Bátyi Zoltán: Húsz év a főkapitányi székben

68 éves korában elhunyt Lukács János vezérőrnagy, akivel a 2020. évi nyári duplaszámunkban közöltünk interjút. – Ezzel a beszélgetéssel emlékezünk a Magyarország újkori történetében leghosszabb ideig (húsz évig) ugyanazon helyen: Csongrád megyében szolgálatban lévő megyei rendőrfőkapitányra. 

Ha röviden akarnánk összefoglalni dr. Lukács János nyugalmazott vezérőrnagy rendőri pályafutását, megelégednénk ennyivel: a rendőrséghez 1972-ben Debrecenben került, mint polgári alkalmazott, a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságon 1982-től szolgált több beosztásban, majd 1997-től főkapitányként dolgozott és 2017-ben vezérőrnagyi rangban vonult nyugdíjba. Ám az 1954. május 3-án született, egykori Csongrád megyei főrendőr pályafutása sokkal érdekesebb annál, mintsem néhány mondatos vázlattal megelégedne a portré írója és persze az olvasók.

– Már önmagában az a tény, hogy több mint húsz évig vezetett egy megyei főkapitányságot, különlegességnek számít. Ám mielőtt ennek a két évtizednek legfontosabb eseményeire térnénk ki, közel sem mellékes az a tény, hogy Ön jóval hamarabb lett Szeged és a megye ismert, sőt mi több elismert polgára – sportolóként.

– Bár Hódmezővásárhelyen születtem, mégis Debrecenben indult sportolói pályafutásom. Miután a családunk 1968-ban a Hajdúság fővárosába költözött, és megkezdtem tanulmányaimat a debreceni közgazdasági szakközépiskolában, felfigyeltek fizikai adottságaimra. Magasra nőtt kamaszként a Debreceni Dózsa kézilabda csapatához irányított testnevelő tanárom, abban a reményben, hogy később erősíteni tudom, az akkoriban egyre jobb eredményeket elérő csapatot. A rengeteg munkának köszönhetően idővel tagja lehettem annak a csapatnak, amely 1975-ben magyar bajnoki címet nyert, és a közel 10 ezer nézőt befogadó szabadtéri kisstadionban, fantasztikus hangulatban vívtuk mérkőzéseinket. Soha nem feledhető élmény, hogy olyan játékostársakkal futhattam ki a pályára, mint – a teljesség igénye nélkül – a világklasszis Varga István, vagy dr. Süvöltős Mihály. A kor akkori szokása szerint, mint Dózsa sportolónak nekem is a rendőrségen volt sportállásom, ahol azonban nem csak a fizetésemet vettem fel, hanem dolgoztam is. Így már sportolóként bekapcsolódhattam a rendőrségi munkába. Bár jómagam a számtalan ifjúsági válogatottság után végül a nagyválogatottban csak kerettagságig jutottam 1976-ban, felfigyeltek rám Szegeden, ahol a hetvenes évek második felében Kővári Árpád kezdett kiépíteni egy, az első osztályban is ütőképes csapatot. Mivel akkor már felvettek a szegedi József Attila Tudományegyetem jogi karára, úgy véltem, a további pályafutásomat minden szempontból segíti, ha a Tisza partjára igazolok. Nem kellett csalódnom: Szegeden a Szegedi Volán játékosaként is remek csapatban játszhattam, és ott voltam abban a gárdában, amely először tudott dobogós helyen végezni a nemzeti bajnokságban.

– Vagyis nem minden előzmény nélküli, hogy 1982-ben a rendőrségnél kezdte a „civil életet”?

– Valóban nem. Persze ettől még az átállás nem volt könnyű, ahogy egyetlen sportoló életében sem az. De én megkedveltem a rendőri munkát, megtaláltam a helyem a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságon, ahol ismét egy jó közösségbe kerülve kezdtem hadnagyként szolgálni. Bár a rendszerváltozás utáni évekkel összevetve, a ’80-as évek nyugodtabb időszaknak tűnik, de akkor sem teltek eseménytelenül a munkanapok. Sőt mi több, egy olyan bűncselekmény részese lehettem, amiről ma is azt mondom, talán egész rendőri pályafutásom legszörnyűbb emléke. A megyénkben élők közül még sokan emlékezhetnek a 11 halálos áldozattal járó csengelei gyilkosságra, amely 1988 nyarán, egészen pontosan augusztus 15-én zajlott a Csongrád megyei falu határában. Itt vizsgálótisztként vezettem a felderítést. A borzalmas bűncselekményt kitervelő, féltékenységből gyilkoló tettes bűntársaival egy tanyát gyújtott fel úgy, hogy 3 liter híján egy hektoliternyi benzinből készítettek Molotov-koktélokat. Így a legszörnyűbb kínok között szenvedtek sokan halálos sérüléseket, míg maga a „főbűnös” magával és korábbi élettársával a kocsijában pisztollyal végzett. A tanya szinte teljesen megsemmisült mire kiértünk, de a lángoktól sérült emberek látványát életem végéig nem tudom elfelejteni.

– Bár ennyi halálos áldozattal járó üggyel későbbi munkája során már nem kellett szembesülnie, de a kilencvenes évek rengeteg változást hoztak az ország és így Csongrád megye életében. A társadalmi berendezkedés mellett átalakultak a bűnözési viszonyok is, sokan úgy érezték, elszabadult a pokol itt, a déli végeken.

– Ennek számos oka volt. Kezdeném azzal, hogy nem csak a társadalmi rendszer alakult át, hanem maguk az emberek, a közösségi kapcsolatok, az életcélok is. Míg a korábbi politikai érában voltak olyan fékek, amelyek önmérsékletre bírták, de mondhatjuk úgy is, hogy kényszerítették az állam polgárait, a rendszerváltáskor a felszabadultság érzése sokakban egészen elképesztő reakciókat váltott ki. Voltak, akik úgy érezték, a nagy szabadság közepette már bármit elkövethetnek, ahogy az egy edzői nyilatkozatban olvasható volt: „Magyarországon a demokrácia azt jelent, hogy mindenki azt csinál, amit akar.”. Ugyanakkor hordoztunk magunkkal egy olyan terhet is, ami még a ’80-as években jött létre. Emlékezzünk csak: a családok többségében két-három munkát is elvállaltak a felnőttek azért, hogy jobban élhessenek, így a gyerekek nevelésére jóval kevesebb idő maradt. Az abban a korszakban felnövő generációból, látva szüleik nem sok sikert hozó küzdelmét, számosan fordultak a könnyűnek látszó pénzszerzés felé. Mivel a hétköznapi élet is egyre erőszakosabbá vált, a konfliktusokat mind többen erővel, nem pedig szép szóval akarták megoldani, nem csoda, hogy az olajszőkítéstől a csempészésen át, a tiltott valutaváltásig és prostitúcióig szinte minden megjelent a bűn világában. Ami változatlan maradt, a felderített bűnök kétharmadát a vagyon elleni bűncselekmények tették ki. Hogy ezek a változások Csongrád megyében az átlagosnál is jobban érezhetőek voltak? Ez, megítélésem szerint, nagyrészt a megye földrajzi fekvésének tudható be.

– Arra gondol, hogy a mi szűkebb pátriánk három határ találkozásánál fekszik?

– Pontosan erre. Amikor a ’90-es évekre emlékezünk, és előkerülnek a bűnügyi adatok, mindig kiemelem: egy határ menti megye statisztikáját össze lehet vetni ugyan egy, az ország közepén fekvő megyéjével, csak éppen így hamis képet kapunk. Ugyanis nem csupán a belső fékek tűntek el sokakból, hanem a külső körülmények is nagyon megváltoztak a határok szabad átjárhatóságával. Hogy nálunk ezrek éltek a csempészésből? Egy határ mellett, különösen egy olyan ország határa mellett, ahol éppen polgárháború dúlt, ezen nincs semmi meglepő. Mint ahogy azon sem, hogy a balkáni kaotikus állapotokból menekültek között számos bűnöző, mint például a Z. Nagy gyilkossággal is összefüggésbe hozott Magda Marinko is átlépte a határt, és a gyors hazamenekülés lehetőségét fenntartva nálunk vert tanyát.

– Bár még rengeteg bűn említése következhet, itt álljunk meg egy percre. Magda Marinkót a magyar bíróság a hazánkban elkövetett bűneiért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte. Ugyanakkor az egyik vádpontban, Z. Nagy Bálint és családjának megölésében nem mondták ki bűnösnek, mert másodfokon az ügyészég vádjai között ez már nem is szerepelt. Ön, mint az ügyet az elejétől figyelemmel kísérő rendőrtiszt hogyan látja – Marinko ártatlan a szegedi cukrászcsalád lemészárlásában?

– Nem volt ártatlan, megítélésem szerint ezt a bűncselekményt is ő követte el. Az más kérdés, hogy végül sem az ügyészség, sem a bíróság nem rendelkezett annyi bizonyítékkal, ami elegendő lett volna Magda elítéléséhez. Ám mi, rendőrök a kriminalisztikai információk alapján csak arra következtethettünk, hogy ő a tettes. Az nagyon sajnálatos, hogy perdöntő bizonyítékká váló nyomokat, bűnjeleket nem sikerült rögzítenünk, illetve lefoglalnunk. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a Z. Nagy család gyilkosa nem él szabadon a világban, hanem a Csillag börtön rácsai között tölti ma is a napjait, és őt Magda Marinkónak hívják.

– Akkor folytatnám a sort Farkas Helga elrablásával. De említhetem az arab-roma háborút, netán a Delhi bárnál történt robbantást.  Sokan úgy vélik, a rendőrség többet tehetett volna annak érdekében, hogy ezek az ügyek a tettesek elfogásával megnyugtatóan lezáruljanak.

– Egy rendőrség teljesítményét nem lehet kiragadni az adott korszakból. A rendszerváltoztatással olyan világ köszöntött ránk, amire nem csak a rendőrség, de egyetlen, a bűn üldözésével megbízott szervezet sem tudott felkészülni. A Farkas Helga-ügy említésekor ne felejtsük el, ilyen korábban hazánkban nem történt, és amikor őt elrabolták, a magyar büntető törvénykönyv még az emberrablás tényállását sem tartalmazta. De vegyük az államnak sok-sok milliárdos kárt okozó olajszőkítéseket. Biztos, hogy a rendőrséget kell felelőssé tenni egy olyan bűnsorozatban, ami tulajdonképpen pénzügyi szabályozással, a fűtőolaj és a gázolaj közötti árkülönbözet megszüntetésével megoldható lett volna? És a csempészés? Vajon az ez elleni, vagy a kábítószerek rohamos terjedése elleni harc is csak rendőrségi felelősség lenne? Félre ne értsen, nem akarom mindenben felmenteni a Csongrád megyei rendőrséget, hiszen bizonyára mi is követhettünk el hibákat tapasztalatlanságunkból, hiányos felszereltségünkből, létszámhiányunkból adódóan is, bár ezekre soha nem hivatkoztam. Valóban maradtak nagy vihart kavart felderítetlen ügyeink, ilyen az említett Delhi bárnál történt robbantás is, de ugyanakkor Marinko mellett több sorozatgyilkost, mint például a balástyai elkövetőt, a gyálaréti hármas gyilkost is rács mögé tudtuk juttatni, a felderítési hatékonyságunk kiemelkedő volt országos összevetésben. Ennek is szerepe lett abban, hogy a XXI. század első évtizedére nyugodtabbá vált a bűnügyi helyzet megyénkben. Meggyőződésem, hogy a ’90-es években is alaptalanul állították Csongrádról, hogy a bűn megyéje, mint ahogy Szegedről is, hogy a bűn városa, ugyanis ezt semmilyen statisztika nem támasztotta alá. Az új évszázadban pedig még inkább igaz lett, hogy Csongrád, a korábban említett „határhátrányos” helyzete ellenére sem volt fertőzöttebb vidék, mint más megyék.

– Azért a XXI. század első két évtizede is rengeteg új kihívást jelentett Önnek és rendőreinek. Hiszen 2008. január 1-jével a határőrség beolvadt a rendőrség szervezetébe, és biztosra veszem, ez alapjaiban változtatta meg munkájukat.

– A két szervezeti egység összehangolása valóban embert próbáló feladat volt az egész állomány számára. Pedig akkor még a legrosszabb rémálmainkban sem került elő, milyen feladatokkal kell majd megbirkózni a 2010-es években a migráció felerősödésével. És megint csak visszatérnék arra, hogy az országhatár milyen terheket ró a Csongrád megyei rendőrségre. Az Európába irányuló migráció egyik, a balkáni főútvonala ugyanis megyénken keresztül halad át. A jobb élet reményében Nyugat-Európába tartó csoportok már a 2010-es években is nagy számban kísérelték meg illegálisan átlépni a határt, de amíg bírtuk erővel, igyekeztünk, hogy úgy mondjam, házon belül, csak Csongrád megyei erőkkel megoldani ezt a helyzetet. Ám 2014-re már olyan kaotikus állapotok alakultak ki, amit önerőből egyszerűen képtelenek voltunk kezelni, hiszen nem csupán a tömegek feltartóztatása, de az emberek elszállásolása, a megfelelő életkörülményeik kialakítása is feladatunkká vált. Országos és kontinentális problémát kezeltünk, miközben, kis túlzással, már azt is nehéz volt számon tartanunk, hány országból is érkeznek hozzánk migránsok.

– Ez a helyzet aztán 2015 nyarára vezetett el odáig, hogy már szabályos csatát kellett vívniuk azért, hogy megvédjék hazánk és egyben az Európai Unió külső határát is.

– Az emlékezetes röszkei betörési kísérlet előtt már éreztük, egy különösen szervezett, előkészített akcióra számíthatunk, a migránsok legerőszakosabb csoportjai tesztelni akarják, mégis milyen erővel és hatékonysággal tudunk fellépni a támadásukkal szemben, milyen sikerre számíthatnak egy összehangolt rohammal. Ezért az egész országból kértünk és kaptunk segítséget. És végül mi győztünk. Csak tisztelettel és megbecsüléssel szólhatok mindazokról, akik ebben az időszakban részt vettek a határvédelemben, és meggyőződésem, ha nem épül fel a határt védő kerítés, ezt a rohamot nem is lehetett volna feltartóztatni. És a biztonsági határzár ma is a sikeres határvédelem záloga.

– Ha már számvetést készítünk egy kivételes rendőri pályáról, arról se feledkezzünk meg, hogy Ön képviselte az állandóságot a magyar rendőri szervezet magas szintű irányításán belül 20 éven át. Szinte megszámlálni sem könnyű, hány országos főkapitánytól köszöntünk el az idő alatt, amíg főkapitányként dolgozott. Forgács László nevezte ki, majd jött Orbán Péter, Salgó László, Bene László, Bencze József, Hatala József és végül Papp Károly lett a főnöke. Főkapitányi munkája alatt a belügyminiszteri posztot pedig Kuncze Gábor, Pintér Sándor, Lamperth Mónika, Petrétei József, Takács Albert, Draskovics Tibor, Forgács Imre, majd ismét Pintér Sándor töltötte be.

– Valóban sok felettessel kellett együtt dolgoznom, de céljaimat, terveimet mindegyikük méltányolta. Ugyanis a következőket mondtam munkatársaimnak főkapitányi beiktatásomkor: törvényesen, szakszerűen, tisztességesen kell végezni a munkát. Ettől az elvtől nem tudott eltántorítani semmi a munkám során. Persze ez csak az alapot jelentette egy hatékonyabb rendőrség kialakításához. Céljaim között megfogalmaztam a lakossággal rendszeresen és jól kommunikáló testület kiépítését, az embereket leginkább irritáló bűncselekmények gyors felderítését és megnyugtató bizonyítását. Gondolok itt az emberölésekre, az erőszakos jellegű, garázda, a közterületek és a szórakozóhelyek rendjét sértő bűnökre, mint ahogy a gépkocsi lopások, a lakásbetörések számának visszaszorítása is a kiemelt célok között szerepelt. Hogy ez nem kevés sikerrel járt, talán jól mutatja: a Csongrád megyei, városi, községi önkormányzati testületek mindig elfogadták a rendőrségi munkát elemző beszámolókat, a Belügyminisztérium által kezdeményezett felmérések során hat éven át hatból hatszor a megyék rangsorában Csongrád kapta a legmagasabb átlagot. Emellett gyümölcsöző kapcsolatot sikerült kiépíteni több ország rendőrségével, és a megyei rendőrségek közül elsőként alakítottunk ki együttműködést a történelmi egyházakkal, német mintára, 2010-ben.

– Tegyük hozzá: mindezt számos fórumon értékelték, feladatai magas szintű ellátását több kitüntetéssel ismerték el.

– Így igaz. Különösen jól esett, amikor munkámat 2012-ben az „Év rendőre”, 2014-ben „Csongrád megye díszpolgára” címmel jutalmazták, majd 2017-ben megkaptam a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, míg nyugállományba vonulásomkor a Bem-szablyát. Ugyanilyen kitüntetés számomra az is, hogy dr. Nagy Ferenc professzor úr 25 éven át lehetőséget adott arra: címzetes egyetemi docensként kriminalisztikai tapasztalataimat átadjam a joghallgatóknak. Hálás köszönet érte! Persze mindehhez biztos családi háttérre volt szükség. És én ilyennel büszkélkedhetem.

– Ma már sokkal több ideje jut a családra, mint főkapitány korában. De Ön arról is híres volt, hogy a sport végigkísérte az életét akkor is, amikor reggeltől estig a bűnt kellett üldöznie egy nagy rendőri apparátust irányítva.

– Minden napomat úszással kezdtem aktív rendőrtisztként is. Ez most annyiban változott, hogy az edzésemet később kezdem, de azért a napi három kilométert mindig igyekszem leúszni, és az edzettségemnek köszönhetően ez másfél óra alatt sikerül is. Emellett több időm jut kedvenc időtöltéseimre, így a zenehallgatásra. Minden műfajt nagyon szeretek, de leginkább a könnyűzene áll hozzám közel. Évtizedek óta az Illés zenekar rajongója vagyok, de szívesen teszek fel egy-egy Jimi Hendrix, Eric Clapton, Deep Purple vagy John Mayall lemezt is. És ha tehetem, a mai napig lelkes koncertlátogató is vagyok. A paksi Gastroblues Fesztivált nem tartják meg nélkülem, és ha kell, a határon túlra is elutazok, hogy megnézhessem a kedvenc zenekaraim valamelyikét.

Megjelent a folyóirat 2020. július-augusztusi számában