Diószegi Szabó Pál: A Szegedi Vers Ünnepére

Tudjuk, hogy a (Nap járásán és láthatóságán alapuló) szoláris idő a déli vidékeken, így Szegeden is, hamarabb jár. Azaz, a Napfelkelte és a Napnyugta itt hamarabb látszik, mint a nyugati határvidéken. Ha megnézzük pontosabban, a Nap ma Szegeden 6 óra 9 perckor kelt és 19 óra 14 perckor nyugszik. Mondjuk Budapesten két perccel később, 6 óra 11 perckor kelt és 19 óra 19 perckor nyugszik majd le a látóhatáron. Győrben ugyanez az szoláris nap ma 6 óra 17 perc és 19 óra 25 perc között számítandó.

Ha egy csillagászati-földrajzi ünnepen lennénk, meg is adnám erre a félig tudományos, félig költői választ. Mivel keletebbi földrajzi hosszúsági körön vagyunk ennek roppant izgalmas és illatozó tavaszi következménye mondjuk Szegeden az is, hogy itt korábban nyílnak a magnóliák, majd a tulipánok mint, mondjuk, a ceglédi vasúti pályaudvaron…

…és ennek a következménye lehetne, mondhatjuk efféle természettudományos okfejtéssel, az is, hogy a szegedi költészet napja is „előbbre jár”, mint az országos budapesti. Mert a Költészetnek is van napja, tudjuk, több is. Itt most nem a nemzetközi költészet napjáról szólok, hanem a magyar költészetéről. 

A mi, szegedi szoláris költészet napunk „égitestje”, azaz a „Napja”: Juhász Gyula. Őt látjuk a szegedi horizontunkon, az ő születésnapjának időpontjához (április 4-éhez) igazítjuk „előbbre” – minden tavasszal! – a képzeletbeli ünnepi-poétikai óránkat!

Kortársai is másként nézték egykor itt a szegedi horizontot. Két Szegedhez is köthető nagy poétát versben idézek fel most, akik még valóban látták vagy láthatták volna azt a Juhász Gyulát, akinek születésnapját mi a Szegedi Vers Ünnepeként tartunk számon. A fiatal József Attilának a Mestere volt, többször  és támogatta az induló költői pályáját. 1922-ben született versében így láttatja a Tisza poétáját:

Bátyám, ki bortól mámoros éneket
Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
Csitítsd el Anna-kérő szíved
S öntsd az erőd a reménytelenbe.

Hangod legyen az őszi vihar sötét
Zúgása, melyben tompa a jajgatás,
De a harangszó messze hangzik
S tornya fehérlik az éjszakában…

(József Attila: Juhász Gyulához)

A másik kortárs költő még csak nem is találkozott vele, ám verssorai árulkodóak:

Öt évig laktam városodban költő,
s nem láttalak sosem. Négy fal között,
csomós sötétben éltél távol és
nem érdekelt e földi tartomány
s a folyton mást dajkáló diadal;
immár a rémes sár ölében fekszel
esőtől nedves deszkaszál takar…

A vers zárlatában pedig ugyanaz a tavasz honol, amelyet – változatlanul ismétlődve – akár mi is láthatunk a Tisza partján:

Tavasz van és a fényes mély Tisza
tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
nyomor tanyáidon; nem változott
mióta földbetettek semmisem:
akárha élnél, úgy vonul a felleg
s fehér virágban álló fák felől
az illatok éjente útrakelnek.

(Radnóti Miklós: Elégia Juhász Gyula halálára)

Ezt a verset 1937. április 6-án, az a Radnóti Miklós írta, aki 1933-ban és később 1939-ben szerepelt a Dugonics Társaság felolvasóülésén, a szegedi Városháza közgyűlési termében.

*

Legutóbbi megnyitóm alkalmával, évekkel ezelőtt, a versek irányáról vetettem fel néhány gondolatot. Most Juhász Gyula alakján túl, ahogyan majd hallgatjuk a verseket, szívesen elgondolkodom azon is, hogy van-e a költészetnek neme?

Az általánosabb Költészet szónak elsősorban grammatikai neme van, amely egyes nyelvekben érződik is. Az ógörögben, a mai németben ez nőnemű (die Dichtung). Az ógörög poéta szó, bár alfa-tövű, nőnemű alakilag, de a ragozásban az egyes szám birtokos eset a hímnemű végződést veszi fel. Ugyanez a görög eredetű poesis szó a latin nyelvben hímnemű maradt. A poeta pedig a latinban is meglehetősen sajátos, mivel nincs külön nőnemű párja, így alakilag nőnemű szóként ragozandó, de hímneműként kell mondjuk jelzős szerkezetű kifejezésben egyeztetni (Az egyszerűség kedvéért, a nagy költő így poéta magnus és nem poéta magna!). Mindez a nyelvtani anomália nem jelentette azt, hogy ne lettek volna kiváló költőnők akkoriban. Babits Mihály: Az Európai irodalom története című munkájában is kijelentette, hogy „A világirodalomnak úgy, ahogy ma bírjuk, első nagy lírai poétája: asszony…”

Itt én most inkább az elkülönülő/elkülöníthető poétikai látásmódra gondolok. Arra, hogy egy ismeretlen vers vagy vers töredék elolvasásakor megérezzük-e azt is, hogy a szerzője nő vagy férfi? Arra a verses látásmódra, amely például az idén centenáriumi születési évfordulós, Nemes Nagy Ágnes vers-képeiben felismerhető, a verseiben megjelenő „női-tájra”. Kettős világban című versében például így írt:

Hajam a fűben, a fák kontya fent,
rezegve bomlik szét az alkonyattal…

Ez a látásmód már nem a költő–költőnő 19/20. századi sematikus és leszűkítő nemi megkülönböztetése, hanem az egy- és oszthatatlan költészetnek női és férfi oldala, vers hangja, amelyet meghallani, meghallgatni nem kell külön női vagy férfi fül…

A mai női és férfi-versek sem „csak” szegedi versek, hanem a kortárs magyar költészet szegedi keresztmetszének hangjai és Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzatának támogatásával, a Somogyi-Könyvtár és a Szegedi Írók Társasága által kiadott Szegedi Horizont című éves antológiánkban olvashatóak.

Ezúton köszönjük, Kiss Ernőnek, a műsor összeállítását, a közreműködő előadóknak a versek tolmácsolását, Klebniczky Györgynek a zongoramuzsikát! Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

Elhangzott 2022. április 6-án a Bálint Sándor Művelődési Házban