Kocsis Katalin: Az elmaradt Koreai Filmfesztivál helyett: Filmajánló a Somogyi-könyvtár állományából 2.
A négy koreai rendező közül, akinek művei hozzáférhetők a Somogyi-könyvtárban, múlt hónapban kettő, Kim Ki Duk és Park Chan Wook műveit ajánlottuk. Most Bong Joon Ho és Kim Ji Woon filmjeit vesszük sorra, melyeket ki lehet kölcsönözni, vagy a könyvtárban is megtekinthetők.
Kim Ji Woon
Színházi rendezőként kezdte, de filmjeivel is egyre nagyobb sikert ért el. Filmjeit legtöbbször nemcsak rendezőként, de forgatókönyvként is jegyzi, nála is nagy szerepet játszik a látvány, a stilizáció (például a Két nővér című filmben is).
Első filmje az 1998-as A csendes család, melyet több európai filmfesztiválon is a legjobb film díjára jelöltek, mint ahogy második filmjét is (A csalás királya, 2000). A Két nővér (Tale of Two Sisters, 2003) című filmje több díjat is nyert a legjobb film és a legjobb rendező kategóriában is, valamint színészi alakítások is kaptak díjakat.[1]
Pszichothriller, illetve – horror; a filmet egy sokszor feldolgozott legenda ihlette. Ez volt az első dél-koreai horrorfilm, amit vetítettek amerikai mozikban. A film jó kritikákat kapott, úgy a rendezés, mint a forgatókönyv. Kétszer biztosan meg kell nézni, csak másodszorra tudjuk értékelni azokat az apró (és kevésbé apró) jeleket, amiket a rendező hagy a filmben szétszórva, és amelyek az utolsó jelenetre (megoldásra) mutatnak. Így válik egyértelművé a kronológia is, amire első nézéskor csak a film végén derül fény teljes egészében, valamint hogy ki kicsoda valójában a szereplők közül.
A film végén csak minimális magyarázatot kapunk, így a nézőre hárul a feladat, hogy visszamenőleg fölépítse a történetet és a helyükre tegye a szereplőket. Odafigyelést igénylő film csodás képvilággal, szép zenével, csavaros történettel.
Bong Joon Ho
Bong filmjei talán azért is lehetnek ilyen népszerűek mind a kritikusok, mind a nagyközönség körében, mert kisajátítja és átdolgozza a hollywoodi műfaji konvenciókat, keretként használva őket arra, hogy vizsgálat tárgyává tegye és kritikával illesse a dél-koreai társadalom és politika ügyeit. Ezzel a koreai film az 1950-60-as évek aranykorának kulturális örökébe lép, hiszen a koreai közönségfilmnek régóta jellemzője, hogy merít Hollywoodból és más nemzetek filmkultúrájából.[2] Bong filmjei tehát egy részről ismerősek (már ami a műfaji jegyeket illeti), más részről viszont magukon viselik az ázsiai film jellegzetességeit is, valamint a rendező kézjegyét, ami filmjeit egyedivé teszi. Bong az említett műfaji jellegzetességeket igen sajátosan használja fel, legyen az akció, horror, melodráma, krimi, thriller vagy bármi egyéb. Filmjeiben az európai gyökerű művészfilm bizonyos stilisztikai jegyei is fölfedezhetők.
Műfaji filmeket készít: képletszerű természetük révén a nézőktől nem a külföldi kultúra alapos ismeretét igénylik, csupán azt a jóval könnyebben elsajátítható tudást, amely a műfaji szabálykészletre vonatkozik (visszatérő történet-, helyszín- és szereplőelemek, melyeket a rendezők új módokon kombinálnak, ezáltal új jelentéseket közvetítve), így filmjei viszonylag könnyen befogadhatók.[3]
A rendező A halál jele című krimi-thriller és A gazdatest című filmekkel emelkedett az élvonalbeli rendezők közé.
„Rengeteg amerikai műfaji filmet láttam, és nagyon élveztem őket – mondja Bong. – Ugyanakkor érzem, hogy addig ismételgették a szabályokat, amíg azok rendkívül elhasználódtak.”
Ezért a rendező rendszeresen kikezdi a konvenciókat:
„Egy darabig követem a műfaji szabályokat, aztán ki akarok törni belőlük, és a fejük tetejére akarom őket állítani. És itt jönnek a képbe a tulajdonképpeni koreai elemek.”
A filmek változatos formákban térhetnek el a megszokott műfaji szabályoktól; például a történet szintjén: a film vége eltér a konvencióktól (mint amikor egy bűnügyi film végén nem derül ki, hogy ki a tettes), vagy a szereplők nem úgy viselkednek, ahogy elvárjuk tőlük. Máskor az eltérések több műfaj „összeütközését” jelentik (Bong kifejezésével élve): a bűnügyi filmben (például A halál jelében) bohózatba vagy vígjátékba illő jelenetek vannak, amely jeleneteken keresztül Korea történelmi és kulturális sajátosságai beszivárognak a műfaji keretbe, és elárasztják azt.[4]
„Az élet és a képzelet összeütközése, a koreai valóság elemei a műfaji film vonásaival szemben – mondja a rendező –, ezek azok az alapvető jegyek, amiket filmjeimben keresek”.
Bár nem kimondottan dél-koreai film, hanem többszörös koprodukció, mégiscsak Bong Joon Ho rendezte, és az a Hong Kyung Pyo az operatőr, akivel többször is dolgozott együtt (például az Élősködőkben is). Ha dél-koreai jellegzetességeket nem is, de a rendezőre jellemző jegyeket fölfedezhetünk a filmben. Posztapokaliptikus témájú sci-fi-akció, disztópia, illusztris szereplőgárdával: a főbb szerepekben Chris Evans, John Hurt, a zseniális Tilda Swinton, a rendező több filmjében főszerepet játszó Song Kang Ho (például A gazdatest, Élősködők), Jamie Bell, Octavia Spencer valamint Ed Harris látható. Olyan más filmjeiben is megjelenő témákat dolgoz fel Bong a filmben, mint a környezetvédelem, illetve annak hiánya és hatásai, a társadalmi kasztrendszer és a csoportok átjárhatósága; mindezeket hatásos történetben és még hatásosabb képekkel mutatja be.
A film egy 1982-ben megjelent francia képregény alapján készült (Jacques Lob és Jean-Marc Rochette: Le Transperceneige), a forgatókönyvet részben Bong Joon Ho is jegyzi. A képregényből a film felhasználásával sorozat is készült, melyet idén kezdtek el vetíteni, és melynek Bong az egyik fő producere.
Pozitív kritikai elismerés és nézői fogadtatás mellett Bong rendezőként kapott számos díjat a filmért, a színészek közül pedig Tilda Swinton kapta a legtöbb elismerést.
Dél-Korea első (és négyszeres) Oscar-díjas filmje bemutatása óta 180 díjat zsebelt be, az ázsiai filmszemléktől az európai filmfesztiválokon át az Oscarig. Erőteljes társadalomkritika jellemzi a filmet (mint a rendező minden filmjét). Amit a Snowpiercer horizontálisan mutatott be az egyes vagonok segítségével, azt itt szintén a díszletekkel, vertikálisan ábrázolva látjuk: ebben a filmben is a társadalmi egyenlőtlenség és a társadalmi rétegek közötti konfliktusok a legfőbb téma. A két fő helyszínt, a gazdag család otthonát, és Kimék félszuterénjét is külső helyszínen építették meg, és mindkettő szerkezete és elhelyezése szimbolikus. (Egyik legfontosabb elem a lépcső, ezért is nevezte a filmet „lépcsőfilmnek” a rendező.) A legapróbb részletre is figyelt: még a szegénynegyed kulisszáinak tégláit is létező minta alapján gyártották le.
Még egy érdekesség: a film zenéjének hangszerelését a Kaliforniában élő Sapszon Bálint zeneszerző és Elek Norbert billentyűs végezték, és a Budapest Scoring zenészei játszották fel a filmzenét.[5]
A film egyike a rendező műfaji kategóriába besorolhatatlan filmjeinek: egyszerre thriller, társadalmi dráma, fekete komédia és horror; rendkívül szórakoztató formában tárja elénk az igen szigorúan megfogalmazott társadalomkritikát.
Jegyzetek
[1] A filmből 2009-ben amerikai remake készült Hívatlan vendég címmel (rendezte: Charles és Thomas Guard).
[2] Christina Klein: Miért érdemes az amerikanisztikának a koreai filmről gondolkodnia, avagy transznacionális műfajok Bong Joon Ho filmjeiben. In: Metropolis, 2011/2. 37. o.
[3] Uo. 38–39.o.
[4] Uo. 43. o.
[5] Sapszon korábban is dolgozott már együtt a rendezővel az Okja című filmjének zenéjén.