Tóth Béla szobrásszal beszélget Tóth Béla író

Tóth Béla József Attila-díjas író (1924-2013), a Somogyi-könyvtár egykori igazgatója több alkalommal, hosszan beszélgetett a nemrégiben elhunyt Tóth Béla Munkácsy-díjas szobrászművésszel (1941-2022). A beszélgetés az író hagyatékában maradt fenn. A magnószalagokat átírva több, mint 200 oldalas dokumentum keletkezett, amelyet a Somogyi-könyvtár őriz. Alább ebből a hosszú, rendkívül izgalmas beszélgetésből közlünk részleteket. A kérdező: Tóth Béla, az író; a válaszadó: Tóth Béla, a szobrász. A beszélgetésrészleteket hanghű átírásban közöljük.

– Kiket ismertél személyesen a fölmenőid közül?

– Anyai nagyszüleimet ismertem meg az apai nagyanyámat.

– Anyai nagyszülők neve mi vót?

– Sági Ferenc huszártiszt vót.

– Nem papi embör vót, nem egyházi embör?

– Nem.

– Az apai nagyapám vót a pap, de őt nem ismertem.

– Az anyai nagyapám Tóth Ede, az vót a református pap, de a papám fiatal korában meghalt, én nem ismertem.

– Mi baja vót?

– Bélcsavarodás. Azt mondják, hogy olyan vérmes ember vót, olyan jó evős, piros, és összecsavarodott. Tudod, egy 300 lakosú faluban, ott nincs orvos, meg a szomszéd faluban kórház. 10 kilométerre, Berettyóújfaluban.

– Ez a Berettyóság táján vót?

– Igen, a Berettyó partján van Szentpéterszeg.

– A Berettyóval ismertségben vótál?

– Igen, minden nyáron oda mentünk. Az apám szülei vótak, mi mindig odamentünk, minden nyáron. Meg karácsonykor, meg húsvétkor, meg disznóöléskor. A nagyanyám, akit úgy hívtunk mi, hogy mamama, mert nálunk mindenkinek volt ilyen saját neve. A mamama özvegyasszony vót, meghalt a református pap férje. Úgy, hogy ő volt a tiszteletes asszony, vagy a nagytiszteletű asszony. Ott nem vót olyan nagy pénz. Volt neki vagy tizenpár hold földje, és ottan napszámosok kapáltak. Mi mentünk ki és a mami – tudom – nem volt megelégedve, és beállt első kapásnak és diktálta az ütemet. Nem is bírták a napszámosok, mert ő mindent kibírt, és mindenhez értett, amihez hozzányúlt.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) − Én a saját apámat valamikor a háború elején láttam, aztán nem láttam, mert elment a frontra.

– Ő aktív katona vót?

– Persze, tüzér volt. A huszárok mind azt mondták, hogy csak egy baja van, hogy tüzér, mert mindig legyőzte őket lovaglásban. Na, menjünk vissza. Péterszegi fiú volt az apám, a papnak a fia. Ott öt gyerek volt. Ő volt – vót a Ferkó bácsi a legidősebb, ő útmester lett, vót Margit néni, az vót a keresztanyám, tanító néni vót a faluban. Akkoriban egy tanítónő a faluban a legfontosabb emberei közé tartozott, és nagy tiszteletnek örvendett. Én azon csodálkoztam, hogy ő minden nyáron utazott. Akkor egy tanítói fizetésből nyáron el tudott menni Rómába. A következő évben, pl. Párizsba vagy Athénba. És nagyon művelt vót. Tanult, és kiment, és nézett mindent, majd hazament a 300 lakosú faluba. Nem ilyen senkiházi, félresikerült tanárok voltak ezek.

– Hogy hívták őt?

– Tóth Margitka. Zitás Istvánhoz ment férjhez, aki szintén református pap vót, a nagyapám utána református pap, és ahhoz ment hozzá az én keresztanyám a Margitka.

– Ez egy jó népes család lehetett?

– Igen, 5 gyerek vót, négy fiú egy lány. És neki nem vót gyereke, mert az én keresztanyám, nem tudom hány évesen, de 40-nél nem sokkal több, nem tudom volt-e 60 éve, meghaltak a férjével, a Zitás Istvánnal, gyorsan egymás után, fiatalon, vesezsugorban, ilyen vesebajosok voltak.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) Ő elvégezte a debreceni gimnáziumot – édesapám – és a nagytiszteletű asszonynak, az én nagyanyámnak, nem volt pénze, hogy egyetemen taníttassa. Pap nem akart lenni, mert nagyon mozgékony gyerek vót. Ő volt az iskola tornászbajnoka. Meg nagyon ügyes vót, biztos örökölte ezt a tulajdonságát. A többiek nem voltak ilyenek – kicsi vót eléggé, olyan százhetven-pár centi magas, és mikor gyerekként odakerült a gimnáziumba, a nagy fiúk minden kis lyukon őt dugták be, hogy tüzelő a szobában legyen minél több. Mindig vót valami szobafőnök. Nagyon jó tanuló vót, az önképzőkör vezetője vót, verseket írt meg elbeszéléseket. Kitűnően érettségizett, de ő minden áron orvos akart lenni, az emberek gyógyítója. De az pénzbe került, úgyhogy pap nem akart lenni, jogász nem akart lenni, orvos nem tudott, ezért ő katonatiszt lett. Az sportosnak tűnt. Az az érdekes, hogy 300 lakosú vót a falu amikor ő – 1947-48-ban amikor mi oda jártunk –, előtte sem lehetett több a 10-es 20-as években amikor ő volt fiatal Kis faluban lakott, de sosem lovagolt. Lovuk nem vót, a nagytiszteletes asszonynak nem vót, de vót a szembe szomszédnak, meg mindenkinek vót lova, meg szekere, meg ekéje, meg gépek, meg minden. A Ludovikán érettségi után oda mehetett ingyen. És ott kötelező volt egy magyar katonatisztnek lovagolni tudni. Úszni, vívni, meg olyan feleséget választhatott, akinek vót elég pénze, vagyona. Erről kimutatott kauciónak kellett lenni. Az sem vót igaz, mert maminak az édesanyámnak valamit úgy szélhámoskodtak össze. Mert az ő apja, a huszártiszt, a pénzzel abszolút nem törődött.

– Az édesanyád, akinek az apja vót huszártiszt, ajánlotta édesapádat vagy nem is ismerte?

– Nem, mert ez önálló választás vót.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) − Elvégezte a Ludovikát, azt hiszem 4 vót.

– Ez egyetemi végzettségnek felel meg?

– Igen. Rengeteg tudós került ki onnan, az nem vót egy olyan izé iskola, csak a Rákosi rendszerben ráfogták. Az egy komoly iskola vót. Diplomatáktól kezdve, matematika tudósig mindenfélék ott tanultak. De ő amikor kiderült, hogy így tud lovagolni, akkor tovább ment a katonatiszteknek a lovagló tanárképző iskolájába. Örkénybe vót. Örkény-tábor. Most is ott van. Ott voltak a ruszkik meg a magyarok, mindenki ott vót. Azt hiszem az is 4 év vót. Európában a francia ilyen híres iskola vót, Pinerolo az olasz. Azt mondták, hogy abban az időben az Örkény mindent túlszárnyalt. Egyébként rettentő kemény egy hely vót, ott aztán nem vót mese. Azt mondta az egyik lovagló tanár 3 hónap szőrin 8 ló naponta. Aki azt végig bírta csinálni az már lovasember vót.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) − Szívós fickó vót, és azután került, fiatal katonatisztként – de nem tudom a sorrendet –, Komáromba ment, Pécsre meg Fehérvárra. Ekkor már tisztek vótak, már befejezte a Ludovikát. Fiatal katonatisztek voltak, akiket kihelyezték bizonyos állásra, laktanyákba. Akkor még legény vót, de fehérvári vót a mamám. Vótak ezek a vadászlovaglások ősszel, amikor a rókát kergették. De azok elmentek 20-30-40 km-re. A róka úgy átejtette őket, hogy nem találták meg. Kutyafalka is vót, meg minden. Ezek vótak egyébként a Rákosi, Kádár időszakban is, csak nem vót róka. De nagyon jók vótak. Én is vótam. Mentünk Gyöngyös mellett a Mátrában, meg Jászberénynél át a Zagyván keresztül. Meg vótunk Debrecenben a Nagyerdőben végig, ilyen méntelepeken, ménkipróbálásnak nevezték.

– Akkor te gyerek vótál?

– Igen, hogy 16 éves koromtól. A papa vitte az öttusázókat, nekik még tereplovaglás vót régen, hogy minél több idegen lovon gyakoroljanak. És engem is elvitt.

– Te tudtad akkor, hogy mit akarsz?

– Nem, ez csak olyan természetes vót, nálunk ez olyan vót, mintha családtagok lettek vóna a lovak. Lovas képek, fényképek, mindig lovaglásról beszéltek, vagyis többnyire. A papa reggel elment a lovardába, délben hazament, ebédelt. Lószagú vót, sokszor.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) − …utána lovagló tanár lett a Ludovikán, ahol ő is tanult. Ott ő lett a tüzéreknél a lovagló tanára. A huszároknál más volt.

– Akkor milyen sarzsiban vót?

– Akkor ő főhadnagy vót. Nagyon szerették a tanítványai, mivel kiderült, hogy jól tud tanítani, s addig mindig a huszárok nyerték meg a versenyeket, de amikor a papa odakerült, attól fogva már mindig a tüzérek nyerték meg a csapatversenyeket egymás között. És hát én még ismertem az Amerikából hazajöttek, amikor a papáról szobrot csináltam, a régi tanítványait, a régi Ludovikásokat, akik nem lettek katonatisztek, mert közben kitört a háború. Elmentek és ott maradtak, meg világhíres lovasok lettek némelyik. Apa tanította Őket. Hazajöttek a szoboravatásra, meg a temetésre és nagy tisztelettel emlékeztek a papára. 1991-ben halt meg, 84 éves vót. 80 éves korában még azt csinált a lovakkal, amit akart. Azt mondta a Ferdinándi Géza – az is híres öttusázó tanítványa volt a papámnak – Béla bácsi tessék már lovagolni egy kicsit, ne csak nézze itt a lovakat! Jót tesz egy kis mozgás. Papa azt mondja, hogy én megizzadok, fáj a derekam és akkor megfázok. És az nem jó már, és nem akart. Azt mondja a Balczó, az a híres öttusázó világbajnok: na, majd én felültetem. Béla bácsi van itt egy borzasztóan rohadt dög lovam, mindig oda veri fel a fejit az orromba meg a szájamba, a fogamat már majd kiütötte – a tarkószíjjal, tudod, ha így hátracsap –, azok a nagyon kellemetlen lovak, amelyeknek mindig itt fenn van a fejük, ezeket a legnehezebb kinyújtani. Ez egy külön művészet, hogy kinyújtsa a nyakát, hogy ne itt legyen a kezedben a feje, hanem nyúljon előre a nyak, a feje. Akkor tud lépni, mozogni. Apa azt mondta, hogy Ő nem ül fel. De Béla bácsi, legalább segíteni tessék, hogy mit csináljak – mondta Balczó. Apa mondta, hogy gyere ide körém, üljél a belső ülőcsontodra, ereszd el a testsúlyt teljesen, sarkaddal pöcögtesd, külső kézzel egy kicsit mozgasd az ujjad között a szárat, fordíts erre, nem hagyd, hogy kimenjen a dereka, válla. Egyszer csak azt mondta a Balczó: Nem megy Béla bácsi ez egy olyan rohadt dög, ezzel még Béla bácsi sem tudna semmit se csinálni. Na, erre, apa: mit mondtál? Szállj le azonnal, dobjál föl, nyakkendő, szép ruha. Azt mondja a Balczó, gyerekek én tényleg nem bírtam hetek óta azzal a lóval semmit csinálni, 5-6 perc múlva a ló orra a földön volt. Hát mit tetszik vele csinálni Béla bácsi? Mondtam neked is, hogy hogy köll, nem látod? Le kell tolni az orrát a földre. Mivel? Szárral! De Béla bácsi az nem vasból van! Hát érzéssel! A szár meglöttyen, lelóg. De neki soha nem löttyen meg a szár. A ló akárhova rakta a fejét mindig kézbe vót.

– Tudta, hogy ezzel a lovassal nem lehet lacafacázni!

– Jól van, akkor fogok mostanában lovagolni – mondta. Akkor olyan 78-80 éves volt. És a Ferdinándi Géza, az edző, adott neki lovakat. Béla bácsi most ezen tessék, olyan jó nyugodt ló. Aztán egyszer mesélte valamelyik, hogy apádat a leggorombább dögökre ülteti ez a szemét Ferdinándi, azokra, amelyik mindenkit fődhöz vág. Mondom, nem hiszem, hogy a papát fődhöz vágná. Mondom, hogy Géza mit csinálsz, miért ilyen rohadt dögöket adsz a papának? Azt mondja, úgy sem bírnak vele, nekem az öttusa versenyzőknek biztosítani kell 30 lovat, amelyik megy. Ha megállóst rakok bele, amelyiket kisorsolják, az nem jó – mert öttusában sorsolják a lovakat. Béla bácsi itt van ez a sok megállós, besavanyodott kecske, sok hülye rossz versenyző belerángatott a szájába, meg belevágódott a hátába, nem akar már ugrani, ütni, verni kell, hogy menjen. Béla bácsi fölül rá 2-3 napot, azt biztos berakhatom a versenybe. Azon a versenyen biztos végighurcolja, aki rákerül. A másik meg ágaskodik, utálja a nyerget, meg hevederiszonya van. Nem akar menni, meg ledob mindenkit. Az meg úgy előre hajtja, hogy nem mer megmoccani utána. Sorba felültetem, van összesen 20 lovam, amit tudnék adni, de 30-at kell előállítanom, kétszer 15-öt, hát vagy 8-10-et Béla bácsi a legrosszabb dögökből nekem odakészít. Engem dicsérnek meg, hogy mennyi lovat előállítok. Szóval bírta a papa.

(…)

(Tóth Béla, az író:) – …a szobrász nagyoktól te nem is vettél se mintát, se órát?

– Dehogynem. Amikor fölvettek a főiskolára 3 évig az Iván[1] volt a mesterem.

– Strobllal nem vót?

– Nem Ők egy generációval odébb vannak.

– De vótak növendékeik akkor is?

– A Somogyi[2] nem is a Strobl Alajosnak[3], hanem a Kisfaludy Strobl Zsigmondnak[4] vót tanítványa. De a Pátzay[5], ő önálló művész vót. Ő volt a legképzettebb, de ő autodidakta. Ő lett a legakadémikusabb tanár. Szóval 3 évig az Ivánhoz jártam főiskolán. A végzős diákokat a Pátzay mindenkitől elvette. 4 évet meg a Pátzayhoz.

– Hányan vótatok?

– Öten egy osztályban.

– Tudott foglalkozni külön-külön mindegyikőtökkel?

– Persze, bejött, de ő előadást tartott. Úgy mindenkinek. Egyhöz odament, ahhoz beszélt, de mindannyian hallgattuk.

– A műteremben tartotta az órákat?

– Nem a tanteremben. A 3.−4. osztálynak külön műterme vót. Mindig a legnagyobb műterem a Pátzay osztályé volt. Pátzay volt a tanszékvezető, ő osztotta be, így övé volt a legnagyobb terem. A Somogyihoz két évet jártam a művészeti gimnáziumba, de csak egy héten 2 nap. Csütörtök, péntek vagy kedd, szerda, vagy szerda, szombat, így. Mindenkitől összeszedtem valamit. De tanultam én mástól is. Furcsa dolog ez a művészet ’58-ban Somogyihoz jártunk, amikor a Brüsszeli Világkiállításra[6] a Kerényi Jenővel[7] együtt – az volt a másik dekoratívabban mintázó (Somogyi is dekoratív volt, de nem absztrakt, martinász meg kubikus, ez nem absztrakt téma, de nagyon modernül csinálta meg), a Kerényi meg nagyon modern vót – ketten csináltak táncoló nőket Brüsszelbe, de össze voltak azok komponálva. Mindig jött a Kerényi és elvitte a Somogyit. Azt mondja, ez a Jenő olyan dörzsölt – mondja Somogyi –, azt mondja, hogy nagy szobrot nem akar csinálni, mert az sok piszokkal jár. Bérelni kell egy nagy műtermet, vagy valami csarnokot, és ott lehet kokszolni. A Kerényinek vót egy Wartburgja, az a régi gömbölyű. Kilencszáz-nyolcvanezer kilométert autózott vele. Mintázott rá saját maga bronzból Wartburg betűket, az egyedi Wartburg volt. Elvitte a Somogyit, hogy most dolgozni kell a táncoló lányokon. Somogyi mondta, rendbe legyünk, rendesen dolgozunk.

– Kerényinek vót külön műterme?

– Nem, béreltek egyet. És ha a Somogyi nem vót ott és kereste a Kerényi, akkor mindig hozzám jött, mert tudta, hogy én vagyok a Somogyinak a legjobb tanítványa, üzeneteket is adtam át. Telefont én vettem fel. Megcsinálták a táncoló lányokat. Vót sok rajzuk modellről, és arról csinálták, ott már nem használtak modellt. A Brüsszeli Világkiállításon képzőművészeti nagydíjat nyertek. Megvették ott valami tengerparti milliomosok. Ott maradt kint. De erről egy szót sem írtam a magyar újságok. Merthogy ilyen modernista, nyugatista. Óriási dolog volt, angol meg francia.

– A klasszikus szobrászathoz képest mi jelentette a modernet?

– Nagyon vehemensen voltak mintázva. Expresszívek voltak. Rettentően épített szerkezetes szobrok vótak. Lehetett érezni, hogy hol van benne a csont. Ott nem volt elépítve soha semmi. A ruhás szobrok, az agyon simított szobroknál ott alatta sok esetben ott van a disznóság. Nagy léccel, fadarabbal, a Somogyi ami a keze ügyébe került, azzal mintázott. Nem találja a mintázó fáját, egy nagyon gyönyörű mintázó fát csiszolt, faragott. Össze-vissza kereste, biztos valaki ellopta. Jönnek a gipszöntők, szedik szét az anyagot, és ni már a lábába be van építve.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) – ’80-ban Csongrádra jöttem.

– Mi vezetett oda?

– 1979-ben csináltam a kubikust. Az egy pályázat volt, amit megnyertem. Jó szobrászok voltak benne, nálam tapasztaltabbak. Idősebbek. A Lapis[8] fiatalabb volt, de hülyeséget csinált, rosszat, gyengét. Meg még nem is tudom, kik voltak benne. Megnyertem.

– A pályázat feltételei között volt, hogy figuratíve kis alakot kell?

– Kubikus emlékmű, ez volt a pályázat címe.

– De ezt nektek modellbe kellett bemutatni.

– Igen, azt be kellett mutatni, méretarányosan.

– Neked voltak kubikus élményeid?

– Nem. Össze-vissza olvastam, mentem a könyvtárba, mentem Csongrádra Kubikus Múzeum volt ott. Ott volt kubikus ruha, meg kubikus kordé, meg talicska, mindenféle eszközök. Csináltak ilyen gunyhót. Beásták a földbe, ahova mentek, ennyi be volt ásva. Gallyas, dombos tető vót, és ott aludtak. Ezek mindent tudtak, elindultak egy talicskával Milánóba.

– Törökországba is.

– Mindenhova…

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) – Csináltam a kubikus emlékművet, ott Csongrádon.

– Fejből csináltad?

– Nem, volt egy rajzom, amit Vásárhelyen rajzoltam, a Szabó bácsirúl, a Szalay Feri[9] festőművésznek a házigazdája vót, mert ő odament. Amikor végzett a főiskolán, odament egyedül egy szál maga, és a Szőlő utcában lakott a Szabóéknál. A Szabó Pista volt a TSZ-elnök, lótenyésztő, az apja meg a Szabó bácsi. Ott lakott a Feri, egy szobája vót, meg egy kis ól vagy istálló műterem, és ott dolgozott. A Szabó bácsit rengetegszer lefestettem. És egyszer éppen ült a Szabó bácsi a lócán modellt. Nem akarod rájzolni a Szabó bácsit. De – mondom – szeretném. És rajzoltam. Nagyon megtetszett, és mondta az öreg, hogy ül ő nekem nagyon szívesen, és még egyet rajzoltam. Mikor ez a dolog előkerült, hogy kubikus pályázat, akkor én az ’59-ben vagy ’60-ban rajzolt Szabó bácsi rajzomat előszedtem. Mondom, csak ilyen fejjel lehet, így tudnám elképzelni. Csongrádiaknak meg nem mondtam meg, mert azok megsértődtek volna, hogy egy vásárhelyi ember a csongrádi kubikus. Ez marhaság.

– Azt se bírta volna el a törvény, hogy egy vásárhelyi embör legyen?

– Nem a törvény, hanem a csongrádi embör. Azt is megmondták, hogy nehogy szentesi talicska legyen! Csak csongrádi, mert akkor azt innen kipájszerolják, kirúgják. Tudod mi a különbség?

– Na mi?

– A csongrádi talicska alja ilyen keskeny, és nagy így. A szentesié kicsit szélesebb. A csongrádi, az sokkal jobb. Azt megemeled picit és már saját magán gurul, csak egyensúlyozni kell. Pedig sok belefér, valahogy nagyon ki van találva. Én kaptam egy csongrádi talicskát egy öreg csongrádi kubikustól, azt fölhozták Pestre és én azt nagyítottam meg.

– Pesten formáztad?

– Igen, az egészet. A galoppon. Elváltam és ott hagytam csapot papot. Csináltam a Kincsemet és a galoppon kaptam műtermet. Azok megszerettek ott. Csináltam kubikust, ott csináltam a Kőrösi Csomát.

– Az hun van?

– Az Pesten van. Kőbányán, a Kőrösi Csoma úton, köztéren. Azt is tönkre tették: valami hülye kertész körberakta valami betonbaromsággal, olyan jó kis tere volt.

– Egészalakos szobor? Mekkora?

– Egészalakos. Két és fél méter. Bronz. Csak a talapzatát egy évig csináltam. Megmintáztam én azt gyorsan, és csináltam neki egy talapzatot, ilyen indiaias motívumokból hármas ívekkel, és olyan volt, mint ez az asztal, csak négyszögletes. Innen folyt víz meg innen és egy kis kútkávák voltak négy oldalt.

– Szeretik? Nem bántják?

– Igen, szeretik, nem. Ott randiznak, ott ülnek a lábánál.

(…)

(Tóth Béla, a szobrász:) – Volt aki azt mondta [a csongrádi Kubikos című szoborról – a szerk.], hogy miért ilyen sovány? A múzeumban megnéztem az összes fényképet, ami vót, az mind ilyen sovány vót. Gondold el, 30 fok melegben tolni a talicskát! Meg lehet ott hízni, lebbencslevesen meg slambucon? Nem bírták vóna, ha háj van rajtuk így volt megcsinálva. Én nagyon szerettem ezt a szobrot.

– Nem is nagyzol, nem pöffeszkedik!

– Kitalálták, hogy én ilyen borivó vagyok, itt a helyem Csongrádon. Én az istállóban csináltam még ezt is.

– Éppen elfért.

– Tényleg ennyi vót a kalapjátúl, meg egész a földig kellett leraknom.

– Majdnem lyukas maradt a kalapja teteje. Létra vót? Fa létra?

– Volt egy ilyen lépcső, deszka oldala vót, kereke nem vót, húztam. Az ajzat beton vót. Összeszögeltem mindenféle keresztlécekkel, hogy ne tudjon mozogni.

– A lépcsőt azt vetted, kölcsönözted, kaptad, ott vót?

– Én szögeltem össze deszkábúl. Itt egy, itt egy.

– Hány fokú vót?

– Nem tudom, de vót vagy 1,40 magos.

– Fogódzója vót-e?

– Nem, de egyszer állók a lépcsőn, nézem a szobrot, eszembe jutott, hogy meg kell nézni messziről, elfelejtettem, hogy a lépcsőn állok. Elindultam hátrafelé, és nem vót ott semmi. A másik lábammal ellöktem magam és két lábra leugrottam. Nem lett semmi bajom. De leeshettem vóna akkorát.

– Ez agyagba vót?

– Nem, ez kőbe. Ezt a budakalászi bányában találtam, rájöttem, hogy földbabát csinálok én, de a földbabának olyannak kell lenni, mint ott a talajnak. És Csongrádon a Körös-toroknál, a nagy homokparttal szemben van egy meredek part, ahol kimosott a víz. Úgy, mint Vásárhelyen a Sasérnél, lemegy az ember a Tiszára, és túloldalt olyan, mint Csongrádon. Ott csupa ilyen réteges, repedéses rétegek. Több rétegből voltak. Ahogy a víz kikezdte, némelyik réteg egy kicsit puhább vót. És össze-vissza mászkáltam a kőbányákat, hogy hogy tudnék én ilyen talapzatot csinálni. És találtam Budakalászon egy rétegeset. Nézd meg csupa réteg ebből köll. És nem bírták kibányászni, mindig széttört. Ez üledékes mészkő. Nagyon törékeny a rétegek miatt. Végül kiszedtek egy akkorát, mint innentől oda, egy hatalmasat egy tömbbe, hogy faragjam ki. Voltak ott öreg sváb kőfaragók, és mondtam nekik, hogy fúrják már ezt le. Ilyen sűrű lyukakat fúrtak bele, itt az oldalán, meg itt az oldalán. Meg az alaplap. Valakinek irányítani köll, nagyon nehéz. Mert amíg négyzet meg függőleges addig könnyű, de amikor már ez így megy össze, erre szélesebb, erre kevésbé. Kapsz egy ilyen tömör sziklát és abba nézzed bele, hogy most hol fog kijönni. És mondom nekik, hogy voltak nekik ilyen 3 méteres fúrószáraik, és mondtam, hogy rakja ide, indítsa el. Messzirűl néztem, hogy milyen irányba, 10 cm-re a következőt, azt is ilyen irányba, és így egy csomót. Kifúrták így az egész követ. Az egybe van csak ilyen lyukak vannak benne. Raktak bele robbanószert, na mondom most, vagy egybe marad vagy nem. Ők spóroltak a lyukakkal. De én fizettem. Én mondtam. Hogy sűrűbben. Még sűrűbben! Leszakadt szépen, nem össze-visszatört. Na, nézzük a másik oldalt. Na, ezek megvannak. Nézzük meg az alaplapot. Ha ez elmegy, akkor megette a fene, mert akkor nem jól áll. Így végigdolgoztam az egészet, és tele volt ilyen furattal akkor azt meg el köllött kalapálni, úgyhogy olyan természetesnek kellett, hogy tűnjön. Reggel elmentem Csepelre, mert csak Csepelen lehetett sört kapni a munkásoknak. Nem volt akkor sör Magyarországon. Majd Budakalászra a kőbányába, ott dolgoztam délig kettőig. Kitalálta a Forgó Zsuzsa – Csongrádon titkár vót –, hogy én kubikus érmét is csináljak. A szoboravatásra csináljak érmet is, az érmet vittem Csepelre önteni. De köllött nekik vagy száz. Mindig 10-20-at elhoztam, vettem sört, elvittem a sört a sváboknak, akik nem kaptak sehol sört. Vittem 5-6 üveg sört, akkor már mindent kifaragta. Onnan mentem az öntödébe, az öntőknek vittem a másik adag sört, hogy az öntők szépen öntsék a szobrot. Egy ilyen körmenet volt. Meg kellett szervezni, nem volt könnyű.

Tóth Béla szobrai Szegeden

(…)

(Tóth Béla, az író:) – A mai modernista világban korszerű még a lovas szobrászat. A lovas ábrázolás?

– Azt hiszem, ha így mondjuk, hogy lovas ábrázolás, akkor nem, mert ábrázolásra ugye ott van a film meg a fénykép, meg minden. Ezt is vágják a realisták fejéhöz ezek a modernek. De ha azt vesszük, hogy elég kifejező.

– Korhű, úgy mondjuk?

– Nem muszáj ott minden mandzsettának, gombnak korhűnek lenni. Olyan szellemet sugározzon. Van, hogy nem mintázom meg a szemit. Bumm benyomok oda valamit. Úgy esik rá az árnyék, néz mérgesen. Akkor nem kezdek el neki külön kis szemet rakni. Van, hogy ütöm, vágom. Vannak részek, amit meg nagyon megcsinálok. Épp pont ennek az ellentéte, meg ritmusa. Van egy érdesebb, texturáltabb felület és van egy sima, nagyon megcsinált. Ami a karakterben fontos. Azt gondolom, hogy ennek a füle meg az orra fontosabb, a száját csak úgy bejelzem. Ott a szája, csak nincs az a sok megcsinálva rajta.

– IV. Bélával kapcsolatban voltak, vannak-e aprehenzióid? Beleírhatjuk ezt ebbe a könyvbe?

– Szerintem ne részletezzük. Azt beleírhatjuk, hogy nem úgy csinálták meg a környezetit, mint ahogy kértem.

– Az ő személyivel kapcsolatban voltak neked, és mégis sikeres szobrot csináltál ennek dacára, hogy ellentmond az egyik a másiknak.

– Egyet mondok, hányan foghatták az Aranybullát a kezükbe. Szigorúan be van jegyezve, hogy ki mikor volt itt, hány órától, hányig, ki fogta meg, ki nézte. Minden fel van írva, nem akar itt hagyni, hogy megkeresse ezt – mondta a levéltáros – de szerinte nagyon kevesen. Nem adták oda senkinek, ne kopjon ott az a vékony aranylemez. Meg ez egy olyan szimbólom. Szerinte száznak a kezibe sem volt. Én úgy meghatódtam, hogy ilyen bizalommal volt ez a fiatalember hozzám. És a IV. Béla ez. Milyen ruhája volt. Az egyik kódexben ilyen a másikban olyan. Írnak ezt, írnak azt. Megkérdem, és Esztergomba elmegyek. Azt mondta, ne menjek, küld nekem mindenféle képeket, nem azt, hogy olyan volt, hanem amilyen lehetett, és amilyen nem volt. És megmagyarázta nekem, történelmileg miért, hogy. Aztán a terve az volt, hogy a kettős keresztet tartja a kezibe, a talapzat meg hármas halmon áll, mert ezek IV. Béla jelképei. Azt mondja ez a levéltáros, hogy Botka azt mondta, hogy kettős kereszt, meg hármas halom nem lesz, nem nem köll. De én úgy nyertem meg a fiammal a pályázatot, én akkor olyat csinálok. Nekem nem parancsol a Botka. És meg kérdeztem a levéltárost, hogy milyen ruha, meg mi. Írt egy csomót, és jóban vagyunk azóta és nagyon örül, hogy ilyen szobrásznak ő segítségére lehet. És más szobrászok miért nem kérték meg őt. És leírta, hogy csak kettős keresztet ne rakja a kezibe. Az ugyan nem helyes, de minden magyar Szent István kettős kereszttel van. Igazándibúl, a III. Béla nevelkedett a bizánci udvarban a kettős kereszt a bizánci kereszt, inkább a III. Béla után jött ez divatba. Így hát jogos lehet, hogy IV. Bélának is kettős keresztje van, de a magyar történelemben, ábrázolásokban Aba Nováktól kezdve a festményeken elterjedt az, hogy István a kettős keresztes. És még azt mondja majd valaki, hogy ez itt István. Azt mondja lándzsás zászlót tegyek a kezibe. De nekem ide kell egy függőleges, mert a szobor nem úgy van, hogy nem a ruha teszi a mestert, hanem a kompozíció, hogy oda kell egy függőleges átkötés, ide kell egy erős forma. Úgy szoktam mondani, hogy az asszimetriában lévő egyensúlyt keresem. Asszimmetrikus, de az egész egyensúlyban van. Lándzsás zászló. Mert voltak a zászlótartók. A lándzsára volt a főúrnak zászlója. Először a király tartotta a saját zászlóját egy dárdán vagy egy lándzsa végén. És ott rajta volt a címere, vagy családi akármi. De ez szétvált ez a funkció, mert a király vagy főúr előtt ment a zászlótartó. Ő egy külön ember lett. Én nem rakok zászlótartót a király kezibe, csak zászló nélkül lándzsát. Mondtam, itt van a lándzsa a kezibe, csak zászló nélküli lándzsát. Mondtam, itt van a lándzsa a kezibe, és még egy zászló, ami a fejibe lóg, az nem. Az nekem nem köll. Azt mondta igazam van legyen lándzsa vagy dárda. Na, ilyeneket, meg ilyen ruhája lehetett, drótinge lehetett − ezt mind a prímási levéltárral megtárgyaltam.

Megjelent a folyóirat 2022. februári számában

Jegyzetek

[1] Szabó Iván (1913−1988) szobrászművész, 1950 és 1981 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára.

[2] Somogyi József (1916−1993) Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, 1974–1987 között rektora.

[3] Strobl Alajos (1856–1926) magyar szobrász, a századforduló magyar szobrászatának egyik vezető egyénisége.

[4] Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) kétszeres Kossuth-díjas, nemzetközileg is ismert és elismert szobrászművész.

[5] Pátzay Pál (1896–1979) kétszeres Kossuth-díjas szobrászművész, éremművész.

[6] 1958. április 17. és 1958. október 19. között rendezték meg.

[7] Kerényi Jenő (1908−1975) Kossuth-díjas szobrászművész.

[8] Lapis András (1942. –) szobrász- és éremművész.

[9] Szalay Ferenc (1931–2013) festőművész, grafikus, tanár.