Bene Zoltán – Petró János: Szabadság, szerelem, egyenlőség

Interjú a rangos amerikai díjjal kitüntetett Gyukics Gáborral

Hungary Beat Poet Laureate címmel díjazta Gyukics Gábort az amerikai National Beat Poet Foundation Inc. Magyarországon kívül eddig mindössze négy ország és egy amerikai állam költője kapta meg ezt az életmű-kitüntetést. Gyukics Gábor költő-műfordító Budapesten született 1958-ban. Több mint tíz verseskötete mellett egy prózagyűjteménye is megjelent. Száznál több magyar szerző műveiből fordított angolra, és ugyanennyit angolból magyarra, köztük amerikai őslakos költőket, akiknek a hatása a saját művein is érezhető. Verseit magyarul és angolul írja. 1988 és 2002 között az Amerikai Egyesült Államokban élt, néhány éve szegedi lakos. 2012-ben Salvatore Quasimodo különdíjat kapott, 1999-ben és 2017-ben pedig Füst Milán fordítói díjat.

Bene Zoltán: Azt olvastam a díjról, amit kaptál, hogy minden évben egy-egy amerikai és egy nemzetközi alkotót választanak ki, akik a Beat Poet címet viselhetik a következő díjátadóig. Ezzel szemben a különleges, élethosszig tartó kitüntetéseket a költők egy arra érdemes csoportjának tartják fenn, akik „egész életüket a költészetnek és a művészetnek szentelték.” Te ezt az utóbbit kaptad. Ez azért nagy jelentőségű dolog…

Gyukics Gábor: Igazából érzésem szerint ez egy magyar középdíjnak felel meg. Az egész úgy kezdődött, hogy egy Debora Tosun Kilday nevű hölgy húsz éve létrehozta a National Beat Poet Foundationt, mert észrevette, hogy a beat-nemzedék költői lassan mind meghalnak, s az utánuk következő, beathez kapcsolódó generáció is erősen öregszik. Az alapítvány eredeti célja a beat-hagyományok ápolása, amit kezdetben felolvasóestek formájában végeztek, ám hamar kiderült, hogy erre igen komoly érdeklődés van, s nem csak Amerikában, hanem külföldön is. Ezért amióta díjakat is adnak, nem csak az Egyesült Államokban gondolkoznak, hanem az egész világot számon tartják. Ez nem egy pénzzel járó díj, de a díjátadóra, ami az idén a vírus miatt nagy valószínűséggel elmarad, kifizetik mindig a díjazott útiköltségét, vendégül látják. Így volt ez az utóbbi években díjazott román, görög, svéd és német költővel. A díjra egyébként a korábbi díjazottak, de más irodalommal foglalkozó szakemberek, alkotók is ajánlhatnak költőket, s mint Debbytől (Debora Tosun Kildaytől) megtudtam, engem már két éve ajánlottak. Nem tudom, kicsodák, de állítólag nyolcan-tízen. Biztosan sokat jelent az, hogy évente többször jelenek meg Amerikában, valamelyest ismerhetnek. Az alapítvány amúgy nagyon szerteágazó tevékenységet folytat, most például egy antológia jelenik meg, amelyben én is szerepelek egy versemmel, de nem csak nyomtatott szövegekkel, de videóval és meg is zenésítenek verseimet, szóval ez egy nagy, összművészeti „projekt”.

BZ: A beat-költészet égisze alatt. Te magadat egyébként el tudod fogadni beat-költőként?

GYG: Nem, én nem vagyok beat. Én úgy gondolom, Fenyvesi Ottó a magyar beat-költő. Rajta kívül nincs másik. Magamat inkább jazz-költőnek gondolom. Ami bennem beat, az a szabadság a szerelem… Ahogy Petőfi írta.

BZ: Petőfi is beat-költő volt…

GYG: Tulajdonképpen igen. Szóval, ami beat bennem, az a szabadság és a szerelem szeretete, illetve a mindenkori hatalom kritizálása. Mert akárki van hatalmon, az úgyse azt akarja, amit a nép akar. A természettel való foglalkozás, a nyitás az emberek felé, a rendíthetetlen hit abban, hogy mindenki egyenlő, ez is beat vonás. És a jazz-költészet is erről szól. Az a jazz-költészet, amely úgy került be a köztudatba, hogy a beatek szerették a jazzt, és felfedezték ezeket a néger költőket, elhívták az estjeikre, hatottak egymásra. Sőt! A slam bizonyos formája is jazz zenei aláfestéssel ment. Nemrég halt meg az egyik legnagyobb jazz-slam-beat költőnő, Ruth Weiss, igen idős korában, hosszú slames pályafutás végén – bizony, ez egy régi műfaj.

BZ: Vagyis az a slam, ami nálunk 15-20 éve jelent meg, egy sokkal-sokkal régebbi műfaj…

GYG: Lényegesen régebbi, mintha akkorra datálnánk a kezdetét, amikor Marc Smith Chicagóban versennyé tette a slamezést, mert már az ötvenes években San Franciscóban volt jazz-slam költészet. És az is tény, hogy a slam és a beat valahol találkoznak – az, hogy a magyar slam ezt nem tudja, azzal nem kell foglalkozni.  

Petró János: Visszatérve egy kicsit a beat-költőkre. Mekkora piac ez odakint? Mert a szocializmus alatt ide keveset engedtek be. Például Ira Cohen nevét annak idején nem hallottuk, vele Te ismertettél meg, s azt mondod, jobb, mint Ginsberg…

GYG: Ira Cohen kicsit később tűnt fel, mint Ginsberg, de ugyanaz a társaság. Mindketten tudták a másikról, hogy nagyon nagy költők, csakhogy Ginsbergnek hirtelen hatalma lett. Mert ez úgy megy, hogy nem magától lesz híres az ember, hanem azzá teszik. Ginsberget választották, s nem Cohent.

PJ: A prózaírók közül sem sokan jutottak át a vasfüggönyön. Kerouacot olvashattuk, de Updike-ot vagy Sallingert is beatként tálalták, holott…

GYG: Á! Updike és Sallinger nem beat-írók. Ken Kesey és Brautigan viszont igen. és ők is megjelentek magyarul, ha késve is, csúszással.

PJ: Mindenesetre kialakult egy ilyen fogalom, hogy beat. Mekkora hatása volt és van ennek Amerikában, mekkora az olvasótábora?

GYG: Hatalmas. És rengetegen voltak, köztük 30-40 nő, akikről Magyarországon szinte senki nem hallott. A beateknél egyenjogúság volt, nem érdekelt senkit, hogy fehér vagy, netán fekete, nő, férfi, indián, meleg – ez nem számított. Ez egy lázadó költészet.

PJ: És olvassák őket ma is?

GYG: Hogyne olvasnák! Persze! Lawrence Ferlinghetti, a City Light kiadó alapítója jelentette meg először a beateket, s az akkor forradalmi tettnek számított − de ma már versengenek értük.

BZ: Vagyis már a lázadó kötészet kanonizálódott…

GYG: Igen, ez így van. Ginsberg például katedrát kapott. Ahogy Bukowski írta, az oroszlánbőgésről áttért a tehénbőgésre. De ennek egyszerű oka van. Miért ment el tanítani Ginsberg, s vállalt közösséget azzal az akadémiai költészettel, ami ellen lázadt? Mert nem volt pénze, ennyi. El kellett vállalnia a munkát. Viszont ott már úgy tanított, mint egy beat! Ezt első kézből tudom, egy lánytól, aki hallgatta Ginsberg előadásait az egyetemen. Ő mesélte, hogy valaki egyszer megkérdezte Ginsberget, hogy hogyan kell verset írni, aki ránézett, és azt mondta reggel felkelsz, elszívsz egy jointot, és írsz egy verset.

BZ: Ha neked meg kellene határoznod magadat, akkor milyen költőként definiálnád Gyukics Gábort? Beat, jazz? Vagy egyszerűen csak költő?

GYG: Alapvetően költő vagyok, de ha már szűkíteni kell, akkor jazz-költőként definiálnám magamat, bár tettem lépéseket a beat-költészet felé. A nagy különbség az, hogy én nem írok olyan iszonyú hosszú verseket, ami a beateknél elvárás, hiszen Jack Kerouac is megmondta, hogy az az igazi költő, aki hosszú verseket ír…

BZ: De nem csak írsz, hanem fordítasz is. Sőt, írni sem csak magyarul, de angolul is írsz.

GYG: Persze, most például kértek tőlem verseket magyarul és angolul is, és mivel nincsenek meg mindkét nyelven, magamat fordítom, illetve írom át. Mert az nem fordítás, amikor saját angol nyelvű versemet magyarul is megírom, sokszor még a címet is megváltoztatom, hogy ne legyen ebből gond…

BZ: A kétnyelvűség az előny vagy hátrány?

GYG: Ne viccelj! Az előny, egyértelműen, négy-öt nyelven kellene beszélni, az lenne az igazi! Soha nem értettem egyet azokkal, akik azt állították, csak egy nyelven lehet igazán írni. Például Faludy sem írt soha másként, mint magyarul. Pedig, ha már az ember kinn él, egy nyelvi környezetben, nem kell, hogy asszimilálódjon (úgyse tud), de azáltal, hogy azon a nyelven is megszólal művészileg, azáltal igenis több lesz.

Megjelent a folyóirat 2020. szeptemberi számában