Máté Zsolt: 1956. október 26.: Sortűz Szegeden

Ha Petőfit olvastam, lángolt a lelkem. A forradalom nekem szent volt. Csupa friss szélben csattogó színes zászló, kokárda, gyönyörű szavalatok és az ezekre felelő üdvrivalgás. A forradalomban voltak kardok is, kihúzott, égnek emelt, gyönyörű, felpántlikázott kardok. De ezek a kardok sohasem vágtak emberhez, ezek csak a szavalatokhoz kellettek. És a forradalom természetesen tavasz is volt. – Most éppen 56 ősz volt, – baljósnak tűnt, valahogy nem illett a képbe, de arra gondoltam, hogy végül majd ez is a helyére kerül. – Kitört a forradalom! Micsoda gyönyörűség. Örömteli érzés töltött el. – De ebben az érzésben fegyvernek helye nem volt.

A hídon dübörgő orosz tankok jelenléte persze átírta ezt a forradalmat. Végül is ez már nem a pirosba kötött Petőfi kötet volt Zichy illusztrációkkal, hanem maga a valóság. – Ez az igazi forradalom is szép volt, de nem volt romantikus. Az egyenlőtlen helyzet és a ránk lesújtó méltánytalanság ettől a lehetőségtől végképp megfosztotta. – De hogy lőhetnek rám, az meg sem fordult a fejemben.

Alig múltam tizennégy éves, de drága szüleimtől egész életre szóló indítást, rendes kettős nevelést kaptam. Már gyermekként is pontosan tudtam, hogy mi az igazság és ebből mit szabad elmondani. Most úgy éreztem, hogy ez az a pillanat, ami egyszer adódik az életben, és amit nem szabad kihagyni.

A zárt, rendezett sorokban valahol középen haladtam, Kossuth címeres kokárdával, lelkesülten és feltöltve az elmúlt napok tüntetéseiben szerzett, mindent ledöntő erővel, amivel én egyedül nem, – de mi együtt rendelkeztünk.

A tömeg a jól ismert jelszavakat skandálta, amikor futótűzként terjedt a hír, hogy fegyveresen elállták az utat. A karhatalom fel akarja oszlatni a tömeget. A Takaréktár utcánál nem lehet továbbmenni!

– Maradjunk együtt. Akkor semmi nem történhet – hallatszott innen is, onnan is. Újra meg újra felhangzott a léptek ritmusára skandált szöveg:

– Rusz-kik haza! Aki magyar közénk áll!

Meg egyebek is, de azokra már nem emlékszem.

Előttem zavar támadt. Egymásra torlódtak a sorok. Valaki hangtölcsérrel szólt a tömeghez − hogy mit, azt én a távolság miatt nem hallottam. De azt tisztán láttam, hogy hátukat a Takaréktár utca és a Kiskörút – akkor Sztálin körút – közötti bérházzal fedezve, velünk szemben felsorakozott a karhatalom[1]. Takaréktár utcának ez a vége nadrágszárként vált el Körúttól és egyenesen a Városházához vitt, a Széchenyi térre, ahova igyekeztünk, hogy ott demonstráljunk. Khaki katonaköpenyek, hosszú puskák és gyűlölt tányérsapkák.

– Lőni fognak?

– Nem mernek!

– Maradjunk együtt!

– Szorosan!

 A menet megtorpant. Elszántan, de mozdulatlanul nézett szembe a sorfallal. Valaki, tölcsért emelve a szájához megint szólt. A hangot hallottam, de nem értettem egy szót sem. A környező házakról csattogva visszaverődő szavak a beállt csöndben félelmetes hangzavarrá álltak össze.

Most már állva skandálta a tömeg – Hazudik a rádió! – Igaz mondó hírlapot! Aki magyar közénk áll! – A vezényszót nem lehetett hallani, de ebben a pillanatban eldördült a sortűz. A hosszú puskák[2] félelmetesen ropogtak, az ég felé meredtek. Senki nem hátrált.

– A levegőbe lőnek!

– Ránk nem mernek!

A vér a fejemben dübörgött. Üvöltöttem volna, de dermedt csend vett körül. Egy percig. Majd újra felhördült a tömeg. Hallani lehetett a hangszóró artikulálatlan ugatását, de a zúgó felháborodást most nem tudta túlszárnyalni.

Újra eldördült a sortűz. A földre lőttek, a lábak közé. A beállt néma csendben hallani lehetett a golyók süvöltését, a földnek csapódott lövedékek, mint a jég, vészjóslóan pattogtak a kövezeten. Valaki felordított.

– A bokáját találták el!

Terjedt mindenfelé. Nem lehetett maradni. Ment, futott, védett hely felé menekült mindenki.

A Körúton futottam össze anyámmal. Eszelősen, mindenkivel szemben rohant. Mikor meglátott, magához rántott.

– Úgy féltettelek! Valakit lelőttek! Azt hittem te vagy!

– Schwarz Lajos volt. Hátulról lőtték le. Tőlünk pár száz méterre, a Takaréktár utca másik végén. Nem vett részt a tüntetésen. Ő a forradalom véletlen mártírja lett. Orvosi rendelőből jött, amikor hátulról, felülről, orvul érte a golyó. Nemzetiszín zászlóval letakart holttestét a Klauzál térre, a Kossuth szobor elé vitték. Nem félelem, csak düh és gyász volt bennünk. Hiába kergettek szét sortűzzel bennünket, itt újra nagy tömegben jöttünk össze. Egy óra múlva pedig már az Ady téren égettük el az egyetem undok vörös zászlóit.

Szeged, Klauzál tér 1956. október 26.[3]

A küzdelem még pár napig tartott. Tüntetések még voltak, de nálunk már nem lőttek. Szegeden – ha csak egy hétre is – azon a napon győzött a forradalom. Persze a ruszkik nem mentek haza. Csak jöttek, özönlöttek szakadatlanul. – Novemberre az egész ország – félszáz éven belül immár harmadszor is – „vörös rongyokba öltözött, börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait. Ezen felül elprédálta még összes javainkat.”[4]

*

Ha ma, 50 év után olvasom a történelemkönyveket, nem találom sem magamat, sem azokat, akikkel a sortűzben együtt voltam. Mintha nem az üldöztetések, az ezer fájdalom, a hazug rádió, a megszálló és beavatkozó orosz csapatok ellen felkelő tömeg vívta volna szabadságharcát. Kováts Józsefről, a megtorlás szegedi mártírjáról, akit 58. október 6-án akasztottak fel, a nevén kívül szó sem esik.

Az emlékezés központjában az egyetem van. A rektor és mások, akik a rendszer bosszúját később így-úgy megúszták. – Gyűlések és az, hogy a DISZ-ből, aminek talán szintén vezetői voltak, hogyan csináltak ők MEFESZ-t[5]

Ez is a forradalom volt, – a forradalom 12 pontját tényleg ott fogalmazták meg. De nélkülünk nem lett volna forradalom. Mi diákok, a munkásokkal együtt már 23-a előtt, napokon át városszerte tüntettünk a gyűlölt rendszer ellen. A gyárak meg középületek tetejéről verettük le az utált vöröscsillagot. S ha végre egy csillag lehullt, a zajgó tömeg egy percre néma csöndbe merevedett, majd vigyázzban énekeltük el a Szózatot. – Ma is megremeg a szívem, ha a Szózat valahol felhangzik. Ez volt a forradalom himnusza. – Aki erről nem szól, a forradalom lelkét tagadja meg. A Városháza nagy, üvegezett csillaga igazi hullócsillagként zuhant alá, és csörömpölve tört darabokra az aszfalton. – „Dobjuk be a Tiszába!” – Ezt skandáltuk, miközben az acél-üveg roncsokat cipeltük, és orosz kiskatonák szeme láttára a hídról dobtuk a Tiszába.

Osztálytársaimról sem ír a történet, akiket a tömegoszlatás után elkaptak, és brutális módon őrizetbe vettek. A 14 éves fiúk egész éjszakán át álltak falnak fordítva, feltartott kézzel a rendőrségen. Áldott emlékű tanárainkról sem, ők mindenben velünk voltak, s ezért később állásukkal fizettek.

A későbbi években sokszor idéztem fel magamban a forradalom képeit. De ezek a képek már sohasem lettek fényesek, csillogók és színesek. Mindig csak fekete-fehérek. És a fülemben újra meg újra ott volt a sortűz fegyvereinek ropogása. − A tavasz sem jött. Az emlékeket mindig fázós ködök lepték be. – Úgy tűnt, hogy a színes forradalom csak az ifjúság ártatlan lelkének sajátja, életem kitörölhetetlen boldogságélménye.

Emlékeinket tőlünk, akik élünk, nem vehetik el. De utánunk majd lassan tért hódít a történelemkönyvek világa.

Megjelent a folyóirat 2022. októberi számában

Jegyzetek

[1] Péter László: Mindörökké Szeged. Budapest, Argumentum 1997., 544. o.: „…A kiskunmajsai ávéhás alakulat katonái Botond őrnagy parancsára…” Nota bene, a karhatalom tulajdonképpen ÁVH-hoz tartozott, sorozott katonái voltak. Az 551. oldalon Berki Mihály: Hadsereg vezetés nélkül (Budapest, Magyar Média, 1989.) című könyvének 77. oldalát idézi: a kiskunmajsai 17. lövészezred 3. zászlóalja.

[2] Péter L. u. ott géppisztolyt ír. Téved: ő akkor már a Takaréktár utca közepén volt, nem látta a sortüzet.

[3] A képet Török Máriától kaptam.

[4] Horthy Miklós szavai a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulásakor.

[5] MEFESZ – A Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége 1956. október 16-án jött létre, amikor a szegedi egyetemisták kiváltak a DISZ-ből (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), a hivatalos kommunista ifjúsági szervezetből.