrehozói a gátlástalan „nagyot akarás” vétkébe estek, és a régi görögök hite szerint az istenek a túlzást kegyetlenül megbüntették. A Titanic tragédiája máig izgatja az emberek képzeletét, mert a váratlan „jéghegyek” bármikor előbukkanhatnak. A zeneszerző szimfonikus igénnyel komponált nyitánya már sejteti milyen átéléssel közelítette meg a témát. Balassa Krisztián karmester otthonosan érzi magát ebben a zenei világban, mintahogyan elegánsan dirigálja a kort és társadalmi miliőt érzékeltető valcereket, a népies skót táncritmusokat, a felcsendülő slágereket, az Őszi dalt, a Végtelen óceánt is. A hangszerelés dús, változatos, az érzéseket, vágyakat megszólaltató musical-énekesek, hozzák megszokott formájukat, a hosszú kitartott hangokat is biztosan szólaltatják meg.

A liget árnyas fáinak ölelésében több év kihagyás után megnyílt a felújított Újszegedi Szabadtéri Színpad. A Szegedi Szabadtéri Játékok új játszóhelye megújult, korszerűen átépített színpadtechnikával, világítással, öltözőkkel, kiszolgáló létesítményekkel gazdagodott. A műsorkínálat igényes; július 19-től augusztus 19-ig ígér, több hétvégére változatos kikapcsolódást. Molière Don Juan című komédiája, Brecht Koldusopera című zenés darabja és Kocsák − ifj. Harangozó Gyula Hófehérke és a hét törpe című családi mesebalettjének műfaji sokszínűsége jelzi, hogy a vezetők nem másodrendű, kiegészítő játszóhelynek szánják a ligeti színpadot, sokkal inkább a gazdagítás, újat akarás motiválta őket.

Herczeg T. Tamás kedvenc szerzője Molière. Nem először esik választása a francia szerzőre. A REÖK-ben a Tartuffe-fel mutatkozott be, majd a Kálvária sugárúti kis színpadon az Úrhatnám polgár színre állításával folytatta 2018-ban. Ez utóbbi Parti Nagy Lajos fordításában igazi vígjátéki sikernek bizonyult, még a főpróba is teltházzal ment.

A Don Juan című Molière-mű alaposan különbözik az ismert jellemvígjátékoktól. (Eredeti címe Dom Juan vagy a kőszobor lakomája. A francia címben rejlő Dom a latin dominus, úr rövidítése, a név kiejtése Dom Zsüan.) Közvetlenül a Tartuffe után keletkezett és Molière újabb botrányokat okozott vele. XIV. Lajos, a Napkirály megvédte a Tartuffe-öt és kegyeltjét, a Dom Juant azonban 15 előadás után végleg le kellett venni a műsorról, itt már a király szava is kevésnek bizonyult. Míg a Tartuffe a klérust, a Dom Juan az egész francia arisztokráciát sértette. Don Juan egyike az újkori Európa nagy mitikus hőseinek; az irodalomban egy sorban áll Don Quijote, Faust, Hamlet alakjával. De míg Don Quijote a nagy álmodó idealista, Hamlet a sokoldalú reneszánsz ember, Faust a kutató, a megismerést hajszoló, alkotó ember őstípusa, addig Don Juan az elementáris erő, a férfi-princípium megtestesítője. A köztudatban is így él, ő az erotikus férfi vonzerő jelképe. Ez a kép sugárzik a legismertebb Don Juan-feldolgozásból, Mozart − da Ponte: Don Giovannijából is, amely felfogásában leginkább táplálkozik a spanyol ősforrásból, Tirso de Molina; A sevillai szédelgő és a Kővendég című művéből (1630). Don Juan tehát a barokk korában lépett színre és hatalmas vitalításával meghódította a világot. Irodalmi, színházi, zenei feldolgozásainak száma napjainkig több ezerre becsülhető. Alakja koronként változik, módosul, tükrözi az időt, helyet, társadalmat, ahol s amikor újra s újra felbukkan.

2019-ben a szegedi ligetbe egy kiélt, megfáradt Don Juan érkezett meg. Ez a felfogás meglepte a sztereotipiákhoz szokott közönség nagy részét, mert ez a figura meglehetősen eltért a közismert őserejű szoknyapecértől. Herczeg Tamás és O. Horváth Sári társrendezők nem először dolgoznak együtt. Mind a ketten a Bocsárdi László nevével fémjelzett egyetemen szereztek rendezői diplomát szereztek, évfolyamtársak is voltak. A Mester ízlése, kezenyoma, érezhetően rajtuk maradt. Tőlünk délre és dél-keletre más eszköztárból építik fel a színpadi világot, nem feltétlenül a „lélektani realizmus” felől közelítenek (Herczeg); szeretik meghökkenteni „kreativitásra ösztönözni a nézőt” (Bocsárdi). A meghökkentés sikerült! A plakáton, a szórólapon Michelangelo; David-szobrának emblematikus, szép férfifeje látható pink-színű öltönyben, nyakkendőben. Dávid fiatal, erőt sugárzó elszántan dacos, s nem léha, nem erkölcstelen. Arra készül, hogy legyőzze Góliátot. A rikítóan ízléstelen öltöny ehhez a fejhez szentségtörés. Ez is a Bocsárdi iskola hatása lenne? A látvány érzelmi kettősséget vált ki.

A szereposztáson végigtallózva feltűnnek a nagy nevek; Bodrogi Gyula, Kulka János, Csákányi Eszter, Zsótér Sándor és a helyi jól bevált játszótársak, Jakab Tamás, Sorbán Csaba, Balogh József, Kancsár József, Farkas Andrea….. Feltűnik az is, hogy a színészek életkora 50-80 életév között mozog. Maga a címszereplő, a kiváló Jakab Tamás is az ötvenes évei közepén jár…A nézők bejönnek a címre, a nagy nevekre, vígjátékot várnak, szórakozást, és nem értik, mi történik a színpadon. Akik úgy vélték, nem azt kapták, amit vártak, már a szünetben távoztak. Ha Bianca Imelda Jeremias lejtős színpadán egy életerős kigyúrt fiatal férfi érkezik meg nyitott, luxus-kocsiban ciklámen öltönyben, felnyírt hajjal, tetkóval a karján, nyelvén Parti Nagy Lajos cifrán szabadszájú szövegével, – valószínűleg tovább maradnak. Molière darabja, s ez az előadás azonban nem erről a Don Juanról szól. Molière-t mélyen felháborította a korabeli arisztokrácia többségének léha, romlott viselkedése, akiknek eleven modelljei ott rontották a levegőt a királyi udvarban, Versailles-ban. Őket a király sem szívlelte, ebben partnere volt Molièrenek. Nem véletlen, hogy a Tartuffe és a Don Juan körüli csatározások közepette nevezte ki XIV. Lajos Molière társulatát „királyi társulattá”. Az istentagadás, az ateizmus vádjával többszörösen vádolt szerző azonban már össztársadalmilag is támadható volt.

Istentagadás?! A Molière-i Don Juan pedig éppenséggel az istenkeresésről szól. Ez ragadhatta meg a rendezőpárost, ez indokolja a főszereplő kiválasztását is. Jakab Tamás megfáradt újkori gazdag embere, a nőcsábítást nem túl meggyőzően, inkább gonoszkodó játékos cinizmussal űzi. Sokkal inkább érdekli, meddig lehet elmenni a bűnben, a képmutatásban. Van-e Isten? Ha van, jelez, megállít! Kulcsfontosságú mondatok hangoznak el ajkáról: „A képmutatás divatos bűn, ha divatos, erénynek számít. Manapság a leghálásabb szerep az erkölcsös embert játszani a hivatásos képmutatásnak hihetetlen előnyei vannak.(..) Akinek van esze, az alkalmazkodik a század bűneihez,” Féli-e az „Ég haragját”, hisz-e valamiben? „Nos, hiszem azt, hogy kétszer kettő az négy, és négy meg négy az nyolc.” Molière, az epikureus filozófus, természettudós Pierre Gassendi tanítványaként adja a „francia” Don Juan szájába a saját meggyőződését tükröző gondolatokat. Az érzéki megismerés útjai is végesek: a laza jelenetekben felsorakoztatott két parasztlány (Farkas Andrea, Sebők Maya), a kolostorból elcsábított, elhagyott feleség (Csákányi Eszter), az ő bosszúálló rokonai (Balog József, Kancsár József) a kalandos életút nem igazán izgalmas stáció.

A bátorság, ahogyan a kihívások elé tekint, a Szegénnyel (Zsótér Sándor) és az Apával (Bodrogi Gyula) való találkozás jelenetei sokkal megbízhatóbb magyarázatot adnak a figura értelmezéséhez. Dom Juan visszaél társadalmi szerepével, a szabadságot, a korlátlan megismerést hajszolva nem vállal felelősséget semmiért, nem hűséges senkihez, csak önmaga elveihez következetes.

Az Apa a büntetés előhírnökeként hányja szemére mulasztásait, a Kőszobor (Kulka János), a hajdanán megölt Parancsnok megjelenése, a vacsora meghívás a végzet közeledtét jelzi. Jakab Tamás várja ezt, a kaszás idő őt is elragadja, az ő Don Juanja is megérett a bűnhődésre, elmúlásra. A háromszintes „misztérium-színpad kerek, hátsó időablakán át lép be a vágyott másik dimenzióba. A pokolra jut, vagy megtudja-e végre: van-e Isten? Ki ki fejtse meg! Zsótér Sándor Szegénye egész biztosan megtudja majd.

Miért nem aratott sikert ez a gondolatébresztő, neves művészeket felsorakoztató előadás? Valahogyan nem szervesült egésszé a felsorakoztatott ötlet-parádé. Sorbán Csaba Sganarelleje terjengős szövegének felmondására koncentrált, a fővárosi művészek hozták saját formájukat, stílusukat, ahányan voltak annyifélét. A remekül kigondolt játéktérbe belezavart a sok szétloccsantott görögdinnye, a „snassz” fürdőkád, amelybe az a rémes ciklámenszínű öltönyt viselő Don Juan időnként belekecmergett. A gazdagságot jelző szolgahad megjelenítése, ruházata is erősen megkérdőjelezhető. A Misanthrope és a Don Juan Molière legnehezebben értelmezhető darabjai, nagy kihívás minden rendezőnek, nem véletlen, hogy ritkán tűzik műsorra a színházak ezeket a műveket. A Dom Juan nem vígjáték, amennyiben komédia, inkább dantei értelemben az. Az embergyűlölő és a Dom Juan (némi komikus elemmel) Molière legmélyebb drámái, az ő Hamletjei, a modern dekadens hősök előképei. Ők maguk módján inkább tragikus hősök!

Szabadtéri színházak respektált tényezője az időjárás. Kegyes volt júniusban, júliusban, pótelőadásokat nem kellett beiktatni. Nem így történt a Játékok és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Koldusopera című Kurt Weill − Bertolt Brecht darabjának próbáival, előadásával. A Szegedi Szabadtéri és az erdélyi színház közös vállalkozását a jelentős színházi szakember, rendező Bocsárdi László állította színpadra. Amint a közönségtalálkozón megtudtuk a jóval nagyobb újszegedi színpadon bemutatott produkciót kell majd a 9-10 méteres rivaldával rendelkező hazai színpadra transzponálnia. Az imponáló intellektusú Bocsárdi a brechti dramaturgia csúcsteljesítményének tartja a Koldusoperát. Brecht a XVIII. századi angol John Gaytől vett témában felsorakoztathatta összes dramaturgiai újításait, új tartalmat adott a kiüresedett formáknak, a beiktatott songokkal elidegenítő elemekkel újfajta feszültséget teremtett. Bocsárdi rendezése a bevált Brecht modellhez még rárak egy lapáttal, aktuális üzeneteket kódol a játékba, kérdéseket tesz fel…Ki napjaink „kolduskirálya”, bűnözők fejedelme? Hogyan ússzák meg a büntetést, milyen összefonódások léteznek itt és most a hatalom, a bűnöldöző szervek és az al- és felvilág gazdasági bűnözői között? Megszoktuk a deli, hódító külsejű színpadi Bicska Maxit (Penge Mackie-t). Ilyen volt hajdan Agárdi Gábor, Gábor Miklós etc a magyar színpadokon – hiszen a nőket is ujja köré csavarta. Bocsárdi Penge Mackie-je (Erdei Gábor) nem szép, nem elegáns. Alacsony, kövér cseppet sem vonzó. Ő maga a megtestesült „Bűn”. Márai Sándor írta egy helyt: „A tehetségtelen ember műalkotása a bűn”. Bocsárdi színészválasztása ezt tükrözi, ezért válik indokolttá. Nem vonzó külseje, hanem az elszántság és a Pénz adja hatalmát. A köré épített világ szereplő gárdája szintén napjainkat idézi meg.

A próbák viharos időben zajlottak a világító híd magasa alá telepített zenekar Incze Katalin vezetésével kemény próbát állt ki. Dörgött, villámlott, szél fújt. A bemutató napján augusztus 2-án heves eső, vihar tombolt Szegeden, még víztől ázott nézőtér a fák leveleiről csöpögő víz fogadta az újszegedi ligetbe kióvakodó bátor közönséget. A szállingózó nézők reménykedése nem volt hiábavaló, jó 70 perces késéssel a bemutató előadás mégis elkezdődött. A nézők meggyőződhettek arról, hogy a külhoni magyar művészek tudnak zenélni, énekelni, játszani Brecht módra, Bocsárdi módra. Bartha József díszletében, Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezeiben profin teljesítenek, nekik még az özönvíz sem árthat.

Sajnos továbbra is esőfelhős idők közeledtét jelezte a meteorológia. A nagyon várt Ajándékkoncert augusztus 14-én szerdán a Dóm téren borús egek alatt kezdődött. Esőkabátokkal felszerelve áramlott a nagyérdemű a hatalmas nézőtérre és reménykedett, mégsem marad el a hangverseny. Gyüdi Sándor zeneigazgató és a Szegedi Szimfonikus Zenekar haditanácsot tartott, mi legyen, ha mégis esik, tartsák-e a sorrendet, előre vegyék-e Tóth Péter Resurrexit című művének ősbemutatóját, felbontsák-e a jól felépített koncert klasszikus első és szünet utáni második, kortárs zenei programját.

A klasszikus magyar zenei kincsek közül, stílszerűen Erkel Ferenc Hunyadi László nyitányával kezdtek, Bartók Béla Magyar képek és Liszt Ferenc Les préludes című kompozíciójával folytatták volna, de némi esőhelyzet diktálta fontolgatás, leállás után előre került Tóth Péter Resurrexit című műve, amely a város felkérésére, a nagyárvíz 140. évfordulójára született. A közönség a szusszanásnyi szünet alatt nem hagyta el a nézőteret. A kitartás és a türelem jutalma nem maradt el, az ismert klasszikusok autentikus tolmácsolását követően, a szimfonikusok az új kortárs zene nem várt örömével ajándékozták meg a kitartó zenebarátokat.

Tóth Péter zeneszerzőről köztudott, hogy élvezhető, gazdag hangzásvilágú zenét komponál. Ezt bizonyította már a Hunyadi Intermezzóval, az új szimfonikus alkotás a Resurrexit Szeged pusztulását és feltámadását érzékeltette a zene nyelvén. (Megjegyzem, a szeptember 15-én a Nagyszínházban hallott jubileumi koncerten még összefogottabbnak tűnt, hatásosabban hangzott el a mű.) Gyüdi Sándor karmester nem zárkózik el az újdonságoktól, szereti a kihívásokat. Szirtes Edina „Mókus” Vidróczki című etnoszimfonikus darabját és az Onnan fentről című új művét is nagy lendülettel, szakmai tudással vezényelte. Szirtes Edina „Mókus” régóta kötődik a Szabadtéri Játékokhoz, quasi házi szerzőnek tekinthető. Most szimfonikus zenei oldaláról is bemutatkozott: a magyar folklór és a két nagy mester, Kodály Zoltán és Bartók Béla előtt is lerótta tiszteletét. Ő maga is csatlakozott a zenekarhoz, a színpadon régi magyar hangszereket szólaltatott meg, dalolt is. Az invenciózus, ötletekben gazdag, szellemesen hangszerelt zene változatosságával felvillanyozta a hallgatóságot. Az est felfokozott hangulatban ért véget, a sok ember, aki a rossz idő ellenére is kitartott fellelkesülten, nem várt szépségekkel gazdagodva térhetett haza.

Bevallom, régóta vártam Kocsák Tibor − ifj. Harangozó Gyula Hófehérke és a hét törpe című családi mesebalettjét. A híre megelőzte, „szenzációsnak” mondta mindenki, aki látta. A tizenöt éves produkció bejárta, meghódította a nagyvilágot. Az Operaház Erkel Színháza folyamatosan műsoron tartja gyermekek és szülők örömére. Miért? Azt nyújtja, amit ígér, a mese szépségét és csodáját: a jók elnyerik jutalmukat, a gonosz megbűnhődik.            

A zene szimfonikus igényű, de játékos, modern hangzású, távol áll a szirupos amerikai filmzenétől. A koreográfiával tökéletes egységben a mese szolgálatában elősegíti az érzelmi azonosulást a történettel. A liget árnyas fái csodálatos keretet adtak a mesének, kitágítva a színpadot, melynek fontos cselekményszálai erdőben játszódnak. A jól felszerelt színpad, a szép környezet mégis új kihívások elé állította a zseniális tervezőt, Kentaurt. Új megoldásokat kellett keresnie a zsinórpadlás hiányából fakadó technikai problémákra. A gyors díszletcserét, az időjárás viszontagságainak kitett díszletelemek statikai biztonságát ragyogóan megoldotta. A közönség mindezt nem tudhatta, hiszen zavartalanul gyönyörködhetett a csodálatos mesevilágban. Nagyszülők, fiatal családapák, anyák, gyermekek, három évestől a kamaszokig − egyszóval akikért életre hivatott a mű − áhítatos csendben figyelték Hófehérke sorsának alakulását a csodaszép törékeny balerina, Felméry Lili táncos alakításában. A mesebeli Herceg (Balázsi Gergő) éppolyan imponáló, deli, amilyennek mindig is elképzeltük „a szép szőke herceget”. A pas de deux-jük megtestesítette a szerelmes összhangot. A törpék bevonulási zenéjére minden esetben ütemes tapssal reagált a gyermekközönség. A jól egyénített karakterek közül Kerényi Miklós Dávid aratta a legnagyobb sikert Kuka alakjában. Senki sem távozott a szünetben, nem hallatszott követelőző nyűgös gyermeknyafogás sem. A kicsik a nézőtéri átjárókban tipegtek, forogtak, próbálták utánozni a színpadon látottakat. Félő, otthon a tánckar seprős táncosainak, lidérckéinek mozdulatait is próbálgatják majd, és áldozatul esik a családi csentre. Ifj. Harangozó Gyula szövegíró-rendező-koreográfus szavak nélkül is elmesélte a történetet. Bebizonyította a tánc nyelvén, hogy „a szépség az igazság kisugárzása.”

A zárójelentések szerint kimagasló idényt zárt az idei Szabadtéri Játékok: 28 előadását mintegy nyolcvanezer néző tekintette meg. A nézőszám és a műfaji sokszínűség is megerősítette, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok az ország meghatározó „népszínháza”. Változik a világ! A kínálat más, mint régebben. A nézőtér estéről estére megtelt, a közönség érdeklődése nem csökkent.

A fotókat Dusha Béla fotóművész készítette.

Megjelent a folyóirat 2019. októberi számában