Bayer Antal: Magyar strip: képregénysorozatok a 20. századból

 A képregény eredettörténetéről különböző vélemények léteznek, abban azonban teljes az egyetértés, hogy a 3-6 rajzból álló, nagyrészt napilapokban megjelenő comic strip amerikai találmány, és a leghíresebb sorozatok is a tengerentúlon származnak. Európában főleg ezek átvételével terjedt el a műfaj, de azért itt is születtek világszerte ismert karakterek, mint például a svéd Adamson úr, a brit Bonzó kutya vagy a francia-belga Max, a felfedező.

Magyarországon a képregények több hullámban terjedtek el. A 19. század második felétől nagyrészt német mintákat követve élclapokban jelentek meg nagyon változó elrendezésben, méretben és rendszerességgel, és ezek között csak elvétve fordultak elő visszatérő, következetesen ábrázolt karakterek. Az 1930-as évektől egy rövidebb időszakon át sok magyar lap vágott bele amerikai típusú sorozatok közlésébe. Magát a „képregény” kifejezést is, amely néhány évvel korábban, 1927-ben jelent meg először a belga Frans Masereel metszetsorozatainak megnevezésére, ebben az időben kezdték a mai értelemben használni. Az 1938-as sajtótörvény megakasztotta a fejlődést, és a második világháború után hamar kiderült, hogy a szovjet típusú kultúrpolitika nem kedvez a képregényeknek. Gugi Sándornak és Cs. Horváth Tibornak köszönhetően 1957-től elindult irodalmi művek adaptációjának a publikálása, ami egészen a rendszerváltásig a magyar képregény domináns formája maradt. 1990 után a magyar képregénykiadás kezdett egyre jobban hasonlítani más európai országokéhoz, és ma már lényegében a képregény minden fajtája elérhető nálunk, önálló kiadványban, a sajtóban vagy az interneten.

Még a klasszikus magyar képregények kedvelői közül is sokan hajlamosak azt gondolni, hogy comic stripek nálunk nem nagyon voltak, amire ráerősít, hogy a mai újrakiadások is Korcsmáros Pál, Zórád Ernő és Sebők Imre hosszabb munkáira koncentrálnak. De azért Jucika vagy Kajla neve még azoknak is ismerősen cseng, akik túl fiatalok ahhoz, hogy megjelenésük idején találkozhattak volna ezekkel a népszerű karakterekkel.

Nálunk valószínűleg a legismertebb comic strip figura a kövér amerikai Garfield macska, aki lassan negyven éve él meg naponta új kalandokat, vagyis már tízezernél is több képsorban szerepelt. A magyar sorozatok ilyen babérokra nem törhetnek, de létezik pár tucat, amely elérte a néhány százas számot. Cikkünkben elsősorban ezeket mutatjuk be.

Az első olyan sorozatokat, amelyek megfeleltek a comic strip definíciójának, az Amerikából hazatért Honti Nándor készítette, ott megismert minták alapján. Három, heti rendszerességgel publikált sorozata volt 1910 és 1920 között az Ujság című napilapban. Ezek közül 80 megjelenéssel a Nagyapó Mozgószínháza tartott a leghosszabb ideig, amelynek egy fiatal testvérpár volt az állandó szereplője, míg a rövidebb ideig futott Tréfás Természetrajz és Séta Álomországban tematikus stripek voltak.

Honti ezután újra Amerikába távozott, immár véglegesen, és nem is talált azonnal követőkre. Az 1920-as években a Kis Ujság és a Budapesti Hírlap is próbálkozott strip jellegű, szintén képaláírásos sorozatokkal, de ezek csak érdekességnek számítanak. Az első magyar nyelvű szóbuborékos comic strip nem is itthon született, hanem az Amerikai Magyar Népszavában futott, ahol Kóber Leó az emigráns Mr. Zöld furcsa kalandjait mutatta be.

Az egyetlen olyan képregényfigura, amely 1945 előtt meghaladta a száz megjelenést, Pipi, a görl volt. A karaktert Csemiczky Tihamér festőművész keltette életre 1941-ben a Film Színház Irodalom című képes magazinban. Pipi egy színházi karrierről álmodó fiatal lány, aki minden lehetőséget megragad a szórakoztatóipar bármely ágában. Attól még messze van, hogy sztár legyen, de rendszeresen foglalkoztathatják, hiszen tud bérelni egy kis lakást, sőt egy cseléd is jár hozzá. A többnyire hat képből álló, versikés történetek nagy részében Pipi fehérneműben, fürdőruhában, de legalábbis nagyon rövid szoknyában mutatja magát, a helyzetek és a szövegek ugyanakkor gyakorlatilag semmilyen erotikus utalást nem tartalmaznak. Noha több udvarlója is akad Pipinek, egyikük sem nyomul rá erőteljesen, nem érik zaklatások. A képsorok egyáltalán nem kapcsolódtak az aktualitásokhoz, Pipit főleg az öltözködés és az egészsége foglalkoztatja. A magazin egyébként sem akart tudomást venni a háborúról, még a német megszállásra sem ejtett szót abban az utolsó néhány számában, ami még megjelenhetett 1944 áprilisában.

A háború után Csemiczky megpróbálkozott egyfajta folytatással, ezúttal a Dolgozók Világlapjában. Cilike ugyanolyan karcsú és csinos volt, mint Pipi, de a mindössze négy, a WU2 hajmosó olajat reklámozó képsorból nem derült ki, hogy mi a foglalkozása.

Az 1945-ben újrainduló sajtóban kiemelt szerepet kaptak a politikai karikatúrák. Az egyes lapok pártokhoz kötődtek, ami meg is látszódott a hangnemükön. A kialakult versengés kifejezetten kedvezett a rajzolóknak, legalábbis eleinte. A Ludas Matyi, a Pesti Izé és a Szabad Száj rendszeresen szerepeltetett állandó figurákat, amelyek közül néhány képsorokban is megjelenhetett. A leghosszabb karrier Kuksinak jutott a Ludasban mintegy 120 megjelenéssel, de nem sokkal maradt el tőle a Pesti Izé Dörmögő Dömötörje sem.

Kuksi az átlagos kisember szemszögéből illusztrálta-kommentálta a politikai aktualitásokat, eleinte „Egy kis szamár kalandjai a nagy Budapesten” alcímmel. A képsorokat versikés aláírásokkal látta el valamelyik szerkesztő, talán Hidvéghy Ferenc, aki más lapok számára is sok rímet gyártott ebben a korszakban.

A rajzokat eleinte Vasi (Kálmán Viktor) készítette, ám hogy pontosan meddig, nem lehet tudni. 1946 közepétől eltűnt a szignója, de egy ideig még szerepelt a neve a lap munkatársai között, és ezzel párhuzamosan a Szabad Szájnál is vitt egy sorozatot Hekus Lonci címen. 1948 végén Kálmán elhagyta az országot. Előbb Ausztriában, majd Párizsban (az Emigráns Szabad Száj munkatársaként), végül Amerikában Victor Vashi néven dolgozott. A későbbi Kuksi-rajzokban érzékelhetők változások és ingadozások, valószínűleg többen is készítettek képsorokat név nélkül.

A sorozat története nagyjából három szakaszra osztható fel. Közvetlenül a háború után egy rövidebb periódusban az élet újraindítással kapcsolatos problémák és visszásságok és az első népbírósági tárgyalások állnak a középpontban. Már ekkor megjelennek a képsorokban politikusok, de még inkább csak az ítéletre várók, mint Szálasi Ferenc és Imrédy Béla.

A második, hosszabb időszak 1947 közepéig tart. Ekkor szinte minden héten volt vendége a stripnek, leginkább a koalíciós pártok politikusai, valamint a kulturális élet szereplői. A kommunistákhoz közel álló lap elsősorban a kisgazda miniszterekkel foglalkozott, az álnaiv Kuksi rendszeresen azon értetlenkedett, hogy miért nem lépnek fel határozottabban a reakcióval szemben. A szociáldemokrata kötődésű Pesti Izében az ingerlékenyebb Dörmögő Dömötör ennél messzebb ment, egyértelműen Rákosi Mátyásban és Gerő Ernőben láttatva a haladás biztosítékát. A színészek közül Fedák Sári, az ünnepelt primadonna volt a fő céltábla, Kuksi háromszor is találkozhatott vele.

Az újabb fordulópontot Nagy Ferenc miniszterelnök távozásának a kikényszerítése jelentette. Ezt követően szinte teljesen eltűntek a hazai közszereplők a Kuksi-képsorokból. Egyre gyakrabban választottak külpolitikai témát, és a hangnem is durvult. A szerkesztőség egy idő után beláthatta, hogy a propagandának erre a fajtájára nem a szelíd csacsi a legalkalmasabb, és 1949 őszén lezárta a sorozatot.

Az 1950-es első felének félelmetes hangulatához nehezen alkalmazkodtak a humoristák. A központi propaganda által kijelölt iránynak megfelelően a karikatúrában is a szocializmus építését hátráltatók bírálatára került a hangsúly. A nem kellőképpen elkötelezett tanácselnököket a Gugi Sándor által rajzolt Talál Tamás kritizálta néhány tucat képsorban, míg a fiatalokat Kriti Karcsi buzdította lelkesebb tevékenykedésre a Szabad Ifjúságban.

A forradalom leverése után 1957 elején egészen új irányt vett a kultúra irányítása. Míg korábban minden olyan tevékenységet haszontalannak vagy egyenesen károsnak minősített, ami nem vitte előre a békeharc ügyét, a Kádár János által meghirdetett „aki nincs ellenünk, az velünk van” jegyében innentől kezdve kifejezetten szorgalmazta a politikailag semlegesnek tekinthető szórakozási formák terjedését. Ez jelentősen enyhítette a nyomást a humoristákon is, mert bár teljes szabadságot továbbra sem élvezhettek, könnyebben ki tudták számítani, hogy hol húzódnak a határok. Új lapok indítása és néhány régebbi profiljának a módosítása pedig bővítette is a karikatúrák és képregények publikációs lehetőségeit.

Mint a bevezetőben említettük, erre a korszakra az adaptációs képregények felfutása volt jellemző, de a képsoroknak is kedvezőbbé vált a helyzetük. Ha nem is szaporodtak gombamódra, érezhetően több lett belőlük, és hosszabb időn keresztül jelenhettek meg.

Az elsők között mutatkozott be a magyar comic strip legnagyobb sztárja, Jucika, a frissen alapított Érdekes Újságban. A később szinte szexszimbólumnak tekintett figura ekkor még nagyon is visszafogottnak tűnt, de még az év során többször is bikinire vetkőzött, és szinte hétről hétre formásabbra rajzolt idomairól egyre gyakrabban kerültek le a ruhadarabok.

A szöveg nélküli képsorokban Jucikát változatos, munkával és szabadidővel kapcsolatos hétköznapi helyzetekben láthatták az olvasók. Apoénok egyszerűek és kiszámíthatók, de kedvesek voltak. Már ebben az időben is akadtak hódolói, de sosem kötelezte el magát. Aktualitásokra elvétve történt utalás, ilyen volt például az 1958-as Országos Mezőgazdasági Kiállítás és a Hanság lecsapolása.

Az Érdekes Újság áldozatául esett annak az alapelvnek, hogy a lapok nem konkurálhatnak egymással, márpedig a központi irányítás úgy döntött, hogy a profilja túlságosan közel áll az Ország-Világéval, így beleolvasztottak. Jucika azonban máshol talált új otthonra, méghozzá a Ludas Matyiban, ahol alkotója, Pusztai Pál már amúgy is hosszabb ideje dolgozott külsősként. A Ludasban hamar felbátorodott Jucika, és már harmadik megjelenésekor ledobta a textilt – bár a korabeli prüdéria miatt úgy tűnt, mintha nem lennének mellbimbói. A keblei és a feneke azonban egyre jobban domborodtak, az arca is kikerekedett, frizurája modernizálódott.

Jucika kalandjaiban mindinkább dominálni kezdtek a párkereséssel, szerelmi csalódásokkal és kéretlen udvarlással kapcsolódó történetek, amelyekben Pusztai mély empátiát tanúsított teremtménye iránt. Olyannyira, hogy egyes visszaemlékezések szerint a felesége már-már féltékeny volt a tökéletes rajzolt nőre. Talán ez lehetett az oka, hogy 1964-ben Jucika váratlanul férjhez ment. Hozzá képest meglehetősen átlagosnak tűnő párja pont a nászéjszakán jelent meg először, amelyet felpolcozott és valószínűleg begipszelt lábbal töltött, mivel karjában az ifjú arával megcsúszott a lábtörlőn. A következő héten már szemmel láthatólag jobban volt, olyannyira, hogy jól megnézett magának más nőket is. A kedvezőtlen előjelek dacára bő három éven keresztül rendszeresen, bár egyre ritkábban felbukkant a férj. Azt hiszem, 1967 szilveszterén láthattuk utoljára, ezt követően Jucika ismét szingliként élt. Bár a stripek elég jó korrajzzá állnak össze, az aktualitásokra csak nagyon ritkán történt utalás, például Gagarin budapesti látogatása alkalmából. A sorozatnak a rajzoló váratlan halála vetett véget 1970-ben, de hatszáznál is több képsorával így is magyar rekordernek számít.

Jucika több kortársának is sikerült elérnie a 100-200 megjelenést, bár egyikük sem volt annyira emlékezetes. A nagyvárosi Csutak kartárs (Mészáros András, Népszabadság 1959-1963) és a vidéki Szomszéd Balázs (Gerő Sándor, Képes Újság, 1960-1965) és Berci (Egri László, Képes Újság, 1969-1975) valamennyien egyszerű, de találékony átlagemberek voltak, akiknek nem jelentettek nehézséget a szocialista rendszer kisebb-nagyobb hétköznapi kihívásai, könnyedén alkalmazkodtak a hiánygazdasághoz is. A Képes Újság volt a legkitartóbb a képsorok közlésében, hiszen a két férfifigura között az országot járó riporter, Fotós Mari jelent meg hétről hétre (Erdei Sándornak köszönhetően), és Tücsök, a kiskutyus mindannyiukon túltett ugyanennek a lapnak a gyermekrovatában. Míg a többi képsorban szinte sosem volt szöveg a címen kívül, Fotós Mari rendszeresen használt szóbuborékokat, valószínűleg elsőként volt a hazai stripek közül.

1967-ben indultak a másik ikonikusnak nevezhető magyar képregényfigura, Kajla kutya kalandjai. A Pajtás magazin, amelyben a nagyrészt Zórád Ernő által rajzolt kalandtörténetek mellett számos francia képregény is megjelent, már régóta próbálkozott egy saját karakter teremtésével, és ezt végül a zseniális Dargay Attila valósította meg. A lap profiljához igazodva Kajla a kisúttörők barátja volt, részt vett az életükben, a kirándulásokon, az akadályversenyeken. Bár klasszikus értelemben vett comic strip csak mintegy ötven készült a sorozatból, amihez még hozzáadódik másfél tucat rejtvényképregény, előbb rendszeresen megjelenő másfél oldalas, majd ritkábban közölt hosszabb történetekkel folytatódott. Ellentétben a stripekkel, ezekben Kajla többnyire kétlábon járó, beszélő kutya volt, és valóságos kalandokat élt át, a Pajtáson kívül a lapcsaládhoz tartozó más magazinokban, például a Kockásban és a Hahotában is.

Négy képregénysorozatot is jegyzett 1960 és 1983 között a korszak egyik meghatározó, elképesztően termelékeny karikaturistája, Sajdik Ferenc, és ezek közül három a Ludas Matyiban jelent meg. 1968-ban a lap szerkesztője kérte, hogy találjon ki egy fiatal olvasóknak szóló kedves figurát. Buksi kíváncsi, talpraesett, szerethető, bár kissé szemtelen kislány volt, aki már nagyon szeretett volna nagylány lenni, viszont nagyon nem szeretett iskolába járni. Ezt a nem túl bonyolult témát variálta Sajdik a rá jellemző szárnyaló fantáziával, közel 80, szinte teljesen szöveg nélküli részben.

Következő sorozata tematikus volt. A Nagy emberek kis történetei nagyobb részt történelmi személyiségekről, ritkábban közismert fikciós karakterekről mesélt el valami humorosan szokatlant. Ezután egy olyan képsorozatot indított Sajdik, amely nem tekinthető képregénynek: fantasztikus állatokat képzelt el, ez adta később az ötletet a Csukás Istvánnal közösen készített Pom Pom meséihez. Az aranyos Pom Pom szinte szöges ellentétje volt Buksinak, Sajdik következő, rövidebb életű képsorának a főszereplője, Gogó viszont egyértelműen Gombóc Artúr nagyon közeli rokona volt.

Az 1980-as években, ha óvatosan is, de elkezdődött az önálló képregénykiadás Magyarországon. Érdekes módon ugyanebben az időszakban mintha elfogytak volna a strip jellegű képregények, és csak 1990 környékén jelentek meg újabbak, de ezek sem éltek egy-két évnél hosszabb ideig. Kivételt képeznek Marabu Dodói: ez a sorozat 1992-ben indult, és bár ritkán, de még mostanában is készülnek újabb részek, eddig mintegy 300. Az internet előtörése és a nyomtatott sajtó hanyatlása miatt a képsorok sorsa is alapvetően megváltozott, valószínűleg új fejezetet nyitva ennek a sajátos műfajnak a történetében.

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában