Frauhammer Krisztina: Bestsellerek és raritások Bálint Sándor népi vallásosság gyűjteményében

Tanulmányunkban Bálint Sándor hagyatékának három, középkori, illetve barokk gyökerekkel rendelkező darabjára szeretnénk felhívni a figyelmet: a ritkaságnak számító nagyszombati szentkép sorozatra, az évszázadokig népszerű Makula nélkül való tükör népkönyvre, és az ugyancsak nagyon kedvelt Hét mennyei zár ponyvára. E műveken keresztül mutatjuk be a kivételes tudású és a múlt vallási, művészettörténeti, könyvészeti kincsei iránt érzékeny és mélyen elkötelezett Bálint Sándort, aki gyűjtőként is kivételes örökséget hagyott az utókorra.

Bálint Sándor szellemi örökségével, írásaival, tárgyi hagyatékával már sokan és számos írásban foglalkoztak.[1] Jelen tanulmányban ezért gyűjteményének csak néhány speciális csoportjára, illetve azok egy-egy értékes darabjára szeretnénk az olvasók figyelmét ráirányítani: az imakönyvekre, a szentképekre, imalapokra és a ponyvanyomtatványokra. Mindegyik olyan nyomtatott műfaj, amely az egyéni és közösségi áhítatban (imádság, éneklés, liturgikus és paraliturgikus alkalmak) nyeri el funkcióját és e használat okán kapcsolódik szorosan egybe. Jóllehet mindhárom nyomtatványforma számszerűen is nagyon sokféle és nagy példányszámú művet eredményezett, mégis kultusztörténeti jelentőségük vizsgálata máig sok hiányosságot mutat. Bálint Sándor az elsők között hívta fel a figyelmet ezeknek a műfajoknak a kutatására, hangsúlyozva, hogy a népi áhítat forrásvidékei után kutatva megkerülhetetlenek, hiszen az egyén vallásos lelkületének megértéséhez vezetnek el minket. Egyik korai, 1936-os írásában a következőket írta: „A katolikus magyar nép imádságaival rendszeresen még nem foglalkozott senki sem. Szinte csak az Ethnographia c. folyóirat kötetei, továbbá a nagyérdemű Kálmány Lajos gyűj­teményei tartalmaznak hasznos adalékokat. Az adatközlések hiányosak, a gyűjtők inkább az érdekességet, nem pedig a tel­jességet tartották szem előtt. Az imádságszövegek közül jófor­mán csak a ráimádkozásokat méltatták figyelemre. Pedig egy­háztörténeti, szellemtörténeti, néptörténeti szempontok egyaránt bizonyítják a gyűjtés és feldolgozás fontosságát. A magyar népi imádság csodálatos tükre a magyar katolikus szellemtörténet­nek. Az egyház jámborsági divatjai, újonnan kanonizált szen­teknek kultusza, az ájtatosság folyton újuló, változó formái a néplélekben sokszor vernek gyökeret és hajtanak színes, ere­deti virágokat.”[2]

E fiatalkori felismerés egészen haláláig arra késztette, hogy nyitott szemmel járjon és ennek az imahagyománynak ne csak az orális emlékeit gyűjtse, hanem mindazokat a forrásokat is, amelyek évszázadokon átívelve is életben tartották ezt a népi kegyességet. Többezer darabot számláló gyűjteménye mind a mai napig egyedülálló. Tanulmányunkban most ezekből mutatunk be néhány kivételes darabot.

Szentképek

„Minden látogatás nagyszerű élmény volt Nála. A szakrális műtárgyak tarka sokasága vette körül, melyeket egyenként mutatott be nekem s muzeális gyűjteménye minden darabjának történetét lelkesen ismertette.”[3] Ez az emlékkép Szilárdfy Zoltán pap, művészettörténész, Bálint Sándorról, a szentképgyűjtőről írott visszaemlékezésében olvasható. Az élmény egy életre kijelölte az akkor fiatal pap művészettörténeti érdeklődését, aki a kisszentképek legelismertebb hazai gyűjtőjévé és kutatójává vált. Bálint Sándorral örök barátságot kötve keresték, cserélték és őrizték a legkülönfélébb technikával készített szentképeket és imalapokat, melyekből 7000 darab található ma a néprajzkutató hagyatékában. Köztük 18−19. századi fa-, kő- és rézmetszetű képeket ugyanúgy találunk, mint 20. századi színes nyomatokat, újmisés és elsőáldozási emlékeket, gyászcédulákat.[4] Művészettörténész barátja mellett egykori tanítóképzős, majd főiskolai és egyetemi tanítványai, kispapok, az ország különböző pontjain szolgálatot teljesítő plébánosok és ismerősei, rokonai lehettek fő forrásai.[5] Unokaöccse Bálint Lajos is mesélt erről Lele Józsefnek: „Sanyi sűrűn elgyütt hozzánk, de mönt a többi rokonhon is […] Mán akkoriban is gyűjtögetött. Anyám is adott néki szentképeket. Olyan csipkés szélűeket.”[6] Emellett bizonyára csere és vásárlás útján is – nem kis anyagi áldozatot vállalva – gyarapodott szentképeinek száma.[7]

Jelen dolgozatban nem kívánjuk a teljes gyűjteményt bemutatni, hiszen annak számbeli nagysága; technikai, tipológiai, ikonográfiai összetettsége egy monográfiát kívánna. A többezres állományból egyetlen, közel 1200 darabos, ám szorosan egybetartozó részre kívánjuk csak felhívni a figyelmet: a nagyszombati egyetemi nyomda szentképsorozatára,[8] ami egy igazi különlegessége a gyűjteménynek. Kevés könyvtárban találhatóak meg példányai. A sorozat darabjai az év minden egyes napjához kínálnak egy, vagy olykor akár több képet is, rajta az adott nap szentjének ábrázolásával. A képen és az impresszumon kívül az előlap egy egyházatyától származó idézetet, egy rövid imaszándékot és az imába foglaltak körét tartalmazza. A hátlapon pedig a hónap és a nap megjelölése alatt – rendszerint történeti áttekintést (a szent vitája, vagy legendája) is tartalmazó szövegidézet, majd hozzá tartozó napi ima olvasható. Az imalapok mindkét oldal pontosan feltünteti a szövegek forrását is, így tudjuk, hogy mind az egyes szentek írásait, mind pedig legendáriumokat, történetírók munkáit és a Breviarium Romanumot is felhasználták a képekhez.[9] Borsa Gedeonnak, a képekről készített és máig egyedüli szaktudományos elemzése arra is rámutat, hogy a híres nagyszombati nyomda minden hónaphoz 48 darab képet készített. „Magyarázata ennek az, hogy a római egyház naptárában az év egy-egy napján általában több szent neve áll: a hivatalosan nyilvántartott (kanonizált) szentek száma ugyanis többszöröse az esztendő napjainak.”[10] A húsvéti, pünkösdi, úrnapi ún. mozgó ünnepnapokra további hat kép is készült, így összesen 582 darabból állt a sorozat. Ráadásul az első, 1741-es latin nyelvű kiadás után további két kiadás is kijött még a nyomdából. 1755 és 1766 között egy újabb latin nyelvű, 1763-ban pedig egy német nyelvű. Összesen tehát 1746 rézmetszetes képpel ellátott szentképet nyomtattak ki Nagyszombatban. A sorozatok szentjei egyeznek, ám ábrázolásukban, szövegezésükben vannak eltérések, különösen – a Bálint Sándor gyűjteményében is fellelhető – német nyelvű képeknél.

Szent Amandus szentképe és a hozzá tartozó ima az év február 6. napjára, Nagyszombati szentkép sorozat, 1763, MFM BSh 78.B. 417. 84/751.

Borsa Gedeon kutatásainak köszönhetően a képek rendeltetéséről is vannak adataink. Ezek arra utalnak, hogy a képeket elsősorban a korszakban kedvelt Mária Kongregációk használták. A kongregációk ugyanis e szentképek segítségével osztották el (és ki) tagjaik számára az év minden napjára az imádságokat. Így az év egyetlen napja sem múlt el közös imádság nélkül. A használat ilyen jellegére utalnak a Borsa Gedeon által gondosan feltérképezett megmaradt példányok.[11] Ezek ugyanis többnyire füzetekbe kötött darabok, melyekben egy-egy hónaphoz egy tucatnyi; vagy minden hónapból egy-egy darab található. Fennmaradtak ugyanakkor egy negyedévnyi, vagy fél évnyi képanyagot felvonultató füzetek is. Az egész éves képanyag csak ritkán, és többnyire hiányosan volt egybekötve, hiszen ebből meglehetősen vaskos kötet kerekedett.[12]

A képek Mária Kongregációkban való használatára utal egy további tény is. Ismertek ugyanis, olyan nyugat-európai (főként német nyelvterületen nyomtatott), szintén jezsuitákhoz köthető 17. és 18. századi előzményei ennek a képsorozatnak, amelyeket szintén Mária Kongregációk részére állítottak össze.[13] A cél ezeknél is hasonló volt. Egy-egy szent történelmi példáján és a hozzá kapcsolódó imán, valamint képen keresztül naponta ébren tartani a hívek buzgóságát.[14] A hitbuzgalmi célok mellett a szentek élettörténete, legendáik oktató, nevelő célzatúak is voltak, hatást gyakorolhattak a hívek magatartására és értékrendjére, sőt vizuális kultúrájára is. Különösképpen azáltal, hogy feltehetően egyesével is megvásárolhatóak voltak, így akár kispénzűek is hozzájuthattak.

Szent Martialis szentképe és a hozzá tartozó ima az év június 30. napjára, Nagyszombati szentkép sorozat, 1763, MFM BSh 78.B. 417. 84/787.

A képsorozat a 19. század első évtizedeire már nehezen volt beszerezhető, így valószínű, hogy „ennek a barokk vallásos buzgóságot szolgáló összeállításnak további kiadására nem került sor”. Borsa Gedeon cikkének keletkezésekor is komoly ritkaságszámba mentek egyes darabjai, azóta egyetlen újabb szaktudományos cikk sem született róla. Bálint Sándor gyűjteményének tüzetes átvizsgálása talán feltárhatja még, hogy a jeles kutató hogyan tett szert erre a kivételes metszet sorozatra. Ám ennek hiányában is érdemes lehet a képek és a szövegek elemzése, recepció történetük, esetleges népi kegyességre gyakorolt hatásuk feltárása. 

Imakönyvek

A barát, pályatárs Szilárdfy Zoltánnak a kutatásaiból tudjuk, hogy a nagyszombati imalap sorozaton látható barokk vallásos ábrázolásoknak minden bizonnyal irodalmi forrásai is lehettek.[15] „Az archaikus szent szövegek kapcsolata a szakrális művészettel, s az imádságok összefüggése a középkor és a barokk századok számos ikonográfiai típusával, amelyek szinte illusztrálják a költői anyagot, s együtt szemlélésük kölcsönhatásában korunk kultuszát, lelkiségét dokumentálják.”[16] Bálint Sándor minden bizonnyal jól tudta ezt, amit az is jelez, hogy maga is külön figyelmet fordított az „archaikus szent szövegek” gyűjtésére. Hagyatékában közel százötven darabot számláló imakönyv található, a 18. századi könyvektől kezdve egészen a 20. századi újabb típusú imakönyvekig. Számos példánya volt az eddig szintén kevéssé kutatott kéziratos imádságos könyvekből is. E helyen csak egy kötetet, a Krisztus életét több száz oldalon bemutató híres Makula nélkül való tükör című népkönyvet szeretnénk az olvasók figyelmébe ajánlani. Bálint Sándor gyűjteményében egy eddig ismeretlen 1719-es, a csíksomlyói klastromban nyomtatott magyar nyelvű példánya található a műnek. A mű nem csak nálunk, de Európa szerte egy bestseller volt a 18. században.

Makula nélkül való tükör …, 1719, Csíksomlyó MFM BS hagyaték, B_89.226.1.

A magyar nyelven először 1712-ben kiadott Makula a parasztság kezén vált minden addiginál kedveltebb olvasmánnyá, hogy aztán 26 kiadást megélve, egészen a 20. század utolsó harmadáig olvasmánnyal, elmélkedésekkel lássa el a buzgó híveket.[17] Erről Bálint Sándor is írt Szeged-Alsóváros asszonyait bemutatva: „Az asszonynépet Alsóvároson is – mint szerte az országban, falun és városon egyaránt – a máig virágzó olvasótársulat szervezte szinte autonóm vallási közösséggé. A közösség minden hónap harmadik vasárnapjának első, kora reggeli miséjét az élő és meghalt tagokért ajánlja föl. Utána a templom előtt történik a titokváltás. […] Régebben, századunk elején össze is gyülekeztek az idősebbek, egy koszorúba tartozó szomszédasszonyok, akiknek már estefelé a ház körül már nem volt dolguk, ama társuk hajlékában, ahol nyugodtan imádkozhattak, énekelhettek, valaki fölolvashatott főleg a »Makula nélkül való Tükör»-ből. Ez leginkább Mária-ünnepek vigíliáján, továbbá szombati napokon történt. Ilyenkor fehér kötényt kötöttek maguk elé és fehér kendőt a fejükre. A tisztaszobában meggyújtották a Boldogasszony tiszteletére a szombati mécset is.”[18]

Az 1677-ben megjelent mű szerzője a kapucinus Martin von Cochem, a német barokk kegyességi irodalom kiemelkedő alakja, fordítója pedig Újfalusi Judit nagyszombati klarissza apáca volt.[19] Cochem eredeti művének legfőbb célkitűzése az volt, hogy az egész egyházi év során használható vallásos házi olvasmánnyal lássa el az egyszerű híveket. Ennek megfelelően az egyes fejezeteket az egyházi év alkalmaihoz igazította úgy, hogy közben az olvasót a kereszténység tanításával, üdvtörténetével, Krisztus személyével és életével is megismertesse. Bálint Sándor így jellemezte a művet: „apokrif evangéliumok és középkori legendák, látomások és teológiai vélekedések a divina dulcedo igézetében ötvöződnek benne kerek, költői egésszé, tükrözvén a barokk szuggesztív képszerűségét, emberismeretét.  Átmentik a középkori hagyományt, és előkészítik a népi kultusz ősi virágzását, hiszen a könyv a jámbor falusi tekintélyének a felvilágosodás, jozefinista papi racionalizmus mit sem ártott. […] két évszázadon át a legnépszerűbb katolikus népkönyv, licenciátusoknak, búcsúvezető szentembereknek, olvasni szerető jámbor asszonyoknak egyik legkedvesebb, legépületesebb olvasmánya.”[20]

Érdekességként említhető, hogy a mű nem pusztán a népi kegyesség szempontjából, hanem nyelvtörténeti szempontból is egészen kivételes. A művelt és vélhetőleg sokat olvasott apáca, a kor fordítói gyakorlatának megfelelően ugyanis nem pusztán egy szó szerint magyarított szövegváltozatot készített az olvasóközönség számára, hanem rendje lelkiségi hagyományaiból, az itt őrzött kódexek és gazdag könyvállomány anyagából merítve, saját olvasmányélményeivel is kiegészítette az életrajzot. Jézus és Szűz Mária életét, különösen pedig a passió történetét helyezte a középpontba. Mindezt dialógusokkal, életútjuk részletes ábrázolásával és bőségesen áradó érzelmekkel tette. Kiegészítéseit két magyar nyelvemlékből, az Érsekújvári kódexből, és a Piri hártyából emelte be, megőrizve ezzel olyan szövegrészeket, amelyek mára már nem maradtak meg a kódexekben. Emellett további két apokrif iratot (ismeretlen Nikodémus evangélim, pszeudo Bonaventúra evangélium) is felhasznált a klarissza apáca.[21]

Ponyvák

A középkori majd barokk szerzetesség és egyházi értelmiség tollából megszülető kegyességi irodalom történeti műfajai és hagyományai a nép körében még évszázadok múltán is tovább éltek. A népi továbbélés legismertebb példái és bizonyítékai a néhány lapos olcsó ponyvanyomtatványok voltak. Bálint Sándornak nem volt szüksége tudományos mélyfúrásokra e tény felismeréséhez. Gyermekkorától jelenlévő, személyes tapasztalata volt ez: „Özvegy édesanyám, Kónya Anna a modern, paraszt-gyökérzetű szegedi paprikakultúra egyik úttörő munkatársa. Felidéződik előttem, mint őrködik a karácsonyesti böjtös lakoma kultikus rendjén, nagypéntek hajnalban kisöpri a házat, égiháború idején szentelt gyertyát gyújt, gyalogszerrel többször is megjárja a radnai búcsút, gondoskodik szolgálóinak férjhez menéséről és lakodalmáról, haláláig megőrzi az ősi szegedi viseletet. Egyházának, templomának mindenkor hűséges leánya. Állandóan ott van a zsebében a „Hét mönnyei zár.”[22]

A mennyei szent zárak imádsága című ponyvakiadvány é.n., MFM BSh 91/B. 436-84/G/012.

A ponyvanyomtatványok népszerűsége, használata és jelentősége tehát ismert volt Bálint Sándor előtt. Ezért sem meglepő, hogy a szentképek, imalapok, imakönyvek, népkönyvek mellett ezek gyűjtésére is kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetett. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban 2000 darab, a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kúnó könyvtárában 700 darab található az általa megmentett kisnyomtatványokból.[23] Ezek között találjuk a rendkívül népszerű és ismert Hét mennyei zár címűt, amelyről a Szögedi Nemzetben ezt írja: „Régi módi asszonyok zsebében még manapság is ott van a Hét mönnyei szent zár, Kálmány szerint régebben a Pápa-imádság is. Mindkettő vallásos ponyvairat, amely mágikus célzatú imádságokat tartalmaz. Az a hiedelem kapcsolódik hozzá, hogy aki magánál hordja, nem hal meg hirtelen. Még idejében alkalma nyílik a bűnbánatra, szentség fölvételére.”[24] A hét mennyei szent zárok imádságot alcíme szerint „a mi urunk Jézus Krisztus keserves kínszenvedésénekés öt mélységes sebeinek emlékezetére mind mostani, mind areánk következő szerencsétlenségek eltávoztatásáért és a pur-gatóriumban szenvedő lelkek kiszabadításáért lehet mondani.” Bálint Sándor gyűjtéseiből azt is tudjuk, hogy sokak szerint az imádkozása mellett a böjtölés is segítette a szöveg hatásosságát. Így aki böjtölt is, azt további ajándékokkal jutalmazhatta meg a Szentlélek: nem jutott nagy szegénységbe, megmenekült az örök kárhozattól, számíthatott a szent angyalok szolgálatra, a halál előtt tizenkét nappal tudomást szerezhetett haláláról, lelkük egyenesen a menyországba juthatott.[25] Bálint Sándor a kódex-hagyományokban gyökerező, történeti folklorizált imádságként, illetve az „egyházi folklore körébe” utalható „épületes szövegekként” definiálta a hét mennyei zár imát. Más hasonló, szintén ponyván terjedő épületes szövegek is szép számmal „keringtek” az emberek körében. Így például a Tóbiás áldása, a Szűz Mária levele, a Szent Adalbert és a Szent Brigitta ima. Ezekben mind valamely különös esemény, vagy mozzanat található, amihez sokszor különös cím is tartozott, hogy a hatásosságra ezáltal is felhívják a figyelmet. Úgy tűnik ez sikeres lehetett, hiszen a 18. század óta folyamatos egyházi ellenkezés ellenére, ezek a ponyvák még a 20. században is használatban voltak.

Zárszó

Bálint Sándor többezres gyűjteményének mindössze három értékes darabját mutattuk be rövid írásunkban. Mégis úgy gondolom, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy kivételes tudású és a múlt vallási, művészettörténeti, könyvészeti örökségei iránt érzékeny és mélyen elkötelezett kutatóról árulkodnak. Bálint Sándor példa lehet számunkra e tekintetben is. Szemlélete, értékmentő tevékenysége arra indíthat mindannyiunkat, hogy magunk is őrizzük és mentsük az utókor számára vallási kultúránk kincseit.  

Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában

Jegyzetek

[1] A teljesség igénye nélkül: L. Gyuris István: Bálint Sándor munkássága. Bibliográfia. Budapest – Szeged, Historica Ecclesiastica Hungarica Alapítvány – Múzeumi Tudományért Alapítvány, 2007.; N. Szabó Magdolna: Hagyaték és kiállítás. In: N. Szabó Magdolna (szerk.): „A legszögedibb szögedi”. Emlékkiállítás Bálint Sándor születésének 100. évfordulóján. Szeged,Móra Ferenc Múzeum, 2004. 8−34. o.; N. Szabó Magdolna: Bálint Sándor tárgy- és dokumentumgyűjteményéről és az emlékkiállításról a centenárium ürügyén. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Néprajzi Tanulmányok. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2005, 7−24. o.; Csapody Miklós: Szakralitás és esztétikum. Bálint Sándor és a művészetek. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2020.; Csapody Miklós: A népi, a szent és a művészi. Bálint Sándor és a képzőművészet. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2021.; N. Szabó Magdolna – Zombori István (szerk.): Vallásos ponyvanyomtatványok Bálint Sándor hagyatékában. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2010. 

[2] Bálint Sándor: Népünk imádságai. In: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv 2. 1937., 19. o.

[3] Szilárfy Zoltán: A szentképgyűjtőre emlékezem. In: Barna Gábor (szerk.): „… szolgálatra ítéltél…” Bálint Sándor emlékkönyv. Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2004, 127−134. o., 127. o.

[4] N. Szabó Magdolna: Hagyaték és kiállítás … 23. o.

[5] Csapody Miklós: : A népi, a szent és a művészi … 132. o.

[6] Lele József: Az Úr készen találta őt. (Bálint Sándor Élete), Szeged, Korda Kiadó, 1996. 14. o.

[7] N. Szabó Magdolna: Bálint Sándor tárgy- és dokumentumgyűjteményéről … 9. o.

[8] A szentkép sorozatra sok-sok évvel ezelőtt N. Szabó Magdolna hívta fel a figyelmemet.

[9] A Breviarium Romanum (1568) az egyház hivatalos órákra beosztott imádságos könyve volt.

[10] Borsa Gedeon: A bibliográfiai egység fogalma a régi nyomtatványoknál. In: Magyar Könyvszemle 101. (3−4.) 262–275. o., 269. o.

[11] Borsa Gedeon: A bibliográfiai egység fogalma … 272. o.

[12] Borsa Gedeon: A bibliográfiai egység fogalma … 272. o.

[13] Johann Mayer mainzi egyetemi nyomdász Vitae sanctorum sacris per singulos anni diesé meditationibus illustrae címen adott ki hasonló sorozatot 1701 és 1704 között az egyetem Mária-kongregációjának. A bécsi egyetem Mária-kongregációjának is volt egy saját, 1711-es sorozata, bővebben lásd Borsa Gedeon: A bibliográfiai egység fogalma … 272−273. o.

[14] Borsa Gedeon: A bibliográfiai egység fogalma … 273. o.

[15] Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia – Kultusztörténet. Képes tanulmányok. Budapest, Balassi Kiadó, 52. o.

[16] Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia – Kultusztörténet … 102. o.

[17] Frauhammer Krisztina: A Makula nélkül való tükör magyarországi hatástörténete. Utószó a Makula nélkül való tükör fakszimile kiadásához. Budapest, Pytheas Könyvmanufaktúra – MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, 2015. 18. o.

[18] Bálint Sándor: Szeged – Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, Szent István Társulat, 1983, 53. o.

[19] A műről bővebben lásd: Frauhammer Krisztina: A Makula nélkül való tükör magyarországi hatástörténete …

[20] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 3. Budapest, Mandala Kiadó, 1998, 205. o.

[21] Lauf Judit kodikológus és Kovács Eszter irodalomtörténész kutatásai bizonyították ezt a tényt. Erről bővebben lásd: Frauhammer Krisztina: A Makula nélkül való tükör magyarországi hatástörténete …

[22] A Vigília beszélgetése Bálint Sándorral, kérdező: Hegyi Béla. In: Vigília 1974/10. 673−679. o., 675. o.

[23] Jaksa Helga: Bálint Sándor ponyvahagyatéka az Egyetemi Könyvtár gyűjteményében. Szakdolgozat, Szeged, Szegedi Tudományegyetem, BTK Néprajzi Tanszék, 2000.; N. Szabó Magdolna – Zombori István (szerk.): Vallásos ponyvanyomtatványok …

[24] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete 3. In: Szeged, Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1978/79. 2. Móra Ferenc Múzeum, 1979. 187. o.

[25] Bálint Sándor: Népünk imádságai … 45. o.