Hegedűs Réka: „Meg kell tanulni merre nyílik a művészbejáró”

Beszélgetés Cseh Antal operaénekessel

Sok mindent el lehet mondani az opera műfajáról, de azt semmiképpen, hogy ne hagyna nyomot a közönségben. Van benne valami ünnepi, valami egyedi és fenséges. De hogyan lehet ezt a hangulatot egy új generáció szívébe is átültetni? Komoly feladat és kihívás a kortárs előadóművészek és rendezők számára. Életpályája felidézése közben többek között erről is kérdeztem az idén Szeged Kultúrájáért díjjal kitűntetett Cseh Antalt. Valahogy így képzeltem el egy operaénekest. Különleges hangszíne betöltötte a kis termet, ahol beszélgettünk. Pedig még csak nem is énekelt…

 – Már gyerekként is operaénekesi pályára készültél? Meglepődnék, ha így lenne…

– Egyáltalán nem. Szerintem – főleg a fiúknál – nagyon ritka, hogy valaki már a kezdetektől fogva erre a pályára készül. Bár biztos vannak kivételek. Engem sokkal jobban érdekelt a foci, a számítógép. Ráadásul a családomban nem volt zenész: édesanyám műtősnőként, édesapám mezőgazdasági gépszerelőként dolgozott.

– Hogyan került mégis a zene az érdeklődésed középpontjába?

– Valamiért mégis elkezdtem gitározni tanulni, szülővárosomban Makón a római katolikus plébánián, ahol akkoriban még Busa Tamás – későbbi magánénekes, kiváló bariton – kántorként tevékenykedett. Ő javasolta, hogy kezdjek el zongorázni, s azt is megérezte, hogy kellemes a hangszínem. Be is iratkoztam a helyi zeneiskolába, később pedig – érettségi környékén – a szegedi Király-König Péter Zeneiskolába jártam és Szél Bernadettnél tanultam magánéneket. Húszas éveim elején rendezvényszervezőként kezdtem el dolgozni egy magán zeneiskolánál, s a fővárosban volt dolgom. A vonaton egy kupéba kerültem egy hölggyel, aki elővette a szintetizátorát és fülhallgatóval a fülében gyakorolni kezdett. Beszélgetésbe elegyedtünk, s kiderült, hogy Temesi Mária operaénekesnő, a Zeneművészeti Kar tanszékvezetője ül velem szemben. Elmondta, hogy léteznek előkészítő osztályok, ami különösen az énekeseknek hasznos – hiszen ők sokszor később kezdik meg a tanulmányaikat. Egy éven belül fel lehet zárkózni, be lehet pótolni a hiányosságokat zeneelméletből, szolfézsból, s így nagyobb eséllyel lehet felvételizni aztán a főiskolára. Nekem is jól jött ez a lehetőség. Mind az előkészítőn, mind a főiskolán Andrejcsik István oktatta a fő tárgyamat. Nagyon sokat köszönhetek neki. Így belegondolva az említett három ember – Busa Tamás, Temesi Mária és Andrejcsik István – adta meg az első lökéseket, hogy egyáltalán merszem legyen elindulni ezen a pályán.

– A beszédhangból, a hangszínből már lehet sejteni, hogy valakinek érdemes-e foglalkoznia az énekléssel?

– Mindenképpen. Persze aztán a szorgalom dönt. Meg az, hogy tényleg van-e tehetsége hozzá az illetőnek. Az a legjobb, ha minél hamarabb kiderül, hogyha nincs. Mert akkor még van lehetőség másfelé orientálódni. A különböző énekversenyek például kiválóak arra, hogy visszajelzést kapjon az ember. Egyszerre tréning és memóriajáték. Már megtapasztalhatja azt a jó értelemben vett stresszt, ami a színpadon való jelenléttel jár együtt, ráadásul hozzáértő kritikákat kaphat. Magam is sokat merítettem ezekből a versenytapasztalatokból.

– 2005-ben szereztél diplomát a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán, de a diploma évében már párhuzamosan a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója is voltál, operaénekesi szakon. Már ekkor is több fronton kellett helyt állnod. Talán ez is hozzátett ahhoz, hogy a későbbiekben – már befutott operaénekesként – egyazon évadban, az ország több pontján láthatott a közönség a színpadon, így Szegeden, Budapesten, Miskolcon, Debrecenben, Pécsen és Győrben is?

– Valóban eléggé sűrű volt az az időszak. A főiskolán végzős voltam, a diplomamunkámat készítettem, az egyetemen elsőéves. Ingáztam Szeged és Pest között. Emellett HÖK-elnök és fél állásban kórustag a Szegedi Nemzeti Színházban. Ehhez még hozzájött az is, hogy köztársasági ösztöndíjat, majd 2006-ban Fischer Annie ösztöndíjat nyertem, amivel kötelezettségek jártak együtt. Sok mindennek és sok mindenkinek meg kellett felelni. Pezsgő de egyben kimerítő évek voltak. Nem is tudtam igazán egyetemistaként kiélvezni életemnek ezt a szakaszát. De biztosan így kellett ennek lennie, mert így már korán hozzászoktam ehhez a fajta megosztottsághoz, amit mostanra már sokkal jobban tudok élvezni, mint amekkora terhet jelent.

– Mindezek mellett a mai napig Szeged élvez prioritást a karrieredben. Sosem csábított a főváros?

– A Zeneakadémián kiváló tanáraim voltak: Andor Éva, Kovalik Balázs, Békés András, Pál Tamás, Medveczky Ádám. Senkit nem szeretnék kihagyni a felsorolásból. S nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a Magyar Állami Operaházban is számítanak rám. De valahogy mindig Szeged volt az a város, ami éppen a legideálisabb számomra, ha a nagyságát, ha a kulturális életét nézzük. Szülővárosomban, Makón operaénekesként nem tudtam volna kiteljesedni, fejlődni. Makó pont annyival kisebb, Budapest meg pont annyival nagyobb város, mint ahol komfortosan érezném magam életvitelszerűen, ahol a családi életemet el tudnám képzelni. Szeged egy nagyszerű kompromisszum volt a kettő között. Ez nem jelenti azt, hogy nem megyek szívesen a fővárosba fellépni. Sőt. Autóval másfél óra alatt megoldom az utazást. Azok is utaznak legalább ennyit – ha nem többet – akik Budapest vonzáskörzetéből ingáznak be naponta a belvárosba.

– Hozzátett valamit a sikeredhez, hogy végig jártad az utadat a színházon belül: kórusban kezdted és csak utána jöttek a szólószerepek?

– Színházi pályán különösen fontos, hogy megmássza az ember a maga ranglétráját. Nem egyedi a példám, elég csak a szintén makói születésű Vajda Júliát említenem, vagy Bátki Fazekas Zoltánt, mindketten kórusban kezdték a pályájukat. Nem vagyok híve annak, hogy ha valaki tehetségesnek van kikiáltva és élete első szerepében már szólót énekel, akkor biztosan sínen van a karrierje. Egyáltalán nem törvényszerű. Persze nem is kizárt. De sokkal szerencsésebb, ha előbb megtanulja merre nyílik a művészbejáró, hogy hogyan épül fel egy darab, hogyan kell megszólítani az ügyelőt, a rendezőasszisztenst, a jelmeztervezőt, a karmestert. Az opera egy rendkívül összetett műfaj, a saját helyedet is meg kell találni a rendszerben. Jó ezt apró lépésekkel haladva megszokni, beleilleszkedni. Könnyebb ezt az utat a kórusban elkezdeni, amikor még kevesebb a felelősség is. A Szegedi Szabadtéri Játékokon például már a 90-es évek végén helyet kaptam a kórusban Gyüdi Sándor, akkori karigazgató jóvoltából. S jó, hogy ilyen formán tapasztalhattam meg ezt az élményt.

 – Aztán 2008-ban már Puccini Turandot című operájában láthatott a közönség a Szabadtérin Ping szerepében…

– Bizony. Fellépni a Szabadtérin – szóló szerepben meg különösen – nagy élmény. Profi hangtechnika van mögötted. De nekem valahogy mégis jobban esik mikroport nélkül énekelni. Akkor érzem igazán, hogy a valódi hangomat hallja a közönség.

– Egy igen izgalmas és fontos projektben is részt veszel már évek óta. Mesélnél kicsit az Operabeavató előadásokról?

– Bejártuk már vele az országot. Az Ördögkatlan fesztiválon indult, aztán Kaposváron folytattuk, majd a Katona József Színházban, a Hatszín Teátrumban. A sikerhez nagyon kell Dinyés Dani habitusa, a kiváló meglátásai, Göttinger Pali színpadi megvalósításai. Hogy képes negyvenféleképpen egyetlen ívre felfűzni egy négy órás operát. Ráirányítja a közönség figyelmét olyan dolgokra, amelyekre lehetetlen lenne egy hagyományos előadás alkalmával.

– Hogyan kell formailag elképzelni egy ilyen előadást?

– Miután felvázoljuk az opera alapszituációját, hogy mit kell tudni magáról a történetről, a meghívott énekesek elénekelnek egy-két áriát, duettet vagy együttest, először még mindig magyarázat nélkül. Aztán a nézők kapnak némi plusz információt. Hogy például hol bújnak meg a zenei viccek, a zenei szomorúságok a darabban. Hol van az átmenet, ahol a vicc komolyságba megy át. A zenében rejlik az igazság és az énekes énekli a hazugságot? Vagy fordítva? Feltárulnak a rétegek. Aztán érkezik Göttinger Pali a különböző változataival: egyazon jelenetet hányféleképpen lehet színpadra állítani, hogy egyik se hasonlítson a másikra? S maga a néző is jobban belelát, hogy milyen komplexen kell gondolkodnia egy rendezőnek. Mert megmutatjuk, hogy egy-egy jelenet önmagában – a nagy egészből kiszakítva – remekül tud mutatni bizonyos megvalósításokban, de az opera egészére nézve abban a formájában mégsem működik, idegen. Izgalmas játék ez a műfajjal. Talán az Operabeavató sikere éppen az egyszerűségében rejlik. Mert nem csinálunk mást, mint ráirányítjuk a néző figyelmét bizonyos irányokra, a háttérben meghúzódó vonásokra.

– Ha valami, akkor az Operabeavató remek eszköze lehet annak, hogy a fiatalabb korosztályhoz is közelebb kerüljön a műfaj. Mert amíg az idősebbeknek igazi ünnep megtekinteni egy operát és szépen beleilleszkedik a kultúrafogyasztásukba, addig a fiataloknak még idegen lehet ez az élmény. Mennyire van messze még a cél? Van-e rá kilátás, hogy ismét felnő majd egy operaszerető generáció?

– Az biztos, hogy még hosszú út áll előttünk ezzel kapcsolatban. Sok olyan ember kellene még, mint Dinyés Dani, aki képes másféleképpen megvilágítani a műfajt. A Müpában tartottunk Operabeavatókat már felső- és alsó tagozatos iskolásoknak, sőt, óvodásoknak is, sokszor már zenekarral. Szerették. De az sem baj, ha a 60-70-80 éves korosztálynál kezdjük, ők továbbadják a hírét az unokáknak. S ha egy most 20-as, 30-as éveiben járó fiatal belekóstol, hogy tud ez egyedi is lenni és lendületes, fiatalos, akkor az ő gyerekei már úgy nőnek fel, hogy ismerni fogják a szórakozásnak ezt a lehetőségét. De mindez hosszú évek, talán évtizedek eredménye, amiért most még irgalmatlanul sokat kell dolgoznunk kitartóan. De van esélye az operának. Remélem és bízom benne, hogy így van.

– Az őszi járványügyi korlátozások miatt Szegeden még csupán egyetlen „beavatót” láthatott a közönség. Kíváncsian várjuk a folytatást!

– De még mennyire!

– Az egyébként mennyire szentségtörés, ha egy klasszikus operához olyan módon nyúl a rendező, hogy igyekszik a fiatalok felé is nyitni? Meg lehet „fiatalítani” egy operát úgy, hogy az ünnepélyes jellege megmaradjon?

– A rendezők belátták, hogy szükség van erre és vannak darabok, amelyek kifejezetten alkalmasak erre. Fontos, hogy jól legyen megtervezve egy évad. Szegeden ebből a szempontból szerencsés a helyzet, mert általában több opera kap helyet egy-egy évadban. Így beválogatható egy olyan, ami szólhat a fiatal felnőtteknek, vagy a gyerekeknek – itt kell megjegyeznem, hogy nagyszerű gyerekoperák vannak – s lehet klasszikus darabokat is választani, amelyekkel meg az idősebbeknek kedvezünk.

– Szegeden komoly hagyományai vannak az operának, így itt különösen fontos, hogy őrizzük ezt az értéket…

– Így van. A Vaszy-örökséget sokan vitték/viszik tovább, amiből az utánuk érkező generációk – így magam is – meríteni tudtunk. Nem csak múlt időben lehet beszélni arról, hogy Szegeden kiemelkedő az operajátszás. Vidéken már ritka kivételnek számít, hogy egy városban egynél több operabemutató legyen egy évadban. Szeged tartja magát ahhoz, hogy többféle korosztályt szólítson meg a műfajon belül. Például a már az imént emlegetett gyerekoperák tekintetében. János vitéz, Háry János, Hamupipőke… Mindet játszottuk már, ráadásul ezekből van a legtöbb előadás.

– A kifejezetten gyerekeknek szánt operadarabok mellett bábjátékban is láthattak téged a gyerekek. Milyen élmény egy bábelőadásban énekesként közreműködni?

– Nagyon élveztem. Teljesen más világot ismerhettem meg általa. Izgalmas, ahogyan a történet összefonódik a dalokkal. Az énekes kvázi alászinkronizálja a darabot. Szegeden a Kövér Béla Bábszínházban G. B. Pergolesi Livietta e Tracollo című művét vittük színpadra Kiss Ágnes rendezésében. A Kolibri Színházzal pedig a Háry Jánost csináltuk meg többször is.

– Korábban már érintettük, hogy egy évadban több teátrumban színpadán is láthatott a közönség. Nyilván a 2020-as év felülírta az addigi gyakorlatokat. Hogyan lehet menedzselni ezt a hajtást? Hogyan tudsz kikapcsolódni?

– Színtiszta logisztika az egész. Ha a pontosan egy évvel ezelőtti időszakomra tekintek vissza, az már-már fölért egy elmeháborodottsággal. Sokszor játszottam azzal is, amivel nem biztos, hogy kellene: lefagyott autópályák és a többi… A járvány – ha másra nem is – arra nagyon jó volt, hogy kicsit átgondolja az ember, hogy hol kell meghúzni a határokat, hogy kicsit vissza kell venni. Főleg, ha családja van. De másfelől, nagyon büszke vagyok arra, hogy évente 80-100 előadásban számítanak rám, s nagyon szívesen megyek bárhova, ahová hívnak, a visszajelzések alapján szeretnek velem dolgozni. Az nagyon fontos, hogy legyenek jó művészeti titkárok, akik megkönnyítik az egyeztetéseket. Szerencsére vannak. A család teljesen más energiákat mozgat meg bennem. A kikapcsolódás teljes mértékben hozzájuk kötődik. Ha velük vagyok, minden belefér.

– A külföldi munka sosem vonzott?

– Sosem érdekelt igazán. Pedig mondták többen is, hogy már a nyelv sem lenne probléma. De nem tudnám itthon hagyni a családomat. Egyetlen szünnapra is képes vagyok hazavezetni, akár Győrből is, ha lehetőségem adódik rá.

– Ha már emlegettük a nyelvet. Az opera műfajában ez is nagyon érdekes kérdés. El tudsz énekelni egy áriát bármilyen idegen nyelven, de egy társalgásban is tudod hasznosítani ezt a tudást?

– Egyáltalán nem biztos. Sőt. Rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy működjön az az adott nyelv a színpadon. A kiejtés, a hangsúlyozás. Ebben szerencsére van, aki segíteni tud. Szegeden például a kórusban van egy fiú, aki jól beszél franciául, ha oroszul kell énekelnem, visszamegyek Makón az egykori orosz tanáromhoz. Kell a jó fordítás, hiszen ismerni kell töviről hegyire azt a történetet, amiben dolgozol. Érteni kell, hogy miről énekelsz. Mindent meg lehet tanulni, ha kell akkor a latin miserendet is, fordítva, mint Meaterlinck Pelléas és Mélisande című művében, amelyet a Bárka Színházban csináltunk, Faragó Béla zeneszerzésében. Vagy ha úgy hozza a sors, akkor „megtanulunk” csehül, mert az kell Smetana Az eladott menyasszonyához.

– 2021-ben a Szeged Kultúrájáért díj egyik kitüntetettje lettél – Andóczi Balogh Éva mellett. Hogyan fogadtad ezt az elismerést?

– Már nem először fordul velem elő, hogy arról sem tudok, hogy jelölve voltam. Így óriási meglepetésként ért. Az meg különösen jól esik, hogy – utólag megtudtam – a Szegedi Nemzeti Színház idén egyedüliként engem nominált a város felé. Azért jó tudni, hogy időnként az operaénekesekre is rákacsintanak. „Csináld csak a dolgod, mi meg a távolból figyelünk!”

Megjelent a folyóirat 2021. februári számában