Apró Ferenc: Tömörkény nagyapja: Ströbl Ignác

Ströbl Ignác (1796–1868) vendéglős életéről kevés adat maradt ránk: a Tömörkény István Emlékkönyv (1966) is csak megemlíti, de nem ír róla. Tudjuk, hogy siebenhirteni (Alsó-Ausztria) születésű, halálakor, 1868. április 12-én 72 évesnek írták. Születése tehát 1796-ra tehető. A pesti eredésű Fischer Annát vette nőül 1824 táján, aki 1875. május 11-én hunyt el 73 éves korában: valószínűleg 1802-ben látta meg a napvilágot. Frigyükből 13 gyermek született, köztük Mária (1826–1893), aki 1852. április 14-én Steingassner József pincérhez, a későbbi vendéglőshöz ment nőül. Egyik gyermekük az 1866-ban született Steingassner István, a későbbi – magyarított nevű – író, Tömörkény István.

Ströbl Ignác több városban dolgozott: T. Knotik Márta szellemesen mutat rá, hogy a 13 gyermek születési helye azonos az édesapa vállalkozásainak városaival. Ezek szerint 1826 és 1828 közt Szentesen, 1828 és 1830 között Pesten, 1831 és 1837 közt ismét Szentesen, majd 1837 és 1846 között Vásárhelyen volt étterme, – esetleg kávéháza is. Ströbl 1846-ban szegedi „megpolgárosítását” kérelmezte. Az 1846. szeptember. 14én kelt tanácsi jegyzőkönyv szerint a szokásos eskü letétele után „polgárnak bevétetett”, ezután már nem volt akadálya, hogy éttermet nyisson a városban. Ehhez megvásárolta Götz János (1786–1856) nagyfisér (halászati vállalkozó) földszintes, de nagy alapterületű Iskola utcai házát. Az épület sarkára Götz ültette el a máig megmaradt, kőből faragott hajóorrt: ez a foglalkozását hírelte, egyben kerékvetőül is szolgált. Ströbl az újonnan nyitott étteremnek és kávéháznak az Arany Oroszlán nevet adta. Tudjuk, hogy 1856-ban a belső berendezést „újonnan és díszesen” fölújíttatta.[1]

Tömörkény így emlékezett az anyai nagyapjára és vendéglőjére (Öreg sarki ház, 1903): „címere hatalmas és mérges oroszlán, aranyból. Már hogy festve aranyból, kék mezőben, s részben a nagyobb igazság, részben a piktori munka helyes megítélése céljából alá is volt írva, hogy: Az Arany Oroszlánhoz, Zum Goldenen Löwe. Járta még akkor a német címzés is, mert negyvennyolc előtt történt ez, amikor öregapámé volt ez a ház, aki éttermet meg vendéglőt tartott benne (…) Abban az időben ez volt az első kávéház, a városnak jóformán egyetlen gyülekező helye.”[2]

Ströbl Ignác 1849-ben szükségpénzt adott ki: itt ülésezett az országgyűlés, sok volt a nagycímletű bankó, nem lehetett belőlük visszaadni. Nem kevesen – községek is – nyomattak a saját nevükre apró papírbankókat, s az volt a visszapénz. (Ma már numizmatikai gyűjtemények ékei!) „Csak olyan járópénz volt az a városban, akár az álladalomé” – jegyezte meg írónk.

Haynau csapatainak egy része 1849. augusztus 2-án bevonult Szegedre: követték őket az oldalukon harcoló orosz vadászok, a lövészethez különlegesen értő gyalogosok. Az egyik tisztjük – a késedelmesnek tartott kiszolgálás miatt – az Oroszlánban mérgében föllökte azt az asztalt, amelyen az étterem összes tiszta tányérja volt. Ströbl Ignác panaszra ment a várban berendezkedett osztrákokhoz, akik így szólták meg a szövetségeseiket: diese Barbaren. Rögtön fegyveres őrséget állítottak az épület mindkét kapujához, hogy oda oroszt beengedni nem szabad…[3]

Érdekes, hogy Ströblnek vendéglős létére nem kis nehézsége akadt a nyelvünkkel. Tömörkény Erre mifelénk c. tárcájából idézek (SZN 1909. dec. 22.): „Öregapám idevaló polgár volt, de nem tudott magyarul.” (Az idevaló szó a városi polgárjogra utalt.) Ströbl Ignácnak voltak Kossuth-bankói is, ám a sötét fölleges időkben, a régi–új svarc–gelb uralom ezeket a város főterén tűzre vetni parancsolta. „Öregapó is nézte, mint hervadnak el az ő harmincezrei (…) Vigasztalásul csak az szolgált, hogy maradt még a padláson a szelemenfába eldugva elég” – írta Tömörkény. (U.ott, 289–291.)

Tanya Balástyában

Ströbl Mária 1852-ben ment férjhez. Az apja ekkor már olyan tehetős volt, hogy lányának 240 holdas birtokot vett móringul. Tömörkény sorai (Régi dolgok, 1905): „A mi felsőtanyánk hosszú és vékony földszalag, amely fölülnyúlik egész Félegyháza alá. A felső része ma is puszta, a csengelei legelő. Lejjebb következik a balástyai kapitányság (…) Abban a Balástyában volt a hetvenes években nékünk is tanyánk. Inkább majornak lehetett volna nevezni, mert a gazdasági épületei annyian voltak, hogy nem kellett az udvarhoz kerítés, mert körülállták maguk a falak. A dombon volt a gazdaház, azontúl következtek a cselédlakások, csűrök, színek, istállók. Nagy udvara volt, volt virágoskert is benne, két kapura szolgált, de mindig nyitva voltak. Szép tanyánk csak úgy álmomban jut olykor eszembe. Ami körülötte volt, mind oda tartozott. A Rónayaké volt ez azelőtt, öregapám vette tőlük édesanyámnak hozomány gyanánt. Még nincs harminc éve hogy eladódott, és érdekes az akkori meg a mostani birtokviszonyokra nézve, hogy a kétszáznegyven holdas tanya, összevissza minden holmival, ökörrel, tehénnel, lóval, kocsival, ekével csak valami harmincezer forinton kelt el. Volt benne negyvenkét hold szőlő, azt az új tulajdonos azonnal kihányatta az utolsó tőkéig valamennyit. Nem volt akkor a bornak ára, a homoki bort általán csak kocsisbornak nevezték (…)  Ha ma megvolna a negyvenkét hold szőlő, maga megérne ugyanannyi ezrest, forintban…”[4] Adta a bort bővesen, maradt belőle fölös is: Steingassner József 1872-ben 300 akó tavalyi fehérbort hirdetett eladásra, a vevőjelölt megízlelhette az Oroszlán pincéjében.[5]

Idézek tovább: „Ritkán járt ki a tanyára apám, mert volt kint öregbéres (…) meg egy ispán, afféle botos-ispán csak (…) apám (…) ha kiment, több napra ment ki, mert a ki-be való járás egy napot elemésztett. Ilyenkor a pusztai magányban akadtak olykor látogatói, vagy a felsőtanyai lovas pusztázók kapitánya, vagy Klemm Jusztin lovagoltak oda egy kis kvaterkára.”[6]

A teljesség kedvéért: Tömörkény szerint e majorságban a „nagy paraszt” is járt, két véka (kb. 55 liter) zabot kért a lovának. (Rózsa Sándor nálunk, 1887). Balástya neve nem fordul elő e tárcában, de néhány szó (Meszes tanya, a hetvenes évek elején, majsai határ, édesapám, nagy födött tornác) fölismerhetővé teszi a helyszínt.[7]

Írónktól tudjuk, hogy szülei a tanyát 1877-ben adták el, a vevő Reichlinger Zsigmond (1829?–1902) volt, Kisteleki Ede (1861–1931) költő és újságíró édesapja.[8]

Péter László irodalomtörténész az 1986. december 24-i Csongrád Megyei Hírlapban ellentmondott Tömörkénynek. Szerinte Ströbl Ignác nem tulajdonjogot, hanem bérleti jogot adott hozományul, és nem 240 holdat, hanem 225-öt. Annak is Steingassner József volt az árendálója, és mindez nem 1852-ben történt, hanem 1871-ben.[9] Állítását azzal indokolta, hogy az 1871-ből fönnmaradt bérlői jegyzéken Steingassner József 225 hold bérlője, de neve tíz évvel később már itt sem található… Az ellenvetés nem meggyőző, hiszen 1871-ből való – tehát mintegy 20 évvel későbbi – adattal igyekezett megcáfolni írónknak az 1852. évre vonatkozó előadását. Sőt, Tömörkény szüleinek máshol is volt földjük: a Szegedi Híradó 1863. szeptember 23-i számában megjelent Felhívás szerint Steingassner József és neje Ströbl Mária végrehajtást szenvedők 5.000 osztrák értékű forinttal adósok. Erre fedezetül szolgált a szegedi telekkönyvben a xx2288. számú tulajdoni lapon lefoglalt, 155 hold „homokföldjük” épületekkel, jószágokkal együtt. (Ez nem a móring része volt, hiszen az 1877-ig a tulajdonukban állt!) E tartozás meggondolatlan kezességvállalásból eredt, a házaspár anyagi megrendülésére – évszám nélkül – a monográfus Kispéter András is utalt.[10] Összegezve: nem tudok olyan adatról, amely írónknak a családi földbirtokra vonatkozó emlékezését aggályossá tenné. Tömörkény a későbbi önéletrajz jellegű írásában (1914) újból visszasóhajtotta a majorságukat: „Ősztől nyárelejéig a gyerekévek az iskolákban teltek el, a nyáridő a balástyai birtokon, jó nagy darab föld volt; ha most megvolna, nem volnék a kezelába senkinek.”

Az utolsó évek

Tömörkény 1913-ban is írt a nagyapjáról (Céhdolgok). A múzeumban az egyik céhládából előkerült „könyvben” olvasta: „bevallotta egy legény, hogy ezüstkanalat lopott a vendéglőből, miért  is két pengő forintra ítéltetett (…) S a vendéglős, akitől a legény a kanalat lopta, éppen az öregapám. Lám, nézd el, nézd. Nagyapót sosem ismertem, mert ő kissé elhamarkodta a dolgát a halállal, s most íme, így találkozunk öreg, okuláriumos betűjű, atyamesteri írások dohos könyvében.”[11]

Ströblnek a Szegedi Híradóban közreadott három hirdetése bepillantást enged vagyoni helyzetébe. Az is látszik, hogy szinte az utolsó éveiig az üzleti élet részese volt: Ház és szélmalom Algyőn eladó – Szegedi Híradó1864. február 13. A Hétválasztó fogadó pincéjében működtetett kocsma bérbeadó (Szegedi Híradó 1865. február 19.); Újszegedi ház bérbeadó (Szegedi Híradó 1865. május 21.).

Ströbl Ignác 1868-ban meghalt, a Szegedi Híradó április 16-án közölte a gyászhírt: „Kedden délután kísérték ki végnyugalomra Ströbl Ignác helybeli kávéház tulajdonost, ki f. hó 12-én délelőtti  10 órakor életének 72. évében (…)  hunyt el. Temetése igen nagyszámú díszes közönség jelenlétében történt. A boldogultat, kiben Szeged egyik derék polgárát s e lap kiadója ipját vesztette el, számos tagból álló családja és rokonai gyászolják.” (Az ipa szó arra utalt, hogy Burger Zsigmond [1818–1874] lapkiadó neje Ströbl Magdolna /1828–1895/ volt, Ströbl Ignác leánya.)

Ströbl Ignácné Fischer Anna 1875. május 11-én hunyt el, 9 gyermeke és 23 unokája viselte érte a gyászt. Nehézkesen fogalmazott halálhíre a Szegedi Híradó május 12-i számában olvasható: „Lapunk kiadó tulajdonosát, özv. Burger Zsigmondné úrnőt mély családi gyász érte: édesanyja, özv.  Ströbl Ignácné tegnap este elhunyt. Az éltes nőt a halál egész váratlanul lepte meg. Még tegnap is egész nap semmi baját sem érezte; estefelé kocsin elment vejéhöz látogatóba; s amint odaérve a kocsiból kiszállt, egyszerre rosszul lett s alig félóra múlva már halva volt.”.

Epilógus

Bősze István László 2015-ben rátalált a hozománynak megvett balástyai majorság alápincézett gazdaépületére. Az ásotthalmi polgármesteri hivatal megvette, és mivel a helyi védettségi listán nem szerepelt, 2016-ban ledózeroltatta. A bontási anyag feléből Ásotthalmon újból fölépítették. Az épületet (majort) 1852 és 1877 között Steingassner-tanyának hívták, míg a pályakezdő író 1885. június 28-án használta először a véletlenszerűn kiválasztott, a bicskával átszúrt papíron levő Tömörkény nevet…

Tehát a mostani, az 1877 előtti időkre visszavetített „Tömörkény-tanya” („Tömörkény-ház”) szóhasználat múlthamisítás, az új épületre fölírt elnevezés szintén az.

Ilyen sosem volt…

Megjelent a folyóirat 2023. júniusi számában

Jegyzetek

[1] Hölgyfutár 1856. júl. 16.

[2] Tömörkény István: Munkák és napok a Tisza partján. Tömörkény István Művei. Budapest, Szépirodalmi, 1963. 285. o.

[3] Lásd ugyanott, 290. o.

[4] Tömörkény István: Hajnali sötétben. Budapest, Szépirodalmi, 1958. 5–7. o.

[5] Szegedi Híradó 1872. augusztus 4.

[6] Tömörkény István: Hajnali sötétben. Budapest, Szépirodalmi, 1958. 8. o.

[7] Tömörkény István: Hajnali sötétben. Budapest, Szépirodalmi, 1958. 48–53. o.

[8] A szőlőtermelő Szeged. In: Borászati Lapok, 1899. szeptember 3.

[9] Tömörkény világa. Budapest, Lord Kiadó, 1997. 17. o.

[10] Kispéter András: Tömörkény István. Budapest, Akadémiai,1964. 15. o.

[11] Tömörkény István: Barlanglakók. Budapest, Szépirodalmi, 1959. 416. o.