Bátyi Zoltán: Szegedi bűnhistória: 1987 − utolsó kivégzés a Csillag börtönben

Mikor gyülekeztek az emberek legelőször Szeged városában azért, hogy végignézzenek egy kivégzést? Ez ma már aligha deríthető ki. Az viszont tény, hogy az utolsó akasztást 1987. szeptember 3-án, hajnali 4 órakor hajtották végre a Csillag börtön kivégző udvarán. Azon a napon Kókai Barnabás 30 éves szentesi férfit emelték a bitófára a hóhérsegédek. Itt zajlottak ugyanis azok kivégzései az 1980-as években, akiknek ügyét elsőfokon a Csongrád Megyei Bíróságon tárgyalták.

Abban az évtizedben Magyarországon 26 embert végeztek ki, közülük négyen a Csillagban köszöntek el az élettől. Rekettyés Lászlót, akit nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt ítéltek el, 1981-ben akasztották fel. Juhász Istvánt több emberen, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt küldték bitóra 1982-ben. Richter Richárdot, aki több börtönalkalmazottat is megölt a Csillag bútorgyárában, véres ámokfutása során, 1985-ben végezték ki. Az utolsó akasztást 1987. szeptember 3-án vezényelték le a Csillagban. Ekkor került kötél Kókai Barnabás nyakára, aki két embert ölt meg – mint az ítéletben fogalmaztak – különös kegyetlenséggel, előre kitervelt módon, nyereségvágyból.  

Ám mielőtt – egykori szemtanú elmondása alapján – arról szólnék, hogyan zajlott az utolsó kivégzés Szegeden, nézzük meg azt, mivel érdemelte ki Kókai, hogy az 1980-as években kiszabható legsúlyosabb büntetéssel sújtotta a Legfelsőbb Bíróság.

A kivégzésekor 30 éves, Szentesen született (az ítéletben leírtak szerint foglalkozásnélküli) férfi, válással végződő házassága után, 1984-ban megismerkedett egy válófélben lévő asszonnyal, akivel össze is költözött. Gyakran jártak szórakozni. Ezt az életet kezdetben bírták pénzzel. Felvettek ugyan kisebb kölcsönöket, de azokat vissza tudták fizetni. Ám 1985 májusában a férfi az utolsó kölcsönkérési akciója tragédiába fordult. Barnabás gyerek korától ismerte Kovács Antalnét, tudta, hogy az állattartással foglalkozó Kovács család jó anyagi körülmények között él, ezért a pénzre áhítozó férfi bízhatott abban, hogy néhány ezer forinttal kisegítik.

De nem így történt. Kovácsné ugyan szívesen fogadta a váratlan vendéget a tanyáján, ám azt mondta: mivel tudja, hogy a forintokat nem éppen jó hírű, részeges élettársára költené, egy vasat sem ad. A beszélgetés veszekedéssé fajult, majd amikor vita közben Kovácsné lehajolt, Kókai a varrószekrény tetején lévő másfél kilós franciakulccsal legalább nyolcszor csapott le az asszony fejére, majd a földre zuhanó nőt addig ütötte, amíg mozgott.

A gyilkosság után hideg fejjel azon gondolkodott, hogyan lehetne a nyomozást tévútra terelni. Végül úgy döntött, a lakást feldúlva, rablógyilkosság látszatát kelti. Átkutatta a bútorokat, tartalmukat szétdobálta, mintha az elkövető pénz és értékeket keresett volna. Közben csak néhány forintot talált az áldozata pénztárcájában, ám ahhoz nem nyúlt. Cigarettára gyújtott, a gyufát eldobta, aminek lángjától egy ruha meggyulladt. Ha nem oltja el a tüzet, talán leég az egész ház, és eltűnik minden nyom – gondolhatta Kókai. Ezért, miután áldozatát behúzta a kamrába, hogy minél később találjanak rá, egy gázpalack és a gáztűzhely csapját is kinyitotta, hogy segítse az égést. Azonban távozásakor becsukta maga mögött az ajtót, ezzel a lángokat elvágta a tűzet tápláló levegőtől, a tanya nem égett le. De a rendőrök így sem találtak értékelhető nyomokat.

A nagy erőkkel megindított nyomozás során sok más ember mellett Kókait is kihallgatták, de semmi jel nem utalt ara, hogy ő gyilkolt volna a tanyán.

A rendőrök ugyan nem gyanakodtak, Kókai mégsem tudott megnyugodni, mert meg volt győződve arról, hogy mind élettársa, mint pedig az a barátja, akivel közösen akart autót javítani, tudja, ő tettes. Attól nem tartott, hogy a barát vezeti nyomára a rendőröket, de attól már igen, hogy élettársa szája eljárhat, netán éppen ittasan mondja el valakinek a gyanúját. Ezért aztán Kókai mindent megtett annak érdekében, hogy az élettársa igényeit kielégítse, naponta vigye szórakozni. A férfi egyre többet ivott, gyakran leittasodott, és a mértéktelen pénzköltés újabb adósságokhoz vezetett

Hiába küzdött az asszony kegyeiért, élettársa megcsalta, méghozzá az őt munkával ellátó és az autószerelésben segítségét felajánló legjobb barátjával. Ezért a pár különköltözött, de a volt élettársért tovább harcoló Kókai ezután is pénzelte szerelmét. Közben adósságai megközelítették a százezer forintot egy olyan Magyarországon, ahol akkoriban az 5 ezer forintos havi fizetés már jó pénznek számított.

Amikor 1986 júliusában a kölcsönök visszafizetésének határideje lejárt és jelentkeztek a hitelezők, Kókai úgy érezte: helyzete kilátástalanná vált. Július 13-án úgy döntött, hogy mindenképp pénzt szerez, csak egy olyan embert kellett találnia, akit érdemes kirabolni. Végül a 74 éves, Szentesen visszavonultan élő festőművésznőt, Bődy Máriát szemelte ki célpontnak, akiről az a hír járta, hogy sok pénzt tart otthon.

Nehéz volt a magányos asszony bizalmába férkőzni még a közvetlen szomszédjainak is, de Kókainak sikerült. Július 17-én délután, miután magához vett egy villáskulcsot, elment az asszony házához, amit a nő akkoriban kívánt felújítani. Itt szóba elegyedtek, Kókai felajánlotta segítségét Máriának, aki arról panaszkodott, nem igazán haladnak a munkálatok. Az asszony egyórás beszélgetés után behívta a házába, hogy megmutassa a képeit. Kókai azt is megtudta a nőtől, hogy az nem bízik a bankokban, ezért inkább otthon tartja a pénzét. Több sem kellett az egyszer már gyilkoló férfinak. Amikor az asszony egy festményt mutatott neki, a háta mögé került, és legalább tíz ütést mért a nőre, aki ugyan megpróbált védekezni, de a földre zuhant, ahol gyilkosa tovább ütötte-verte. Amikor Kókai látta, Bődy Mária nem mozdul, kutatni kezdett a lakásban és – bár volt 13 ezer forint és egy 17 ezer forintot érő takarékbetétkönyv is a házban, de ezt nem találta meg – üres kézzel távozott. Vélhetően igencsak csalódottan tüntette el ezután kéznyomait, majd úgy délután 5 óra tájban ment el a lakásból. A villáskulcsot a várost átszelő Kurca folyóba dobta, ahol a rendőrök a nyomozás során azt meg is találták.

Kókai lebuktatásáról 2009 augusztusában nyilatkozott a Délmagyarország című lapnak Tűhegyi Sándor, Szentes egykori rendőrkapitánya, aki nyomozott a nagy közfelháborodást okozó festőnő meggyilkolása ügyében. Egyebek mellett elmondta: a körülmények kísértetiesen hasonlítottak az egy évvel korábbi gyilkosságra. amikor egy Szentes melletti tanyán egy kertészeti dolgozó, Kovács Antalné fejét verték szét egy franciakulccsal. Holmiját ugyanúgy feltúrták, testét letakarták, rágyújtották a házat.

„Újra elővettük az ügyét, megint átnéztük azokat, akiket akkor nem zártunk ki egyértelműen a gyanúsítottak köréből. 350 embert hallgattunk ki, és a sziszifuszi munka meghozta gyümölcsét. Kókai Barnabásra terelődött a gyanú, aki előbb csak a második gyilkosságot ismerte be, de megkérdezte, mi történik, ha a másikat is magára vállalja. Mondtam: enyhítő körülménynek számít a bíróságon, mire bevallotta, hogy pénzt akart szerezni, de nem sikerült, ezért ütötte agyon a két asszonyt.” – idézte fel az akkor történteket Tűhegyi Sándor.

Első fokon a Csongrád Megyei Bíróság tárgyalta Kókai Barnabás ügyét, Most következzék egy újabb idézet a Délmagyarországból, ezúttal annak 1987. január 17-i számából:

Tegnap délután a Csongrád Megyei Bíróság Exterde Tibor tanácsa ítéletet hirdetett Kókai Barnabás, a szentesi gyilkos bűnügyében. A 30 éves vádlottat több emberen, különös kegyetlenséggel, részben aljas indokból és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette miatt, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, mellékbüntetésként 10 évre eltiltották a közügyek gyakorlásától. A szabadságvesztés büntetést fegyházban kell letöltenie… A bíróság az ítélet indoklásában kifejtette, hogy elmekórtanilag nem indokolhatóak a cselekmények. A bíró azt is elmondta: az ügyész halálbüntetés kiszabását indítványozta, ezzel azonban a bíróság nem értett egyet. A bíróság véleménye szerint – mivel jó magaviselet esetén az életfogytig tartó szabadságvesztésből is lehet valamikor szabadulni – van arra remény, hogy valaha még törvénytisztelő állampolgár lesz a vádlottból. Az ítélettel szemben az ügyész fellebbezett, s a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte. A vádlott védője három napot tartott fönn a fellebbezésre.

Az életfogytig tartó szabadságvesztés akkoriban tulajdonképpen húsz év fegyházat jelentett, mivel két évtized után, jó börtönbeli magaviselet esetén lehetőség nyílt a szabadulásra. Ám nem ez a sors várt Kókai Barnabásra, ugyanis az ügyész fellebbezett, azt indítványozva: végezzék ki a két embert meggyilkoló férfit. A Legfelsőbb Bíróság helyt adott ennek a kérelemnek, és 1987. június 10-én a dr. Pálinkás György vezette bírói tanács azzal az indoklással, hogy „a vádlott cselekménye kimagasló tárgyi súlyú, társadalomra veszélyessége kiemelkedő, bűnösségének foka olyan magas, hogy a társadalom védelme, az egyéni és az általános megelőzés csak a legsúlyosabb büntetés, a halálbüntetés alkalmazásával érhető el”, bitó alá küldte Kókait.

Akasztása 1987. szeptember 3-án hajnali 4 órakor zajlott le a Szegedi Fegyház és Börtön kivégző udvarán. Erről egy, a neve elhallgatását kérő egykori büntetés-végrehajtási tiszt így számolt be nekem:

„A rab őrzésében nem vettem részt, ám életének utolsó félórájára odarendeltek. De mielőtt erről a konkrét estről szólnék, beszélek az ítéletvégrehajtókról, akik a 80-as években az egyik fővárosi bévé intézet alkalmazásában álltak, általában, mint munkáltatási felügyelők. A kiválasztáshoz erős szűrőn kellett átmenniük. Voltak olyanok, akik már a betanulás időszakában visszaléptek, vagy az első „éles” helyzet megkezdésekor, az előkészületeknél mondtak csődöt. Azért kellett minden alkalommal két segédet is alkalmazni, hogyha bármi történik, a feladatot meg tudják oldani.

Az ítéletvégrehajtók mindig a kivégzés előtti estén érkeztek meg a végrehajtásra kijelölt büntetés-végrehajtási intézetben A Szegedi Fegyház és Börtönben az ítélet végrehajtás helye a parancsnoki épület belső udvarán volt. A helyet a központi udvarról odavezető, mintegy 10 méter hosszú, keskeny folyosón lehetett megközelíteni, melyről oldalirányban kisebb-nagyobb alagsori helyiségek nyíltak. Ezeket a börtönkonyhai alapanyagok időszakos tárolására használták. A kis – mintegy 10×10 méter alapterületű udvar mértani közepén egy kb. 20×20 centis, 20-30 cm mély, vaslappal kibélelt négyzetes üreg volt kiképezve, melybe a bitófa oszlopát állították be. Elé kétlépcsős dobogót helyeztek. Kivégzéskor az udvar egyik oldalán az intézet parancsnoki állományába tartozók, az intézetparancsnok, helyettesei, szakszolgálatok osztályvezetői és két orvos (a BV intézeté és egy igazságügyi orvosszakértő) sorakoztak fel. Az udvar másik oldalára, a fal mellé, egy hattagú, géppisztollyal felfegyverezett intézeti fegyőrcsapat volt rendelve biztosító őrzési céllal. Az ítéletvégrehajtók a bitó mellett álltak. Az udvarra nyíló ajtónak háttal, tehát szemközt a bitóval helyezkedett el a bévés ügyész, a megyei főügyész, az ítéletet hozó és azt, valamint az elítélt kegyelmi kérvényét elutasító határozatot ez alkalommal kihirdető megyei bíróság vezető bírája.

Aznap (mint általában) az ítélet végrehajtásra hajnali 4 órakor került sor. A fent felsoroltaknak legalább fél órával megelőzően jelen kellett lennünk a kivégzés helyszínén. A végrehajtást megelőzően a halálraítéltet orvos vizsgálta meg, megszemlélve, nincs-e olyan sérülése, vagy valamilyen heveny megbetegedése, mérgezése, netán akármilyen körülmény, amely az ítélet végrehajtását megakadályozhatná, vagy meghiúsíthatja. Az intézet nagy udvarán a gazdasági szolgálat felsorakoztatta a börtön járműveit – buszokat, tehergépkocsikat, furgonokat, rabszállítókat. Ezek motorjait be kellett volna indítani, hogy elnyomják a hangokat, ha a börtönrészlegből kiabálás, zajos részvéttüntetés, netán rendzavarás befolyásolná az ítélet végrehajtását. Cél volt az is, hogy a halálraítélt esetleges üzeneteit, búcsúzó szavait, vagy a félelméből fakadó kiabálását ne hallják a börtönben tartózkodók.

Az udvar nem volt fedett, oldalról az intézet magas falai határolták, s akkor, hajnalban még sötét volt. A területet csak egy, az udvar felett átfeszített kábel közepén lógó sápadt színű lámpa világította be, illetve a bevezető folyosó mennyezetén lévő két hajólámpa. Oldalról, mint az őrség tagjának, rálátásom nyílt a bitóra, a bejáratra és a szemközti oldalra egyaránt. A folyosó végén feltűnt három alak – a két őr által közrefogott halálraítélt. A férfin – mint minden kivégzésre várón – kéz-láb bilincs volt, mely széles vaslapokból állt, melyet az elítélt csuklóira és két bokájára rögzítettek. A maga elé leeresztett kezeket és a bokákat szorító bilincseket olyan rövid lánc kötötte össze, amely megakadályozta, hogy az elítélt a karját felemelhesse.

A halálraítéltről már távolabbról látszott, hogy teljes önkontrollját elveszítette, nem tudta tartani önmagát sem, ezért őrei hóna alá nyúlva, felemelve vonszolták, különben összecsuklott volna a félelemtől. Nem tudott sem szólni, sem kiabálni. A többi pillanatok alatt lejátszódott. Az őrök egy lépéssel a bitó mellé álltak, kezükből az ítélet-végrehajtók kiragadták a rabot és arccal a bíró felé fordították a fellépő felső fokára állítva, háttal az oszlopnak. A bíró a kezében tartott iratokból reszkető hangon, többször tévesztve, felolvasta a halálos ítéletet, és az Elnöki Tanács elnöke által kiadott, a kegyelmi kérvényt elutasító határozatot, majd szólt: „Az ítéletet hajtsák végre!”

A végrehajtók egyike ekkor egy rövid kötelet ragadott meg és Kókai lábszárát a boka fölött erősen, a bitó oszlopán körbetekerve hozzákötötte a fához. A fő ítéletvégrehajtó pedig a kezében tartott, fémlemezbetétes lyukkal ellátott kötél egyik lyukát a bitó tetejébe csavart vaskampóba akasztotta, a kötél végét egy pillanat alatt körbehurkolta az elítélt nyakán, majd azt keményen megszorítva húzta, hátul meg a másik megfelelő lyukat is a kampóba akasztotta. Ez biztosította, hogy a szorítás megmaradjon. Majd az elítélt fejére sűrű szövésű vászonzsákot húzott. A dobogóról lelépve az elítélt elé állva, annak mellén az inget kétfelé tépte. Ezután a bíró felé fordulva, vigyázzállásban jelentette az ítélet végrehajtását.

Ekkor csend következett. Minden szem az akasztott emberre szegeződött, aki a fojtás következtében próbált vergődni. Kezei ökölbe szorultak, lábai megfeszültek, karjait próbálta felfelé húzni, hogy levegye a kötelet, de a lánc nem engedett. Melle iszonyatosan rángatózott, látszott, szíve hatalmasakat dobban, majd a test 2-3 perc alatt elernyedt. Hosszú, idegtépő várakozás kezdődött: az orvosoknak ezután kellett megállapítani a halál beálltát. A szabályzat szerint először 20 perc várakozás után az intézeti orvos lépett oda hozzá, fonendoszkópjával meghallgatva, van-e szívverés. Újabb 10 perc múlva az orvosszakértő is megismételte ugyanezt, a törvény értelmében egybehangzó véleményükkel kellett igazolniuk a halál beálltát. Csak ezután lehetett a halottat levenni a bitóról és koporsóba helyezni.” – mondta el az egykori bévés tiszt.

A halálbüntetést 1990-ben törölték el Magyarországon, a kivégzésnek helyet adó udvar azóta átépült a szegedi Csillag börtönben, ma már nem lehetne felállítani ott egy bitófát. Ám a kivégzőeszközt nem semmisítették meg, egyik Csillagos riportom készítésekor a főépület padlásán találtam rá.

Megjelent a folyóirat 2020. szeptemberi számában