Kiss Ernő: „Húrjainak kikezdhetetlen csengése szárnyalt…”

Várnagy Lajos hegedűművész, főiskolai tanár élete és művészi pályája

Harmincegy éven keresztül ő volt Szeged Hegedűművésze és szimfonikus (1969-ig: színházi) zenekarunk Hangversenymestere, 53 éves zenepedagógusi pályája során száznál több növendéke került zenei pályára, 74 tanítványát vezette el a hegedűtanári diplomáig[1]. A kiváló főiskolai tanár városunk zenetörténetének korszakos jelentőségű személyisége volt; 1977-ig ő volt az egyetlen olyan köztünk élő hegedűművész, aki zenekari hangversenyek hegedűverseny szólistája lehetett, sokunk felejthetetlen élménye volt Bach-, Vivaldi-, Mozart-, Beethoven-koncertek általa játszott szólója.

1921. október 31-én született Pécsett, apja Walcz Antal, anyja Schmidt Tekla volt. Gyermekkoráról, zenei tanulmányai megkezdéséről szinte csak annyit tudunk, amennyit ő maga mondott el abban az interjúban, mely 1991-ben, nyugdíjba vonulása alkalmából jelent meg: „…alig voltam 5 éves, amikor először hegedűt fogtam a kezembe; apám korán meghalt − nagybátyám, egy zenerajongó szűcsmester volt az, aki erősködött: legyek zenész.”[2] Azonban egészen biztosan kimagasló zenei eredményeket mutatott már ebben az időben is, hiszen kilencéves korában már Zsolt Nándor tanítványa volt a Zeneakadémián, mint különleges tehetség, később Waldbauer Imre volt mestere, mindkét tanára hegedűslegenda volt. Itt összesen 15 évig tanult, de 1938-tól kezdve már a Budapesti Hangversenyzenekarban és a Magyar Rádió Zenekarában játszott, 1941-től pedig pestkörnyéki zeneiskolákban tanított[3]. A világháborús katonai szolgálatot oly módon kerülte el, hogy joghallgató lett szülővárosa egyetemén, ahol 1946-ban szigorlatot tett magyar közjogból, egyházjogból, politikából, jogbölcsészetből és nemzetközi jogból a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. Még így is bujkálnia kellett, ebben szerencsére segítették rokonai, hónapokig egy faházban élt a Mecsekben; a háború vége Budapesten érte. A háború utáni igazolási eljárás határozatát a Pécsi Egyetemi Igazoló Bizottság állította ki róla.[4]

Szegedre Vaszy Viktor hívta 1946-ban, a szegedi színház operatársulata első megszervezése során. A nagy karmester Várnagy Lajos személyét illetően is zseniálisnak bizonyult: nemcsak az opera– és hangversenyprodukciók alapját képező színházi szimfonikus zenekar tökéletes koncertmesterét nyerte meg a város számára, hanem igazi hegedűművész szólistát és kamaraművészt, több évtized művésztanárát is, aki nem sokkal Szegedre települése után szervezte meg első vonósnégyesét.

A Szegedi Vonósnégyes 1948. január 19-én mutatkozott be az Újságíróotthonban[5]: „A kamarazenei irodalom nagymestereinek: Mozartnak Vadász-quartettjét és Beethovennek egyik ifjúkori opuszát, a B-dúr vonósnégyest játszották el, átütő, forró siker mellett. (…) Kifinomult, klasszikus formaérzék jellemezte Mozart vonósnégyesének előadását, Beethoven megszólaltatásánál pedig őszinte áhítattal szolgálták a nagy mester szellemét; a B-dúr quartett szeszélyes ritmikájú scherzoja és szellemes virtuozitással felépített utolsó tétele a vonósnégyes társaság bravúros technikai készségét is bizonyította. Várnagy Lajos tegnap esti szereplésével Szeged számottevő muzsikusainak élvonalába lépett. Sándor András megbízható, kulturált művész, városunk régi ismerőse, úgyszintén Pető György, a kiváló hangszertudású és műveltségű brácsás és a meglepetésként feltűnt fiatal Rácz Zoltán gordonkás, ha lelkes munkájukat folytatják, a legkomolyabb pódiumsikerre számíthatnak.”[6]

Első, a helyi sajtóban is dokumentált, igen sikeres szóló fellépésére a KMP[7] Dolgozók filléres hangversenye sorozatának keretében került sor a Szegedi Dohánygyárban[8], melyről a Délmagyarország 1948. március 6-i száma adott hírt, két keretes hirdetésben.[9] E koncertről rövid kritika is jelent meg, március 9-én; a hangverseny első részében Király Sándor és Papp Júlia, a szegedi színház kiváló operaénekesei adtak elő operaáriákat, a második részben Várnagy Lajos játszott, a kritikus szerint: „Végül Várnagy Lajos hegedűművész Kreisler-, Takács-, de Falla- és Paganini-műveket adott elő komoly művészi felkészültséggel. Ő is ráadással honorálta a közönség szűnni nem akaró tapsait. Zongorán Kollár Pál kísért kitűnően.”[10]

Néhány héttel később, május 5-én a Collegium musicum című sorozat X. hangversenye szólistájaként adott hegedűestet a Szegedi Állami Zenekonzervatórium hangversenytermében[11]. Ezen a koncerten volt Szatmári Géza Balázs Béla verseire írt hat dalának ősbemutatója is, azonban a május 6-án megjelent kritikában csak Várnagy Lajosról olvashatunk, mégpedig egészen részletesen: „Várnagy Lajos, a szegedi operai zenekar első hegedűse az utóbbi időben többször szerepelt a nyilvánosság előtt és egyre jobban meggyőz bennünket arról, hogy jogosan kér szót magának a hangversenypódiumon. Szerdai koncertjén főleg modern szerzőket szólaltatott meg, méghozzá Ravelt és Saint-Säenst. Várnagy kétségtelenül intenzíven képzett hegedűs, akinek technikai adottságai vitán felüliek. Ez a tárgyi felkészültség bizonyos mértékben háttérbe szorítja lelkének hangját és szívének melegét, ami a teljesítményen kétségkívül nyomot hagy. Tónusa is van, de nem szélesen éneklő, ami valószínűleg higgadtabb temperamentumából folyik. Játéka tehát szenvedélyességtől ment, biztos és szilárd alapokra épített. Úgy tetszik, a modernek rapszodikus kilengései inkább kifejezik művészi irányát, mint Mozart klasszikuma. A csodálatos Ravel szonáta és Saint-Säens precíz Introdukciója és Rondo Capricciosoja ezt bizonyítják. Várnagy Lajos sablonmentes műsoráért a tüntető tapsokra rászolgált. Halász Kálmán mint kísérő kielégített.”[12] A fiatal művészről ez az írás volt az első mélyebb elemzés, melynek bevezető mondatából megtudtuk, hogy ezidőtájt már gyakran lépett a közönség elé. Bár az írás hitelességéből sokat levonnak a szerző stilisztikai hibái és tévedései (Saint-Säens, mint modern szerző…), valamint értelmezési egyoldalúságai, figyelemre méltó, ahogyan Várnagy játékát elemzi: elismeri kiváló technikai tudását, ugyanakkor túl hideg művésznek látja; majd önmagának ellentmondva dicséri, ahogyan megvalósítja „a modernek rapszodikus kilengéseit”, végül pozitívumnak tűnik, hogy „sablonmentesnek” minősíti Várnagy műsorát, mellyel rászolgált a „tüntető tapsokra”, azaz e koncert sikeres volt. (Megjegyzendő, hogy az olvasókhoz valószínűleg nem jutott el a teljes kritika: lehetséges, hogy a Szatmári Géza dalairól írott részt kihúzták[13].)

1948. szeptember 8-án jelentős, örömteli változás állt be magánéletében: Pécsett házasságot kötött Berki Irén énekesnővel, a Szegedi Nemzeti Színház későbbi énekkari művészével, szólistájával.

Már 1947-től kezdve tanított a Szegedi Állami Zenekonzervatóriumban[14], de rendes tanár csak 1949 őszétől lett, erről tanúskodik az a jegyzőkönyv, mely kinevezésével (rendeletszám: 2981/1949 III. fő. o.) összefüggő fogadalomtételéről készült 1949. október 20-án; a „fogadalomvevő” Dr. Baranyi János igazgató volt, tanúként jelen voltak Höchtl Margit és Báthory Sándor, az intézmény rendes tanárai.[15]

Komoly oka volt annak, hogy épp ebben az évben került sor zenekonzervatóriumi tanári kinevezésére: 1949 őszétől rendeleti úton szüntették meg a szegedi színház operatársulatát, ezzel együtt jelentősen csökkentették a színház énekkarának és zenekarának létszámát − mindössze 9 főállású zenekari tag maradhatott. Paulusz Elemér első karmester vezetésével 1950. december 27-én Verdi Traviata című operájának bemutatójával újraindult ugyan az operaélet Szegeden, s megalakult a Bartók Béla Filharmonikus Zenekar is, de mindez ekkor még nem adott állandó megélhetést a helyi zenekari művészeknek.

A szervezett hangversenyélet 1950-től kezdve bontakozott ki városunkban, 1952-ben megalakult az Országos Filharmónia, megkezdte munkáját a szegedi kirendeltség is Lippóy Gyula vezetésével, aki ezen iroda élén 1975-ig állt.[16] A Filharmónia Az előadóművészet mesterei című sorozata keretében 1953. január 3-án adott hangversenyt Várnagy Lajos, Báthy Anna[17] énekesnővel egy estén. A január 7-én megjelent kritika − sajnos, ismeretlen − szerzője az alábbiakat írta róla: „A műsort méltóképpen egészítették ki Várnagy Lajos, a szegedi zenei szakiskola kitűnő művésztanárának számai. Műsorában különösen kiemelkedő volt Bach Chaconneja és Cesar Franck szonátájának előadása. Bach Chaconne-ját mértéktartóan, nemes stílustörekvéssel oldotta meg. Bach stílusának legmélyebb mondanivalójához, drámaiság[a] megszólaltatásához azonban még el kell jutnia. César Franck szonátáját romantikus szín– és kifejezésgazdagsággal adta elő. Ravel és Novacsek [Novaćek – K. E.] műveivel magasfokú virtuozitását mutatta be.”[18] (Sajátos, hogy ezen írás végét − mondat közben! − egyszerűen levágta a szerkesztő, így lemaradt az est zongorakísérője, Hajdú István zongoraművész méltatása, s a cikk szerzője is.)

A szakiskolában tanítványai közül elsőként kapott diplomát 1955-ben Káté István.[19] Ugyanebben az évben született első gyermeke, Lajos.

1956 júniusában hangversenysorozattal emlékezett meg a Szegedi Zeneművészeti Szakiskola Wolfgang Amadeus Mozart születésének 200. évfordulójáról. E sorozat egyik legsikeresebb estje volt június 18-án a Figaro házassága című operából szerkesztett keresztmetszet, melynek egyik legfontosabb szereplője volt: „A jól sikerült hangversenyről csak úgy tudunk teljességgel szólni, ha nem feledkezünk meg a szakiskola nagyszerű zenekari együtteséről sem, melyet Várnagy Lajos karnagy vezényelt. A szép siker a zenekarnak és Várnagy Lajos karmesteri munkájának köszönhető T. Renyé Anna[20] mellett, aki az operát betanította. A nagyszerű kis zenekari együttes a nyitánytól kezdve mindvégig remekelt, s szívesen hallottuk volna − a rekkenő hőség ellenére − a Nászinduló megismétlését.”[21] Ebben az időszakban tehát karmesterként is dolgozott; néhány év megszakítással az 1960-as évek elejéig, azonban később nem jelent meg újabb érdemi közlés e tevékenységéről. 1957. január 13-án volt olvasható az ekkor Szegedi Néplap címmel megjelenő helyi napilapban, hogy „február 10-én folytatódik a zenekonzervatóriumi bérletsorozat is, Várnagy Lajos koncertmester szereplésével.” E hangversenyről a lap február 7.-i számában tudhattunk meg többet: Katona Ágnes zongoraművésszel játszottak Bach-, Beethoven-, Mozart-, Chopin-, Debussy- és Liszt-műveket.

1957 igen jelentős év Szeged zenei és színházi életében: a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója Vaszy Viktor lett, a nagy karmester 8 év után visszatért Szegedre, megkezdődött a második Vaszy-korszak, a szegedi operajátszás aranykora. Az újjászervezett színházi szimfonikus zenekarban, majd 1969-től a Szegedi Szimfonikus Zenekarban Vaszy egyik legfontosabb munkatársa volt Várnagy Lajos, a zenekarok hangversenymestere, művészi vezetése, útmutatásai nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna e korszak több mint 80 operabemutatója (a Szabadtéri Játékok előadásaival együtt közel 100; köztük számos ősbemutató, ill. magyarországi bemutató), s nem csekély operettbemutatója, s a rendszeressé vált szimfonikus zenekari és oratóriumkoncertek. Király Istvánné, a Szegedi Szimfonikus Zenekar volt első hegedűse fogalmazta meg a legtömörebben, milyen kiváló koncertmester volt Várnagy Lajos: ha ő volt az előadás, vagy a hangverseny hangversenymestere, szinte vonásnemeket sem kellett írni a kottákba, csak figyelni kellett a vonóját…

1960-ban apai örömök érték: megszületett kisebbik fia, Tamás.

1962. március 17-én igen nagysikerű hangversenyt adott Tusa Erzsébet zongoraművésszel (Várnagy kísérője B. Rácz Lili volt): „Az elsőként fellépő Várnagy Lajos műsorában Beethoven Kreutzer-szonátáját és Ravel Cigány [Tzigane – K. E.] című kompozícióját hallhattuk, s mindkét mű előadásáról elismeréssel beszélhetünk. Várnagy kitűnő hegedűs, nagy stílusismerő, s nemcsak a régi művek világában mozog otthonosan, hanem kifejező erővel szólaltatja meg korunk zeneirodalmának hegedűműveit is. (…) A hangversenyen mindkét művész nagy szép sikert aratott és több ráadásszámmal köszönte meg a közönség kitörő lelkesedését.”[22]

Az 1962-es évben radikális változás következett be életében: válással ért véget első házassága, el is költözött családjától.

1965 tavaszán két ízben is adott hangversenyt a Szegedi Kamarazenekar a Tisza Szálló hangversenytermében, mely a Szegedi Nemzeti Színház szimfonikus zenekarának − a Bartók Béla Filharmonikus Zenekar − vonós tagjaiból szerveződött. A Filharmónia kamarabérletének Barokk zene-estjén Vivaldi: D-moll concerto grossoját, Bach: H-moll szvitjét, valamint a III. és a IV. Brandenburgi Versenyt adták elő; a kamarazenekar koncertmestere Várnagy Lajos volt; ő játszotta a Vivaldi-concerto grosso és a IV. Brandenburgi Verseny hegedűszólóját.[23]

Ebben az évben igen szép, új korszak következett magánéletében: augusztus 15-én házasságot kötött Szőnye Katalin zongoraművésszel, kivel 32 évig, Várnagy haláláig éltek boldog házasságban.

1966-ban megszűnt a Szegedi Állami Zeneművészeti Szakiskola; a középfokú zeneoktatás a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola Zeneművészeti Tagozatán folytatódott, s létrejött a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete (LFZF ZTI) Szegedi Tagozata, a felsőfokú képzés tehát főiskolai rangra emelkedett. Várnagy Lajos a LFZF ZTI Szegedi Tagozata főiskolai oktatója lett, docensi, majd főiskolai tanári − professzori − rangban. Később − vendégtanárként − tanított a zeneművészeti szakközépiskolában is.

Immár 21 éve élt és dolgozott Szegeden, de − hegedűművészi diplomával − eddig nem volt versenymű-szólistaként fellépési lehetősége, annak ellenére, hogy számos kamarakoncerten aratott sikert. Végre igazi komoly feladatot kapott 1967. novemberében: eljátszhatta Aram Hacsaturján Hegedűversenyét; ráadásul ünnepi hangversenyen, melyet Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója előestéjén, november 6-án rendezett meg a Filharmónia. A koncert első részében Muszorgszkij-, Prokofjev- és Borodin-művek hangzottak el: „A műsor második részében elhangzó Hacsaturján-hegedűversenyt Várnagy Lajos mutatta be, aki a koncertmesteri pultot cserélte fel a szólószereppel. Az ő művészetének megismerését nem ez a hétfő délelőtti koncert ígérte, hiszen az elmúlt két évtizedben nyílt néhány alkalom találkozni vele hangversenypódiumon. Mégis változatlanul kérdőjel, miért néhány és nem gyakori ez a lehetőség Várnagy Lajost, a hegedűművészt hallani − nekünk, szegedieknek. Játéka plasztikusan egyszerű, sallangmentes. Kifejezetten az az előadótípus, aki nem tolakszik − még a zseniális modorosság útján-módján sem − a szerzői szándék és hallgatói érdeklődés közé.”[24] A kritikus ugyan adós maradt Várnagy aznap esti játékának tényleges értékelésével, de szóvá tette, hogy nem foglalkoztatják eléggé ezt a kiváló művészt; emellett lényeges jelzőket írt előadói stílusáról.

Általánosan ismeretes volt már ebben az időszakban, hogy Várnagy jónéhány hegedűversenyt tart repertoárján, így Mozart, Beethoven és Csajkovszkij műveit, különösen szerette Brahms igen nehéz hegedűversenyét. A Filharmónia azonban inkább diákhangversenyeken szerepeltette; a jelen sorok írója így hallhatta előadásában Beethoven Hegedűversenye első tételét. E mű hosszú zenekari bevezetője alatt az ifjú közönség felszabadultan élte társasági életét (azaz: derűsen beszélgettek). Várnagy szigorúan és sikeresen fegyelmezte meg őket, majd szépségesen eljátszotta az említett tételt.

1967 őszén került sor az Utazás a zene birodalmában című hangversenyre, melyen a vokális és hangszeres zene mellett a tánc is szerephez jutott. Várnagy ezen az iskolai oktatáshoz kapcsolódó műsoron szólistaként, és a második Szegedi Vonósnégyes primáriusaként is pódiumra lépett. E vonósnégyes 1976-ban történt megszűnéséig gyakorta lépett fel; Várnagy társai a kvartettben Gajodi Sándor[25] (II. hegedű), Tamás Sándor[26] (mélyhegedű) és Kedves Tamás[27] (gordonka) voltak. Ebben az évben fellépett Moszkvában is, a Kongresszusi Központban.[28]

1969. március 30-án a legszebb Mozart-hegedűverseny, a K. 219. sz. A-dúr koncert szólóját játszhatta a Miskolci Filharmonikusokkal, Lukács Miklós vezényletével. Nem volt szerencséje a vendégzenekarral, mely aznap meglehetősen felkészületlennek és szétszórtnak tűnt. Ezt a hangversenyről megjelent kritika sem hagyta szó nélkül: „Várnagy Lajosnak, aki hosszabb hallgatás után lépett szólistaként pódiumra, az ilyenkor óhatatlan koncertláz mellett lépten-nyomon számolnia kellett a pontatlan összmunkával, s ez természetesen játékára idegesítően hatott. Hangjának markáns tónusát, hangszerének és a választott mű stílusának fölényes ismeretét, az interpretáció zenei tisztaságát mindenesetre ma is tanítani lehetne, ám a kisebb formák megoldásánál, a ritmikai egyeztetésnél észrevehető gondjai eléggé gátolták a felszabadultabb muzsikálásban. Várnagy Lajost tehetsége, tudása alapján feltétlenül előkelőbb hely (gyakrabb foglalkoztatás) illetné meg nemcsak a helyi, de az országos hangversenyéletben!”[29] A Mozart-koncert akkora sikert aratott, hogy a hegedűművésznek ráadást is kellett adnia: J. S. Bach viszonylag ritkán hallható C-dúr szólószonátája IV. Allegro tételét játszotta; tökéletesen.

Vántus István hangszerelte és vezényelte J. S. Bach Musikalisches Opfer című alkotását, mely 1970. május 18-án szólalt meg a LFZF ZTI Szegedi Tagozata kamaraegyüttese előadásában a zeneművészeti szakközépiskola nagytermében. Különlegesen értékes volt ez a hangverseny, melyről a Tiszatáj augusztusi számában jelent meg tartalmas kritika, szerzője Kedves Tamás volt: „Az előadás színvonalát jelentős mértékben meghatározta Bódás Péter zongoraművész és Várnagy Lajos hegedűművész közreműködése. (…) Várnagy Lajos dús hegedűhangja, karakterisztikus ritmusa és mély átélésből fakadó természetes formálása feledhetetlen élményt jelentett. (Az előadást megszakító kirobbanó taps is ezt igazolta.)”[30]

Igen sikeres volt a Szegedi Kamarazenekar azon estje, melyen az egyik legfőbb műsorszám Vivaldi A négy évszak című hegedűverseny sorozata volt, amit N. I., a kritikus kellő hangsúllyal értékelt: „Várnagy Lajos játszotta A négy évszak tizenkét tételének szólóját. Legszebb napjaira emlékeztetőn, tiszta, sallangmentes stílusban, pontosan, fegyelmezetten. Sokat tett azért, hogy az előadás állja a próbát egy korábbi Vivaldi-élménnyel, Rudolf Barsaj moszkvai társulatának emlékezetes bemutatkozásával.”[31]

1971 novemberében jeles eseményhez érkezett Szeged város zeneéletének története: ekkor rendezték meg első alkalommal a Mai Magyar Zene Hete című kortárszenei hangversenysorozatot. A Szegedi előadóművészek hangversenyén, melyet november 28-án este rendeztek meg a zeneművészeti szakközépiskola nagytermében, első ízben hangzott el Vántus István hegedűre írt Szvitje teljes egészében[32]. Nikolényi István ezúttal komplex elemzést írt a szegedi zenei alkotóműhely hiányáról a Mai Magyar Zene Hete apropóján, s ebben kapott helyet a fenti koncert összefoglaló kritikája: „A vasárnapi koncertet természetesen a műhelyfeltételek egyetlen stabil létezőjével, a szegedi előadóművészekkel fémjelezték. A biztos stílusérzékű, kitűnő Várnagy Lajossal, az országos mezőnyben méltatlanul ritkán hallható remek zongoristával, Bódás Péterrel, a technikailag üzembiztos Kovács Zsuzsannával, a muzikálisan, szép tónusban játszó Kedves Tamással, csellistával, a daléneklés specialistájával, Veszely Gabriellával és a fúvósötössel: Román Zoltánnal, Nagy Imrével, Török Jánossal, Király Istvánnal, Joó Andrással, akiket külön-külön is, együtt pedig meglehetősen ritkán hallani.”[33]; 50 évvel később, visszatekintésszerűen pedig a következő jelent meg erről a hangversenyről: „…csaknem teltház előtt lépett fel 12 élvonalbeli művész, 7 zenemű hangzott el, köztük Vántus István kiváló, hegedűre írott Szvitje (Várnagy Lajos remek előadásában)”[34]

Vántus Szvitjét a zeneszerző 1972. március 6-án megrendezett második szerzői estjén játszotta ismét; azonban az erről megjelent írás elsősorban a komponistáról és a vele való beszélgetésről szólt. E műből később rádiófelvétel is készült, s amikor 1976-ban nyomtatásban is megjelent, első példányát dedikálva adta át Várnagynak a szerző.

A Filharmónia az 1971-72-es évadot a Szegedi Dómban zárta május 25-én, zenekari-oratórikus hangversennyel: „A műsor második számaként J. S. Bach E-dúr hegedűverseny hangzott el, melynek szólistája a kiváló hegedűművész, a szegedi Liszt Ferenc zeneművészeti főiskolai tanára (így! – K. E.), Várnagy Lajos volt.”[35] E rövid és hibás[36] kritikából nem tudhattuk meg, hogy Várnagy milyen kiválóan játszotta ezt a versenyművet; de sokan a mai napig emlékeznek erre.

Várnagy a Mai Magyar Zene Hete sorozatban még két alkalommal, 1973-ban és 1974-ben lépett fel. 1973. november 21-én Kadosa Pál III. vonósnégyese I. tételét a Szegedi Vonósnégyes játszotta, 1974. december 5-én Vaszy Viktor Prelúdium és allegro című hegedűdarabját adta elő a művész, Bódás Péter zongorakíséretével, mindkét alkalommal a Szegedi előadóművészek hangversenyén, kritika egyik koncertről sem jelent meg.

Különleges produkció egyik szólistája volt 1974. november 17-én, Respighi Concerto a cinque (kb.: Ötösverseny) című művét tűzte műsorra a Filharmónia: „… a versenymű helyén a megszokottabb, egyetlen szólóhangszerre komponált művet egy kevéssé ismert, öt szólóhangszerre írt concerto váltotta fel − lehetőséget adva szólisztikus közreműködésre  jeles szegedi muzsikusoknak: Várnagy Lajosnak (hegedű), Nagy Imrének (oboa), Kállai Miklósnak (trombita), Vadász Ilonának (nagybőgő), Nagy Istvánnak (zongora). Respighi Concerto a cinqueje (…) ha kevesebb módot is nyújt a szólisták egyéni képességeinek csillogtatására, a kamarajáték iránti érzékenységet, a muzikalitást próbára teszi.”[37]

S itt vége szakad a Várnagy Lajosról írt zenekritikáknak; sajnálatos módon ennek csak az egyik oka, hogy Szeged 1975 utáni hangversenyélete egyelőre feldolgozatlan. A súlyosabb ok kézbetegsége volt, melynek történetét Várnagyné Szőnye Katalin szavaival idézzük meg: „A kézproblémák már 49 éves kora körül kezdődtek, ennek ellenére egy-két közreműködést azért (ritkán) el-elvállalt, viszont a nagy szólókoncertek számát ekkor már erősen leredukálta. (Sajnos, nincs adatom arra vonatkozólag, hogy mikor volt az utolsó szóló koncertje.) Kézműtéte ezidőtájt már egyre halaszthatatlanabbá vált a bal tenyéren lévő izomzsugor miatt. 1975-ben alávetette magát a műtétnek, de az operáció eredménye nem hozott sikert és javulást. A zsugorodás lassú folyamata rövidesen elindult a másik kézen is… (azonban az első műtét sikertelensége miatt makacsul elhatárolódott a másik kéz operációjától.) Szembe kellett néznie tehát a fájdalmas döntéssel… be kellett látnia, hogy az izmok nem engedelmeskednek, előbb – utóbb szakítania kell a hegedüléssel… Azt, hogy mikor hozta meg ezt a döntést?… Nem lehet tudni. Mi, közvetlen hozzátartozók is csak azt sejtettük, hogy óriási trauma játszódhatott le benne! Utólagos feltételezésünk az: a ténnyel való szembesülés – és döntéshozatal hosszú- hosszú lelki folyamat lehetett!”[38]

Szóló fellépéseket tehát 1975 után nem vállalt, 1977-ben pedig megvált a Szegedi Szimfonikus Zenekartól, koncertmesteri állásától is; ettől kezdve kizárólag tanítással foglalkozott. 1991-ben, amikor nyugdíjba vonulása alkalmából interjút készítettek vele, határozottan leszögezte: számára mindig a tanítás volt a fontosabb (1968-ig ő tanította a hegedű tanítás módszertanát is, e tárgyat akkor átadta Dr. Kiss Ernőnek, akivel igen jó barátságban voltak). Hegedűtanári elveit a következőképpen fogalmazta meg: „Mint oktató, elsősorban azt tartottam fontosnak, hogy a diák olyan művet válasszon, amely nemcsak a tehetségének, de a technikai tudásának is megfelelt. Lehet, hogy ma nem hangzik jól, de a Hubay-iskolából kikerülve sokat adtam a hangképzés tökéletességére, a gyakorlati tudásra, amelyre ma talán nem fektetnek elég súlyt. A szép hang, a bal kéz munkája a hegedűn, ez volt, amit tanítottam. Számomra soha nem azon múlott, hogy a diák olyan művet választott-e, amely az én szívemhez is közel állt. Nem; egy darab kiválasztásáról mindig csak akkor beszéltem le valakit, ha úgy éreztem, hogy a mű meghaladta a gyakorlati és zenei felkészültségét. A technikát állandóan fejleszteni kell, az előadóművészetben ez mindig elől jár. A diák ne a darabbal kínlódjék. Kínlódjék a gyakorlatokkal, az etűdökkel. A darabot játssza! (…) Sok sikerélményem volt. Volt persze bosszúságom is elég, de hát ez az oktatással együtt jár. Száznál több diákot tanítottam, aki hegedű szakon diplomát szerzett. Ezt tekintem sikernek.”[39]

A szegedi hegedűtanár képzésben 74 végzett fiatal zenetanár neve mellett olvasható Várnagyé, mint mesteré; azonban A Zenedétől a Zeneművészeti Karig című kötetben nem szerepelnek a levelező tagozatosok, akikkel együtt bizonyosan meghaladná a százat hegedűtanár tanítványai száma.[40] Nem kevés emellett azok száma, akiket csak középfokon tanított, s másik tagozaton végeztek. Itt kell megemlíteni azokat a tanítványait, akik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kaptak hegedűművészi-művésztanári diplomát: többek között Káté István, Bálint Ilona, Aldobolyi Nagy Magdolna, Horti Viktória, Négyesi György, Stanics Andrea, Szentpéteri Ildikó, Ambrus Ildikó, Papp Lilla, Nagy Ágnes (ő mélyhegedű szakon).

Számtalanszor értek el kimagasló eredményeket növendékei országos versenyeken. Volt olyan hegedűverseny, amelyen az első négy helyezett közül hárman Várnagy–tanítványok voltak.[41] A Szegedi Színház Zenekara, majd a Szegedi Szimfonikus Zenekar tagjai közül a hatvanas évek elejétől egyre többen voltak Várnagy-tanítványok. Helyettes koncertmester volt Rákosi Géza, koncertmester Szöllősy József, I. hegedűsök voltak: Laczkó Sándor, Papp Katalin, a II. hegedű szólamvezetője volt Gajódi Sándor; e szólam tagja volt Bánfi Judit, Truczka Ágnes, ma is tagja Aradi Mária. Rákosi Géza, Papp Katalin, Nagy Ágnes a zeneművészeti szakközépiskolában, illetve a zeneakadémiai tagozat jogutódjain tanítottak; a szegedi és csongrád megyei zeneoktatás jeles tanárai lettek: Tóth Sándor, Szűcs Terézia (Baranyai Györgyné), (Kenderesiné) Pintér Sarolta, H. Kovács Benedek, Czeglédi Ibolya, Várhidi Zsuzsanna, (Pécsiné) Pánczél Mária, Besenyi Etelka, (Tóthné) Szegszárdy Bernadett, Várnagy tanítványa volt Monoki Lajos főiskolai docens, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Ének–zene Tanszékének egykori vezetője is − e névsor korántsem teljes.

Az egykori tanítványok közül Baranyainé Szűcs Terézia részletesen és igen nagy szeretettel beszélt egykori tanáráról: „Neki köszönhetem a diplomámat. Minden óra élmény volt nála. Minden órán elhangzott, hogy a szép hegedűhang a legfontosabb, hogy mindig hallgassam magam és szép hangon hegedüljek, ügyeljek a megszólaltatási pontokra, a vonókezelésre, a zeneileg fontos részek mindig a vonó optimális részére kerüljenek, mindig karakterisztikus legyen, amit játszok. Nagyon pontos ritmust követelt meg, a ritmustalanságot megbocsáthatatlannak tartotta, mert az a hamisságnak is okozója. Igen fontos volt a szép vibrato, a melegsége a hegedűhangnak, puhák legyenek az ujjvégek; amikor melankolikus darabot játszik az ember, akkor kell a sűrű vibrato. A balkéz beállításánál arra kellett ügyelni, hogy a magasabb számú (3., 4.) ujjak[42] a mélyebb húrok fölé essenek, »húrközelben« legyenek. A legato játéknál − amikor egy vonóra több hangot játszunk − szenzációs volt, amit mondott, hogy ezt az alkar végezze, a felkarnak az a dolga, hogy a vonót vízszintesen húzza. S minden váltásban − vonósváltás, fekvésváltás − a fő élmény karokban kell, hogy legyen. Első napoktól kezdve kérte, hogy nagyon pontosan olvassam a kottát, ami nem könnyű feladat. A lazasággal kapcsolatban azt mondta, hogy nem ernyedtséget jelent, hanem mindig tenni kell valamit, minden hangra figyelni. Minden órán meg is mutatott a hangszerén valamit. Nagyon boldog voltam, amikor kibontotta a hegedűjét, és megmutatott egy–egy frázist. A gyakorlásról azt mondta, hogy csak akkor hatásos, ha motivált vagyok, s ha ténylegesen a javítás a célja. Aranyos mondata volt: jobb, mint volt, de szebb még lehet, ez már nagy dicséretnek számított. Amikor már a diplomakoncertre készültünk, Bódás Péter tanár úr kísért, azt mondta, hogy bízzam rá magam a kíséretre, ne vigyen el a kezem, játsszak rá a kíséretre, s fejben nem szabad felgyorsulni. Mozartot tőle tanultam meg, hogyan szabad játszani: könnyed legyen, de ugyanakkor nagyon pontos és élményszerű.

Nagyon gondos, figyelmes tanár volt, a hibákat röntgenszemekkel vette észre és javította. A dallamvezetésről szűkszavúan, de célirányosan szólt: hová tartanak azok a hangok, hol a csúcspont, hogyan nyugszik meg, a lezárások, levegővételek, dinamika − mindent, amit egy kiváló muzsikus, mert az volt, a legkiválóbbak kiválója, mindent próbált átadni, látta, hogy fogékony vagyok mindezekre. Mindig a zenéből indult ki: ha hallgatom magam, elképzelem és azt hallom vissza, amit elképzeltem, akkor megszületik a megoldás. Nagy–nagy hálával és szeretettel gondolok Rá, mert nem volt rögös a tanítás útja, neki köszönhetően.”[43]

Óriási öröm érte 1978-ban: megszületett lánya, Katalin, aki rövidesen a hegedűjáték művészete terén is a nyomába lépett: 5 évesen kezdte hegedű tanulmányait a szegedi Liszt Ferenc Zeneiskolában (Stanics Bélánál), majd 12 évesen felvették a Konzervatóriumba, s itt végzett 18 évesen, Szecsődi Ferenc növendékeként. A Budapesti Zeneakadémián eltöltött  évek után Londonba került, s a Royal Academy of Music hallgatójaként itt szerzett diplomát (tanára Pauk György volt). Diploma után a BBC Philmarmonicnál dolgozott pár évig, majd felvették a London Philharmonic Orchestrába, melynek jelenleg is elsőhegedűse.[44]

Várnagy 1962-es válása után viszonylag rendszeresen tartotta a kapcsolatot két fiával, Lajossal és Tamással, velük − különösen Lajossal − való kapcsolata különösen erőssé vált élete utolsó időszakában. Lajos fia örökölte zenei tehetségét, jól zongorázott, önálló koncertje is volt, de apja lebeszélte a folytatásról. A Tanár Úr 1991-ig tanított az akkor éppen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma nevet viselő intézményben (utolsó aktív éveiben időnként a lakásán tartotta az órákat, de még 1994-ben is volt diplomázó tanítványa). 1977-ben lett a zeneakadémiai tagozat kiváló tanára Szecsődi Ferenc hegedűművész, aki nemcsak nagyszerű kollégája, de barátja is lett, s a mai napig ápolja emlékét.

Rendkívül művelt volt, több nyelven (francia, német, latin, ógörög) nyelven beszélt. A zene mellett három szenvedélye volt: a fotózás (különösen természetfotói voltak szépek, a képeket maga hívta elő és másolta), a keresztrejtvény és a sport. Gábor Miklós színész egy ízben különleges keresztrejtvényt küldött neki, ezt Lajos fia vitte el (aki akkor a Szabadtérin dolgozott), s ennek nagyon örült. Ő maga nem sportolt, de minden sportág érdekelte: 1951 és 1955 között minden nagyobb sporteredményt kigyűjtött a lapokból, és ebből albumot készített − a magyar sport, mint köztudott, ebben az időszakban igen eredményes volt.

Nyugdíjba vonulása alkalmából hangversennyel köszöntötték 1991. november 18-án a LFZF Szegedi Konzervatóriuma nagytermében; közreműködtek: Szecsődi Ferenc hegedűművész és növendékei, valamint Kosztándi István hegedűművész.[45] Két nappal később jelent meg A Szép Hang tanára című interjú, melyből már többször idéztünk.

Felesége, családja, gyermekei igen nagy szeretettel vették körül, ám egészségi állapota folyamatosan romlott, keze mellett lábai is betegek lettek, s más szervei is egyre rosszabbul működtek. Leromlott szervezete 1997-ben nem tudott úrrá lenni egy tüdőgyulladáson, s október 18-án elhunyt. Temetése december 10-én volt a szegedi Belvárosi Temetőben. Nekrológját − mely december 9-én jelent meg a Délmagyarországban − Meszlényi László, a kiváló univerzális művésztanár írta: „Kevésszer hallottam úgy szólni hegedűt, mint az ő kezében. Míves technikája elegáns és magabiztos volt, húrjainak kikezdhetetlen csengése szárnyalt a zenekar fölött, vagy ölelkezett a zongorahanggal. Pazar humora alapjában keserű volt, de ha Dionüszosz segítségével felszabadította a finom megfigyelésekből szőtt és ellenállhatatlan komikummal előadott történetek áradását, tüstént lebilincselő centruma lett minden társaságnak. A nagyszerű társalgó már évek óta elcsendesedett, a varázsos hegedűhang egyre távolabbról szól. Ő azonban tanár is volt, vagy tán elsősorban az. Légiónyi a száma azoknak, akiket nevelt, vezetett, gazdagított és útra bocsátott abban a szilárd hitben, hogy a múzsák szelíd kara előbbre való Arész sötét seregénél.”[46]

A szerző köszönetet mond Várnagy Lajosné Szőnye Katalinnak, Várnagy Lajosnak, Várnagy Tamásnak, Baranyai Györgynének, Meszlényi Lászlónak és Panek Sándornak, hogy interjúkkal, adatokkal, fotókkal és írásaik közlésének engedélyezésével segítették e tanulmány elkészültét. 

Megjelent a folyóirat 2022. januári számában

Jegyzetek

[1]Ez az adat Gévayné Janurik Márta-Kerekné Fekete Éva: A Zenedétől a Zeneművészeti Karig – Fejezetek a szegedi zeneoktatás történetéből dokumentumok és képek tükréből (Szeged, TRIOLA Művészpalántákért és Oktatóikért Alapítvány, 2013.) című kötet adatsorából származik.

[2] S. P. S. [Panek Sándor): A Szép Hang tanára. In: Délmagyarország, 1991. november 20. 4. o. A Zenedétől a Zeneművészeti Karig 279. o. E „zenerajongó szűcsmester”, nagybátyja, Várnagy Ferenc iránti tiszteletből magyarosította nevét Walczból Várnagyra még az 1930-as években.

[3] Okleveles zenetanári diplomájának keltezése: Budapest, 1941. június 14. A Zenedétől a Zeneművészeti Karig, 280. o. a Várnagy-család irattárából.

[4] Zsigmondné Papp Éva doktori értekezése alapján.

[5] A későbbi Sajtóklubban (Szeged, Stefánia 10.)

[6] Z. H.: Kamarazene-délután az Újságíróotthonban. In: Délmagyarország, 1948. január 20. 2. o.

[7] Kommunisták Magyarországi Pártja

[8] E gyár épületeiben 1950-től a Szegedi Ruhagyár működött, 2005-ben jogutódja, a Timax Alfa Kft. is megszűnt.

[9] Érdekesség, hogy az egyik hirdetésben tévesen, Várnagy Józsefként jelent meg a neve.

[10] (–) [vlsz. Szatmári Géza]: Dolgozók filléres hangversenye. In: Délmagyarország, 1948. március 9. 2. o.

[11] Ma: a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Kara Fricsay Ferenc–terme.

[12] Gábor (vlsz.: Gábor Arnold, a szegedi zenekonzervatórium művésztanára): Várnagy Lajos hegedűestje. In: Délmagyarország, 1948. május 6. 4. o.

[13] Dr. Apró Ferenc közlése szerint azért nem szerepeltek a kritikában Szatmári Géza dalai, mert maga Szatmári Géza írta a cikket, s nem tartotta volna elegánsnak, hogy magáról írjon…

[14] Neve szerepel a Szegedi Állami Zenekonzervatórium tanári kara az SZTE Zeneművészeti Kara archívumában lévő névjegyzékben. In.: A Zenedétől a Zeneművészeti Karig, 33. o.

[15] A fogadalomtétel másolata A Zenedétől a Zeneművészeti Karig című kötet 31. oldalán tekinthető meg.

[16] Polner Zoltán: Hangversenyélet Szegeden. Szeged, Bába Kiadó, 2005. 28. o.

[17] Báthy Anna (1901–1962) Kossuth-díjas énekesnő (S). Számos opera szoprán főszerepének sikeres alakítója, Kodály és Bartók műveinek avatott tolmácsolója.

[18] (–): Báthy Anna és Várnagy Lajos hangversenye. In: Délmagyarország, 1953. január 7. 3. o.

[19] Káté István (1932–2013) hegedűművész, zeneszerző.

[20] T. Renyé Anna (1909–1983) a Szegedi Állami Zenekonzervatórium, majd a Szegedi Zeneművészeti Szakiskola magánénektanára. Sírja az Alsóvárosi Temetőben van.

[21] (i–c): Jól sikerült növendékhangverseny. In: Délmagyarország, 1956. június 21. 4. o.

[22] (–) (vlsz.: Szatmári Géza): Várnagy Lajos és Tusa Erzsébet hangversenye. In: Délmagyarország, 1962. március 20. 5. o.

[23] Sajnos, e hangversenyek pontos időpontjai nem maradtak fenn, így nem sikerült megtalálni − ha volt − az ezekről írt kritikát sem.

[24] N. I. {Nikolényi István]: Ünnepi koncert. In: Délmagyarország, 1967. november 7. 4. o.

[25] Gajodi Sándor (1929–2014) zenekari hegedűművész, a Szegedi Szimfonikus Zenekar egykori szólamvezető művésze 1969–1988 között.

[26] Tamás Sándor (?) zenekari mélyhegedűművész, a Szegedi Szimfonikus Zenekar egykori szólamvezető művésze 1969-1978 között.

[27] Kedves Tamás (1939–2007) gordonkaművész, 1964–1976 között a Szegedi Színházi, majd a Szegedi Szimfonikus Zenekar szólogordonkása, 1968–1976 között a LFZF ZTI Szegedi Tagozata tanára, 1972–76 között a Tagozat vezetője, 1976-től haláláig a Debreceni Egyetem Konzervatóriumának tanára, 1992-ig igazgatója. 

[28] Nagyobbik fia, Várnagy Lajos közlése.

[29] N. I. [Nikolényi István]: Várnagy Lajos és a miskolciak. In: Délmagyarország, 1969. április 2. 5. o. A jelen sorok írója jelen volt ezen a koncerten. Várnagy igen szépen játszott, a miskolciak viszont gyengék voltak.

[30] Kedves Tamás: Musikalisches Opfer. J. S. Bach művének szegedi bemutatója. In: Tiszatáj, 1970. 8. sz. 798–7999. o.

[31] N. I. [Nikolényi István]: A szegedi kamarazenekar estje. In: Délmagyarország, 1971. január 30. 5. o.

[32] Vántus 1961–es szerzői estjén csak az I. tétel szólalt meg.

[33] Nikolényi István: Műhelyteremtő kísérletek. In: Délmagyarország, 1971. november 30. 5. o.

[34] Kiss Ernő: A kortárs zene 50 éve Szegeden. Szeged, Vántus István Társaság Közhasznú Egyesület, 2020. 25–26. o.

[35] K. L. [Kátai László]: Évadzáró a Dómban. In: Délmagyarország, 1972. május 27. 5. o.

[36] A hibás mondatrész helyesen: „… a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Tagozata főiskolai tanára…”

[37] N. I.: Vendég karmester, szegedi szólisták. In: Délmagyarország, 1974. november 19. 5. o.

[38] Részlet Várnagy Lajosné Szőnye Katalin 2021. szept. 9-i leveléből.

[39] S. P. S. [Panek Sándor]: A Szép Hang Tanára. In: Délmagyarország, 1991. november 20. 4. o.

[40] A Szegedi Állami Zeneművészeti Szakiskolában, majd a LFZF ZTI Szegedi Tagozatán sokáig volt levelező zenetanár képzés; erre családi információm van, mert édesapám, Dr. Kiss Ernő is munka mellett szerzett hegedűtanári oklevelet, s az ő neve sem szerepel a kötetben.

[41] Kisebbik fia, Várnagy Tamás közlése.

[42] Hegedűn a gyűrűs és a kisujjról van szó.

[43] Részlet a Baranyai Györgynével készült interjúból. 2021. dec. 12.

[44] Várnagy Lajosné Szőnye Katalin közlése.

[45] Az estről szóló hírben Kosztándi István művészeti vezetőként említtetik, azaz ezen az esten fellépett a Konzervatórium Kamarazenekara is, melynek ekkor Kosztándi volt a vezetője.

[46] Meszlényi László: Búcsú Várnagy Lajostól. In: Délmagyarország, 1997. december 9. 7. o.