Glässerné Nagyillés Anikó: Vallási tárgyak Bálint Sándor hagyatékában
Bálint Sándor kutatóútjai során gondosan gyűjtötte egybe a vallási élet tárgyi emlékeit. Egy eltűnőben lévő világ anyagát szerette volna ezzel megmenteni a felejtéstől, illetve fel akarta hívni a figyelmet egy akkor még kevés figyelemre méltatott kutatási területre is. Törekvésének eredménye az a rendkívül sokszínű, értékes tárggyűjtemény, amelyet jelenleg a Móra Ferenc Múzeum őriz.
Bálint Sándor hagyatéka a tudós halálát követően, 1980-ban került a Móra Ferenc Múzeumba. Kezdetben a Történeti Osztály, majd 1989-től a néprajzi gyűjtemény része lett. Az anyagot ugyanakkor különálló egységként, gyűjteményként kezeljük.[1] Egykori, közel ötezer kötetes etnográfiai, irodalmi, művelődés- és művészettörténeti, illetve vallási területen is jelentős köteteket tartalmazó magánkönyvtárát a múzeum könyvtára különgyűjteményként őrzi.[2]
Bálint Sándor múzeumba került hagyatéka rendkívül sokrétű: személyes tárgyai, dolgozószobájának bútorai, jegyzetei, kutatócédulái, írott és hangzó gyűjtései, tanulmányainak és előadásainak kéziratai, családi és hivatalos dokumentumai, fényképek, meghívók, szentképek és metszetek, imakönyvek, ponyvák, festmények, apácamunkák, (üveg)szentképek, búcsús emlékek és egyéb vallási tárgyak egyaránt megtalálhatóak a gyűjteményben. A családtagokkal, barátokkal, kollégákkal, volt diákjaival, írókkal és művészekkel, plébánosokkal, kiadókkal és szerkesztőkkel folytatott levelezései közel két tucatnyi dobozt töltenek meg. Bálint Sándor által gondosan megőrzött levelek írói között olyan ismert nevek is találhatóak, mint Móricz Zsigmond, Ortutay Gyula, Scheiber Sándor, Diószegi Vilmos vagy Domokos Pál Péter. Emellett a boldoggá avatásával kapcsolatos visszaemlékezések, levelek, vele és emlékezetével kapcsolatos újságcikkek és kuratóriumi jegyzőkönyvek egyaránt a hagyatékának részét képezik. Életműve páratlan forrást jelenhet nemcsak a néprajzi, hanem a művelődéstörténeti, művészettörténeti, vallástudományi, illetve a nyelvészeti érdeklődésű kutatók számára is. „Reánk maradt tekintélyes méretű kézirat-, jegyzet- és dokumentum-gyűjteményéből a műveiből már jól ismert alapos, művelt, szintézisben gondolkodó tudós kutató tekint vissza reánk. Különös érdeklődéssel gyűjtött néprajzi tárgyai, a naivtól a magas művészetiig, a barokktól a modernig mind az emberi lélek sajátos önkifejezése és a keresztény kultusz teremtette végtelenül gazdag ábrázolásmód iránti érzékenységéről, rajongásáról adnak számot.”[3] – írta a hagyaték egykori gondozója, Szabó Magdolna.
„Szeretném azt a világot megörökíteni, amibe beleszülettem…”
Bálint Sándor egyik fő kutatási területe a vallási néprajz volt. A valláskutatás fontosságára már 1929-ben felhívta a figyelmet.[4] A (szakrális) tárgyakról nem csupán mint értékes műtárgyakról gondolkodott, hanem fontosnak tartotta azok szellemi értéket hordozó voltát is. A kegyképeket, kegyszobrokat nem csupán a néprajzi, művészettörténeti szempontból vizsgálta, hanem komplex módon, eszmehordozó jelentőségüket is figyelembe véve annak a kornak a szellemi „atmoszférájába” emelve őket, amelyben azok születtek.[5] Vallotta, hogy „a szakrális emlékanyag a népi áhítat térbeli kerete, a táj és az ember kapcsolata és kölcsönhatása évszázadokon át gazdagította a népi áhítatformákat, a vallási szokásokat.”[6]
Kutatóútjai során gondosan gyűjtötte egybe a katolikus magyar nép magánájtatosságának szellemi és tárgyi megnyilatkozásait, felismerve az addig kevés figyelemre méltatott terület rendkívüli gazdagságát. Különösen fontosnak tartotta a búcsújáróhelyek világát. „Az ezeket ábrázoló szentképek, kézzel festett pergamenek, metszeteiket címlapjukon őrző ponyvák, imalapok, – melyek a legismertebb budai, pozsonyi, nagyszombati, bécsi, szegedi és más nyomdai műhelyekből kerültek ki – füzetek és egyéb kisnyomtatványok százai leltek nála gazdára éppúgy, mint a templomokban, plébániákon, elhagyott padlásokon talált, legendákat őrző festmények, kegyképek vagy kolostormunkák”[7] A gyűjtemény rendkívül értékes darabjai a 18. századi, szentek ereklyéit őrző apácamunkák, a Szegedhez, illetve a szegedi nagytáj vallásosságához kötődő kegykép-ábrázolások.[8]
Trogmayer Ottóval 1977-ben legépelt beszélgetésükkor az értékmentés fontossága is szóba került: „Szóval kérlek, szeretném azt a világot megörökíteni, amibe beleszülettem. Ugyanakkor azt a világot, azt a társadalmat, azt a kultúrát, amibe belekerültem. Valahogy mindig arra törekedtem, hogy én ezt a kettőt közelebb hozzam, összebékítsem, kigyenlítsem, szóval, ami a paraszti kultúrában akár emberi, akár szellemi, akár erkölcsi érték volt, minél nagyobb mértékben beleépüljön ebbe a mi alakuló urbánus szocialista kultúránkba. És hát, szeretném színesebbé tenni, persze erre sok kísérlet van, és szép eredményekkel is dicsekedhetünk.”[9]
A tárgyak háttere
Bálint Sándor gyűjteményét nem öncélúan gyűjtötte össze, ezeket kötetek, szakrális népművészeti album, kiállítás formájában szerette volna bemutatni. Gyűjteményének felajánlásával 1937-ben a szegedi bölcsészkar Néprajzi Intézetének keretében működő vallási néprajzi intézet alapjait szerette volna megvetni, ez azonban nem valósult meg.[10] Nem sejthette ugyanakkor, hogy hagyatéka a Móra Ferenc Múzeumba kerül, így ezek megszerzésének körülményeiről részletes leírás nem készült. Néhány tárgy esetében tanítványai, egykori munkatársai, tisztelői visszaemlékezései pótolják ezt.
A szakrális tárgyak eszmehordozó jelentőségéből adódóan a gyűjtemény darabjai a 18. és főként a 19-20. századi vallási életbe engednek kisebb-nagyobb mértékben bepillantást. A gyűjteményben az egyedi daraboktól az ipari tömegtermékekig, a naiv művészek alkotásaitól a kor elismert művészeinek munkáiig sokféle tárgy megtalálható.
Különleges darabja a hagyatéknak a rózsafából 1780 körül készült ereklyetartó kereszt, amely hátsó részének egy darabját kihúzva lehetett elhelyezni az ereklyét. Szintén a 18. században (1770 körül) készült Mária és a kis Jézus arany-és ezüstfonallal hímzett selyemruhája, amellyel kegyszobrot öltözettek. Hárfázó Dávid király 1720 körül készült fa domborműve valószínűleg Szegedről származik. Szintén a 18. századból származik a Segítő Máriát, illetve a Szent Családot ábrázoló olajfestmények, illetve Szűz Mária megkoszorúzásának mélyített keretben látható jelenete, amelyet selyembe öltöztetett viaszfigurák jelenítenek meg. Mohácsról két naív, farostra festett kép maradt meg, amelyek Szent Rókust, illetve Szent Rozáliát ábrázolják. Szintén rendkívül értékesek Krisztus kereszthalálát és kínzóeszközeit megjelenítő türelemüvegek, az alsóvárosi ház kerámia oromdísze, a borított üveg alatt elhelyezett Prágai Kisjézus és szenteket ábrázoló viasz szobrok, A Feltámadt Krisztus szobra. Naiv és hivatásos művészek rajzai, festményei és metszetei egyaránt megtalálhatóak a gyűjteményben.
„Alig van idő a magyarság életében, amelyik annyi döntő: társadalmi, szellemi, gazdasági változást idézett volna elő, mint a XIX. század.”[11] – írta Bálint Sándor az Egy magyar szentember bevezetésében. Ez a változás hatással volt a vallásosság tárgyi világára is. A kézzel készült, egyedi darabok mellett a búcsújáróhelyeken is megvásárolhatóak voltak az ipari tömegtermeléssel készült, sokféle minőségű és áru szentszobrok, amelyek búcsúfiaként is szolgálhattak az otthonmaradottak számára. Bálint Sándor hagyatékában is megtalálhatóak a különféle búcsújáró helyekről származó szobrok, emlékbögrék, kisebb emléktárgyak. Rendkívül kedveltek voltak a búcsújáró helyek kegyképeinél, kegyszobrainál elhelyezett testrész, állat vagy ember alakú áldozati szobrocskák, más néven offerek. Ezek vagyoni helyzettől függően viaszból, nemesfémből, ritkábban fából, vasból készültek. A népi gyakorlatban elsősorban a viaszoffer élt. Betegség esetén, szüléskor ajánlották fel. Ezeket a figurákat a búcsújáró helyen, mézeskalácsosoktól tudták megvásárolni.[12] A gyógyulásért való közbenjárás mellett az offer felajánlása az elhárított veszedelem miatt érzett hála kifejezése is volt, például Máriagyüd esetében. Az offereket napjainkra a gyertyavásárlás, gyertyaégetés váltotta fel.[13] Bálint Sándor gyűjteményében is található néhány viaszból készült offer, például asszony, férfi és disznó alakú. Ezeket valószínűleg kegyhelyeken gyűjtötte. Szintén megtalálható Bálint Sándor hagyatékban a hálakép is. Ezek akkor készültek, amikor a hívők kérései meghallgatásra találtak, s hálájukat maradandó formában örökítették meg.[14] Búcsúfiaként kedveltek voltak a kis ájtatossági képek, kegyképéről, kegyszobráról készített metszetek, szentképek, kegytárgyakat ábrázoló kegyérmék.[15] Ide tartoznak a gyűjteményben szintén megtalálható a rózsafüzérek, szenteltvíztartók, gyertyák, ima- és énekeskönyvek, ponyvák is.
Jelentést és érzéseket hordoztak a 18-19. században készült kolostormunkák, amelyeket nemesi, főrangú vagy éppen a polgári körökben is csinálták, illetve birtokolhatták ezeket.[16] ,,A nép egyéni áhítatának igényeit általában szerzetesi kézműves műhelyek szolgálták, kegytárgyaikat pedig búcsúkban és vásárokon értékesítették. A kegytárgyak számos változata közül különösen közkedvelt volt egy speciális kézimunkával díszített szentkép-típus, melyet ,,apácamunka” néven jelölnek az egykorú források.”[17] – írta Szilárdfy Zoltán. Az apácamunkák figurális és díszítő művészete a középkori apáca kolostorok kultúrájából eredt, virágkora a 17. és 18. századra tehető.[18] Magyarországon a klarisszák, az orsolyiták, az angolkisasszonyok, valamint az Erzsébet-apácák foglalkoztak apácamunka készítésével, vagyis az ereklyék díszítésével és a miniatűr szentképek festésével. A nálunk polion kifejezéssel jelölt díszítő művészet sodort fémszál díszítményt jelentett, német közvetítéssel került a magyarba.[19] Kolostormunka egy-egy szép darabját Bálint Sándor is összegyűjtötte, a Lehajtott fejű Máriát, Szent Györgyöt, „Agnus Dei” ábrázolást, Pietát ábrázoló kolostormunkák/apácamunkák hagyaték értékes darabjai.
Az üvegképek kedveltek voltak a parasztság körében is, ugyanakkor csak „fogyasztói” voltak, ezért sokáig nem tekintették a népművészet kutatói kutatandó témának. Bálint Sándor az elsők között volt, aki felismerte ezek jelentőségét.[20] A rajta lévő ábrázolástípusokat a kibocsájtó műhelyek, a megrendelők, illetve bizonyos körzetek szentkultuszának visszahatása alakította.[21] Általában búcsú alkalmával vásárolták őket, de Mezőkövesden például lakodalmi vagy szerelmi ajándék is lehetett. A képeket párosan vásárolták, helyezték el a szobában.[22] Bálint Sándor hagyatékában is található néhány, főként német nyelvű, szakrális témájú üvegszentkép.
Tanulságok
Bálint Sándor a népi, a vallásos hagyományt nemcsak munkái és naplója által, hanem tárgyi valóságukban is igyekezett megörökíteni. Ennek eredménye a rendkívül gazdag és sokrétű tárgyi gyűjteménye. Emellett több kortárs művésszel is kapcsolatot tartott, követte a pályáját. Ennek köszönhetőek a hagyatékában megtalálható metszetek, festmények, ex librisek.[23] Gyűjtőmunkáját rokonai és barátai mellett tanítványai, gyűjtők, szakmabeliek és ismeretlenek is segítették. [24] Gyűjteményét először a szegedi egyetemnek ajánlotta fel, 1964-től Pálfy-Budinszky Endrével önálló egyházművészeti gyűjtemény megszervezését szorgalmazták.[25] Ezeket nem sikerült ugyan megvalósítania, de munkásságával felhívta a figyelmet egy addig elhanyagolt, fontos kutatási területre, összegyűjtött tárgyain keresztül -amelynek egy részét az enyészettől mentette meg – bepillantást nyerhetünk a 18-20. század vallási életébe. Munkássága azonban ennél jóval több volt. Szigeti Jenő szavaival: „Bálint Sándor a magyar néprajztudomány 20. századi „angyali mestere” volt. Nemcsak hihetetlen széles körű népismerete, tudása tanított, hanem embersége, szeretete is. Ez a szeretet tette őt nagy tudóssá. Ezért ő a „szögedi nemzetet”, nem csak névről, arcról ismerte. Nemcsak szavuk járását tudta és maradéktalanul az ő gondolataikkal tudott gondolkodni, de ismerte a szívüket is. Ez volt Bálint Sándor titka.”[26]
Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában
Jegyzetek
[1] Bárkányi Ildikó: A néprajzi gyűjtemény. In: Lengyel András (szerk.): A hagyomány szolgálatában. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2002. 144-150. o., 150. o.
[2] N. Szabó Magdolna: Bálint Sándor tárgy- és dokumentumgyűjteményéről és az emlékkiállításról a centenárium ürügyén. In: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve – Studia Ethnographica 5. 2005. Szeged, Móra Ferenc Múzeum 2005. 7-24. o., 9. o.
[3] N. Szabó Magdolna: Hagyaték és kiállítás. – Bálint Sándor születésének 100. évfordulóján. In: N. Szabó Magdolna (szerk.): „A legszögedibb szögedi”. Emlékkiállítás Bálint Sándor születésének 100. évfordulóján. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2004. 8–34. o., 10-11. o
[4] Péter László: Bálint Sándor pályája. In: Tiszatáj 1987. augusztus. XLI. évf. 8.sz. 3-30. o., 3. o.
[5] Szilárdfy Zoltán: Szakrális művészeti értékek Bálint Sándor gyűjteményében. In: N. Szabó Magdolna (szerk.): „A legszögedibb szögedi”. Emlékkiállítás Bálint Sándor születésének 100. évfordulóján. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2004.35-57. o. 35. o.
[6] L. Imre Mária: Szakrális emlékek a Dél-Dunántúlon. . In: N. Szabó Magdolna (szerk.): „A legszögedibb szögedi”. Emlékkiállítás Bálint Sándor születésének 100. évfordulóján. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2004. 58-67. o., 58. o.
[7] N. Szabó Magdolna: Bálint Sándor tárgy- és dokumentumgyűjteményéről…. 10. o.
[8] i.m. 10. o.
[9] Trogmayer Ottó: „Iparkodtam mindig önmagamhoz hű lenni..” Beszélgetés Bálint Sándorral. In: Tiszatáj 1987. augusztus. XLI. évf. 8.sz. 67-79. o., 76. o.
[10] Csapody Miklós: A népi, a szent és a művészi. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2021. o., 106. o.
[11] Bálint Sándor: Egy Magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapest, Franklin Társulat, é.n. 7. o.
[12] Bálint Sándor−Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1994. 231-233. o.
[13] i.m. 234. o.
[14] i.m. 237. o.
[15] Barna Gábor: Barokk szakrális térszerkezet kialakulása. Zarándoklatok, kegyhelyek a 18. század első évtizedeiben. In: Barna Gábor: Vallási néprajzi tanulmányok. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2014. 39-50. o., 44. o.
[16] Mojzer Miklós: Előszó 1. In: Lengyel László (szerk.): Devóció és dekoráció − 18. és 19. századi kolostormunkák Magyarországon − Studia Agriensia 7. Eger, Dobó István Vármúzeum, 1987. 9-11. o., 9. o.
[17] [17] Szilárdfy Zoltán: Devóció és dekoráció. „Fris kisded kép, apácza munka”. In. Lengyel László (szerk.): Devóció és dekoráció – 18. és 19. századi kolostormunkák Magyarországon – Studia Agriensia 7. Dobó István Vármúzeum, Eger, 1987. 16-24. o., 16. o.
[18] I.m. 16. o.
[19] I.m. 17. o.
[20] Szacsvay Éva: Üvegképek. Budapest, Néprajzi Múzeum − Vízió Művészeti Alkotóközösség, 1996. 9. o.
[21] i.m. 24. o.
[22] i.m. 23. o.
[23] Csapody Miklós: A népi, a szent és a művészi. 89. o.
[24] i.m. 108. o.
[25] i.m. 141. o.
[26] Szigeti Jenő: Atyai biztatások. Hasznos tanácsok. In: Barna Gábor (szerk.): „…szolgálatra ítéltél…” Bálint Sándor emlékkönyv. Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2004. 318-322.o., 322. o.