Bene Zoltán: A költő, aki biológus

Beszélgetés Szeder H. Rékával

A Szegeden élő Szeder Réka vehette át a Magyar Írószövetség egyik Debüt-díját idén, a Tokaji Írótáborban. „Szeder Réka Sziszüphéje^[1] – írja Smid Róbert irodalomtörténész, kritikus − a hagyománnyal való számvetés mellett – amit a műfaji sokféleség (ars poetica, szentencia, epigramma) vagy a magyar modernség olyan toposzai is jeleznek, mint a magyar ugar – csatlakozik a kortárs költészeti diskurzus biopoetikai vonulatához is. Az ember leginkább a teste révén tűnik fel a kötetben, az evolúció termékeként és a körülményekhez alkalmazkodó organizmusként. Sérülékenysége is innen eredeztethető, ugyanis túlzottan kiszolgáltatott a testi szükségleteinek és késztetéseinek. Ha a kötetben egyáltalában megjelenik a lélek, az már mindig egy biológiai szűrőn keresztül történik, amikor a negatív érzés pszichoszomatikus tünetekkel jár együtt, vagyis fiziológiailag is megmutatkozik a belső világ.  Ez a perspektíva pedig még kiegészül egy markáns feminista hanggal, valahányszor a nő a férfi teremtőjeként, mustrálójaként vagy éppen pusztítójaként tűnik fel, képletesen vagy nagyon is konkrétan részekre bontva, felboncolva őt.” Szeder Rékával beszélgettünk irodalomról, díjról, Szegedről.

− Habár számos kiváló írót és jópár költőt ismerünk a világirodalomban, akik a természettudomány világában is otthonosan mozognak, mégis a költő szóról általában a bölcsész jut az emberek eszébe. Te azonban biológia szakon végeztél, ráadásul évekig űzted a élsportot, amelyet többnyire szintén nem a költészettel kötünk össze…

− Mindig is össze-visszakavarodott bennem az érdeklődés, de arra emlékszem, hogy általános iskola nyolcadik osztályában elkezdtem verseket írni, aztán jött a fordítás is. Közben folyamatosan az életem része volt a sport, azt pedig, hogy a biológiával foglalkozzam, egyszerűen természetesnek éreztem.

− Előnynek vagy hátránynak érzed az irodalmi pályádon a természettudományos ismereteidet?

− Mindenképpen előnynek. Egy más perspektívát ad, egészen másképpen reflektálok dolgokra, mint mondjuk a bölcsész képzettségűek. A lila ködtől és a romantikától egyébként is erősen elzárkózom, plusz ott vannak azok a szavak, amelyeket rongyosra koptattak már a XIX. században, ezért túlságosan terhelt a jelentéstartalmuk, azonban szerintem sok esetben kiválthatóak biológiai szakszavakkal, terminus technicusokkal, és máris megszabadultunk a terhektől. Michel Houellebecq, akinek a verseit évek óta fordítom, hasonlóképpen jár el: borzalmas dolgokról ír nyersen, sallang- és érzelemmentesen, kötött formában, alexandrinusokban, ettől pedig olyan ellentét feszül a tartalom és a kifejezésmód között, ami roppant izgalmassá és időtállóvá teszi a verseit.

− Amit mondasz az eszembe juttatja azt a kérdést, ami egy alapvető irodalmi dilemma, hogy a nyelvben él vagy a nyelvvel él az irodalom?

− Szerintem a nyelvvel, és játszik vele. Ez az egészben a szép. Ezért lehetséges az is, hogy bár természetesen már mindent ezerszer megírtak, az újabb és újabb szűrökön át mégis tud másképpen hatni minden. Ugyanezért lehetséges az is, hogy a jó műveket akárhányszor olvassuk, mindig újnak hat. A kis herceg például szép és viszonylag könnyen felfejthető mese a gyerekeknek, de ha húsz évvel később olvassa az ember, rájön, hogy mennyi rejtett értelem, mennyi réteg és szimbólum van benne.

− Említetted, hogy a természettudomány másperspektívákat kínál számodra, ezért nagyon is tudod hasznosítani az irodalomban. Mi a helyzet a sporttal ilyen szempontból? Hiszen magas szinten kézilabdáztál hosszú ideig…

− Szokták mondani, hogy a sporthoz is kell kitartás és fájdalomtűrés meg az irodalomhoz is. Én nem tudom, hogy erről van-e szó. Azt azonban lehet, a sportból hoztam, hogy amikor például visszadobják egy szövegemet egy laptól, magyarán nem fogadják el közlésre, mert nem ítélik meg elég jónak, akkor nem hisztizek, hogy miért nem jó, hanem tisztában vagyok azzal, hogy ő dönt, ő a szerkesztő, neki kell megfelelni, mert ért hozzá, ezért dolgozom még rajta tovább, hogy jó legyen. Sőt. Előfordul, hogy belátom, az egészet el kell vetni, legfeljebb az ötletet használom újra… Ezt a mentalitást lehet, a sportból hoztam, a csapatsportokban, amilyen a kézilabda is, meg kell küzdeni a lehetőségekért, a pályán nincs idő a kiborulásra, dolgozni kell, küzdeni azért, hogy az ember csapatba kerüljön, hogy játszhasson. Ez, és az alázat a szakma iránt, ami esszenciális. Semmit sem űzhet az ember alázat nélkül. Vagyis igen, csak nem vezet sehová. Tisztelni kell azt a közeget, amiben vagy. Ha sportolsz, tisztelned kell a sportodat, ha írsz, az irodalmat. Tisztelned kell a szakmát és a közönségedet is.

− Említetted, hogy mikor kezdtél írni, de konkrétan hogyan jutottál el az irodalomhoz? Egy ideje már a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nkft. Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának hallgatója vagy, a köteted is ott jelent meg. Hogyan kerültél oda?

− Éveken keresztül írogattam, fordítgattam, slameltem, csak úgy, a magam feje után. Aztán 2017-ben találkoztam a Független Mentorhálóval, ahol együtt dolgozhattam Horváth Viktorral, a mentorommal. Én utólag tudtam meg, hogy amikor megalakult a KMTG, nem sokkal később a Független Mentorhálózat is, ahova anno jelentkeztem, s így kerültem Viktor keze alá, vele dolgoztam egy évig, amikor a mentorhálózatnak vége lett, folytattuk a munkát. Utána láttam, hogy a KMTG felvételt hirdet, jelentkeztem, s újságoltam Viktornak, milyen jó, mert behívtak a második fordulóra. Ő erre azt felelte, az valóban remek, mert ő már egy féléve ott tanít. Így amikor felvettek, együtt tudtunk dolgozni tovább. Egyébként, ha belegondolok, szörnyű, hogy a kortárs irodalommal először igazán a mentorhálózat és a KMG révén találkoztam, a gimiben csak a klasszikusokig jutottunk. Emlékszem, egyszer Lackfi János bejött rendhagyó órát tartani, és csodálkoztunk, hogy ilyen létezik…

− Élő író? Arra gondolsz?

− Igen, csodálkoztunk, hogy: jé, író-költő, és él! Még ilyet!

− Említetted a slamet. Hogy látod a slam és a költészet viszonyát?

− Szerintem a slam rokona a költészetnek, de nem teljesen az. Poétikus, lírai, érzelemvilágot fest, játszik a nyelvvel, azonban mégsem költészet. Szerintem a stand up comedy és a rap elemei is erősen hatnak rá. Kicsit olyan ez, mint a jó dalszöveg: majdnem költészet, mégsem igazán az, mert a zene nélkül többnyire nem áll meg a maga lábán. Más műfajok ezek mind, bár rokonai egymásnak.

− Az Írószövetség Debüt-díja figyelemreméltó elismerés, hogyan éled meg?

− Nagyon örültem, amikor augusztus elején megkaptam az értesítést, nem is nagyon hittem el, tényleg. De nagyon jó érzés, és kötelez is. Újra neki is láttam a regénynek, aminek a kiadására már szerződésem is van, de most még dolgozni kezdtem rajta, mert ezek után még inkább bizonyítani kell.

− Budapesten születtél, ott is nőttél föl, hogyan kerültél Szegedre?

− Érettségi után szerettem volna elszakadni kicsit otthonról, hogy önállósodjak. Olyan egyetemet néztem, ahol jó a képzés és jó a kézilabda-csapat. Így esett a választásom Szegedre, a biológia szakra. A biológián belül egyébként leginkább talán az etológia érdekel, főként a humánetológia, ami szerintem rokon az irodalommal…

− Mindenképpen az, szerintem is!

− És Szegeden jó a biológiai képzés is, ezért jöttem ide. Aztán itt ragadtam, részben párkapcsolatok miatt, részben a munka miatt. Bár egy évet játszottam Csurgón, az ottani kézilabdacsapatban, de a versenysportot végül abbahagytam. Itt élek és dolgozom, Szegeden, marketinggel foglalkozom, ami kicsit irodalom is, kicsit humánetológia is, szóval látszólag vagyok csak pályaelhagyó…

− Köszönöm a beszélgetést és további sok sikert kívánok!

Megjelent a folyóirat 2022. októberi számában

^[1] Szeder H. Réka: Sziszüphé. Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021.