Blazovich László: Két széljegyzet Szeged középkori jogi helyzetéhez

Ha azt gondoljuk, a modern jog bonyolult dolog, akkor csak bele kell ásnunk magunkat a középkori jogviszonyokba, hogy megváltozzon a véleményünk. Az alábbi tanulmány bepillantást nyújt a középkori magyar királyság jogi útvesztőibe – Szeged viszonylatában.

1. Az első hospeskiváltság-levél

Köztudott, hogy az Alföld középkori története kevés írásos dokumentumból, oklevélből tanulmányozható. Mindennek több oka lehetséges, amelynek vizsgálata nem tartozik tárgykörünkbe. Így áll a dolog Szeged történetére és jogtörténetére vonatkozóan is. Az első utóbbi témájú oklevél 1247-ből maradt fenn, az sem eredeti formájában, hanem Mátyás király 1465. évi átírásában.[1] A király, IV. Béla ekkor két ingatlant, a Tápé nevű lakatlan földet, amely a csongrádi várhoz tartozott, és egy halastavat, nevezetesen Vártót, amelyet a tatárok által kiirtott Csupor nemzetség bírt, adományozott örökre[2] hűséges szegedi hospeseinek.

Az oklevél tartalma megmozgatta történész generációk, mások mellett Reizner János, Bálint Sándor, Kristó Gyula, Petrovics István stb. fantáziáját a tekintetben, ugyan mikor érkeztek az említett hospesek, vendégtelepesek Szegedre, és mikor kapták kiváltságaikat, amelyek alapján mint hospes község birtokot nyertek IV. Béla királytól. A megoldáshoz segítséget nyújtott II. Ulászló király 1498. július 4-i oklevele, amelyben Szeged polgárainak és lakosainak szabad városai mintájára adott kiváltságokat, amelyeket meg fog tartani. A király elmondja, hogy „Szeged városunk bölcs és körültekintő bírája és esküdtjei, valamint más polgárai Buda és Fehérvár városok mintájára ama szabadságoknak és a szabadságok ama kiváltságainak voltak birtokában és örvendeztek, amelyeket azok [szegediek] szerencsés emlékezetű elődeink, a felséges fejedelmek, Béla és András királyok jóvoltából és engedelméből ma is élveznek”.[3]

Az oklevélben előbb áll Béla, majd András király, ebből következtették a tudósok, hogy IV. Béla király telepítette le a hospeseket, és adta nekik a jogokat, ami a tatárjárás után történhetett, majd egy-két évvel később hűségét megjutalmazván adta a hospes községnek az említett két birtokot. Erősítette hipotézisüket a tatár pusztítás, ami nemcsak Tápét, hanem Szegedet is érintette. Tehát a telepítés és a kiváltságok elnyerése – mint magam ugyancsak hittem – 1242 és 1247 között következett be. III. András pedig megerősíthette a kiváltságokat, valamint újakkal ajándékozhatta meg a szegedieket.

Talán elgondolkodhatunk egy másféle megoldáson. Mi lenne, ha a szegediek már II. Andrástól kapták volna az 1498-as oklevélben említett kiváltságokat, majd túlélve a tatárjárást, utána újra építvén városukat, folyamodtak a királyhoz említett kérésükkel. Talán átkeltek a Tisza másik oldalára, amint tették ezt utódaik 1526-ban, amikor a Buda alól visszavonuló török csapatok egy része a lakosság nélküli Szegedet felégetve haladt tovább dél felé, vagy a környező vizes, mocsaras területen rejtőztek el, és így életüket megmentették.[4] II. András király feltételezett oklevele nem létezik, de III. András királyé sem, továbbá az 1498-as oklevél nem valószínű, hogy kronologikus sorrendben említette a királyokat, inkább az ismertebbet helyezve előbbre, akárcsak a budait és fehérvári jog elé helyezve, ugyanis keletkezése idején a kortársak a budai jogot tekintették hangsúlyosabbnak.

Szeged már addig is lakott helyként részben a Maroson érkező só fontos állomásaként és elosztó helyeként jött létre, és erősödött már az államalapítás óta. 1183-ban III. Béla király oklevelében a nyitrai egyháznak három sószállító hajót adományoz, amelyek Aradon vagy Szegeden állomásozhatnak. II. András király három oklevelében szerepel a város mint sószállító központ. 1217-ben a Maroson dolgozó sótisztek központi állomáshelyeként nevezi meg a várost, 1222-ben, mint ismeretes az Aranybullában, az ország belsejében csak két sótároló helyet, Szalacsot és Szegedet nevez meg a király. 1233-ban a beregi egyezményben pedig a király az átlagosnál magasabb vételárat biztosít a bács-kalocsai egyháznak és a johannitáknak, ha azok legalább Szegedig szállítják a sót. Bár a város neve nem kapott helyet benne, III. Honorius pápa engedélyezte, hogy II. András király a marosi sót felesége, Jolánta királyné számára elzálogosítsa, ezzel a marosi só gazdasági jelentőségére és benne egyben Szegedére is utal.[5]

A felsorolt oklevelekből kiolvasható: milyen jelentősnek tartotta az ország gazdaságát kereskedelemre és pénzgazdálkodásra átállítani szándékozó király Szegedet, ahol egészen a középkor végéig működött a sókamara. A sótisztek és munkatársaik a király tisztviselői voltak, a szegedi vár királyi gazdasági központként üzemelt, azonban nem zárható ki, hogy az ügyintézést végző szakemberek hospesek lehettek, és ők kapták a kiváltságokat, amelyekből természetesen az őket kiszolgáló vendégtelepes iparosok és kereskedők ugyancsak részesedtek. E hipotézist nem gyengíti, hogy 1293. augusztus 29-én III. András király Szegeden tartózkodott,[6] és ekkor adhatott további kiváltságokat a szegedieknek. Ám mégis úgy véljük, az 1498-as oklevélben említett András király II. Andrásra vonatkozik, és ezzel lehet, hogy Szeged benne volt a hospes kiváltságokat már a tatárjárás előtt kapott későbbi városok sorában.

Szegednek a korai magyar városfejlődésben betöltött jelentős szerepére Kubinyi András hívta fel először a figyelmet. Az 1272-ig kiadott királyi város- és hospeskiváltságokról készített térképére tekintve csak két alföldi helyet talált, Szegedet és Valkót.[7] Egyúttal megállapította: „Szeged (…) mintegy az Alföld metropolisának volt tekinthető”. Kiváltságolását azonban ő is hagyományos elgondoláshoz kötődve IV. Béla királytól származtatta.[8]

A hospes települések kiváltságolásának folyamata már a 13. század elején megindult. Az első Imre királynak a pataki hospesek számára 1001-ben kiadott kiváltságlevele,[9] amelyet II. András király uralkodása alatt több követett. Közülük négyet: Karakó, Igen, Varasd és Németi sorol fel Szende Katalin.[10] Györffy György azonban feltételezi, hogy Pest 1231-ben ugyancsak kapott privilégiumlevelet.[11] Zsoldos Attila Györffy György Pestre vonatkozó fejtegetései nyomán úgy gondolja: a fehérvári „olaszok” II. András király által bekövetkezett kiváltságolása 1231 és 1235 között, ez időhatáron belül azonban inkább az 1230-as évek elején született. Zsoldos Attila a II. András király által adott kiváltságok körét tovább szélesíti legújabb köteteiben, amivel megerősítést kaptam hipotézisemhez.[12]

A fentieket végiggondolva talán megkockáztatható az elgondolás, amely szerint a király számára oly fontos sókereskedelemben meghatározó szerepet játszó Szeged hospestelepesei a fent említett vendégtelepesekhez hasonlóan II. Andrásról nyerték el első privilégiumlevelüket.

2. A szegediek és a budai káptalan jogvitája 1475-ben

1475. június 7-én az országbíró ítélőszéke előtt a budai káptalan és Szeged város képviselői hosszú ellenségeskedés és vita után megegyeztek a prépost és a káptalan által a Tiszán Zentánál a völgy- és hegymenetben közlekedő vízi járművek rakományai után szedett vámok ügyében.[13] Az ellenségeskedés során a szegediek, amint az oklevél leírja, a király parancsára Zenta városát elfoglalták és hosszú ideig tartották, amellyel a nagy hatalmaskodás tették követték el. Mielőtt az eset részleteit elemezzük, nézzük meg, mit jelentettek a középkori Magyarországon a hatalmas tettek vagy hatalmaskodások.

A hatalmaskodás Tringli István megfogalmazásában a szokásjog által megengedett erőszak, közte és a bűntettek között nagyon keskeny mezsgye húzódik. Minden esetben egyedi vizsgálatra van szükség a kérdés eldöntésében, amelyet megnehezítenek a forrásadottságok, belőlük a legritkábban derül ki egy-egy jogeset rajza a kezdetektől az ügy lezárásáig terjedően.[14] A hatalmaskodás az egész középkori európai jogéletben megtalálható. A római és germán, valamint más törzsi jogok keveredéséből alakult ki a középkori jog, és az utóbbiakból következett a hatalmaskodás szokásjogként való elismerése. A jogintézmény fennállt a polgári állam létrejöttéig, amely sok kezdeményezés után részben kialakította az önálló büntetőjogot. A városokban azonban ez korábban megtörtént. A központi hatalom, a király, főképp törvények által, próbálkozott a hatalmaskodás megakadályozásával, ám mint ismeretes, ha a törvények betartása mögött kevés a hatalom, amint a középkorban is volt, csak pusztába kiáltott szavak maradnak. Áll rájuk is Szolón barátjának a mondása, amikor ő az alkotmányán dolgozott: Mit fáradozol annyit? A törvények olyanok, mint a pókháló, amely megfogja a kis bogarakat, a darazsak meg átrepülnek rajta. [15]

A jogtalan önhatalom gyakorlásának kis és nagy formáját különbözteti meg a kutatás.[16] A kisebbek közé tartoznak a mezsgye határkövek eltávolítása, az ellenfél jószágának elhajtása, füvének lekaszálása, és így tovább. Mindezek esetleg az elkövető jogos sérelméből fakadtak. A nagy hatalmaskodások esetében sokszor ugyanúgy vonultak fegyverekkel, mintha háborúba mennének. Lándzsákat, íjakat, kardokat, kétélű tőröket, buzogányt, husángot, sisakot, pajzsot, fejszét stb. vittek, a 16. század elején pedig megjelentek a tűzfegyverek. A szegediek hatalmas tette a nagy hatalmaskodások körébe tartozik, hiszen sokan – erről nem szól az oklevél – mentek, nyilván hajókkal, így tudták megakadályozni a káptalan törekvéseit és embereiket, valamint katonáikat a szabad mozgásukban.

A hatalmaskodások elsimítása peres eljárással vagy megegyezésekkel következett be. Mindegyik módszerrel a béketörést kívánták rendezni, és ezzel azt megszüntetve a békét helyreállítani. A megegyezés (compositio) már a törzsi jogban jelen volt, később a nemesség körében ugyancsak alkalmazták, ezzel végeredményben az ügyeket a magánjog körébe csúsztatták át, amelyben az anyagiak játszottak szerepet. A budai káptalan és a szegediek esetében, amint látni fogjuk, a vita peres úton szintén a felek megegyezésével zárult le.

A felek az országbíró ítélőszéke előtt jelentek meg, ami mutatja Szeged jogállását, ugyanis nem földesúri városként a városúr, jelesül a király előtt perelték, hanem a királyi szabad városként az országbíró előtt. A budai káptalant Karai László prépost[17], alkancellár és öt kanonok, köztük az éneklő- és őrkanonok képviselte, valamint három mesterkanonok, a szegedieket Szilágyi László bíró, a „szegedi gróf”[18] és négy esküdt polgár, köztük Máté deák, aki tanult emberként, literátusként került az esküdtek, a képviselők közé.

Az oklevél narrációs részében nem tér ki hosszan az előzményekre, annyit tudunk meg, hogy a káptalan Zentán szedni szokott vámja és adója miatt viták és surlódások keletkeztek, és a szegediek a király parancsára hosszú időre elfoglalták Zentát. Feltehetően a pörpatvar azért keletkezett, mert a káptalan emelte a vámok vagy adók összegét, és azt a szegediek nem vették jó néven. Egyébként a szegediek más városokhoz hasonlóan a vámügyekben rendszeresen hadban álltak a mohó vámtulajdonosokkal.[19] Jelen esetben azonban az igen tekintélyes literátor alkancellár, Karai László nem szállhatott szembe erőteljesebben a szegediekkel, mert mint az oklevél írja, a király parancsára foglalták el Zentát.

Az oklevél hosszúra nyúlt és bonyolult rendelkező részében végül a felek abban egyeztek meg, hogy aki a szerződésben leírtakat nem tartja be, és megszegi azt, az száz márka büntetést köteles fizetni a kárt szenvedett félnek. Az oklevél pontosan leírja a vámtételeket, amelyek elemzésére még visszatérünk. Mellettük az is kiderül, milyen sokan működtek közre a bor szállításában és a vámolásban. A hajókon legénység utazott, a vontatás további szervezést igényelt. Ám nemcsak a tulajdonos szegedi polgároknak, hanem a vámosoknak is voltak embereik, akik segédkeztek a vámolás lebonyolításánál.

Az alábbi vámtételeket határozták meg. Húsz hordó borért a szegediek hordónként egy forintot fizetnek – mondja az oklevél. Feltételezhető, hogy hajóikon egyszerre húsz hordó bort tudtak szállítani. A fél hordó bort tartalmazó átalagokért vagy palackokért nem fizetnek.[20] Ezt úgy értelmezhetjük, hogy a szállított mennyiséggel nem tudtak teletölteni minden hordót. Azonban az üres hordókért is fizetni tartoznak tíz dénárt. Nyilván azokért, amelyeket üresen szállítottak Szegedről a Szerémségbe, illetőleg amelyeket a gazdák levittek, de már nem tudtak megtölteni, és visszahozták őket. A nagy hajók után, amelyeket bármivel raknak meg, huszonöt dénárt kell leróniuk. A közepesen (félig) megrakottakért pedig fele pénzt, 12 dénárt. A bármennyire megrakott ladikok (ladak) vámja egy dénár. A halászatra használt csónakokkal pedig ingyen közlekedhetnek a Tiszán.

Az oklevélből kibontakozik előttünk a szegediek bortermelésének a szállításhoz kapcsolódó része. Egyrészt a szállító eszközök (hajó, ladik, csónak) jelennek meg, amelyekkel a 20. század közepéig járták a Tiszát, továbbá következtethetünk a szőlőműveléshez használt eszközökre és a szállítás módjára. A hajókat hegymenetben vontatták, völgymenetben úsztatták, a mozgásukat a kormány mellett evezőkkel segíthették. A Tiszát Szegedtől egész évben hajózhatták. A vontatást a kialakított parti úton lovakkal végezték. Adataink a vontatásra vonatkozóan a későbbiekből maradtak ránk. [21] Ám az technikájában a középkor óta lényegében nem változott. A tovább szállítás vagy eladás előtt a bort Szegeden is pincében tárolták. Egy maradt fenn közülük a múlt század utolsó harmadáig, amelyet Máté Zsolt írt le.[22]

A szegediek fontos gazdasági ágazataként ismeretes a szőlőtermesztés és bortermelés. Az első adat erre vonatkozóan 1302-ből maradt fenn, amikor Bugar veje András comes szegedi polgár, talán nem elsőként, az Arad közelében lévő Makra hegyen szőlőt vásárolt.[23] A máig kiváló borvidékről a Maros víz ingadozása miatt nem mindig tudták elszállítani a bort, ezért fordulhattak inkább a Szerémség felé. Végeredményben a török hódoltság koráig a szegediek Pest polgáraival együtt jövedelmük nem kis részét Budához, Pozsonyhoz, Sopronhoz, a kis Kőszeghez és más városokhoz hasonlóan a bor készítéséből és eladásából nyerték. Szegedi, alföldi kuriózumnak tekinthetjük a szegedi polgárok teljesítményét, akik a sokkal kedvezőbb körülmények között gazdálkodó városokhoz hasonlóan lakóhelyüktől száz kilométerre lévő szőlőskertjeikből szerezték be jövedelmüket és gyarapították vagyonukat. Ezért írhatta gazdagságukra utalva 1518. február 6-án az ország nádora, Perényi Imre Várdai Pál kincstartónak, amikor az kérte a bártfaiak adójának elengedését: „ne higyje azt, hogy ezek is [olyan] polgárok mint a szegediek, akik a szokott adót – ha elég nagy nehézséggel is – képesek megfizetni”.[24]

A hatalmas tett, amelyet a szegediek követtek el a budai prépost és a káptalan vám- és adószedőivel szemben végül megegyezéssel zárult le. Érthető, miért szeretett volna a vám birtokosa a szegediek nagy jövedelméből a korábbiakhoz képest nagyobb részt kihasítani, és az is, miként védték a szegediek érdekeiket. A jogesetet elsimították, azonban leírásával figyelemre méltó gazdaságtörténeti adatok maradtak fenn Szeged középkori történetéből.

Függelék

Mi, Báthori István ispán a felséges fejedelem, Mátyás úr Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, stb. királyának országbírója jelen levelünk tartalmával emlékezetül adjuk mindenkinek, akiket illet, hogy a tiszteletre méltó László úr, a budai egyház prépostja, apostoli főjegyző és a mi mondott királyunk alkancellárja továbbá a tiszteletreméltó mesterek, Tamás éneklő kanonok és Marcelházi László őrkanonok, Izsáki Fülöp, Páli Mihály és Bodó Lőrinc a mondott budai káptalan kanonokjai maguk részéről személyesen és ugyanazon hely káptalanja nevében személyesen egy részről, másrészről tekintetes Szilágyi László bíró és Marázi Mihály, Nagy Miklós, Tápai László és Máté deák Szeged város esküdt polgárai hasonlóan maguk részéről személyesen és ugyanazon város egész községe képviseletében előttünk megjelentek, és vallomást tettek ezen a módon.
Jóllehet mások mellett a budai egyház nevezett káptalanja és a mondott Szeged város következésképp ugyanannak bírája, említett esküdt polgárai és összes lakosa között magának a káptalannak az ő Csongrád megyében lévő Zenta nevű mezővárosánál a Tiszán szedni szokott vámjának és adójának beszedése okán és ürügyén nem kevés vita, surlódás és nézeteltérés valamint lázongás támadt, és a mondott király urunk parancsára magát Zenta mezővárosát ugyanazon prépost és a káptalan kezeiből kiragadva Szeged városa elfoglalta és hosszú ideig tartotta; mindazonáltal ugyanazon felek érett megfontolást tanúsítván maga a prépost és az említett káptalan adója beszedésének és átvételének a tényében az egyezségnek és békének a következő egységére jutottak, helyesebben a mi jelenlétünk előtt jutottak ezen a módon:
Ami azt illeti, maga Szeged város polgárai és lakói húsz hordó bor után egyenként a mondott vám fejében csak egy forintot tartoznak fizetni, a fél hordó bort tartalmazó átalagokért vagy palackokért semmi vámot nem tartoznak fizetni, és hogy szüretek idején, mikor a lakosok vagy embereik a hajókon borral utaznak ugyanazon Tisza folyón, és ha magukon a hajókon üres hordók vannak, nem többet, mint tíz dénárt, amelyekből száz dénár egy forintot tesz ki, tartoznak fizetni, a nagy hajók után, amennyiben bármilyen dologgal megrakottak, huszonöt dénárt, azaz egy forintnak a negyed részét tartoznak fizetni; továbbá az evezőkkel ellátott bármennyire megrakott ladak nevű kis hajók után csupán egy dénárt tartoznak adni, a csónaknak mondott halászó hajócskák után pedig semmit sem tartoznak fizetni, végül a bármilyen dologgal közepesen megrakott nagy hajók után tizenkét dénárt tartoznak adni és fizeni ugyanazon prépost úrnak és a káptalannak vagy ugyanezeknek a vám beszedésére kirendelt emberei részére ellenkezés nélkül.
Végül ezen felek részére azon rendelkezés született, hogy ha ugyanazon káptalan dékánjának magában Zenta mezővárosban az idő szerint kirendelt megbízottja vagy a mondott prépost úr, a káptalan vagy maga a dékán a megbízott embereikkel ezzel a rendelkezéssel szembe szállnak, vagy magát a vám fizetést azon túl, ami előre bocsátva van, megpróbálják túllépni és növelni, vagy maguk a mondott Szeged város lakosai vagy az ő embereik szökéssel vagy más bármely időpontot óhajtva az előírt vámfizetést a rendelkezés és az előbb felsorolt cikkelyek mentén fizetni megtagadják, és azzal szembe helyezkednek, akkortól maguk a felek, az ő kereskedőik vagy familiárisaik és embereik között történt és keletkezett ilyesféle dolgokban és ügyekben ők kölcsönösen ugyanazoknak a helyreállításáért maguk vagy embereik által az övéiket meginteni és ezen felül alkalmas orvoslatot és minden tekintetben nekik viszont elégtételt kölcsönösen tanúsítani és nyújtani tartoznak és köteleztetnek. Amikor pedig az előrebocsátott rendelkezéssel valakik egészen vagy annak valamely részével maguk vagy embereik által ellentétesen cselekednek, akkor az ilyen felkutatott fél saját embereinek és a hozzájuk tartozóknak jogos és kijáró elégtételt kell adniuk a leírt rendelkezésnek megfelelően a bármilyen módon kárt szenvedett fél részére, és ha magát a rendelkezést valaki bármilyen módon megtagadja, akkor az ilyen félnek a másik számára száz márkát kell fizetnie, a jelen oklevél ereje által kényszerül és kényszerítve legyen azon tény alapján, amely előrebocsátottakra ugyaezen felek az ő tanuságtételeikkel, neveikkel és személyükben a fent előírt módon beírva lettek, önként vállalva kötelezik magukat. A mondott Szeged város említett bírója és esküdt polgárai a saját és a mondott ugyanazon község nevében a mondott Zenta mezővárost ugyanazon prépost úrnak és a káptalannak visszaadták, és az ő hajóikat visszarendelték, és bármilyen dolgukat onnan a jövőben egészen kiviszik.
Ezeket [az előttünk lévőket] a mi hiteles és függő pecsétünkkel valamint oklevelünk erejével és tanúsításával is megerősítették. Kelt Budán a szűz és szent vértanu Szent Margit ünnepe előtti negyedik napon az Úr 1475. évében ( 1475. június 7.)
Előttem lepecsételtetett.

(Lektorálta Jávor György)

A kiemelt kép forrása a Pazirik Kft. által készített digitális városrekonsrtrukció a középkori Szegedről.

Megjelent a folyóirat 2022. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Reizner János: Szeged története IV. Oklevéltár. Szeged, 1900. 16. o. Fordította: Kristó Gyula. In: Oltvai Ferenc: Szeged múltja írott emlékekben. Szeged, 1968. 16 o.

[2] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltség. Humanizmus és reformáció 5. Budapest, 1975. 5–19. o. Passim. Petrovics István: Az egységesülés útján (1242–kb. 1440). 1. A tatárjárás következményei. Hospesek. In: Kristó Gyula (szerk): Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig. Szeged, 1983. 348–352. o. Uő. Várostörténeti Mozaikok. Barangolások a középkori Szegeden és környékén. Szeged, Areión Könyvek, 2019. 40–42. o. Kristó Gyula: A szegedi hospeskiváltság keltéről. In: Uő. Fejezetek az Alföld középkori történetéből. Dél-alföldi évszázadok 20. Szeged, 2003. 39–51. o.

[3] Reizner János 1900. 88. o. Magyar fordítása: Kristó Gyula. In: Oltvai i. m. 30. o.

[4] A Szegedet körölvevő, mocsaras, lápos területre, amely az átjárókat nem ismerő idegenek számára szinte áthatolhatatlan volt, lásd: Szalontai Csaba: Szeged születése. Megtelepedés a szegedi tájon a város kialakulásáig. Budapest, Martin Opitz Kiadó. 2019. 31–102. 153–187. o.

[5] Petrovics István: Várostörténeti Mozaikok. Barangolások a középkori Szegeden és környékén. Szeged, Areión Könyvek, 2019233–234. o.

[6] Uo. 235. o.

[7] Kubinyi András: Handel und Entwicklung der Städte in der ungarischen Tiefebene im Mittelalter. Europa Slavica. Europa orientalis. Berlin, Ludat-Festschrift. 1980. 429–431. o.

[8] Kubinyi András: Szeged a középkori városhierarchiában. In: Somogyi-könyvtári Műhely 23. (1984) 94. o.

[9] Szende Katalin: A magyar városok kiváltságolásának kezdetei. In: Szende Katalin: Debrecen város 650 éves. Várostörténeti tanulmányok. Debrecen, 2011. 32. o. A korábbi szakirodalmat l. ott. Magyar fordítása: Blazovich László. In: Írott források az 1116–1205 közötti magyar történelemről. Az előszót írta, a szövegeket válogatta, a kötetet szerkesztette Thoroczkay Gábor. Szeged, 2018. 389–392. o.

[10] Szende Katalin i. m. Függelék 49. o.

[11] Györffy György: Budapest története az őskortól az Árpád-kor végéig székváros kialakulásáig. Budapest. 1977. 48. o.

[12] Zsoldos Attila–Neumann Tibor: Székesfehérvár kiváltságai. Székesfehérvár, 2010. 38–39. o. Zsoldos Attila: Az Aranybulla királya. Székesfehérvár, Városi Levéltár és Kutatóintézet. 2022. 141–181. o. Zsoldos Attila: A 800 éves Aranybulla. Budapest, Országház Könyvkiadó. 2022. A vendégek és közösségeik 94–112. o.

[13] Reizner János i. m. 73–75. o.

[14] Tringli István: Hatalmaskodások a középkori Magyarországon. MTA doktori értekezések. Kézirat. A hatalmaskodásról írottakban Tringli István e művére támaszkodom.

[15] Vö. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Fordította: Máthé Elek. Magyar Helikon. Budapest, 1965. Solón 5. 126. o.

[16] Tringli István i. m.

[17] Karai László 1468-tól budai prépost, 1470-től alkancellár, 1483-ig királyi személynök. Hess Andrást Budára telepítve (1471) a magyar könyvnyomtatás meghonosítója volt.

[18] Szilágyi László 1471-től 1486-ig ült a főbírói székben egy év (1478) kivételével. Bodó István pesti bíróval és rokonaival családi összeköttetésben állt, Reizner János szerint a Horogszegi Szilágyiakkal is. Így Mátyás király távoli rokona is lehetett. Talán hosszú idejű főbíróságát ez magyarázza.

[19] Blazovich László: Megjegyzések Szeged középkori jogi helyzetéhez. In: Koszta László (szerk.): Kelet és nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szegedi Középkorász Műhely. Szeged 1995. 84–87. o

[20] A szegediek feltehetően a szerémi hordót használták, amely a korszakban 270 és 290 liter közötti űrmértékű volt. Az átalag mennyisége 70–75 liter.

[21] Juhász Antal: A deszki hajóvontatók. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1964–1965. 1. Szeged 1966. 93–114. o.

[22] Máté Zsolt: Egy épület titkai – Amit még meg lehet tudni a „Török ház”-ról. In: Uő.: Akivel oldottál, azzal köss. Tanulmányok Szeged múltjából. Szeged, Areión könyvek, 2019. 80–87., 85–86. o.

[23] Kristó Gyula (szerk.): Szeged történeti kronológia. Szeged, 1992. 16. o. A vonatkozó rész Petrovics István munkája.

[24] Kubinyi András i. m. 97 o.