A. Gergely András:Túliskolázás, liturgiák, deportálás

Egy helytörténeti monográfia – amikor nemcsak az

Messze nem biztosan „árulkodó”, de fölöttébb alaphangot megadó egy tizenöt írásból formált helytörténeti monográfia alapos bevezetőjének utolsó mondata: „A szegedi zsidók Szeged életének konstans szereplőivé váltak, hitközségük a vallási értékek ápolásával szilárd kulturális hátteret biztosított tagjaiknak hozzájárulni a város társadalmi és gazdasági modernizálásához”. Ezzel zárja történeti körvonalakat is pontosító előadását Marjanucz László SZTE Új és Legújabb Kori Magyar Történeti Tanszék vezetője, méghozzá abban a kötetben, mely a Móra Ferenc Múzeumban 2014. november 12-13-án tartott Zsidók Szeged társadalmában című konferencia előadásaiból került Tóth István szerkesztésében az azonos címen kiadott szövegválogatás élére. E széles merítésű (12-37. old.) 19. századi helytörténeti körvonalak A szegedi zsidóság a neoabszolutizmus korában (1849–1967) címen azt a „keretet” jelzik, amelybe a további tanulmány-szövegek érdemi mélységben épülhetnek. Épülhetnek, sőt szervülhetnek mégpedig úgy, ami az érdeklődő olvasó, kutató, múzeumlátogató számára is indokolt rétegzettséget tükröz a témaválaszték, a korszakok, a releváns személyiségek, a liturgia vagy épp a szakrális esztétika területén éppúgy, mint a mai érdeklődés számára izgalmasabb tematikák (jeles szegediek, világhíres szellemi örökség, helyi dicsőségek, emlékezeti hagyaték) bűvkörében. A címben szereplő kulcsszavak a szegedi zsidóság jelentőségének, kulturális gazdagító szerepének és a negyvenes évek sűrűjében megesett gyalázatok historikus tényanyagának emlékezeti körképét rajzolják meg, s talán ha minden részletet ebből mégsem lehet kiemelni, valamelyest körkép talán megadható róla.

„Körkép” annál is inkább, mert sem a teljes historikum megrajzolására nem adódik mód, sem a „befejezettnek” mondható múlt nem fejeződött be. Ha csupán azt a példát veszem, miként avatkozik bele a szegedi helyhatóság a zsidóság szokásjogainak gyakorlásába az örökség, a házasodási okiratra kért hatósági láttamozási tanúsítvány adóköteles mivoltának nyilvántartási módjába, s ezzel az izraelita jogú házasságok érvényét már ekkor (1863) állam szabta királyi rendelet formájában „közigazgatási” üggyé tevő tiltásokba, az 1850-es évektől a zsidók ingatlanszerzési korlátozásra, az 1848-ban megállapított lakhatási körön túlra költözöttek beengedésére a Széchenyi tér lakói közé, valamint a Palánk kereskedelmi forgalomra is alkalmassá tételének igényére, melynek hátterében a hitközség rangja is állott, akkor azt láthatjuk, hogy 1863-tól a város iskolai felügyelők által ellenőrzött népi iskolák felállítása, ebben a hitközség és Löw Lipót szerepe, de nem utolsósorban Szeged iskolavárosi funkciójának a Délvidék, Erdély és a kárpátaljai területek mobilizálódó zsidóságának mindezt fellendítő hatása serkentette mindazt, ami a város polgárosodási folyamatában akkortól s később is fontos szerepet kap. Pusztán evvel a népesség-polgárosodás-városirányítás-kötségviselés-hitélet témakörrel szinte mindegyik írás foglalkozik, jóllehet más és más aspektusból, de semmiképp sem különválaszthatóan, inkább egymáshoz illeszkedve és szinte a címlapot-hátlapot illusztráló míves kovácsmunkák cizellált komplexumát idézve, az összefonódás és világosság-jelképek sokféle árnyalatát egyetlen egységbe komponálva. Ennek a (tanulmánykötetekre ritkán jellemző) belső ívnek rajzolatát úgy értékeljük, ahogyan Karády Viktor a felekezeti egyenlőtlenségek középiskolai trendjeit tekinti át, ahogyan Glässer Norbert a szegedi zsidóság integrációjának politikai liturgiáit, szimbolikus politikai tónusait és a hazafiasság témakörét emeli ki Löw Immánuel beszédeiből, Miklós Péter a szegedi egyetem és Kecskeméti Ármin főrabbi viszonyának historikumát jellemzi, Apró Ferenc a Kotányi család történetéhez apróbb adalékokkal hozzájáruló elemzési szempontokat mutatja föl, vagy Hamar Edina a Hitközség tulajdonában lévő kegytárgyak és liturgiái tárgyak restaurálása közbeni állagrajzok révén jeleníti meg a szegedi zsidóság múltját és örökségét – ez magában véve is olyan tipológiai körvonal, mely komplex olvasmánnyá teszi a kötetet. Jelezni sem érdemes, de illendő: a másfél oldalnyi bevezetővel ellátott, hiánypótló jelentőségű családtörténeti fotóanyag (Tóth István: Reich Mór szegedi aranyműves családtörténetéhez, 191-202. old.), vagy gyártörténeti jelentőségű intézmény rövid portréja (Fári Irén: A Winter kefegyár és a Winter család, 185-190, old.), szinte semmi módon nem vethető össze a személyes emlékanyagra épülő élettörténeti regényrészlettel (Bácskai Éva: Elrabolt ifjúság /A Radó család történetéből/, 237-262 old.) s a kötet talán legsúlyosabb társadalomtörténeti mély-elemzésével (Karády Viktor: A zsidó ‘túliskolázás’ Szegeden. /Felekezeti egyenlőtlenségek a középiskolák használatában/, 39-69. old.). Ugyanakkor – előnyére a sokoldalú tájékozódásnak, s még több előnyére a hiánypótló szövegközléseknek is – mindez nem egymással mérendő össze a kötet teljes súlyához viszonyítva, hanem a szegedi forráskutatások és forrásközlések össz-mennyiségéhez képesti kiegészítésként, a helytörténet rangján elért eredmények tükrében, a kortárs kiadványok és forrásmunkák (akár a Szeged folyóirat, akár a Bölcsészkar Néprajz és Kulturális Antropológia tanszékének kiadvány-sorozatai) alapján, akár abban a kulturális örökség, turizmus, muzeológiai história, helytörténeti emlékezet, társadalmi közkultúra, hagyománykövetés és oktatási tapasztalat-átadás terében, ahol az iskolás lét, az oktatási intézmények rangja, a város kulturális tőkéjének „hiteltörténete”, művelődéstörténeti vonzásköre egyaránt önálló és összefüggő jelenségekként vannak jelen. Ehhez csupán egy példa, ezúttal Karády Viktor írásának összefoglalójából:

„Ez a tanulmány inkább csak kísérleti jellegű lehetett, mivel az iskoláztatásnak a szegedi társadalom rétegezettségében – nevezetesen felekezeti struktúrájában – való beágyazottságának elemzése nem térhetett ki (részben a rendelkezésre álló források kiaknázatlansága folytán) a megfigyelt s a legtöbb elemzési szempontból – láttuk – nagy horderejű iskolai egyenlőtlenségek minden eredőjének, gyökerének, kiváltó okrendszerének tárgyalására. Itt elsősorban a felekezeti összetétel és a helyi és Szeged környéki vármegyék népességének társadalmi-gazdasági-szakmai tagozódása összefüggéseinek tisztázása hiányzik s e mellett vagy e mögött a 19. századi zsidó bevándorlók és az 1919 után növekvő arányú elvándorlók osztály jellegű és demográfiai jellemzőinek pontos felmérése, hiszen ezek szolgáltatják az iskolai mobilitásban érvényesülő legfőbb szociológiai nyomás- és vonzástényezőket.

Csupán jelezném, hogy a szegedi zsidó és keresztény középiskolai közönség viselkedési különbségeinek vizsgálata mindenképp igen hasznos esettanulmányt képez olyan országos méretű problémák megvilágításához is, mint az egyenlőtlen iskolai mobilitásssal járó polgárosodási készségek terén megnyilvánuló egyenlőtlenségek (hiszen a jótanulás is polgári érték, akárcsak általánosabban a szellemi munka), a zsidó asszimiláció iskolai teljesítményekben is megnyilvánuló hátrány-kompenzáló jellege, vagy az antiszemita érvrendszer egyik konstans, sztereotip elemének valóságtartalma a ‘túl okos’, ‘túl agyafúrt’ (s mint olyan a keresztényekre ‘veszélyes’) zsidókról – melynek szellemi hagyománya nálunk legalább Széchenyiig visszavezethető. De a ‘túliskolázás’ témája fontos a zsidó asszimilációs stratégiák szempontjából is, hiszen a társadalmi erőterek nagy részében gyakran kettős mércével mért zsidó fiatalok talán csak az iskolai piacon kerülhettek egyenrangúként s nagyjából egyenlő feltételek között, mintegy megközelítőleg ’tiszta’ versenyhelyzetbe a többségi társadalom fiataljaival. Ezeknek a tényezőknek a tárgyalása, láthatjuk, a magyarországi modernizáció társadalomtörténetének nem egy kulcskérdéséhez szolgálhat bevezetőül” – írja indokolatlan szerénységgel (69. old.), miközben tanulmánya nemcsak az országos vagy a térségi, de tágabban a kelet-európai zsidóság számos hatástartományának egyik kiemelt problematikáját tükrözi érdekfeszítő mélységgel.

De ha a „túliskolázás” egykori (és ma is drámaian visszatérő) problematikája megannyi egyéb összefüggés mögött rejlő, föl nem tárt vagy kellően ki nem bontott ügylet, ennek pantdantja látható meg Mód László helytörténeti-gazdasághistóriai áttekintésében: Ormódi Béla szerepe a homoki szőlő- és borgazdálkodás fejlesztésében (Horgos-Királyhalom és Pusztamérges) (71-89. old.), ahol – ha gondolnánk, ha nem – a homoki szőlőkultúra fellendítésében az ezredfordulón fontos szerepet játszó nagytőke bekapcsolódása, a vállalkozók több száz, esetleg több ezer hold kiterjedésű homokföldön saját kezelésű szőlőtelepek létesítésében vállalt szerepe, a „nagytelepek tulajdonosai között az úri birtokosok, földet vásároló kapitalista nagyvállalkozók, feltörekvő parasztok és értelmiségiek is. Közéjük tartozott Ormódi Béla is, aki az 1880-as évek végétől óriási szerepet játszott a dél-alföldi térségben a homoki szőlő- és borgazdálkodás kiterjesztésében”, miközben a területek benépesülésével megindult modernizálással, szőlőültetvények kialakításával mint fontos településszervező tényezővel az első világháborút követő időszakban is, mikor a homoki borok komoly értékesítési nehézségekkel néztek szembe (72-73. old.).

Látszólag tehát a hitközségi, oktatási, városfejlesztési, piaci, kereskedelmi és gazdálkodási szférák egyaránt tükrözték a szegedi zsidóság szerepvállalását, helyfoglalását, asszimilációs stratégiáit és kényszerhelyzeteit (lásd ehhez Miklós Péter: Kecskeméti Ármin főrabbi és a szegedi egyetem, 119-127. old. rövid és izgalmas drámai portréját, vagy Apró Ferenc írását: Újabb adatok a Kotányi család történetéhez, 179-183. old., s nem utolsósorban Dombiné Kemény Erzsébet: Szeged világhírű zongoraművésze Sebők György, 203-224. old.), de a legkevésbé szabad feledni, hogy a Hitközség élete, Löw Immánuel szerepe és tekintélye, hazafisága és halála egyszerre tükrözi a város dicső képtelenségét arra, hogy egy fél évszázad alatt dicső sikerek elérésében partnerként jelen lévő zsidóságot ne érhesse el az értékvesztés, vagyonvesztés, kirablás, deportálás, áruba bocsátott halálvonatok menti pusztulás, közös keresztényi kirablás, majd szocialista vagyonelkobzás, szégyenteljes perek és vádaskodások legpocsékabb korszaka, melyek (mint Glässer Norbert tanulmánya jelzi: Az integráció politikai liturgiái, 91-111. old., vagy Hamar Edina: A Szegedi Zsidó Hitközség tulajdonában lévő kegytárgyak és liturgiai tárgyak restaurálása, 263-301. old.) közel- s távolnézetből is a méltatlan társadalomtörténeti időszakok összképéhez tartoznak. Mintegy további jelekkel dúsítja e történeti folyamatot a szegedi zsidóság „külső” képének olyan jegye, mint Löw Immanuel hagyatéka Jeruzsálemben (Zombori István írása, 113-117. old.), vagy a zsidótörvények ellen a Képviselőházban is fölszólalt Löw Immánuel személyes sorsát fölidézve a 90. születésnapja alkalmából őt köszöntő Móra Ferenc szavaitól a deportálását intéző különítményig és tényleges haláláig követő „pillanatfelvétel” (Molnár Judit: 1944 – ünnepléstől deportálásig, 129-143. old.), valamint Varga Papi László: Ős-új templom Szegeden (145-178. old.) címmel a szegedi zsidó templom felekezeti célokra szánt, a vallásgyakorlás mellett a liturgikus és szimbolikus szféra kivételességét, vallomásosságát tükröző írása, mely szerint az Újzsinagógában éppúgy megbecsülő hatások együttesének tartották, mint a klasszicista szépségű Öregtemplom falai közötti életet: „A különleges célra elkerített tér határain illeszkedik felfogható, rendezett mindenségként világképünkhöz a szentség. Belülről szemlélhető és gondolható el az a külső tér, amelyről elsődlegesen csak az tudható, hogy kerített terünkkel érintkezik, azt határolja. A behatárolt, magunkévá tett valóságdarab nyújtja a lehetőséget arra, hogy rajta kívüli szférákat keressünk…” (147. old.).

A kötet ily sokrétűsége, helytörténeti kiadványként is míves és gazdag volta nem csupán muzeológiai vagy múzeumpedagógiai anyaggá teszi e kötetet, hanem a szegedi társadalomtörténet megannyi részkérdésének speciális foglalatává. El nem évülő, sőt az évek avulásával mind több és több résztéma mélyebb megbecsülését serkentő forrássá.

Tóth István (szerk.): Zsidók Szeged társadalmában. Szeged, Múzeumi Tudományért Alapítvány − Móra Ferenc Múzeum, 2014.

Megjelent a folyóirat 2020. áprilisi számában